Most meg mi ez a csepürágás? Miért nem hagyod békén a tündérkertet meg a megnyitóját is a kitalációiddal együtt? Utoljára figyelmeztetlek: hagyd abba a szólítgatásomat, rámkacsintgatásaidat, utalásaidat(rám) a fórumon. Ha valaki elment, még nem jelenti, hogy nem is olvassa a fórumot. Kushadj és parolázz a puszipajtásaiddal, az nem zavar. Jó szórakozást: Katinka

(Ez egy válasz tom1019 üzenetére (2007. 05. 29. kedd 23:18), amit ide kattintva olvashatsz)

Végre megjött az eszed!
De ehhez kellett egy "klón" tiltás?
Csak ezen a néven gyere, és semmi más nicnevedet nem fogadunk el!
Utolsó figyelmeztetés a teljes törlésed előtt!
Jó fórumozást!

ne bántsatok! -:
költő nem voltam én; és csupán féltem.
Leféltem szépen e negyven esztendőt,
s mert ráncos bőrű, bőgő, és didergő csecsemőnek
szültek engem is,
hát betakartak bolyhos altatódallal,
s már riadoztam: ne múlna fölülem a melengető ének;
raktam csúszából pajtát, homokból várat;
össze ne duvadna! - lélegzetvisszafojtva dúdoltam
varázsigéket; szerelmes voltam egy vékonyka csontú,
pici leányba: „Zsuzsanna, te is megszeress!" -
dönögve remegtem érte;
másztam a hágót a Nagyszorosét, melynek tetején
fönn a Temetődombon izzott a nap,
és rántott vissza a sár,
és magába szívott a hó!
Hórukkos, káromló-esdeklő szókkal,
vacogón kúsztam a fényre;
és éjszakák jöttek, szobáim elerdősödtek,
ágroppanások, vadmorranások lakták bútoraim,
s a hörgő vízcsapokból is dzsungeli fenevadak bőgtek;
és féltem a loppal lebbenő lepkét,
az esték vállamra zuhanó testét,
s vontam magam elé papírost: mécsest!;
s a világ kitágult, kiöblösödött előttem a föld s az ég,
Erdély szívéből messzi tengerekig és bolygókig láttam,
s hogy nem kél föl többé a Nap: riadoztam érte;
s fénylett kincsekkel bévülről rakottan a bőröm,
bronzlott!; s ha ellenem vonuló kések pengtek,
élük hogy kicsorbul, már őket is féltem;
remegtem a rétet: míg alszik, elhagyja a harmat,
a tölgyet: álmában kidöndül;
nem vennék észre nélkülem a dolgok,
ha vélük csodák történnének?;
féltettem a lélekkel csordultig megrakott tájat:
ha titka van, álmában ne beszéljen!
mert elindul egyszer egy fűszál, elviszi
anyám egyetlen mosolyát, minthogy hullámzó
mezők, tarajló szántók áradatával úsztak el
nagyszüleim,
s már csak sírok a bóják -,
s hogy hantokon nyüzsgő, ecetes hangyák
nyelvemet némává nehogy bezsibongják,
gyásztalan piros torokkal,
fölsebzett szájjal dúdoltam darabos, szederjes szókat,
zöld lombú igéket,
kalapáló szívvel,
mint ki az éjben sírok közt fütyörészget;
de költő nem voltam, költő én nem;
énekeltem csak félelemből a rettenet ellen,
tizenkét sírásó ember verejtékhitével,
az együvétartozás ribanc reményével
állva meg itt a Temetődombon,
zúgva szembe a széllel:
félni kell bátran! S élni. Élni.

Nem állom meg, hogy vissza ne nézzek: a sok gyönyörű fotó után egy Farkas Árpád vers:
HA SÍROKON HAJT KI A REMÉNY
Állok a Temetődombon: utolsó nagyszülőm a halott.
Körül a kicsiny sereg: negyven házat is alig
számláló falucska minden dobogó lelke
s esőmart tekintete ünnepi gúnyában seregel,
mert társuk a százados gondban közéjük megjött:
burrogó koporsós masinán
a 88 évet megélt Erzsi néni van itt,
kinek tízévi távolléte alatt elméjének s házának
udvarát hiába nőtte be lassan a mész és a fű,
csöppnyi Nyikó-menti falujába végül is megtért,
Székelyszentmiklós vénült, ráncossá rándult szívébe,
honnan a századvég háromszor annyi gyermeket
küldött a világba, mennyi most lakja,
sodorván messzire őket, hogy élők is haza
alig találnak, nemhogy a holtak;
várja hát őt is kulcsolt ujjak közt billegő virág képében
kegyelet, mert felébredt a közös emlékek háza,
régi kalákás nyarakból, csattogó szérűkből, sziszegő
kulák évekből s önfeledt majálisokból csak föl
az együvétartozás pislogó melege-fénye; s lám:
a falu összes férfija: mind a tizenkét
ötven és hetven közötti ember (újmódi Kőmíves
Kelemen?)
ássa özvegy Farkas Jánosné, született
Kibédi Erzsébet sírját inatszakajtón,
akárha mindük a magáét ásná,
s mintha csak hinnék.
szétporló testünktől köttetik örökkévalóvá majdan
az együvétartozás földje.

Állok a Temetődombon, turkál hosszú ujjaival
hajamban a szél, firtatván ő is: mi mászkálhat
a negyvenesztendős ember fejében, midőn utolsó
nagyszülőjét is temetvén újabb szakadéktátongató
férfikorba ér;
hátsógondolat-fürkésző, s hangtalan szívbéli
hangokat is lehallgató
mikrofongallyat hajlít ajkam elé:
miként cselekedett kegyelmed az elmúlt négy
évtized ezüst zivatarai alatt, miként bújkált
Szent Mihály lova elől, hogy ily ép bőrrel megúszta,
holott dicső elődei már huszonhat évesen,
már harminckét
esztendősen magukra húzták az életmű
márványtömbjeit;
volt-e értelme, s mi lett volt légyen értelme annak,
hogy a gondviselés kegyelmesebb markából
kiszökvén
fehér papírlapok villámaival világította be éjszakáit,
s újkori sámándalokat dúdolva dúlta fel az elsüllyedt
temetőket,
lézertekintettel könyörögvén ki ősei csontját a földből,
mely, lám, továbbra is inog és remeg,
szivacsként issza be az élők seregeit;
haszna mi volt, a márciusi, júliusi dalnak,
ha nyárra amúgy is ősz jött,
s télre májusi hózivatar,
hát az esengés, kegyelme iránt a Hónak,
és dérütött, hótömte létben a társkövetelő
példabeszéd,
ha negyven felé már lassún elhagynak az élők,
a társak;
rendre a villogó bokájú lányok,
s illó barátok bújnak a földbe vagy távoli ködbe...;
s a csörte, a vágta. bitang barmok bőrén ostornak
csattogása,
dalba szelídülés, gőgölődés versbe -, jó mire volt?

Állok a temetődombon, pici levélfülekkel
fülelő gallyaknak mondom, szólok a szélbe:
faggatózó kérdések, (Ez egy válasz tom1019 üzenetére (2007. 05. 24. csütörtök 08:52), amit ide kattintva olvashatsz)

(ennyit nem tanohacc vazze...)

álmodj szépet, erdély.

Katiciknak:

szia tom,szép vers. (Ez egy válasz tom1019 üzenetére (2007. 05. 12. szombat 09:44), amit ide kattintva olvashatsz)

Valami melle ment az imedzssekktöl..
Ez kellett vona legyen:


(Ez egy válasz Szoni üzenetére (2007. 05. 20. vasárnap 15:28), amit ide kattintva olvashatsz)

ERDÉLYI UTAZÁSOK

Lebeg a vizek fölött,
a hegyek, a dombok, a mezők fölött,
a zörgő pléhtányérok fölött
az erdélyi macskahűség,
a testétől elválasztott
macskalélek.

Fekszik az éjszakai aszfaltutakon
az elgázolt macskák teteme,
a széttaposott szemgolyók,
a kifordult belek:
átsurranások, átszökellések,
átosonások maradványai.

Puhán szalad a gumikerék
boldog egerek sorfala között,
útszéli fákat fényesítve,
a lassan mindent betakaró,
sárguló kukoricával mintás
erdélyi macskabundán.

Nem a gazdához, csak a házhoz
köt ez az olthatatlan vágy már,
szétfújja a szél a gerendákat,
mint a szalmaszálat,
vissza-visszanézek, lassul futásom:
jó vadászatot, kóbor macskák!

(Marosvásárhely, 1991. október 20.)Markó

Szivárványos szép jó reggelt kívánok Mindenkinek! ...

Tündérmese

Madár vitte
lepke hozta
virág szirma
mind megfogta
nem engedte
megszerette
megcsókolta
megölelte
napsugárban
megfürdette
puha ágyba
lefektette
betakarta
elringatta
álomfátylát
neki adta.


Kedves álom
tündérálom
álmaimban
megtalálom
felébredek
sohanapra
átölelve
kétkarodba.


Itt a vége, fuss el véle
tündérmese elmesélve
tedd el szíved rejtekébe.

Őri István