Nyugodalmas jóéjszakát!

Egy jól sikerült házasság képe, ill. szobra!

Jó éjt mindenkinek!

Jó éjszakát...nehogy farkassal álmodjatok...

Jó éjszakát, álmodjatok szépeket!

Jó éjszakát,szép álmokat!

szép estét midenkinek:tikának,nan-nak,andinak,mollynak,dytának,sajtocskának,lencsibabynak.stb....

Jó éjt!

Jó éjt mindenkinek!

további kellemes fórumozást mindenkinek...

Szép estét!
Teljesen kinyúltam! Idáig pihiztem, de nem látszik rajtam:(

Mára el is köszönök,elrepűltem,jobban mondva belerepűltem az ágyamba!
Aludjatok jól!

Jó éjszakát, szép álmokat!


Szabó Lőrinc: Égi jel

Hogy megáldott-e Isten, nem tudom.
Órákon át, görcsösen és vakon,
daráltam imáimat. Kis szivem
lángolt, vadúl és szenvedélyesen,
s az igézetben óriásra nőtt,
ahogy a Mindenek Ura előtt
gyerekmód érvelt, fájt és esdekelt.
S úgy éreztem, Ő magához ölelt,
s megadja, amit kértem. Térdeim
sajogtak, szemem égett; de a kín,
a testi kín most szinte jólesett,
a nagy hit mellé egy kis érdemet
látszott adni... Hogy hogyan és mikor
nyomhatott el az álom, nem tudom;
de később felriadtam... Nyúltam a
párna alá, s éreztem, a csoda
már ott volt! a gyémánt! az égi jel!...
Üdvözülten aludtam újra el.

Elhagytak Isten jó angyalai:
A Hit, a Kedv, Egészség s Fiatalság,
Hej, Szerelem! te szép sehonnai,
Csak te fordítod még felém az orcád
S áltatsz, mint asszonynépet... Állj odább!
Ne gyújtogasd parázzsal őszi vágyam,
Hervadni-fájó nőkkel tégy csodát,
Mint egykor Kleopátra udvarában!

Ott bíbor-ágyán láttál egy királynőt,
Miattad égett barna kebele,
Mint két súlyos gyümölcs, mely bánatfán nőtt,
S a vágyak bús magvával volt tele -
Ott fényedtől csillogtak néma jajjal
Az olajosan reszkető szemek,
A vágyak bús magvából tört olajjal,
Lassú könnyekkel fényesítve meg...

Menj, Szerelem, nőkkel busongani,
Nótám se sír, könnyem se hull utánad,
Cécótlanok a férfi útai,
S magányosan szép minden férfibánat.
Guruljon szét ajándékod, ha volt,
- S adtál-e mást, mint kínt meg törpeséget? -
Ritkuló lomb közt hiú, őszi folt,
Vén, piros pompa, jobb lerázni téged!

Gőggel, kopáran, némán, egyedül,
Hadd lépek így a végső, csöndes útra,
Ahol a titkok lombja feketül,
S lehull az élet hazug koszorúja.
Elhagytak Isten jó angyalai:
A Kedv, a Hit, Egészség, Fiatalság -
Eredj te is, édes sehonnai,
És csókold meg egy asszony könnyes arcát!

(Tóth Árpád)

... a hajó félgőzzel kiúszott az öbölből, utat tört a csatornák hínártakaróján meg a vízililiomok lila virágai és nagy, szív alakú levelei között, és kiért a mocsárra. (...) A Karib-tenger szele a madarak rikoltozásával együtt beáradt az ablakokon, és Fermina Daza érezte, ahogy a vérében szilaj erővel lüktet a szabad akarata. Jobbra, a Rio Grande de la Magdalena torkolata lustán és sötéten tárulkozott ki a világ túlsó feléig.
(...) A kapitány Fermina Dazára nézett, és látta, hogy szempilláján itt-ott már dér csillog. Aztán Florentino Arizára nézett, látta ezt a törhetetlen akaratot, ezt a rendíthetetlen szerelmet, és átfutott az agyán az a késői és döbbenetes felismerés, hogy nem annyira a halál, mint inkább az élet határtalan.
- És mit gondol, meddig fogunk még így föl-alá hajókázni ezen a kurva folyón? - kérdezte.
Florentino Arizának ötvenhárom éve, hét hónapja és tizenegy napja megvolt rá a válasza.
- Amíg csak élünk - mondta.

... Aztán összeölelnek.

Félig ruhában, félig ruha nélkül, egyszerre a kislámpa zöld fénypászmái, és az utcai neon kékes csíkjai alatt, ahogyan áttör a fény a redőnyön.

A nő tudja, egy ideig nem szabad megszólalnia. Azt is gyanítja, most jobb, ha hosszabbít, ha duplázza. Nem csiripelni, kérdezni, fickándozni, erőlködni és erőltetni, odabújni. Kisróka az anyjához. Ráfonódni a férfi combjára, de gyengéden, átölelni, elhelyezni a karjait, hogy jó is, kényelmes is legyen mindkettejüknek. Eltalálni a pillanatot, amikor a szeretkezés hője múlóban, de még tart, odacibálni egy vékony takarót, hogy gondosan eligazgathassa, lezárja a széleken, ami kupolaként megtartja és visszapumpálja a testekbe a korábban termelt illékony hőt....Tudja azt is, csak ott lenni ilyenkor, szavak, mellékletek és határkijelölő szándék nélkül, tudja, nem macerálni az öregedő embert...

Lenni csak, mint az őssejtek az óceánban, megértve, bennük rejtőzik a jövő, közben nincs szemük, nincsenek érzékszerveik, nem csörög az óra, nincs a libaribanc, csalódás, nincs Mara sem, hiány sincs, és várakozás sincs, csak az öröm, közös öröm van, közös tempó, ahogy visszalassul a szív.

Így ölelnek. Egy test. A nagyobb darab, a kisebb darab.

És a férfi érzi, ez nagyon.

És a nő is azt érzi, nagyon ott van. Mintha minden pórusából a győzelem áradna, mintha minden pórusát érintené a férfi bőre, ezért sugároznak győzedelmesen a pórusok. Mozdulatlanul. A mozdulatlant nagyon tudják. Beleszundítanak, aztán egyszerre mozdulnak, hogy na. Ez még csak fészkelődés, helyezkedés.

Visszaállt a rend. Csak kicsivel jobb....Leoldódik a férfiról, hanyatt dől, megigazítja a párnát, lerúgja a takarót, combjait szétnyitja lassan:

- Az anyakirálynő szerint elfelejtetted meglátogatni.

- Úgy érti, hogy nem kontaktáltam vele?

- Pontosan úgy érti, és fel van háborodva, azt üzeni, mást érdemel a hűségéért.

- Nem volt idő, csókolom, elsodortak az események - mondja a férfi. � Majd időt kerítünk rá.

Halad lefelé bejárva minden dombot, kiemelkedést, lankát. Néhol elidőz. Másutt lendületet vesz. Megint másutt visszakanyarodik, hogy a meglátogatandó egyszemű anyakirálynő ágaskodjon, türelmetlenül nézzen kifelé a tüskös bozótosból, mire a közelbe érkezik. Fénylik mögötte a nyom, mint a csigajárat a lapulevélen.

Megszagolgatja. Az idő kevés volt ahhoz, hogy az illatok összekeveredve elvaduljanak. Ahhoz sok, hogy ne csússzon egymásba a kétféle tónus, ne alkosson olyan bódító elegyet, hogy a füle is belemerevedjen. Nyitja a nagyajtót, ott ül vörösen a félszemű a vibráló kék neonsávban, a kék neonsáv kevés lilás bíborszínt kölcsönöz neki. Nyalint a fél szemen. Hadd ragyogjon.

- Jhhhajhhh � sóhajtja a nő. � Jaj.

Felkönyököl, nézi a férfit. Aztán két kézzel a ráhúzza a fejét.

- Belefojtalak mondja.

- Hol voltál eddig, te szemét?! Hogyan pótolod a elveszített évemet? suttogja halkan...