Van két jeles esetem,bár nem friss, mégis örökzöld.Az egyik. A hely nyilvános, bizonyos értelemben.Mindketten tizenhét évesek voltunk,amikor a "testi szerelmek orbáncnál égőbb parazsa" a legjobban éget,naponta két-három tömés sorozatban egymás után az ellenszer.Azon a napon nem volt módunkban kupakolni,ezért este a kertben bugyi le, be a zsebembe, gumi fel, szoknyácska fel, a jótékony sötétben lompos hátulról kiscsajnak be, majd szolíd csendes toszás, ilyenkor ő nem élvezett,csupán használtam őt. Mindent csendben,hiszen a sarok mögül bárki kiléphet.Koromsötét volt. Ő nekidőlt a gang korlátjának,azt a cukor seggét kitolta felém,hogy szabadon élvezkedhessek benne.Az udvar velünk egy szintben volt, nem volt lépcső. Miközben csendesen nyomtuk a szelídet, a koromsötétben megszólal egy hang mellettünk kb. karnyújtásnyira:"Itt vagytok?" Majdnem lepetéztem. A macskajárású nevelőapja volt a csajnak,köztünk a szimpátia minusz 40 fok. A teljes húsz centim megdermedt a csaj kicsikéjében,majd válasz: "Igen".Hogy én frászt kaptam,az rendben,de hogy a kiscsaj be nem görcsölt, az csoda. Bájos lett volna. Kb. egy perc csevegés.A csaj beszélt,a hangján az ég világon semmit nem lehetett érezi. Én tartottam benne a nyársat, a világért nem mozdultam volna, majd pofátlanul lassú húzásokat végeztem benne. A nők lélekjelenléte ilyen helyzetekben egyenesen elképesztő.Azért kezdtem óvatos mozgásba,mert tudni akartam, nem görcsölt-e be, és a másik rettenetesen nagy könnyebbség az volt,hogy a dugattyú mozdult és járt,de utána ismét nem mertem moccanni, ki kell várni,amíg elviszi a fene, ez járt a fejemben folyton. Aztán csend, a hapi elment.A sötétben ahogy jött,felszívódott.Aztán öt percig csak lélegeztünk,reszkettünk mind a ketten,na de azt az örömöt,hogy megúsztuk.Aztán, mivel még felén sem voltunk a szertartásnak,alaposan feizgulva attól,amin átestünk, életem egyik elgelsöprőbb lövése következett.Karó ki, gumi les,bugyi vissza, szoknyácska le, és minden ment tovább szolidan,ahogy kell. A másikat később.