Egyszer volt, hol nem volt, így kezdődik a mese
Aminek nem biztos, hogy örömteli a vége.
Volt egy herceg és egy királylány,
A modern időben, a jelen szárnyán.
A sors úgy döntött, összehozza őket,
S egy szép napon beszélgetni kezdtek.
Ontották a szavakat, amik szinte
Gondolkodás nélkül jöttek,
S a lány érezte nem mindennapi, ami
Vele történhet.
Hisz nem hitte el, hogy Ő létezik,
Hogy valakivel a gondolata ennyire egyezik.
S hogy álma jelenik meg előtte,
Ami olyan valóságos, hogy akár meg is érinthette.
A napok csak teltek és teltek, s volt hogy Ők ketten
Hajnalig beszélgettek.
Majd a lány elkezdte hinni a mesét.
Nem értette, de érezte, kezdik rabul ejteni a szívét.
Bízni nem mert, de ott belül érezte,
Hogy a fiú is felfigyelt az előttük álló lehetőségekre.
A lány gondolata egyre inkább a fiú körül forgott,
S egy nap beszélgetni hívta a srácot.
Az ment bátran, hisz szíve mélyén Ő is arra vágyott.
A lány készült, órákat állt a tükör előtt,
S elképzelte milyen lesz, amikor álcáját felfedi a fiú előtt.
A találkozásban nem volt semmi újszerű,
Minthogy abban sem, hogy órák múlva vették észre,
Lassan a csillagok bújnak elő.
A lány érezte most jött el az idő,
Hogy végre a titkolt és szerelmes énje kerüljön elő.
De a fiú hirtelen már más szemmel nézett,
Tétován felugrott, s már útra készen csak annyit mondott
"Sajnálom, de várnak a haverok"...
Majd elköszönt, s már el is tűnt a semmibe,
De a lány ott maradt akár egy angyal
A frissen csonkított szárnyakkal.
S elkezdte érteni, álom volt ez, amit Ő gondolt,
Hogy az a pár apró megjegyzés, bók
Talán nem is neki szólt.
Hogy csupán barátság az, ami köztük lehet
S hogy az órák, amiket átbeszéltek igazából
Nem is különleges eset.
Ahogy teltek a napok egyre kevesebbet beszéltek,
De akkor sem órákat, éppen csak arról, amiről szó esett.
Ám a történet hozhat még meglepetéseket,
Mert nem lehet eltitkolni az érzéseket.
Már más szálon fut tovább a cselekmény,
S hirtelen, a fiú az, aki a homályból a fényre lép.
Egyre többet és többet gondolt a lányra, hiányzott neki a hangja,
S a vele átbeszélt esték órája.
S lassan kezdte elismerni magának
Két szemmel sem látta, hogy előtte van élete álma.
Ekkor már volt, hogy hetekig nem beszéltek,
S a hónapok is éles karmokkal az időbe téptek.
Majd egy nap véletlen ismét összefutottak
S habár bátortalanul is, de egy- két szót váltottak.
Ám a néhány szóból ismét sok lett, majd szinte végtelen
S az órák csak peregtek, akár a filmeken.
A nap végén elbúcsúzni készültek,
De most a fiúban maradtak megválaszolatlan kérdések.
Lesütötte szemét, s halkan csak annyit mondott
"Mi lett volna, ha akkor nem a haverokat választom?"
Majd felnézett, s megsimogatta a lány arcát,
Aki szíve mélyén nagyon is jól tudta válaszát.
Akkor Ő lett volna ki egy kézen a boldogságot, és az életet nyújtja
Aki örömmel fut egyetlen hívó szóra.

folty köv.

De most nem szólt semmit csupán elmosolyodott,
A fiúra nézett, majd elbúcsúzott.
Most Ő volt az, aki messe eltűnt a semmibe.
Mert Ő a boldogságot akkor már másnak ígérte!!!

Miért így kellett lennie
Szerelmednek eltűnnie.
Tudom... el kell, hogy engedjelek.
Mit számít, hogy szerettelek.

Életünk most már külön utakat járnak.
Mint szívem, lábaim is elfáradnak.
Én erre, te arra.
Te az égbe, én a pokolba.

Életemet folytatni így nem merem,
Érzem, nélküled elvesztem.
Illatod sem száll már a levegőben,
Ezért, nem veszek már levegőt sem.



Ma reggel láttam egy gyönyörű lányt,
s hittem megoldom a nagy talányt!
Mi végre e hatalmas szépség?
De akkor jött a nagy kékség.
A szél borzolta, kócolta haját,
aki látta elfeledte minden baját!
Rájöttem, csak azért volt ott Ő,
mert csodát tett a teremtő!
Pedig csak egy lány, ki buszra vár,
szépségéből látszik, nincs határ.



Ezernyi lánc, megannyi kötelék,
Végtelen tánc, örökös ölelés,
Ábrándok, képzetek!
Lássátok végemet,
Szenvedő énemet
A maszk mögött,
Mit az élet arcomra kötött,
És döntsétek el, mert én képtelen vagyok!
Mi az mit hátra hagyok?
Egy ronda álcát amiben féreg él?
Vagy egy rab láncát, mit üvöltve tépek szét?

Azon a napon a lány szíve gyászba borult,
Úgy érezte,a világ ellene fordult.
Egyetlen szerelme lemondott róla,
S már egy másik lány kezét fogja azóta.

"Már nem szeretlek!"-vallotta be a fiú,
A tomboló tűz,mely eddig szívében tombolt,kihunyt.
De a lány nem adta fel,dacolt ellene,
S továbbra is tartotta a kapcsolatot vele.

A remény viszont egyre jobban elhagyta,
Mikor látta,hogy élete szerelme a másik lányt simogatja.
Időközben a fiú rájött,még mindíg érez valamit iránta,
De nem lépett,mert a szórakozás fontosabb volt számára.

A lány megkérte a fiút kezdjék elölről újra,
"Szeretlek Kicsim az életemnél is jobban!"- s a fülébe súgta halkan.
Ám minden hiába,ő csak tovább álltatta,
A kötöttséget,az igazi szerelmét nem vállalta.

Teltek a napok,teltek a hónapok,
A lányról már azonban régen nem hallott.
Egyik este,álmából felébredve rossz érzés kapta el,
Ürességet és fájó hiányt érzett szívében.

Érezte régi szerelme keserű hiányát,
Hiszen rég nem hallotta a lány kellemes hangját.
Hiányzott neki az arca,a forró ölelése,
A féltő gondoskodása,a lány maga egésze.

Másnap megjelent a házánál virággal a kezében,
Kisírt szemű édesanyja nyitott ajtót talpig feketében.
A fiú teljesen elfehéredett,s érezte nagy a baj,
Édesanyja csak annyit mondott könnyektől küszködve:Meghalt!

Állítólag egy véletlen autóbaleset okozta a lány halálát,
Nem figyelt az úton,mert nem tudta feledni szerelmi bánatát.
A fiú elsápadva állt ott egy percig,
A csokor virág a kezéből lassan hullott ki.

Nem hitte,ez hogy történhetett meg vele,
Minden percben ott kellett volna lennie mellette.
Este nem tudott elaludni,a szemébe könny szökött,
Szívében mérhetetlenül nagy bűntudattól küszködött.

De hirtelen,mintha egy melegség járta volna át,
Mintha hallotta volna halott szerelme hangját.
És igen,a lány ott tündökölt angyal képében,
A régi,megszokott,gyönyörű szépségben.

Mindkettőjük szemében könny ragyogott,
A mosoly az arcukon hirtelen megfagyott.
Lélegzetük elnémult,szívük egyszerre dobbant,
A régi,gyönyörű szenvedélyes szerelmük újra lángra lobbant.

Csak álltak egymással szemben,hisz egymás gondolatait ismerik,
A lány a fiú arcát végigsimítja,lelke melegséggel megtelik.
Igyekszik szerelmét megnyugtatni,
De csak ennyit tud végül mondani:

"Ne sírj szívem nincs semmi baj,
Emlékem szívedben végig megmarad.
Én ott leszek végig melletted,őrzöm az álmaidat,
Mindentől megvédelek,ott leszek minden mozdulatodban."

Az angyal mégegyszer utoljára átölelte kedvesét,
A fiú nem akarta még elengedni féltett szerelmét.
A lány arca egyre halványodott,
"Most mennem kell!"-csak ennyit mondhatott.

Hirtelen hűvös levegő járta át a szobát,
De még lehetett érezni a lány kellemes illatát.
A fiút ezután az álom hamar elnyomta,
Gondolataiban ő járt,s hogy nem feledi el soha.

folyt.köv

Reggel,mikor felébredt,nem tudta valóság volt-e,vagy álom,
De talált valami csodát az asztalon.
Egy fehér toll volt ott a lány illatával,
S rájött mit veszített a lány halálával.

Szívében most mégjobban érezte hiányát,
S nem tudta elnyomni a lány utáni vágyát.
Könnyes szemmel az ég felé fordulva ennyit felelt:
"Mindörökké szeretni foglak Egyetlen Szép Szerelmem!"

Mikor arcom megkövült,
s sírjában lassan elmerült
Tudd meg rád gondoltam utoljára

Mikor a szél vitt messze, hírét
Hogy elvesztettem csókod ízét
Magamban már összetörtem végleg

Mikor az ágyad mellé léptem
S a szemedben, a könnyeket néztem
Nem értettem azt, hogy miért születtem

Mikor a világ jött ellenem
S máshol járt rég a szellemem
Ott ahol a nap az arcodat simítja

S mikor ezt a néhány sor leírtam
Már csak magamban tudtam, kibírtam
Hogy hangod után megremegett, s megkövült az egész testem!

Volt egy érzés bennem,
melyért küzdöttem,
mely felmelegítette lelkemet.
Forroó vágy volt,
mely szétáradt egész testemben
Ez az érzés,rájöttem a
SZERELEM!
Az elején kihívás volt,
mostmár csak fájdalom,
mi a csontomig hatol.
Harcolnék ellene, de a
szívem már túl gyenge.
Gyötör a tudat, de tudom
meg kell tennem,
az álmaimat jó mélyre
el kell temetnem,
s Őt végleg el kell felednem!



Buta fiú tudhattad volna már,
hogy a szakítás csak az egyiknek fáj!
A másik már tovább lépett,
a fájdalom csak a te lelkeden tépett!

Édes, kicsi buta fiú,
bár ne lettél volna ilyen hiú.
Akkor láttad volna hamar,
mit előled a szerelem takar.

Hiába mondta neked a jóbarát,
nem igazi gyémánt az, akárhány karát!
Sem igazgyöngy a tenger mélyéről,
csupán csalfa csillanás mi elbűvöl!

Szeretlek, mert Te vagy a minden,
Gyűlöllek, mert tönkre tettél engem.
Te voltál az, kinek mindent megadtam,
S te voltál az, ki miatt megöltem volna magam.

Majd valaki megrázott,
S elmondta az igazságot.
Elmesélte milyen vagy,
S én azt mondtam neki: "Haggy!"

Röpke év után rájöttem igaza van,
S nem áltattam többet magam.
Már nem érdekel mit teszel,
Engem a lábamról többet le nem veszel!

Megértettem nem vagy jó,
S beláttam, nekem így a jó!
Nélküled,
S nem veled!

Kell egy élet, mi nem az enyém
Kell egy, mi nékem a fény,
Kell, mi nem én vagyok,
Egy másik, mi nem zokog...

Csendes a messzi táj,
Valami belül fáj.
Kimondani nem lehet,
Boldogságot nem vehet.
Emlékekből építkezik,
Az életről megfeledkezik.
Lassan sétál a homályba,
Gyönyörködik a tájba.
Falevelek ropognak,
A lépések kopognak.
Minden kihalt és sivár,
Szív többé nem vár.
Gondolatok messze szállnak,
Talán annyira nem fájnak.
Vagy csak azt képzeled,
Lehet itt fejeződött be életed.

El kell, hogy engedj örökre,
Gyűlöllek mindörökre.
Elmúlt a nyár, az emlékek maradtak,
A kezek végleg elszakadtak.
Átvertél, szívembe ürességet hagytál,
Törékeny vagyok, mint a virágszál.
Apró tüske a lelkembe,
Szilánkok a szemembe.
El kell mennem,
Meg kell tennem.
Az emlékek visszavárnak,
A boldog percek elszállnak.



A gondolatok messze szállnak,
Elhagyják a messzi tájat.
Arra gondolok, ki mindig megvetett,
s én naiv, még azt hittem szeretett.
De mást mondott mint amit érzett,
ezzel megbántott, s megalázott végleg.
Biztam benne, bár nem kellett volna,
Ő elfelejtett, de én nem mondtam
le róla.
Vágytam rá, hogy miért nem tudom,
De rájöttem, egy olyan fiút szerettem,
Aki nem tudja még mit ér a szerelem.



Kint jártam a temetőben,
Ott álltam a szakadó esőben.
Szívem Rád várt,
Lelkem felszállt.
Koporsódhoz értem,
Az érzéstől féltem.
Virágot hoztam,
Könnyeimet szórtam.
Az égre tekintettem,
A fájdalomnak engedtem.
Nem tudtam erős maradni,
mintha minden rám akarna szakadni.
Elmentél már régen, de még fáj,
Túl csendes a messzi táj.



El kell mennem,
Meg kell tennem.
El kell válnom,
Fel kell szállnom.
Nem akarok semmit se mondani,
Se könnyeket érted hullatni.
Nem érdemelsz könnyeket,
Örökre elfelejtem a régi képeket.
Tűnj el örökre,
Átkozlak mindörökre.
Nem akarlak többet látni,
Így talán nem fog annyira fájni.
Most is csak beszélsz,
Az életről mesélsz.
Nincs értelme a szavaknak,
Az érzések, amik megmaradnak.

8 hónap... ennyi volt az én életem,
Eddig éltem csak, s most már talán nem is létezem.
Már nem tudok szeretni, már nem is akarok soha,
Nem leszek többé olyan ostoba,
Hogy lehunyt szemmel járjak,
S mindenben csak szépet találjak.
Mindenkivel kedves legyek,
Hogy kihasználhassanak az emberek.
Nem, többé nem lesz ez így,
S hogy megbocsájtok valaha még, azt te már ne hidd!
Mert ha akkor nem kellettem, hát most se hiányozzak,
Nem érdemelsz bocsánatot, nem bocsájtok meg egy hazugnak,
Ki azt mondta szeret, s hagyta, hogy szeressem,
Ki hamis érintéssel érintette meg a kezem.
S óh az a 8 hónap, mégis, mennyire hiányzik nekem,
Hiába nem szeretett ő, legalább ott volt velem.
Mára már nincs senkim, egyedül maradtam,
S talán már nem is emlékszik rám, nem is tudja, hogy valaha voltam

Most egy ideig egyedül leszek,
Túl sok dolog jött össze...
Nem hiszem el, hogy a te hibádért én is szenvedek,
S hogy talán elveszítelek örökre...
Most jövök rá, hogy sok dolgot nem akartam,
Azt hittem, bízhatok benned,
S most itt ülök a szobámban megzavartan...
S már az emlékeim sem kellenek...
Bíztam benned, de benned nem lehet,
S most már hiába is védnélek..
Ez így tovább már akkor sem mehet...
Mert mások szerint nem ez a valódi élet.
Mások, akik fölöttem állnak,
Tiltanak tőled, s igazuk is van,
De tőlem, óh, vajon mit is várnak?
Én most is megbocsátanék akárhogyan...
S egy csörrenés... elvész a csöndben,
Tudom, te vagy, s már kedves nem lehetek...
Felveszem a telefont, hidegen, beszélek, betegen.
S hallgatom, hogy kéred, mindezt még egyszer beszéljük meg.
S nem tudod, hogy tiltanak tőled,
Fél évig csak várhatom tovább,
Hogy egyszer újra megkapjam belőled,
Az igaz szerelem rég el felett múltját.
Nem tudom, hogy kibírom-e addig,
S nem tudhatom, hogy te kitartasz mellettem.
Nem tudhatom biztosra mindaddig,
Amíg egyszer hűséges nem leszel.
Bár már csak te tudsz ezen segíteni,
Mert mások nem tudják azt, amit én tudok.
Ha ők is tudnák, el tudnák feledni,
Amiért régebben voltak ők is undokok.
De gyáva vagy, ha nem teszed,
Vagy nem szeretsz engem.
Gyáva vagy, ha nem mered,
Merd hát ezt is, ha már mást is megtettél énvelem.
Válaszodra várok,
De csak a csönd felel,
S mintha lenne még más dolog,
Ami már nem érdekel...

Szerelek, s szeretlek mást nem mondhatok,
de azt tudom, én búcsú nélkül soha nem távozok.
Miért van,hogy ezt megtudod tenni velem?,
mert benned nincs az, mi bennem,: SZERELEM.
Könnyen jösz, s könnyen mész, nem érdekel semmi,
ki szeret Te egyszerűen eltudod feledni.
hogy miért van én ezt nem tudhatom,
nincs bennem más, csak fájdalom.
minden megváltozott, talán eltűnt az érzelem,
de akkor miért vagy néha kedves velem.?
Miért hiányolsz, s ha nem vagyok veled miért bántasz,
adnál inkább életet, velem a vágynak.
Vagy zavarnál el engem végleg, örökre,
ha már nem lehetünk szerelemre ítélve.
Titkolszgyűlölsz,szégyenlsz, mi van most?,
miért ily kegyetlen velem a sors?
Szeretlek, kínlodom Nélküled kedvesem,
ha nem vagy velem, én tovább nem élhetem.

Hiányzik
forró csókja,
meleg ölelése,
hideg tekintete,
üres mondatai..
Még akkoris,
ha hazugság volt minden..
Szívemben nem fog más uralkodni,
Csak ő és a fájdalom.
Mert bármit tesz,és bárhogy bánt,
feledni őt nem tudom!
Ó Istenem..mit tettem,
hogy íly nagy árat kellett fizetnem?
Elvesztettem...Örökre.

Szerelmes vagyok, s újra élek,
De lelkem mélyén még mindig félek.
Mikor nem voltál, féltem, hogy egyedül maradok,
S örökké szerelem nélkül telnek majd a napok.
Mióta vagy nekem, csak egy dologtól rettegek,
Hogy elvesztem azt a férfit, akit nagyon szeretek.

Olyan volt mint egy alom ,
En voltam a legboldogabb a vilagon
Fiatal voltam tele almokkal
Nem tudtam mindez tele van atokkal .
O volt szamomra a legfontosabb
Feladtam addigi almomat .
Megtettem mindent hogy boldognak lassam
Ez volt a vesztem : Es nem tudtam !
Az akori kiralyfi ordogge valtozott
Es amig birtam fajdalmat okozott .
Volt benne szerelem , fajdalom , gyulolet
Most felejteni akarok orokre .
Sirva fekszem es ebredem
Mivel erdemeltem ?
Ugy erzem nem tudok felejteni
Es o nem akar segiteni .

Szerettél, s szerettek
Sokszor a szemedbe nevettek.
Bántottak, s te bántottál
Szíved közben kemény kővé vált.
Reméltek, s te reméltél,
Hogy az igazira ráleltél.
Csalódtál, s ők csalódtak
Az álmok nem váltak valóra.
Feladtad, s ők nem értik,
Hogy szíved még az Igazi miatt vérzik.

Bonnie & Clyde Históriája

A vérvörös nap megint fent ragyog az égen
Ott trónol a felhők között, mint már oly nagyon régen...
Két alak rohan egy sötét erdőben,
Menekülnek messzire,menekülnek kettesben...

Futnak, rohannak, remeg a testük
De lassan közeleg a kutyugatás, nincs már reményük...
A Hatalmas fák eltakarják a tengerkék eget
Reményük egy jobb életre többé már nem lehet...

HIába szelik a kilométereket,
Hiába küzdenek le ezer völgyet,s hegyet,
Hiába már minden mozdulat,
Hisz nem győzhetik le a köréjük tornyosult falat...

Lassan egy tisztáson megállnak, nem inalnak tovább,
Lassan leguggolnak, letérdelnek alább...
Lassan egymás óvó karjaiba fonódnak
Lassan egymás ajkáról hűs csókot lopának...

De Ó!!Bárcsak mindig csókot loptak volna,
Most nem üldözné őket az emberek dühöngő árja...
NEm mosná el őket, nem pusztítana dühödten
S ők nem feküdnének a tisztáson oly nagyon elveszetten...

De ők ezt az életet választották,
Hisz várták őket a kalandok, a nagy csaták...
NEkik talán nem is a pénz volt a cél,
NEkik a szerelmük mámora volt a legnagyobb kéj...

Kitartottak egymás mellett bármit hozott a sors,
Hiába volt az iram néha átkozottan gyors,
Ők nem feledkeztek meg egymásról soha,
Lehetett az élet bármilyen csúf és mostoha...

Most is ott fekszenek a tisztáson csendesen
Most is egymás szemébe néznek kedvesen...
Mindkettejük arcán mosolyt csillant a pillanat,
Pedig tudják...már nem sokáig cikázik együtt a két gondolat...

Érzik ők is...hamarosan itt a VÉG,
Mit várnak már, mit várnak oly nagyon rég...
De mit is kívánhatnának mást?
Hogy a halál elérje őket, ölelvén egymást...

S már csak pár pillanat és vége
Ez lesz majd a hosszu macskaköves-életút vége...
Hallják már a lépteket, a kutyák vad csaholását,
Látják a bokrok közt a vadászpuskák villanását...

S ekkor a fiú halk suttogásba kezd:
"Kedvesem ,egyetlenem, nézz szemembe, pillantásod ne vesd
A sivár poros füldre, inkább nézz az arcomra,
Lehelj egy utolsó csókot reszkető ajkamra...

NE félj, nem hagylak el, nem hagylak el már soha,
És tudom, hogy nagyon sokszor voltam ostoba...
Tudd hogy az a pofon...inkább soha ne csattant volna el,
De most kérlek bocsáss meg, mert búcsúznunk kell...

De csak pár percre, hisz utánna már örökre együtt leszünk,
Már örökre összefonódik két remegő kezünk...
NE félj Szerelmem, nem hagylak el, sose tettem,
Hisz te vagy az Egyetlen akit igazán SZERETTEM...

Lehelj most ajkamra egy forró búcsúcsókot,
S hunyd le reszkető pillád, ne lásd a pillanatot..."
A fiú két kezével még egyszer átkarolta a lány derekát,
De hirtelen egy hatalmas dörrenés, és a fiú nem szorította tovább...

A fiú szorítása elgyegült, a szerelmes szív már nem zakatolt,
A fiú szerelmes hangja többé már nem dalolt...
A lány várta jöjjön hát a neki szánt golyó,
De nem volt ott egy se , nem volt egy halandó,

folyt.köv.

Ki képes lett volna abban a pillanatban meghúzni a ravaszt,
Senki nem hallotta a lány ajkáról sikoltó panaszt...
A lány két karja ölelte szerelmének elbágyadt testét,
De senki nem teljesítette a lágy örjöngő kérését...

A lány hirtelen felállt , egyenesen a rendőrök felé:
"Kérem Uraim vezessenek a Végzetem elé...
Nem bírom Nélküle, nélküle semmit nem ér az életem,
Hát enyhítsenek, kérem enyhítsenek szenvedő szívemen...

Én kérem önöket,térdre borulom maguk előtt
Hisz meg kell halnom most, mert valamelyikük lőtt...
Lőtt s elvette Tőlem az Életem Értelmét,
S nekem követnem kell,mert nélküle üres a Lét...

Itt már nincs semminek tétje ha Ő nincs mellettem,
Már nem lüktet testemben a vér, hisz elengedte két kezem...
Ő most odaát vár és azt hiszi cserben hagyom,
De nem tehetem!!!Lőjenek le!!!hisz vár az angyalom...

Kérem...nem hiszem hogy nem enyhül meg szívük
Nem hiszem hogy ebben a pillanatban nem remeg meg testük...
Kérem pusztítsanak el, csak ezt az egyet kérem
Hisz Ő értem halt meg, s nekem is érte hull majd vérem...

Kérem...-s ekkor elcsuklott a lány hangja-...kérem szépen
Had pihenjek vele végre a szivárvány tövében...
Had szálljak vele örökké, had osszam meg vele Végzetem
Hisz Ő jelentett nekem mindent, az Életem..."

S ekkor a lány teste megremegett, térde zuhant,
A levegőben valami a lány felé suhant...
Nem tudta senki mi lehet az a valami,
De nem hagyta a lányt a porba zuhanni...

Mintha a fiú lett volna,a lány újra mosolygott,
S a mondandójába reszketve, de újra belefogott:
" Hát itt vagy újra Kedvesem, eljöttél értem,
De Ők nem akarnak engedni, nem adják a létem...

NEm tudom mit tegyek...nem engednek el
Könyörgő szavamra egy lövés sem felel...
Segíts Életem...segíts hogy végre követhesselek
Hisz mindennél, mindennél jobban SZERETLEK..."

S ekkor a lányt összecsuklott, leesett a földre
Lezuhant egy kiálló sziklára, egy kőre...
A kő egészen a szívébe hatolt,
S a lány lelke elsuhant, de valami dalolt...

Mintha varázslat történt volna a sötét erdőben,
Egy furcsa dal zúgott az andalító szélben...
Egy dal mely mostmár örökre zengi a két szerelmes szavát,
Hogyan érte őket együtt a végzet, hogy várták a Halált...

Egy dal mely még ma is él,
Melytől megdobban a szív, s feléled a szél...
MElyet igazán csek egy szerelmes érthet meg,
Melytől a szív elszorul s remeg:

"Nem kell hogy félj...majdnem tele a tár...
Előttünk van még pár határ...
Beton és por...jelen és múlt...
A semmi vár ha véget ér az út...

Csak nevess RÁm amíg lehet
És játszuk hogy i vagyunk Bonnie&Clyde,
Ha félsz csak ölelj át,
Együtt leszünk a Halálon túl is mint Bonnie&Clyde..."

Ó bÁrcsak Te is így jönnél el értem...
Bárcsak te jelentenéd nekem a Végem...
Te aki ott vár rám minden éjjel...
A Budai várban...

Ne édes!!!Ne, kérlek ne tünj el szemem elöl
Még mindig rád mosolygok a mennyböl...
Ne, kérlek ne dobd el az életed!!!
Mert ha kell leszek inkább én a végzeted...
Visszatérek ha kell...
Csak kiáltsd a nevem
Keresd a kezem...
S szólíts ...hívj a távolból...
S én visszatérek hozzád a pokolból...



Aki mindíg szeret, az sosem szeret igazán
Aki mindíg nevet, annak valami nagyon fáj!



Miért irsz ilyet nekem?
Hogy én elmegyek,hogy nem vagy fontos nekem?
Hogy gondolhatsz ilyet,mondd hogyan?
Hogy én elhagylak, eltávozok hangtalan?
Nem...nem csak elszólítottak egy percre
Hogy segítsenek meggyógyulni, hogy kész legyek az életre...
Nem én nem mentem el, minden percben ott vagyok veled
S én ölellek,csókollak, én szoritom két kezed...
Már örökké...

Szertelek, mert te vagy a mindenem,
Féltelek, hisz sokáig kellett téged keresnem,
Nem értem miért vagyok veled, hisz te nem érzed ezt,
Egy más világabn jársz,
Más "valakit" szeretsz.
Hagyd őt, s gyere velem,
Elég ha mellettem vagy és fogod a kezem.
Szeress egy életen át úgy, mint én téged,
De ezt tőled nem kapom meg, ezért magányban élek.
Nem hiszed el, de belül meghalok nélküled,
Pedig csak szeretned kellene.
nem hiszem hogy nem vagy rá képes,
Az életem nélküled keserű, s nem édes.
Szeretlek tudd meg, s harcolok érted!
Hogy neked kelljen a halálomat végignézned!

Talán elfeledlek,
Talán megis halok,
Fáradt az én szívem,
Boldogtalan vagyok!
De én mégis azt kivánom:
áldjon meg az isten
Én voltam a hibás mikor neked hittem!

"Attól mert nem beszélsz rólam még nem vagyok halott,
élek és félek és egyedül vagyok.
Látom,hogy kék az ég és érzem a szelet,
de már semmi em oylan jó,mint régen volt Veled.
Attól,hogy sírok,még nem vagyok gyenge,
élvezed,hogy kínzol és ebbe halok bele.
Szorít az idő,bár tudom már elkéstem,
pár nap van még és meghal bennem minden.
Meghal bennem minden,bárcsak én is meghalnék,
Felvégott erekkel az ágyadon feküdnék,
Te benyitnál csendesen és észrevennél engem,
így megtudnád talán,hogy mi voltál nekem."

Ülök a szombámban,
és csak Rád gondolok.
Milyen szépek voltak
az elmúlt hetek s napok.
Szép volt,sajnos
rövid is volt.
Bár tudtam,
az első perctől
hogy így lesz,
mert Te nem engem
szeretsz.
Mégis,jónak láttam
hiszen szívemben meggyúlladt
a szerelem lángja.
Reméltem,viszont fogsz
szeretni,
de tudtomra adtad
nem tudsz engem szeretni.



Sír, zokog szívemben a szerelem,
Érted reszket Téged vár,
Annyira szeretlek: vágyódom rád,
Szívem örökre a Tied már,
Érted dobban minden percben,
Így marad ez most már örökre,
Kár,hogy ilyen későn ért ez a ,
Boldogító szerelem,
Nem élhetek veled már sokat,
Az élet csak perceket adott,
Hogy élvezhessem veled az életet.

Nem láthatom édes mosolyod,
Nem érínthetem puha kezedet,
Nem hallhatom kedves hangod,
Értem jő a halál angyala már !

"Vajon álmodnak-e a halottak ott lent?
Álmodnak-e ha csillag fényes éjszakában,
Könnyű szél koszál a temető fái között?
Álmodnak-e ha tavasszal fészket raknak ,
A fákon a madarak?"

Már soha nem mondhatom el ,
Legfeljebb Én hiszem néha ,
Álmodban itt vagy velem!

Most oly sötétben borult minden
Nincs nap, hold, csillag az égen
Nincs az életemnek értelme,
Szívem darabokban hever,
Bár tudnám mi szörnyüt tettem,
Ami miatt ezt el kell szenvedjem
Nem bírom már, túl sok ez nekem
Őszintén szeretek valakit, és ezt érdemlem
Nem fogok már mást szeretni ezen a világon,
Mert itt már helyemet nem találom.

Azt kéred, hogy legyek inkább a barátod,
azt, hogy feladjak egy régi álmot.
Szeretném megtenni Érted, de nem tudom,
bennem a hiányod, s az örök fájdalom.
Elfelejteni Téged, nem lehet,
nem tudok parancsolni a szívemnek, hisz SZERET.
Értsd meg, ez nem egy szó mit könyyű kiejteni,
szeretnék Veled maradni, s a "magam módján" szeretni.
Kérlek engedd,hogy Veled maradjak,
SZERETLEK, az érzések mindig megmaradnak.
Elküldhetsz, elzavarhatsz, de soha nem feledlek,
értsd meg már kérlek, én Téged míg élek:

SZERETLEK!!!

Gyűlölj mindent mi értelmet adhat
mindent mit szerthetsz amit akarhatsz!
Gyűlöllek téged is mert szerettelek
Te voltál kit akartam,kit kerestelek.
Gyűlölök mindent ami él és mozog
Gyűlölök mindenkit aki vidám és boldog.
Gyűlölöm az életet a fákat,a reményt
Az arcát,a csókját,a mosolyát a kezét.
Gyűlölöm hogy szeretem gyűlölöm e világot
Gyűlölök mindent amitől bármit is várok.
A szerelem is gyűleletet szül,lelki halált
Akit legjobban szeretsz egyszer majd megbánt,
Ezért hát ne ringasd illúziókba magad
A szerelem elmúlik s csak a gyűlölet marad,
Ne is szeress,ne is imádj senkit
Csak gyűlölj,...és utálj MINDENKIT!



Mikor megszülettem,
eltévedtem.
Mivé akartam válni?
Elfeledtem.

Kerestem valakit,
nem találtam.
Az álmaim nem szóltak,
hiába vártam.

Most itt vagyok, élek
és szenvedek.
Már nem kereshetlek.
Ha nélküled is,
de tovább kell mennem.



hazudtál, becsaptál,
messzire futottál.

beszéltél, nevettél,
azt hittem, szerettél.

beszéltem, nevettem,
őszintén szerettem.

te mentél - én maradtam,
magamra hagyottan.



Szívem darabokban hever,
Mégis minden darabja Érted ver,
De vajon megérdemled?
Ez nem kérdéses,
Minden perc, mit rád áldozok
Kárba vész,
Még csak egy fabatkát sem érsz!
Bár ilyen könnyű lenne az egész,
S vezérelne már az ész!
De nem segít se ész,
Se tett, sem más gondolat,
Bánatomra gyógyírnak
Csak az idő maradt,
Ami begyógyítja a sebeket.
Ám az én bajom súlyosabb,
Operálni kell...
Jó orvost hol találok,
Még nem tudom.
Addig vérző szívvel
rád gondolok,
Véremben tocsogva haldokolok...

Bánom a napot amikor megismertelek,
Átkozom azt a percet amikor megszerettelek!
Hogy miért szerettelek?
Nem emlékszem már... Lehet hogy csak álom voltál?
De, ha csak álom akkor fel akarok ébredni,
De, a valóságban nem akarlak ismerni!!
Nem, te nem lehetsz álom,
Mert fáj hogy nem vagy itt Velem,
Hogy nem fogod két kezem,
Hogy egyedül emlékezem mindenre ami szép volt,
Jó volt!
De, te akartad hogy így legyen, hogy kettőnk között semmi ne legyen!!

Szeretlek...
S bár lehet, hogy holnap meghalok,
Azt tudnod kell: Ha szeretsz,
Én ma boldog vagyok...
De ha te nem érzed, amit én,
Ha szívedben nem ég szenvedély,
Ha úgyérzed egyedül jobb neked:
Akkor már ma, már ma elmegyek.
Mert nem élhetek úgy, hogy nappalok
S éjszakák tagadják: mi én vagyok...
Szeretlek...
Ha átöleltél: kezed máglyaként égetett,
Két karodtól kaptam én életet.
Csókjaid ízében ott volt a szenvedély,
Azt hittem szeretni, azt jelenti: TE+ÉN.
Szemedbe néztem és láttam a jövőt,
De egy pillanat, ma mindent eltörölt.
Hisz oly távol vagy, s távol van két kezed,
Amit adtál, azt ma tőlem elveszed,
S eldobod azt, amit én adtam neked...
Vagy talán az semmi volt? Semmi?
Ha így van én hagylak elmenni...
Hát menj csak el, vissza se nézz,
Dobj el mindent, ennyi az egész!
Hisz akkor úgyis minden elveszett:
Ha én semmit nem jelentek neked...

Már nem fáj a szívem
jöttöd láttán.
Már nem remegek meg
neved hallván.

Már nem szenvedek
szúró szavaidtól.
Már nem kereslek,
érzem, mással is jó.

Már nyugodtan nézlek,
s még elégtételt sem érzek.
Pedig most te reszketsz,
neked fáj és te szenvedsz.

semmi gond itt máris otthon érzem magam de néhány versem áthozom mert hiányoznak

Szemed ragyogasa,mint
fenyes napnak sugarai
beragyogjak az eget s
mikor szemembe nezel
felhotlenul szarnyal
bennem erzes s kepzelet.


De tudom en erzem,hogy
te engem nem szeretsz
es megis vagy tolti be
szivemet.

Behunyom szemem s
elkepzelem,hogy te is
varod,en is varom,hogy
szivunk egymasra talaljon!

Aki nekem kell,
Már messze jár.
S bár mindenhol keresi,
Boldogságot nem talál.
Egyedül megy a világban,
Nem kellek társnak már,
S míg én elveszek a magányban,
Ő már nem szeret talán.
De minek küzdöttünk annyit?
Minek titkoltuk az érzéseinket?
Minek voltunk egymásnak hónapokig?
Miért hanyagoltuk el szeretteinket?
És kérdések közt válasz egy sem érkezik.
Mert talán már csak egy félrevetett gondolat lettem.
S már nem is tudom mit mondjak, ha azt kérdezik.
Mond, miért nem vagytok ti már ketten?
Hát pont ez a baj, hogy a választ nem tudom.
Mert magam sem reméltem, hogy egyszer ez lesz.
Hogy nélküled tellik el majd minden napom.
Hogy már nem tudom az okot, miért még kellesz.
S nem hagy nyugodni a gondolat, hogy elmész..
Miért lett egyszerre minen olyan más?
S amialatt eszembejutott e kérdés,
A választ meg is kaptam egy perc alatt már:
Nem szeretsz engem, és hagysz elmenni,
Már nem kellek neked, már nem szeretsz.
S míg én soha nem foglak feledni,
Te napról napra gyorsabban feledsz.



Már a semmi sincs,
Üres képzelet.
Senki sincs,
Semmi sem mi éltet.

Sőtét a semmi,
Még is fénylik.
De hagyom tovább veszni,
A semmi bezárkozik.

Nincs értelme a semminek,
Még is űrt hagy.
Nincs értelme ennek a versnek,
Még is magával ragad.

A semmi értelmét veszti,
Én írom tovább.
De már senki sem érti,
Mivel nincsen senki.

Zavaros,
Még is van értelme.
Nincs aki segítene,
Nincs aki megértene.

S ismét szépnek látszik a világ!
És most újra eltűnnek a hibák!
Újra tudok nevetni, szívből, igazán.
Ismét együtt megyünk, az élet útján.
Megfogod a kezem és minden újra a régi.
Már nem tartózkodik, már nem fél elérni
Kezemt, s még a szemembe néz.
Úgy érzem ez a pillanat mindent megér.
S remélem, hogy sokáig, hogy sokáig ittmaradsz,
Fogod a kezem és mindig kitartasz..
Mostmár egyek vagyunk, te és én, egy szív..
Talán már csak ez maradt nekem így..
Annyira szeretlek, hogy nem tudom kimonadani..
Talán ezt még nekem is nehéz megfogalmazni..
De mikor rád gondolok, szívemben minden ugyanúgy ered meg...
Csak egy cseppnyi érzés, csak egy szó... annyi mint: Szeretlek!!!

Csak te maradtál,
Már csak te vagy nekem.
Magányos éjszakán
Csak te vagy mellettem.
Kár hogy csak gondolatban,
És kár, hogy csak én ragaszkodom.
Kár, hogy már nem érdekellek,
S én még mindig azon gondolkodom,
Hogy most is együtt lehetnénk,
Ha akkor másképpen gondolom.
És még mindig együtt nevetnénk,
Ha én bosszuból nem hazudozom.
Ha nem teszek rá én is egy lapáttal,
Hisz a szavid súlya igy is árt.
Ha nem állok neked ismét háttal,
Mert neked a jelenlétem is árt.
De ugyan miért találkozutnk mi?
Hogy elvesztegessünk egy évet.
S már megint fejemben a választ hallai,
Szívem hiába is kérlel.
Újra és újra NEM a válasz,
Tetteiddel elárulod.
S akaratlaul is bántasz,
Ha érzéseid kimutatod.
Hát ezért találkoztunk?
Hogy szenvedni is megtanuljak?
S mert ketten jól megvoltunk.
Most már örökké csak álmodozzak?
Hogy sírjak minden éjjel?
Hogy jobban meggondoljam?
Másokr kit bántok meg,
Dühödten és elvakultan?
Csak azért volt mindez,
Hogy egy hibámért otthagyj?
Csak azért volt minden,
Hogy inkább egyedül maradj?
És más kezét fogd,
Más szemébe nézz,
S magadnak azt mond:
Nem is olyan nehéz?
És más szemébe nézzek,
És más kezét fogjam?
És amit legbelül érzek,
Soha többé ki ne mondjam?
Hát ez az élet?
Ez az élet nekem?
Hogy itt hagyjon,
Az egyetlen igaz szerelmem?
Hát ezért volt érdemes élni?
Hát ezért nőttem fel?
Hát ezért adtad azt a sok jót,
Hogy most a porba taszíts el?
És én nem mondtam,
Mert nem engedted kimondani.
De az utolsó kérdésem az volt:
Ugye még meg tudsz bocsátani?

Hüvős az idő
a szívem is borús.
Egyedül vagyok
nincs ki vígasztaljon.
Magányomban
lassan
belehalok...

Miért nem asz esélyt?
Miért nem vallod be?
Miért találsz ki száz mersét,
Elmúlt szerelmedre?

Miért nem vagy már nekem?
Miért nem láthatlak?
Miért nem találkozol velem?
Miért nem engeded, amit másnak?

Miért nem utállak?
Miért szeretlek még?
Én soha sem utálnálak
Hidd el nekem ennyi nem elég!

Miért nem hallgatsz meg?
Mért nincsen bocsánat?
Miért felejtesz el?
Miért vágod fejemhez egyetlen hibámat?

Miért nem érdemes már küzdenem?
Te még nem ismersz engem.
Nem tudod, hogy nekem mennyit ér a szerelem,
S hogy mennyire fontos vagy nekem.

Méirt? Miért nem?
Miért teszel mindennel ellenem?
Miért nem bocsátasz meg neked?
Mond, tőled ezt érdemeletem?

Miért nem élhetek nélküled?
Miért TE vagy az igazi?
Miért nem lehetek veled?
És miért kell nekem folyton hazudni?

Miért jó ez így?
Miért nem kellek?
Miért vagy ilyen irígy?
Hogy meg nem érdemellek?

Miért? Miért nem,
Ezt nem fogadom el,
Kellesz nekem,
Soha nem engedlek el!

Egyszer majd arra jössz rá,
Volt egy lány kit menni hagytál.
Emlékezni fogsz, s látni a múltba,
S talán rá jössz az a pár hónap nem volt hiába.

Boldog órák, s boldog percek,
Melyek majd kísértenek téged.
Egy tárgy, egy mozdulat,
Melyektől eszedbe jutnak.

Kérdések, melyekre választ úgyse kapsz,
S talán könnyek, melyek majd fájnak.
De én hittem abban, hogy nem igy lesz,
Hogy sokkal könnyebb lesz feledni téged.

De nem igy lett, s talán nem véletlen,
S az sem, hogy útjaink még mindig egyeznek.
Reményt adtál, s ismét félelmet,
Bíztatsz, s azt várod, hogy elhiggyem.

De van egy kérdés ami lassan már egy éve fáj,
Mely csupán egy szó, hogy MIÉRT? semmi más.