szex közben szívesen elégek alattad v. feletted! (Ez egy válasz X üzenetére (2008. 03. 30. vasárnap 20:37), amit ide kattintva olvashatsz)

Richard Bach gondolatai:
*

Minden ember,
minden apró mozzanat
életedbe úgy került, hogy
magad vontad oda.

Az pedig,
hogy most mit kezdesz velük,
rajtad áll.

***

Olyan
gond nincs, amely ne hozna
kezében ajándékokat
neked.

A gondokat azért keresed,
mert szükséged van
ajándékaikra.

***

Nem kél
olyan vágy benned, melyhez
ne kelne erő is benned
valóra váltani.

Meglehet,
hogy azért meg kell
dolgoznod érte.

***

Képzelj el
egy világot, mely szép
és igaz és
tökéletes,

Aztán pedig lásd be ezt:

a Létező
ezt sokkal jobban
elképzelte már,
mint te
most.

***

Élj
úgy, hogy soha
ne szégyelld, ha a világ
megtudja, mit teszel,
mit mondasz,
még akkor is, ha nem igaz,
amit a világ
megtudott.

***

A legkegyetlenebb hazugságot gyakran a hallgatás fejezi ki.



A valóság olyan illúzió, amelyet az alkohol tartós megvonása idéz elő.



Barátok: olyan emberek, akik jól ismernek és mégis szeretnek.



igaz, hogy a munka még nem ölt meg senkit, de hát miért kockáztasson az ember.



A whisky lassan butít. De nem baj, én ráérek...

A jog egy tenger, amit nem kiinnunk kell, hanem meg kell tanulnunk úszni benne.

Minden ember egyenlőnek születik - de vannak, akik később megnősülnek.

"Minden állat egyenlő, de vannak állatok, melyek egyenlőbbek/George Orvell/Állatfarm/ (Ez egy válasz Ayame üzenetére (2008. 04. 08. kedd 00:35), amit ide kattintva olvashatsz)

Azt szoktam mondani a férjemnek, hogy ha nekem el tud magyarázni valamit, akkor azt az egész ország érteni fogja.
- Eleanor Roosevelt

Müller Péter írásából: (2. rész)

Megszállta a kor "ördöge", maga is "ördöggé" vált. És amikor ez a rettenetes összműködés megszűnt, nem érzett utána különösebb bűntudatot, mert amit tett, azt nem érezte személyes ügyének. Voltak, akik a rosszat kifejezetten parancsra tették, és fölfelé mutogattak, de a legtöbbnek nem is kellett semmiféle parancs.
Azt tették, amit akkoriban "kellett".
Ahogy a falombok, ha elmúlik a szélvihar, "elfelejtik" a vészes, süvítő üvöltésüket, s újra békésen sustorognak a napsütéses nyugalomban, úgy felejti el aljas magatartását az ember is, akin átsüvített a korszellem pusztító vihara.
De ne hidd, hogy ez csak a történelmünkkel van így.
Azért mondtam csak el, hogy éreztessem: soha senki sincs egyedül. Ez csak a mai atomizált, ostoba lélektudatunk téveszméje, hogy csupán bennünk, egyes-egyedül bennünk dől el minden. Hogy nem függünk senkitől. Nem hat ránk senki, mert olyanok vagyunk, mint a hermetikusan zárt konzervdobozok.
Nincs így.
A rossz erőktől naponta meg kell tisztítani magunkat.
Az "ördögűzésnek", az ártó "rossz szellemektől" való megszabadulás titkának minden ősi hagyomány és minden vallás a tudatában volt. Egy sámánnak, egy gurunak, egy tibeti gyógyítónak, egy taoista bölcsnek éppúgy feladata volt az ördögűzés, mint Jézus Krisztusnak. Később ezt a tudást az emberiség elfelejtette. Illetve nagyobb baj történt: összetévesztette a megszálltat a megszállóval, ahogy azt a legsötétebb inkvizíciós pereknél láttuk, ahol sokkal inkább a tudatlan papokat kellett volna megtisztítani, mint meggyötört áldozataikat.
Miszogi-nak hívják azt a gyönyörű szertartást, melyben a japán harcművész naponta megtisztul. Ez még az ősi vallásos sinto hagyományból ered. A harcos minden hajnalban egy hideg vízesés alá áll, és miközben zubog rá a magasból a kristálytiszta víz, imával tisztítja meg magát a rossz hatásoktól. A napi fürdés és imádság mindig is hozzátartozott egy normális kultúra életrendjéhez.
Ez különös hangoltságot adott.
Azt mondták, a jót, a tisztát, a magasrendűt csak a Jó, a Tiszta és a Magasrendű képes befogadni. A lélek tisztátlan vágyai, melyek állandóan újratermelődnek, magukhoz vonzzák a méltatlan erőket - a rosszat, az ártót, a lealjasítót. Nincs ember, aki ez ellen védve lenne, mert az élet nem magánvállalkozás, hanem végtelen erőhálózat. Láthatatlan szálakból szőve. Egyszerre hatunk s vagyunk hatása alatt százféle erőnek.
Tiszta pedig semmi sem marad magától.
Sem a testi, sem a lelki vagy a szellemi világban.
Amit az ember magára hagy, és nem törődik vele, az bekoszolódik - tudjuk jól. Ez a lelkünkkel is így van.
És a kosz a koszt vonzza.
Amire hangolod magad, azt fogadod be. Annak leszel médiuma, eszköze, tettestársa és megvalósítója. És ez a törvény nemcsak a látható, hanem a láthatatlan világra is vonatkozik.
Jó pillanatainkban angyalok vannak körülöttünk.
Ha nem is látjuk, de érezzük őket. A reggeli fürdésnél gondolj a lelkedre is. Mosd meg azt is, és kérj védelmet a világban működő rossz erők ellen.

Müller Péter írásából: (1 rész)


Valaha az ember nem úgy élte meg önmagát, mint manapság.
Ma azt hisszük, hogy minden érzés, minden gondolat csakis bennünk van.
Hogy minden, ami történik a lelkünkben, csakis a mi magántörténetünk. Hogy minden benső történetünk csakis a saját fejünkben játszódik le. Én vagyok szomorú, én vagyok kéjsóvár, én gyűlölködök. Én szomjazok gazdagságra, hatalomra, énbennem villannak gyilkos indulatok - de ugyanakkor én vagyok nyugodt, én vagyok békés, én vagyok boldog, bizakodó és jóakaratú.
Minden bennem játszódik le. Az én génjeimben, az én agyamban, az én lelkemben.
Az én saját lényemben, melynek senkihez sincs köze.
Ma úgy véljük, hogy csakis saját, magántörténetünk van.
Magánügyünk. Magánsorsunk.
Magának boldog az ember. És magának boldogtalan.
A "Nincs Szeretet" világnak, amelyben élünk, ez a valóságtudata.
S ez nem így van.
Valaha, ha valaki olyan csúnyán viselkedett, mint a túloldali ji-king patkánya, azt mondták rá, egy gonosz szellem megszállta őt.
Valaha úgy látták, hogy lelkünk kapcsolatban van az egész látható és láthatatlan világgal. És egyszerre vagyunk adók és vevők. Ha agyadat elborítja a gyilkos indulat, médiumává válsz a világ összes gyilkos, pusztító erőinek.
Ha nagyravágyó vagy, bevonzod mások nagyravágyását.
Egy feldúlt emberre rácsimpaszkodnak az összes zaklatott lelkek - s feldúlhatja egész környezetét.
A legtöbb bűnös, ha elkövette a bűnt, utána nem érti, hogy mi történt vele. Még mielőtt elindulna benne az önigazolás mechanizmusa, nem érti, miért tette a bűnt.
Úgy érzi, mintha nem ő tette volna.
Az, hogy egy börtönben a legtöbben azt mondják, hogy ők ártatlanok, nemcsak másoknak szóló hazugságok, de úgy is érzik, valóban, hogy nem tettek semmit. Illetve, hogy amit tettek, mintha nem ők tették volna. "Nem tudom, mi történt"…"Nem emlékszem, csak az utolsó pillanatra"…"Nem akartam!… Nem értem, hogy tehettem ilyesmit…" - ezek a visszatérő vallomások.
A nácizmus bukása után sok százezer szadista tömeggyilkos érezte úgy, hogy olyasmit tett, amit nem akart. Nem bűntudatot érzett, hanem értetlenséget.
Egy magyar dokumentumfilmben előkeresték azt a szörnyeteg asszonyt, egy ávóst, aki sok évtizeddel ezelőtt a kitelepített nők barakkjaiban felügyelő volt. Egy öreg néni bukkant föl, a már szintén idős, egykori rabok közé. Egy szelíd, zavart nénike jelent meg az ajtóban. Kis retiküljét riadtan szorította a markába. Nem értette, miért utálják őt. Elfeledte, hogy valaha csizmával rugdosta ezeket az asszonyokat. Éheztette, verte őket, lehet, hogy meg is ölt néhányat - de nem emlékezett rá.
Nem azért, mert hazudott, hanem azért, mert régen más erők vették körül. Más erők "szállták meg". Egy szadista világ erőinek médiumává vált, s ez később úgy tűnt számára, mintha nem is vele történt volna. Mintha nem is ő tette volna, amit tett.

Legnehezebb dolgok abban, ha egy nőnek férfiként kellene élnie

A villanyborotva pajeszvágójával kellene a fazont igazítania.

A tangát csak a boxeralsó alá vehetné fel.

Kénytelen lenne tükörből tolatni úgy, hogy közben nem ellenőrzi a sminkjét

A piszoárban csak nézelődhetne, ráadásul nem várhatná meg a barátnőit sem.

A műkörömről át kellene állnia a sárkányos tetkóra.

A meccsek alatt nem kérdezhetne semmit, ráadásul a sörért is neki kellene kimennie.

Maga helyett kellene kiállnia a kocsival, ha nem sikerül neki.

Egy hónapból három héten át egyáltalán nem értené, mire gondol.

1. lecke

Egy fickó zuhanyozni megy, melegváltásban a feleségével, aki épp kilép a
zuhany alól. Ekkor megszólal a bejárati ajtó csengője.
Gyorsan megbeszélik, hogy a feleség nyisson ajtót. A nő magára teker egy
fürdőlepedőt és lemegy ajtót nyitni. Szembetalálja magát Bobbal, a
szomszéd lakás tulajdonosával, aki, még mielőtt a nő megszólalna, azt
mondja:
- Most helyben kapsz 800 dollárt, ha leengeded a fürdőlepedőt. A feleség
kicsit csodálkozik, de rövid habozás után leereszti a fürdőlepedőt és ott
áll meztelenül Bob előtt, aki, miután jól meggusztálta,átad neki 8 db.
százdollárost. A nő visszamegy a lakásba, örülve a kis vagyonnak, amit
kevesebb, mint 2 perc alatt szerzett, és bemegy a fürdőszobába, lerakni
a lepedőt. A férj megkérdezi:
- Ki volt az?
- Bob, a folyosószomszédunk.
- És megadta a 800 dollárt, amit tegnap kölcsönkért tőlem?

Tanulság: ha időben megosztja partnereivel a hitel-, és kockázatvállalási
tényezőkre vonatkozó információkat, elkerülheti a cég imidzsének romlását


2. lecke

Papbácsi kocsival megy a templomába, mikor meglát egy gyalogoló apácát.
Megáll, és felajánlja, hogy elviszi a kolostorba. Az apáca beül, keresztbe
rakja a lábát és kivillantja a combját. A pap nem állja meg, hogy ne
fixírozza, néhány pillanatra el is veszti az uralmat a kocsi fölött.
Miután visszatereli a kocsit a saját sávjába, hirtelen megfogja az apáca
combját, aki a szemébe néz és azt kérdezi:
- Atyám, emlékszik a 129. zsoltárra?
A pap szégyenkezve elnézést kér az apácától. Kis idő múlva, engedve a
kísértésnek, kihasználja a sebességváltás adta lehetőséget és újrakezdi,
mire az apáca:
- Atyám, emlékezzen a 129. zsoltárra!
Újabb füligpirulás, újabb elnézéskérés, újabb dadogás:
- Bocsánatát kérem, nővér, legyőzött a test gyarlósága . Odaérnek a
kolostorhoz, az apáca egy szó nélkül kiszáll és egy utolsó,
jelentőségteljes pillantást vet a papra. A pap gyorsan előveszi a
Bibliát, megkeresi a 129. zsoltárt és ezt olvassa: "Ne állj meg utadon, törekedj
minél feljebb jutni, és tied lesz a mennyeknek országa."

Tanulság: Munkája során mindig szerezzen be minden elérhető információt,
mert különben soha vissza nem térő lehetőségeket szalaszthat el.

3. lecke:

A cég egyik ügynöke, egyik hivatalnoka és a személyzeti igazgató együtt
veszik ki az ebédszünetet. Útban a vendéglő felé egy ütött-kopott
rézlámpást találnak a szemeteskuka mellett. Megdörzsölik, kijön a
szellem, aki látja, hogy hárman vannak:
- Csak három kívánságot teljesítek, tehát mindegyikőtökre csak egy jut.
A hivatalnok félrelöki a másik kettőt és gyorsan elmondja:
- Én a Bahamákon akarok lenni egy fehér homokparton, egy sohavéget nem
érő szabadságon, mentesen minden gondtól, ami elronthatná az élvezetet!
Alig hogy elnondja, már el is tűnik. Az ügynök is előretolakodik:
- Én egy finom koktélt akarok szürcsölni Tahiti egyik strandján, oldalamon
álmaim asszonyával! Ő is hipp-hopp, eltűnik.
- Most te következel, mondja a szellem a személyzeti igazgatónak. Te mit
kívánsz?
- Azt, hogy ezek ketten az ebédszünet végén ott legyenek az irodájukban.

Tanulság: Ha jót akar, csak azután nyissa ki a száját, hogy a főnök a
sajátját már becsukta.

"Szeretem az ilyen napokat.

Jött ma egy nő hozzám. Hm. Már beharangozták nekem: "Kicsit bolond, kicsit fura, a szája...na, az valami förtelmesen mocskos...de majd kibírod valahogy".

Sokáig hallgatott. Figyelte, hogy mit csinálok- nem volt még ilyenje neki, és tartott is tőle, mert fél minden újtól, és talán azt sem hitte, hogy megérdemel ő egy ilyet.
A keze merev, szétszakad az enyém, amíg forgatom, hogy engedelmeskedjen a mozdulataimnak. Percenként szólok: lazíts, engedd el magad...jó, jó, hogyan segítsek? Hogyan tartsam?...úgy segítesz, ha nem segítesz. Csak pihenjél.

Később valahogy...nem tudom hogy, beszélni kezd. Lassan bontja ki előttem az életét.
Nagy ég!
Betegségek: gerinc, hólyag, daganat, újranő, műtét, pszichológus, leszázalékolás.
Magánélet: ápolja az anyját, a nagyanyját, az apját, aki gyerekkorában bántalmazta, a fia nősül, de a kapcsolat már most alig működik- lakodalom pénzgyűjtésért a szülők kontójára, kicsit degenerált másik gyerek, aki édes aranyos amúgy, mert nélküle még háztartást sem tudná ellátni.....
Én meg: aha, hm, értem, tényleg?...És néha mikor elakad, egy újabb kérdés.

A végén a korona: megcsalja a férje. :-(
És ez fáj. Ő nem is gondolta, hogy ennyire tud fájni. Megalázó.
Gondolta, elválik, de "minek, egy másik sem lenne jobb, ezt meg már megszoktam, nem igaz?" És néz rám kérdőn....Vagy ha ezt hoznátok rendbe?...Igen, igen, vettem ruhát, próbálok csinos lenni, meg ez a köröm is...Na igen, az jó. Ha beszéltek, ha csinos vagy, és hát a szex. Tudod, a pasiknak fontos a szex (nem is értem, hogy merek ilyen nyíltan beszélni vele).
Hát igen. Erre sokat gondolok. Hogy azt hiszem, én is bűnös vagyok. Ebben én is az vagyok.

Aztán mikor megy el, megköszöni, hogy elmondhatta. Azt mondja, jó itt nálam, és jön is majd még. Meg hogy végre meghallgatta valaki.

Én pedig bemegyek, kiszellőztetem a sok fájdalmat, amit itt hagyott, beengedem a rigók és a tücskök zenéjét, aztán jöhet a következő."

Egy csésze kávé

Egy csoport diák, akik nagy karriert futottak be, összejöttek, hogy meglátogassák régi egyetemi tanárukat.
A beszélgetés hamar panaszkodásban csapott át a stresszes élet és munka kapcsán.
A tanár, kávét ajánlva fel vendégeinek, kiment a konyhába, s egy nagy kannányi kávéval és többféle csészével tért vissza: porcelán, műanyag, üveg; néhányan simák voltak, néhány közülük drága és ritkaság volt, s szólt, hogy mindenki szolgálja ki magát.
Amikor minden diák kezében egy csésze kávé volt, a tanár í­gy szólt:
"Megfigyeltétek, minden szép és drága csésze elkelt, hátrahagyva az olcsó, műanyag csészéket. Habár mindannyiótoknak az a természetes, hogy mindenből a legjobbat kí­vánjátok önmagatoknak, ez a problémáitok és a stresszetek forrása is.
Amit valójában mindenki akart, az a kávé volt, s nem a csésze, de tudatosan a jobb csészékre vadásztatok, s egymás csészéit figyeltétek."
"Feltételezzük, hogy az Élet a kávé, s a munkahelyek, a pénz, és a társadalmi pozí­ció a csészék. Ezek csak eszközök az Élethez, de az élet minőségét nem változtatják meg."
"Néha, azzal, hogy csak a csészére figyelünk, elmulasztjuk élvezni a benne lévő kávét."
Tehát, barátaim, ne engedjétek, hogy a csészék irányí­tsanak....a kávét élvezzétek helyette.

Hazaérve elővette zsebéből, tarisznyájából az apró, elhullajtott dolgokat, amiket útja során oda sem figyelve felszedett. Szép sorban felrakosgatta őket az ablakpárkányra, majd a hosszú úttól fáradtan mély álomba zuhant. Furcsa álomképek követték egymást, csupa apró villanás. Mégis oly valóságos volt mindegyik, mintha nem is aludt volna. Ezek az álmok valamiképpen a talált dolgokkal voltak összefüggésben. Mikor felébredt, első dolga az volt, hogy egyenként kezébe vette mindet, és figyelmesen megnézte valamennyit.
S ekkor csodálatos dolog történt: a tárgyak megelevenedtek a kezében…
- Köszönjük neked, hogy újra élhetünk – suttogta egy aprócska tollpihe. – Észrevettél minket, visszahoztál a feledésből, örökké hálásak leszünk.
- Nem értem, kik vagytok? – kérdezte a Vándor.
mikor már nem volt ránk szükséged, elfelejtettél minket S mikor elfelejtettél, meghaltunk. Mert már nem kellettünk senkinek, észre sem vettek. Te sem. Pedig hányszor volt úgy, hogy csak hajszálnyi választott el attól, hogy megláss minket. Néha talán láttál is, de megriadtál, nem volt elég bátorságod ahhoz, hogy észre is vegyél minket.
Egy hópihe szomorúan bólogatni kezdett:
- Még tőlem is megijedtél, mikor a szempilládra ültem pihenni kicsit. Amikor a fény megcsillant rajtam, és a pillanat törtrészéig beláthattál a Tél titokzatos, fehér birodalmába, ijedten hessegettél el. Emlékszel?
- Emlékszem – mondta halkan a Vándor. – Abban a pillanatban hatalmas fehér palotákat láttam, kéken szirázó jégfolyókat.
- Igen – bólogatott a hópihe. – Onnét jöttem, ott az otthonom. Egy villanást láttál a Tél birodalmából. De megijedtél attól, amit láttál.
- Megijedtem – felelte a Vándor, és egy könnycsepp gördült le az arcán, mert rég elfeledett képek kezdtek eszébe jutni.
- Ne sírj – mondták az apróságok. – Életre keltettél minket, hálából segítünk. Segítünk, hogy megtaláld a hazafelé vezető utat.
- Tudjátok, hol van az átjáró a másik világba? – kérdezte reménykedve a Vándor.
- Nem tudjuk, de azt igen, hogy hogyan találhatod meg.
- Hogyan?
- Hosszú, nehéz és magányos utat kell bejárnod. Emlékezned kell…
- Emlékeznem?
- Igen. Emlékezni mindenre, ami valaha fontos volt számodra. Kelts életre minden dalt, mesét, fényt.
- Hogyan találhatnék én meséket? Hol keressem őket? Nem éltem át egyetlen egyet sem.
- Olyan biztos vagy ebben? – kérdezte a tollpihe. – Azért csak próbáld meg. Valami azt súgja, hogy a mesékben megtalálod az átjáró helyét. Segítünk…
- Köszönöm – mondta a Vándor, aki előtt felcsillant egy új reménysugár. – De merre induljak?
- Csak emlékezz… emlékezz mindenre. Nézz ránk, rólunk eszedbe fog jutni valami, aminek nyomán elindulhatsz.
A Vándor a kezébe vette az apró tárgyakat. Alaposan megnézte őket, majd szédülten hunyta be a szemét. Mintha egy ajtó tárult volna fel előtte: emlékezni kezdett…

A Vándor

A Vándor sokáig nem tudta magáról, hogy ő a Vándor. Egy darabig azt hitte, legalábbis hercegnő, aztán lassan fakulni kezdtek az álmok, és bizonytalanná váltak a fények. Eltelt sok-sok év. A Vándor mély álomba merült, és mikor felébredt, nem emlékezett rá, kicsoda ő, és mit szeretett volna valamikor régen.
Csodálkozva nézett körül. Ez az ébredés, vagy inkább józanodás kis híján az életébe került. Lassan emlékezni kezdett mindenre, már kezdte sejteni, hogy kicsoda és miért érkezett ide. De első bizonytalan lépései nem vitték sehová: azt vette észre, hogy valahogy egy másik világba került át. „De az is lehet, a világ ugyanaz, csak megváltozott” – töprengett a Vándor. Most mindenfelé falak álltak, amiket a Butaság, az Önzés, a Gyávaság, a Féltékenység emeltek. Lehetetlennek tűnt átjutni rajtuk. A Vándor mégis elindult, mert homályosan emlékezett rá, hogy valaki fogta a kezét, valaki mellette volt, mikor hívta, de ez a valaki eltűnt, nem volt sehol, mikor felébredt. Elindult hát, hogy megkeresse…
Ment, mendegélt az óriási falak labirintusában. Amikor néha már-már feladta, mindig akadt egy apró jel, amit követve továbbhaladhatott. Egy-egy elveszett hang, szó, dal, apró emlékfoszlány. És rátalált arra, akit keresett. Ott kuporgott egy fal tövében, boldogan üdvözölve a Vándort.
- Hová tűntél, Kedvesem? – kérdezte a Vándor.
- Elindultam, hogy egy rózsát keressek Neked, mire felébredsz. De messze nyílt az a rózsa, amit Neked szántam, és már nem találtalak meg a falak közt. Kerestem az átjárót, de nem leltem. Téged láttalak, ott aludtál az egyik fal tövében, egész közelről láttalak, de nem érinthettelek meg. Valami visszatartott… Valami, ami vékony., átlátszó, de mégis keményebb az acélnál.
- Most megtaláltuk egymást, gyere velem, hazatérhetünk – hívta a Vándor, de kedvese csak a fejét csóválta.
- Fáradt vagyok, itt kell maradnom. Oly sokáig kerestem a visszautat, hogy már mozdulni sem tudok. Egyedül kell tovább menned, nélkülem kell visszatérned.
És a Vándor megpillantott a szemében valamit, ami azelőtt nem volt ott. Megértette,
magányosan kell megtenni a hazavezető hosszú utat. Elindult hát.

"..a Szerelem olyan mintha behugyoztál volna..mindenki látja rajtad de csak Te érzed a melegét..."