"Attól mert nem beszélsz rólam még nem vagyok halott,
élek és félek és egyedül vagyok.
Látom,hogy kék az ég és érzem a szelet,
de már semmi em oylan jó,mint régen volt Veled.
Attól,hogy sírok,még nem vagyok gyenge,
élvezed,hogy kínzol és ebbe halok bele.
Szorít az idő,bár tudom már elkéstem,
pár nap van még és meghal bennem minden.
Meghal bennem minden,bárcsak én is meghalnék,
Felvégott erekkel az ágyadon feküdnék,
Te benyitnál csendesen és észrevennél engem,
így megtudnád talán,hogy mi voltál nekem."

Talán elfeledlek,
Talán megis halok,
Fáradt az én szívem,
Boldogtalan vagyok!
De én mégis azt kivánom:
áldjon meg az isten
Én voltam a hibás mikor neked hittem!

Szertelek, mert te vagy a mindenem,
Féltelek, hisz sokáig kellett téged keresnem,
Nem értem miért vagyok veled, hisz te nem érzed ezt,
Egy más világabn jársz,
Más "valakit" szeretsz.
Hagyd őt, s gyere velem,
Elég ha mellettem vagy és fogod a kezem.
Szeress egy életen át úgy, mint én téged,
De ezt tőled nem kapom meg, ezért magányban élek.
Nem hiszed el, de belül meghalok nélküled,
Pedig csak szeretned kellene.
nem hiszem hogy nem vagy rá képes,
Az életem nélküled keserű, s nem édes.
Szeretlek tudd meg, s harcolok érted!
Hogy neked kelljen a halálomat végignézned!

Ülök a szombámban,
és csak Rád gondolok.
Milyen szépek voltak
az elmúlt hetek s napok.
Szép volt,sajnos
rövid is volt.
Bár tudtam,
az első perctől
hogy így lesz,
mert Te nem engem
szeretsz.
Mégis,jónak láttam
hiszen szívemben meggyúlladt
a szerelem lángja.
Reméltem,viszont fogsz
szeretni,
de tudtomra adtad
nem tudsz engem szeretni.



Sír, zokog szívemben a szerelem,
Érted reszket Téged vár,
Annyira szeretlek: vágyódom rád,
Szívem örökre a Tied már,
Érted dobban minden percben,
Így marad ez most már örökre,
Kár,hogy ilyen későn ért ez a ,
Boldogító szerelem,
Nem élhetek veled már sokat,
Az élet csak perceket adott,
Hogy élvezhessem veled az életet.

Nem láthatom édes mosolyod,
Nem érínthetem puha kezedet,
Nem hallhatom kedves hangod,
Értem jő a halál angyala már !

"Vajon álmodnak-e a halottak ott lent?
Álmodnak-e ha csillag fényes éjszakában,
Könnyű szél koszál a temető fái között?
Álmodnak-e ha tavasszal fészket raknak ,
A fákon a madarak?"

Már soha nem mondhatom el ,
Legfeljebb Én hiszem néha ,
Álmodban itt vagy velem!

Azt kéred, hogy legyek inkább a barátod,
azt, hogy feladjak egy régi álmot.
Szeretném megtenni Érted, de nem tudom,
bennem a hiányod, s az örök fájdalom.
Elfelejteni Téged, nem lehet,
nem tudok parancsolni a szívemnek, hisz SZERET.
Értsd meg, ez nem egy szó mit könyyű kiejteni,
szeretnék Veled maradni, s a "magam módján" szeretni.
Kérlek engedd,hogy Veled maradjak,
SZERETLEK, az érzések mindig megmaradnak.
Elküldhetsz, elzavarhatsz, de soha nem feledlek,
értsd meg már kérlek, én Téged míg élek:

SZERETLEK!!!

Most oly sötétben borult minden
Nincs nap, hold, csillag az égen
Nincs az életemnek értelme,
Szívem darabokban hever,
Bár tudnám mi szörnyüt tettem,
Ami miatt ezt el kell szenvedjem
Nem bírom már, túl sok ez nekem
Őszintén szeretek valakit, és ezt érdemlem
Nem fogok már mást szeretni ezen a világon,
Mert itt már helyemet nem találom.

Bánom a napot amikor megismertelek,
Átkozom azt a percet amikor megszerettelek!
Hogy miért szerettelek?
Nem emlékszem már... Lehet hogy csak álom voltál?
De, ha csak álom akkor fel akarok ébredni,
De, a valóságban nem akarlak ismerni!!
Nem, te nem lehetsz álom,
Mert fáj hogy nem vagy itt Velem,
Hogy nem fogod két kezem,
Hogy egyedül emlékezem mindenre ami szép volt,
Jó volt!
De, te akartad hogy így legyen, hogy kettőnk között semmi ne legyen!!

Gyűlölj mindent mi értelmet adhat
mindent mit szerthetsz amit akarhatsz!
Gyűlöllek téged is mert szerettelek
Te voltál kit akartam,kit kerestelek.
Gyűlölök mindent ami él és mozog
Gyűlölök mindenkit aki vidám és boldog.
Gyűlölöm az életet a fákat,a reményt
Az arcát,a csókját,a mosolyát a kezét.
Gyűlölöm hogy szeretem gyűlölöm e világot
Gyűlölök mindent amitől bármit is várok.
A szerelem is gyűleletet szül,lelki halált
Akit legjobban szeretsz egyszer majd megbánt,
Ezért hát ne ringasd illúziókba magad
A szerelem elmúlik s csak a gyűlölet marad,
Ne is szeress,ne is imádj senkit
Csak gyűlölj,...és utálj MINDENKIT!



Mikor megszülettem,
eltévedtem.
Mivé akartam válni?
Elfeledtem.

Kerestem valakit,
nem találtam.
Az álmaim nem szóltak,
hiába vártam.

Most itt vagyok, élek
és szenvedek.
Már nem kereshetlek.
Ha nélküled is,
de tovább kell mennem.



hazudtál, becsaptál,
messzire futottál.

beszéltél, nevettél,
azt hittem, szerettél.

beszéltem, nevettem,
őszintén szerettem.

te mentél - én maradtam,
magamra hagyottan.



Szívem darabokban hever,
Mégis minden darabja Érted ver,
De vajon megérdemled?
Ez nem kérdéses,
Minden perc, mit rád áldozok
Kárba vész,
Még csak egy fabatkát sem érsz!
Bár ilyen könnyű lenne az egész,
S vezérelne már az ész!
De nem segít se ész,
Se tett, sem más gondolat,
Bánatomra gyógyírnak
Csak az idő maradt,
Ami begyógyítja a sebeket.
Ám az én bajom súlyosabb,
Operálni kell...
Jó orvost hol találok,
Még nem tudom.
Addig vérző szívvel
rád gondolok,
Véremben tocsogva haldokolok...

Már nem fáj a szívem
jöttöd láttán.
Már nem remegek meg
neved hallván.

Már nem szenvedek
szúró szavaidtól.
Már nem kereslek,
érzem, mással is jó.

Már nyugodtan nézlek,
s még elégtételt sem érzek.
Pedig most te reszketsz,
neked fáj és te szenvedsz.

Szeretlek...
S bár lehet, hogy holnap meghalok,
Azt tudnod kell: Ha szeretsz,
Én ma boldog vagyok...
De ha te nem érzed, amit én,
Ha szívedben nem ég szenvedély,
Ha úgyérzed egyedül jobb neked:
Akkor már ma, már ma elmegyek.
Mert nem élhetek úgy, hogy nappalok
S éjszakák tagadják: mi én vagyok...
Szeretlek...
Ha átöleltél: kezed máglyaként égetett,
Két karodtól kaptam én életet.
Csókjaid ízében ott volt a szenvedély,
Azt hittem szeretni, azt jelenti: TE+ÉN.
Szemedbe néztem és láttam a jövőt,
De egy pillanat, ma mindent eltörölt.
Hisz oly távol vagy, s távol van két kezed,
Amit adtál, azt ma tőlem elveszed,
S eldobod azt, amit én adtam neked...
Vagy talán az semmi volt? Semmi?
Ha így van én hagylak elmenni...
Hát menj csak el, vissza se nézz,
Dobj el mindent, ennyi az egész!
Hisz akkor úgyis minden elveszett:
Ha én semmit nem jelentek neked...

Szemed ragyogasa,mint
fenyes napnak sugarai
beragyogjak az eget s
mikor szemembe nezel
felhotlenul szarnyal
bennem erzes s kepzelet.


De tudom en erzem,hogy
te engem nem szeretsz
es megis vagy tolti be
szivemet.

Behunyom szemem s
elkepzelem,hogy te is
varod,en is varom,hogy
szivunk egymasra talaljon! (Ez egy válasz iNfeSter üzenetére (2004. 09. 13. hétfő 17:57), amit ide kattintva olvashatsz)

semmi gond itt máris otthon érzem magam de néhány versem áthozom mert hiányoznak (Ez egy válasz iNfeSter üzenetére (2004. 09. 13. hétfő 17:57), amit ide kattintva olvashatsz)

S ismét szépnek látszik a világ!
És most újra eltűnnek a hibák!
Újra tudok nevetni, szívből, igazán.
Ismét együtt megyünk, az élet útján.
Megfogod a kezem és minden újra a régi.
Már nem tartózkodik, már nem fél elérni
Kezemt, s még a szemembe néz.
Úgy érzem ez a pillanat mindent megér.
S remélem, hogy sokáig, hogy sokáig ittmaradsz,
Fogod a kezem és mindig kitartasz..
Mostmár egyek vagyunk, te és én, egy szív..
Talán már csak ez maradt nekem így..
Annyira szeretlek, hogy nem tudom kimonadani..
Talán ezt még nekem is nehéz megfogalmazni..
De mikor rád gondolok, szívemben minden ugyanúgy ered meg...
Csak egy cseppnyi érzés, csak egy szó... annyi mint: Szeretlek!!!

Örülök, Nóci, hogy te is folytatod a témád itt! Elnézést a pici fennakadásért most!

Aki nekem kell,
Már messze jár.
S bár mindenhol keresi,
Boldogságot nem talál.
Egyedül megy a világban,
Nem kellek társnak már,
S míg én elveszek a magányban,
Ő már nem szeret talán.
De minek küzdöttünk annyit?
Minek titkoltuk az érzéseinket?
Minek voltunk egymásnak hónapokig?
Miért hanyagoltuk el szeretteinket?
És kérdések közt válasz egy sem érkezik.
Mert talán már csak egy félrevetett gondolat lettem.
S már nem is tudom mit mondjak, ha azt kérdezik.
Mond, miért nem vagytok ti már ketten?
Hát pont ez a baj, hogy a választ nem tudom.
Mert magam sem reméltem, hogy egyszer ez lesz.
Hogy nélküled tellik el majd minden napom.
Hogy már nem tudom az okot, miért még kellesz.
S nem hagy nyugodni a gondolat, hogy elmész..
Miért lett egyszerre minen olyan más?
S amialatt eszembejutott e kérdés,
A választ meg is kaptam egy perc alatt már:
Nem szeretsz engem, és hagysz elmenni,
Már nem kellek neked, már nem szeretsz.
S míg én soha nem foglak feledni,
Te napról napra gyorsabban feledsz.



Már a semmi sincs,
Üres képzelet.
Senki sincs,
Semmi sem mi éltet.

Sőtét a semmi,
Még is fénylik.
De hagyom tovább veszni,
A semmi bezárkozik.

Nincs értelme a semminek,
Még is űrt hagy.
Nincs értelme ennek a versnek,
Még is magával ragad.

A semmi értelmét veszti,
Én írom tovább.
De már senki sem érti,
Mivel nincsen senki.

Zavaros,
Még is van értelme.
Nincs aki segítene,
Nincs aki megértene.

Hüvős az idő
a szívem is borús.
Egyedül vagyok
nincs ki vígasztaljon.
Magányomban
lassan
belehalok...

Csak te maradtál,
Már csak te vagy nekem.
Magányos éjszakán
Csak te vagy mellettem.
Kár hogy csak gondolatban,
És kár, hogy csak én ragaszkodom.
Kár, hogy már nem érdekellek,
S én még mindig azon gondolkodom,
Hogy most is együtt lehetnénk,
Ha akkor másképpen gondolom.
És még mindig együtt nevetnénk,
Ha én bosszuból nem hazudozom.
Ha nem teszek rá én is egy lapáttal,
Hisz a szavid súlya igy is árt.
Ha nem állok neked ismét háttal,
Mert neked a jelenlétem is árt.
De ugyan miért találkozutnk mi?
Hogy elvesztegessünk egy évet.
S már megint fejemben a választ hallai,
Szívem hiába is kérlel.
Újra és újra NEM a válasz,
Tetteiddel elárulod.
S akaratlaul is bántasz,
Ha érzéseid kimutatod.
Hát ezért találkoztunk?
Hogy szenvedni is megtanuljak?
S mert ketten jól megvoltunk.
Most már örökké csak álmodozzak?
Hogy sírjak minden éjjel?
Hogy jobban meggondoljam?
Másokr kit bántok meg,
Dühödten és elvakultan?
Csak azért volt mindez,
Hogy egy hibámért otthagyj?
Csak azért volt minden,
Hogy inkább egyedül maradj?
És más kezét fogd,
Más szemébe nézz,
S magadnak azt mond:
Nem is olyan nehéz?
És más szemébe nézzek,
És más kezét fogjam?
És amit legbelül érzek,
Soha többé ki ne mondjam?
Hát ez az élet?
Ez az élet nekem?
Hogy itt hagyjon,
Az egyetlen igaz szerelmem?
Hát ezért volt érdemes élni?
Hát ezért nőttem fel?
Hát ezért adtad azt a sok jót,
Hogy most a porba taszíts el?
És én nem mondtam,
Mert nem engedted kimondani.
De az utolsó kérdésem az volt:
Ugye még meg tudsz bocsátani?

Miért nem asz esélyt?
Miért nem vallod be?
Miért találsz ki száz mersét,
Elmúlt szerelmedre?

Miért nem vagy már nekem?
Miért nem láthatlak?
Miért nem találkozol velem?
Miért nem engeded, amit másnak?

Miért nem utállak?
Miért szeretlek még?
Én soha sem utálnálak
Hidd el nekem ennyi nem elég!

Miért nem hallgatsz meg?
Mért nincsen bocsánat?
Miért felejtesz el?
Miért vágod fejemhez egyetlen hibámat?

Miért nem érdemes már küzdenem?
Te még nem ismersz engem.
Nem tudod, hogy nekem mennyit ér a szerelem,
S hogy mennyire fontos vagy nekem.

Méirt? Miért nem?
Miért teszel mindennel ellenem?
Miért nem bocsátasz meg neked?
Mond, tőled ezt érdemeletem?

Miért nem élhetek nélküled?
Miért TE vagy az igazi?
Miért nem lehetek veled?
És miért kell nekem folyton hazudni?

Miért jó ez így?
Miért nem kellek?
Miért vagy ilyen irígy?
Hogy meg nem érdemellek?

Miért? Miért nem,
Ezt nem fogadom el,
Kellesz nekem,
Soha nem engedlek el!

Egyszer majd arra jössz rá,
Volt egy lány kit menni hagytál.
Emlékezni fogsz, s látni a múltba,
S talán rá jössz az a pár hónap nem volt hiába.

Boldog órák, s boldog percek,
Melyek majd kísértenek téged.
Egy tárgy, egy mozdulat,
Melyektől eszedbe jutnak.

Kérdések, melyekre választ úgyse kapsz,
S talán könnyek, melyek majd fájnak.
De én hittem abban, hogy nem igy lesz,
Hogy sokkal könnyebb lesz feledni téged.

De nem igy lett, s talán nem véletlen,
S az sem, hogy útjaink még mindig egyeznek.
Reményt adtál, s ismét félelmet,
Bíztatsz, s azt várod, hogy elhiggyem.

De van egy kérdés ami lassan már egy éve fáj,
Mely csupán egy szó, hogy MIÉRT? semmi más.