Aranyosi Ervin:

December

Nézze meg az ember,
itt van a december!
Odakint a világ
kihűl a hideggel.
Nekünk kell fűteni,
hogy a szív ne fázzon,
ne a tél legyen úr
az egész világon.
Lelkünk csepp szikrái,
lobbantsanak lángot,
öleljük magunkhoz
a fázós világot!
Lélek melegével
gyújtsuk meg a gyertyánk,
mosolyunk dicsfénye,
melegebb fényt vet ránk.
Ha szeretet fénye
szívünkből sugárzik,
lángra gyúl sok szép szív,
és már nem is fázik,
Átmelegszik, hittel,
ő is adni képes!
Szereteted eljut
mások jó szívéhez.

Nem ítélkezem
nem haragszom
nem baj, ha más mást gondol,
ha mást érez,
ha másban hisz.
Nem kell megfelelni.
Nem kell megjátszani.
És az sem baj,
ha én nem fordítok
erre többé energiát,
mert alapjáraton arra
születtünk - oly sokan -
hogy több békét, szeretetet
tapasztaljunk meg életünkben,
mint kellemetlen,
tessék-lássék dolgokat.

~Papp Ádám~

szép vers

"Mikor az élet játék,
s a játék maga az ÉLET.
Mikor magadban hordod
a teljes mindenséget.
Mikor a lélek tánca
körülvesz, elvarázsol.

Mikor megszűnik minden
a környező világból.
Akkor találsz magadra,
s érted meg a világod,
s rájössz, hogy ez volt minden,
amire lelked vágyott…"
~ Aranyosi Ervin: Belső csend

Az álom

Amióta álmaimban megjelentél,
azóta szeretem az álmokat,
aztán valahogy, valamiként
átírtad bennem a valóságomat.

Mert megjöttél. Itt vagy;
és azóta szeretem a jelent.
Olykor azért álmaimban újra megjelensz,
hogy sose feledjem; az álmokat
szeretni mit is jelent....

/ Papp Ádám /

Ars poetica

Költő vagyok – mit érdekelne
engem a költészet maga?
Nem volna szép, ha égre kelne
az éji folyó csillaga.
Az idő lassan elszivárog,
nem lógok a mesék tején,
hörpintek valódi világot,
habzó éggel a tetején.
Szép a forrás – fürödni abban!
A nyugalom, a remegés
egymást öleli s kél a habban
kecsesen okos csevegés.
Más költők – mi gondom ezekkel?
Mocskolván magukat szegyig,
koholt képekkel és szeszekkel
mímeljen mámort mindegyik.
Én túllépek e mai kocsmán,
az értelemig és tovább!
Szabad ésszel nem adom ocsmány
módon a szolga ostobát.
Ehess, ihass, ölelhess, alhass!
A mindenséggel mérd magad!
Sziszegve se szolgálok aljas,
nyomorító hatalmakat.
Nincs alku – én hadd legyek boldog!
Másként akárki meggyaláz
s megjelölnek pirosló foltok,
elissza nedveim a láz.
Én nem fogom be pörös számat.
A tudásnak teszek panaszt.
Rám tekint, pártfogón, e század:
rám gondol, szántván, a paraszt;
engem sejdít a munkás teste
két merev mozdulat között;
rám vár a mozi előtt este
suhanc, a rosszul öltözött.
S hol táborokba gyűlt bitangok
verseim rendjét üldözik,
fölindulnak testvéri tankok
szertedübögni rímeit.
Én mondom: Még nem nagy az ember.
De képzeli, hát szertelen.
Kisérje két szülője szemmel:
a szellem és a szerelem!
József Attila

Tóth Árpád: Esti sugárkoszorú
Előttünk már hamvassá vált az út
És árnyak teste zuhant át a parkon,
De még finom, halk sugárkoszorút
Font hajad sötét lombjába az alkony:
Halvány, szelíd és komoly ragyogást,
Mely már alig volt fények földi mása,
S félig illattá s csenddé szűrte át
A dolgok esti lélekvándorlása.
Illattá s csenddé. Titkok illata
Fénylett hajadban s béke égi csendje,
És jó volt élni, mint ahogy soha,
S a fényt szemem beitta a szívembe:
Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te,
Vagy áldott csipkebokor drága tested,
Melyben egy isten szállt a földre le
S lombjából felém az ő lelke reszket?
Igézve álltam, soká, csöndesen,
És percek mentek, ezredévek jöttek, -
Egyszerre csak megfogtad a kezem,
S alélt pilláim lassan felvetődtek,
És éreztem: szívembe visszatér,
És zuhogó, mély zenével ered meg,
Mint zsibbadt erek útjain a vér,
A földi érzés: mennyire szeretlek!

Aranyosi Ervin: Fogadkozások helyett

Szilveszter van – jó emberek – kezdjünk inni, enni,
nincs más dolgunk ma éjszaka, csak vidámnak lenni!
Feledjük a bút, a gondot, kívánjunk sok szépet!
Reményekkel megpakolva várjuk az új évet!
Szerencse és jókívánság kézen fogva járjon,
ha elhisszük, az új évben csupa öröm várjon!
Ezt a sok-sok vidámságot vigyük hát magunkkal,
hogy ne kelljen foglalkoznunk ezer más bajunkkal!
Mi lenne, ha az új évben egymást megbecsülnénk?
Mi lenne, ha minden reggel mosolyra derülnénk?
Mi lenne, ha minden reggel csak a szépet várnánk?
Mi lenne, ha jobban élni végre megpróbálnánk?
Mindig egy lépés választ el az elhatározástól.
Mi lenne, ha a változást sosem várnánk mástól!
Változzunk hát és általunk legyen szebb az élet!
Kívánok hát jobb világot, s boldogabb új évet!

Egyszer talán majd mégis vége lesz – Reményik Sándor
És akkor, aki visszatérni bír,
Csak visszatér megint a régihez.

A régi hithez, a régi házhoz –
Ecsethez, tollhoz, kapanyélhez,
És számon mit se kér, kit se átkoz.

A mappás talán új térképet ír,
De másként minden régiben marad,
Csak egy darabig sok lesz a friss sír.

Mi megnyugszunk, a szívünk mit se kérd,
A föld valahogy döcög majd tovább,
És lassú erők lemossák a vért.

Ady Endre:


Búcsú

Emlékednek végső foszlányát,
Ledöntött bálvány, eldobom,
Egy sóhaj és Isten hozzátok,
Szerelmes, lázas, balga álmok,
Lelkem továbbszáll szabadon.

A szerelem szép világától
Megtörve, fájón búcsuzom.
Elrablá tőlem ifjuságom,
De elhagyott tündér-világom
Búcsuzva meg nem átkozom.

Búcsuzom. - A szerelem lángja
Addig tart, míg az ifjuság.
Sírján a meghalt ifjuságnak
Letörtem egy édes leánynak
Meghalt szerelmünk ciprusát.

E cipruság utolsó dalom,
Elzengem ezt is még neked,
Benne sír lelkem régi álma
S drágán megváltott szabadsága
Bezárult édenkert felett.

Lelkem szabad. Fakó világban
Repülhet, szállhat szabadon.
Nem kötik már a régi vágyak,
Romjain egy letünt világnak
Elzengtem utolsó dalom.

Lelkem szabad. Feloldva minden,
Mi szárnyait leszegezé.
Repülhet már a magas égig
Vagy egy kopár temetőn végig -
Most ásott, néma sír felé...

Emlékednek végső foszlányát,
Ledöntött bálvány, eldobom,
Egy sóhaj... óh, bár véle szállna
Egy üres élet végső lángja,
Míg elcseng utolsó dalom!...

Nadányi Zoltán: Pánik

A töltésen, biciklin, vad iramban,
meztelenül,
zöld ingem a kezemben, úgy rohantam,
mint aki a világból menekül.

Akkor szakadt el a szádtól a szám,
a kezem a kezedtül
és sose perzselt még olyan veszettül
a nyár. Tüzes pernyéjét fútta rám.

Baloldalt vékony füst szállt a magasba,
dobálták rá a galyat, meg a szöszt.
Egy nénike jött a saláta közt,
fakó fejkendő és fedeles kaska.
Egy asszony gyomlált, babrált a tövekkel,
öreg vasutas ingujjban kalapált,
valaki messze-messze kalapált
és egy szekér ment, tengericsövekkel.

Nem értettem. Micsoda őrület!
Hát mért nem hagyják ott azt a tüzet,
mért nem szaladnak szét, ahányan vannak
mért nem dobják el a kapát, a kaskát,
a kalapácsot, mindent és rohannak
óbégatva a réten szerteszét!
Mért nem fordítja fel a szekerét
a szekeres a piros garmadával!
Hogy nem ragadja őket is magával
ez a pánik!
ez a pánik!

Aranyosi Ervin: Egyéniség vagy!

Soha ne akarj a csorda után menni,
letaposott füvet, kényszerből legelni!
Járd a magad útját, s azt az élen éld át,
mutass világodnak, szeretetből példát!
Soha ne akarj hát, csak egy helyben ülni,
szeretetlenek közt, csendben elvegyülni,
ha nyugtalan szíved új vágyakra sarkall,
lehet, hogy csak érted ébred fel a hajnal!
Soha ne hajolj meg, ne törjön alázat,
ám nem érhet célba, ki ész nélkül lázad!
Figyelj az érzésre, ne rohanj a falnak,
mert az erősebbek könnyedén felfalnak!
Akkor jutsz a csúcsra, ha vágyad vezérel,
s ha képes vagy élni, vágyad erejével.
Ám sose kapaszkodj túl görcsösen bele,
mert attól késni fog vágyad jövetele.
Képzeld, hogy elindul, érezd azt, hogy látod!
így kezd teremteni a belső világod.
És ha megjelenik képzeleted vásznán,
sose gondold azt, hogy: “hinném, hogyha látnám”!
Hanem lásd valósnak, mintha kézbe vennéd,
s hidd el már a tiéd, ha nagyon szeretnéd,
majd engedd útjára, mint egy folyó folyjon,
s engedd, hogy a lelked reá hangolódjon.
Mikor együtt rezeg célod és a vágyad,
a teremtés módját végre megtaláltad!
Ám ne hidd, hogy vágyad, csak tárgyakat teremt,
akár érzelmeket, vagy eseményt jelent.
Tudd meg, a teremtés nem egy földi törvény,
a vágy a célodat húzza, mint az örvény,
és ha ezt megérted, nem mutogatsz másra,
mert te vagy egyedül életed kovácsa!

Aranyosi Ervin: Kimondani a szót: – Szeretlek!
Kimondani a szót: – Szeretlek! –
az önmagában nem elég!
Tudatni is kell, éreztetni,
amíg a szívbe beleég!
Kimondani a szót: – Szeretlek!
naponta többször kéne még,
szemébe nézve, átölelve,
amíg a szívbe beleég!
Kimondani a szót: – Szeretlek! –
jövőre néző biztatás,
varázslás az, csodateremtés,
és biztonságba ringatás.
Kimondani a szót: – Szeretlek! –
tán egyszerű, talán kevés,
de szárnyal tőle minden lélek,
ha jár hozzá egy ölelés!
Kimondani a szót: – Szeretlek! –
csak szívből, s őszintén szabad!
De mondd ki bátran, amit érzel,
tegyen boldoggá szép szavad!
Kimondani a szót: – Szeretlek! –
nyugtatás, s megerősítés,
a legszebb szó, amit csak adhatsz,
amit a szív, a szívbe vés.
Kimondani a szót: – Szeretlek! –
nem játék az, nagyon komoly,
hát akkor mond, ha így is érzel,
s kísérje azt egy szép mosoly!
Kimondani a szót: – Szeretlek! –
örömöt ünneplő csoda,
szoros szövetség szép szíveknek,
naponta többször add oda!
Kimondani a szót: – Szeretlek! –
kimondani csak, nem elég!
mutatni is kell és megélni,
hiszen az élet vele szép.
Kimondani a szót: – Szeretlek! –
akkor szabad, ha elhiszed,
amikor élőn lángol benned,
amikor adni tud szíved!
Kimondani a szót: – Szeretlek! –
csak akkor nyújt közös vigaszt,
ha nem csak adsz, képessé váltál
szíveddel elfogadni azt!

Reményik Sándor:
Karácsonykor
A szent estén majd eljövök ide.
Álmaim szekerébe fogatok
És szólok fantáziám táltosához:
Hipp-hopp, ott legyek, ahol akarok,
És álomhintón eljövök – ide.

Itt minden fehér lesz, – fehér, s halott.
Csak egy hang lesz a halott rengetegben:
A zúgó patakok.

És én fenyőtől fenyőhöz megyek
És minden fenyőt megsimogatok.

És megkérdezem: virrasztotok még?
És megkérdezem: hogy aludtatok?

És aztán feltűzöm a szívemet
A legmagasabb fenyő tetejére, -
S imába kezdek: Magány, Mi Anyánk…
Néked ajánlom égő szívemet…

Olyan lesz, mint egy karácsonyfaláng.

Aranyosi Ervin: Mosoly legyen az ajándék!
Közeledik a karácsony,
a szeretet ünnepe.
A ránk váró szebb napokat,
mivel tölthetnénk tele?
Mi lehetne az ajándék,
ami szép is, és komoly?
Legyen idén a jó szándék,
és arcunkon szép mosoly!
Nem kerül egy filléredbe,
mégis szívből melegít,
enyhíti a fagyott lelkek,
rideggé vált teleit.
Add hát szívvel, szeretettel
mindenkinek mosolyod,
s fénybe borul a világunk,
ha minden szív mosolyog!
Ajándékozd mosolyodat,
legyen ez egy égi jel,
amitől a szív felderül,
s arcunk ünneplőt visel!
Mosolyoddal hadd terjedjen
másra is a szeretet!
Hadd kívánjak szeretettel
mosoly-gazdag ünnepet

Egy hatalmas bánat édes illata
Lepi be a földet
Füstfelhő emelkedik és olvad egybe
A szürke égbolttal:
Egy ember fekszik
És folyókról meg zöld mezőkről álmodik
De egy olyan reggelre ébred,
Amiért nincs értelme felkelni
Egy elveszett paradicsom elméke kísérti őt
Fiatal korában vagy álmában
Nem lehet elég pontos
Ő már örökké egy elmúlt világhoz lesz láncolva
Ez nem elég, ez nem elég



A vére megfagyott és megalvadt rémületében
A térdei reszketnek és utat adtak az éjszakába
A kezei meggyengültek az igazság pillanatában
A járása botladozik



Egy világ, egy lélek
Az idő múlik, a folyó áramlik



És ő az elveszett szerelem és odaadás folyójához beszél
Ami erre csendes örvényekkel válaszol
Sötéten áramlik és az olajos tengerbe folyik
Zord célzás arra, hogy mi következik
Szüntelen szél fúj egész éjszakán át
Amitől por ment a szemeimbe, és ez megvakít
És olyan csend van, ami hangosabb
A megszegett ígéretek szavainál is

Pink Floyd - Sorrow

Üti az óra az unalmas nap sok-sok percét,
Pazarolsz, két kézzel szórod az órákat szét.
Toporogsz egy helyben itt, ahol mindig is éltél,
Valaki majdcsak megmondja, hogy merre a cél.

Ráuntál a napozásra, nézed otthon az esőt,
Ifjú vagy, az élet hosszú, van elütni még időd.
Aztán egy nap majd rájössz: tíz év van már mögötted,
Hogy futni kéne, nem tudtad, a startlövést nem hallottad.

És rohansz, rohansz, versenyt futsz a lemenő nappal,
De leköröz téged, és mögötted jön újra fel.
Valahogy a Nap mindig ugyanolyan, de te vénülsz,
Fogy a levegőd, s a halál egy nappal közelebb.

Az évek egyre rövidebbek, nincs idő már semmihez.
Meg sosem valósult tervek, fél oldal firkált szöveg.
Csak csendes reménytelenség angol mód, de még bírod –
Időm lejárt, a dalnak vége,
Hittem, többet mondhatok…

Pink Floyd - Time

Aranyosi Ervin

Mi végett lettél?
Megtaláltad-e már, hogy miért születtél?
Mért jöttél a Földre, hogy mi végett lettél?
Kell, hogy legyen oka, semmi sincs ok nélkül.
Hisz ahonnan jöttünk, visszatérünk végül.

De a lét értelmét meg kéne találnod,
nemcsak siránkozva várni a halálod!
Meg kéne keresned a saját csodádat,
különben elszürkülsz és megöl a bánat.

Mi tehet boldoggá, jókedvűbbé téged,
milyen rejtvényeket tár eléd az élet?
Észreveszed vajon azt a feladatot,
amit a Teremtőd a válladra rakott?

Vajon csak cipelned kellene e terhet?
Nem kéne a csodád végre felismerned?
Kérdéseid vannak, keresd hát a választ,
figyelj a lelkedre, utat hogyan választ!

Cél nélkül bolyongva örömtelen minden.
Cél nélküli élet itt a Földön nincsen.
Csak észre kell venned, hogy mi mire tanít,
s követni vezérlő, fénylő csillagaid.

Keresheted éjjel, derült ég kék vásznán
vagy a gyertyafényben, önmagadba mászván,
befelé fordulva, lelkednek fényében.
De megtalálhatod egy beszélgetésben...

Találd meg az okot, hogy miért születtél!
Lelkedbe van írva, hogy mi célból lettél,
mi a feladatod, mi boldoggá tehet,
s kezdd el az alapján élni életedet

R.T.

Úgy vagy nekem szép
ahogy hallgatag a csönd éjjel
mindenki vergődik lázban
csak én török széjjel
megrajzolsz fekete szénnel
megfestesz zölddel arcomat kékkel
úgy vagy nekem szép
ahogy feketéllik a Hold
s a tenger felett a homokból
fejemre szór port
minden időben minden időben
úgy vagy nekem szép
ahogy feszül a feszület
ahogyan kép lesz a kép
lélek a lelkület
attól vagy szép hogy
ezt elmondhatom neked
te szép töredék
megtörött nem-lét
ragyogó festék
koronás fejék
úgy vagy nekem szép
ahogy csillog a csillag
tükröz a tükör
és csillagszemednek visszaörül
hogy újra itt vagy
minden időben minden időben
gyűrű lelked az ujjamra húztam
szemed örvényét megtanítottam
felidézni magamban lassan
homokos parton fürödtél
kigombollak a mélységből
eldobom ék koronád
letépem virágod s
megszeretem nyakadat
homokos parton ültem
hajamat összekuszáltad
újra kimostad a lelkem
megfürösztöttél és
megtörülköztél
egem rongyaiban

úgy vagy nekem szép
ahogy lázas az éjjel
és lázasan harcolok
lázzal és éjjel
minden időben minden időben
csak én török széjjel
bús kavicsok közt
parti szegéllyel
összemosódsz és összemosódok
és felkelek reggel
arcodat zölddel
testedet kékkel
vegyítelek egyszerű képpel
úgy vagy nekem szép
ahogy nagyanyám mondta
eljön egyszer egy lány
kéket ken homlokomra
láng lesz hangja
teste lesz kereszt
vérrel tart meg
s el nem ereszt
halállal gyávasággal
mert mindennap meghalok
mindennap meghalok.

Lackfi János


A KÉZ ÖT UJJA

Öt nő az öltözőben,
egy kupacban a csillogó-villogó
fürdőruhák, bikinik, monokinik,
így, beeső nappali fénynél
minden szembeszökőbb.
A tükörben, mint télen, kályha tetején,
egy sor sosem elég feszes birsalmapopó.
A kicsi molett összecsippenti
hasán a hájat elégedetlenül,
dülleszti mellét elégedetten.
A magas, karcsú ikrek
náluk is magasabb, karcsúbb
barátnőjüket csodálják.
A kicsike fejletlen, simára
esztergált csontfigura, irigyli a
domborulatokat, nem sejti,
hamvasságáért a többiek őt irigylik.
Az ezüst, arany gyűrűk egy halomban,
a mosdó szélén várják
a fürdés végét.