Gyertyafény pislákol.
Itt vagy ma mellettem.
Álarcunk levettük.
Mezítelen szívem.
Egy könnycsepp elgurul,
Végigsiklik melleden.
Ne félj, nincs most baj.
Az örömtől könnyezem.
Megmozdulnak árnyaink.
A mennyekig repülünk.
Angyalszárnyú érintésben
Összefonódik kezünk.
Gyertyafény pislákol.
Béke és csend ölel.
Ünneplőt ölt szívem.
Karodban alszom el.
Itt vagy ma mellettem.
Álarcunk levettük.
Mezítelen szívem.
Egy könnycsepp elgurul,
Végigsiklik melleden.
Ne félj, nincs most baj.
Az örömtől könnyezem.
Megmozdulnak árnyaink.
A mennyekig repülünk.
Angyalszárnyú érintésben
Összefonódik kezünk.
Gyertyafény pislákol.
Béke és csend ölel.
Ünneplőt ölt szívem.
Karodban alszom el.

ÓDA
1
Itt ülök csillámló sziklafalon.
Az ifju nyár
könnyű szellője, mint egy kedves
vacsora melege, száll.
Szoktatom szívemet a csendhez.
Nem oly nehéz -
idesereglik, ami tovatűnt,
a fej lehajlik és lecsüng
a kéz.
Nézem a hegyek sörényét -
homlokod fényét
villantja minden levél.
Az úton senki, senki,
látom, hogy meglebbenti
szoknyád a szél.
És a törékeny lombok alatt
látom előrebiccenni hajad,
megrezzenni lágy emlőidet és
- amint elfut a Szinva-patak -
ím újra látom, hogy fakad
a kerek fehér köveken,
fogaidon a tündér nevetés.
2
Óh mennyire szeretlek téged,
ki szóra bírtad egyaránt
a szív legmélyebb üregeiben
cseleit szövő, fondor magányt
s a mindenséget.
Ki mint vízesés önnön robajától,
elválsz tőlem és halkan futsz tova,
míg én, életem csúcsai közt, a távol
közelében, zengem, sikoltom,
verődve földön és égbolton,
hogy szeretlek, te édes mostoha!
3
Szeretlek, mint anyját a gyermek,
mint mélyüket a hallgatag vermek,
szeretlek, mint a fényt a termek,
mint lángot a lélek, test a nyugalmat!
Szeretlek, mint élni szeretnek
halandók, amíg meg nem halnak.
Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,
őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.
Elmémbe, mint a fémbe a savak,
ösztöneimmel belemartalak,
te kedves, szép alak,
lényed ott minden lényeget kitölt.
A pillanatok zörögve elvonulnak,
de te némán ülsz fülemben.
Csillagok gyúlnak és lehullnak,
de te megálltál szememben.
Ízed, miként a barlangban a csend,
számban kihűlve leng
s a vizes poháron kezed,
rajta a finom erezet,
föl-földereng.
1
Itt ülök csillámló sziklafalon.
Az ifju nyár
könnyű szellője, mint egy kedves
vacsora melege, száll.
Szoktatom szívemet a csendhez.
Nem oly nehéz -
idesereglik, ami tovatűnt,
a fej lehajlik és lecsüng
a kéz.
Nézem a hegyek sörényét -
homlokod fényét
villantja minden levél.
Az úton senki, senki,
látom, hogy meglebbenti
szoknyád a szél.
És a törékeny lombok alatt
látom előrebiccenni hajad,
megrezzenni lágy emlőidet és
- amint elfut a Szinva-patak -
ím újra látom, hogy fakad
a kerek fehér köveken,
fogaidon a tündér nevetés.
2
Óh mennyire szeretlek téged,
ki szóra bírtad egyaránt
a szív legmélyebb üregeiben
cseleit szövő, fondor magányt
s a mindenséget.
Ki mint vízesés önnön robajától,
elválsz tőlem és halkan futsz tova,
míg én, életem csúcsai közt, a távol
közelében, zengem, sikoltom,
verődve földön és égbolton,
hogy szeretlek, te édes mostoha!
3
Szeretlek, mint anyját a gyermek,
mint mélyüket a hallgatag vermek,
szeretlek, mint a fényt a termek,
mint lángot a lélek, test a nyugalmat!
Szeretlek, mint élni szeretnek
halandók, amíg meg nem halnak.
Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,
őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.
Elmémbe, mint a fémbe a savak,
ösztöneimmel belemartalak,
te kedves, szép alak,
lényed ott minden lényeget kitölt.
A pillanatok zörögve elvonulnak,
de te némán ülsz fülemben.
Csillagok gyúlnak és lehullnak,
de te megálltál szememben.
Ízed, miként a barlangban a csend,
számban kihűlve leng
s a vizes poháron kezed,
rajta a finom erezet,
föl-földereng.
4
Óh, hát miféle anyag vagyok én,
hogy pillantásod metsz és alakít?
Miféle lélek és miféle fény
s ámulatra méltó tünemény,
hogy bejárhatom a semmiség ködén
termékeny tested lankás tájait?
S mint megnyílt értelembe az ige,
alászállhatok rejtelmeibe!...
Vérköreid, miként a rózsabokrok,
reszketnek szüntelen.
Viszik az örök áramot, hogy
orcádon nyíljon ki a szerelem
s méhednek áldott gyümölcse legyen.
Gyomrod érzékeny talaját
a sok gyökerecske át meg át
hímezi, finom fonalát
csomóba szőve, bontva bogját -
hogy nedűid sejtje gyűjtse sok raját
s lombos tüdőd szép cserjéi saját
dicsőségüket susogják!
Az örök anyag boldogan halad
benned a belek alagútjain
és gazdag életet nyer a salak
a buzgó vesék forró kútjain!
Hullámzó dombok emelkednek,
csillagképek rezegnek benned,
tavak mozdulnak, munkálnak gyárak,
sürög millió élő állat,
bogár,
hinár,
a kegyetlenség és a jóság;
nap süt, homályló északi fény borong -
tartalmaidban ott bolyong
az öntudatlan örökkévalóság.
5
Mint alvadt vérdarabok,
úgy hullnak eléd
ezek a szavak.
A lét dadog,
csak a törvény a tiszta beszéd.
De szorgos szerveim, kik újjászülnek
napról napra, már fölkészülnek,
hogy elnémuljanak.
De addig mind kiált -
Kit két ezer millió embernek
sokaságából kiszemelnek,
te egyetlen, te lágy
bölcső, erős sír, eleven ágy,
fogadj magadba!...
(Milyen magas e hajnali ég!
Seregek csillognak érceiben.
Bántja szemem a nagy fényesség.
El vagyok veszve, azt hiszem.
Hallom, amint fölöttem csattog,
ver a szivem.)
6
(Mellékdal)
(Visz a vonat, megyek utánad,
talán ma még meg is talállak,
talán kihűl e lángoló arc,
talán csendesen meg is szólalsz:
Csobog a langyos víz, fürödj meg!
Ime a kendő, törülközz meg!
Sül a hús, enyhítse étvágyad!
Ahol én fekszem, az az ágyad.)
Óh, hát miféle anyag vagyok én,
hogy pillantásod metsz és alakít?
Miféle lélek és miféle fény
s ámulatra méltó tünemény,
hogy bejárhatom a semmiség ködén
termékeny tested lankás tájait?
S mint megnyílt értelembe az ige,
alászállhatok rejtelmeibe!...
Vérköreid, miként a rózsabokrok,
reszketnek szüntelen.
Viszik az örök áramot, hogy
orcádon nyíljon ki a szerelem
s méhednek áldott gyümölcse legyen.
Gyomrod érzékeny talaját
a sok gyökerecske át meg át
hímezi, finom fonalát
csomóba szőve, bontva bogját -
hogy nedűid sejtje gyűjtse sok raját
s lombos tüdőd szép cserjéi saját
dicsőségüket susogják!
Az örök anyag boldogan halad
benned a belek alagútjain
és gazdag életet nyer a salak
a buzgó vesék forró kútjain!
Hullámzó dombok emelkednek,
csillagképek rezegnek benned,
tavak mozdulnak, munkálnak gyárak,
sürög millió élő állat,
bogár,
hinár,
a kegyetlenség és a jóság;
nap süt, homályló északi fény borong -
tartalmaidban ott bolyong
az öntudatlan örökkévalóság.
5
Mint alvadt vérdarabok,
úgy hullnak eléd
ezek a szavak.
A lét dadog,
csak a törvény a tiszta beszéd.
De szorgos szerveim, kik újjászülnek
napról napra, már fölkészülnek,
hogy elnémuljanak.
De addig mind kiált -
Kit két ezer millió embernek
sokaságából kiszemelnek,
te egyetlen, te lágy
bölcső, erős sír, eleven ágy,
fogadj magadba!...
(Milyen magas e hajnali ég!
Seregek csillognak érceiben.
Bántja szemem a nagy fényesség.
El vagyok veszve, azt hiszem.
Hallom, amint fölöttem csattog,
ver a szivem.)
6
(Mellékdal)
(Visz a vonat, megyek utánad,
talán ma még meg is talállak,
talán kihűl e lángoló arc,
talán csendesen meg is szólalsz:
Csobog a langyos víz, fürödj meg!
Ime a kendő, törülközz meg!
Sül a hús, enyhítse étvágyad!
Ahol én fekszem, az az ágyad.)

LÉKET KAPOTT LELKIISMERET
cs, 10/30/2008 - 15:13 - FarkasErzsébet
Éreztél már belső földrengést
amikor áporodottá válik a csönd?
Reszket benned teremtett lényed
érzed? Léket kapott lelkiismereted.
Elázik vágyad a viharban
keserű harangszó hull égi kárpiton!
Zuhog a csönd, lerombolt álom
bilincs fűzéreibe kapaszkodom.
Az idő alagútjában élsz
pereg a film, elsomfordál a búbánat,
de itt marad élete tánca
reszkető dallam emel az árvaságba.
Föléled a tisztító öröm!
mosolyának egy szirma magad elé hull...
Szikrát vet lelki fuvallata
a ragyogó káprázat tovább sodorja.
cs, 10/30/2008 - 15:13 - FarkasErzsébet
Éreztél már belső földrengést
amikor áporodottá válik a csönd?
Reszket benned teremtett lényed
érzed? Léket kapott lelkiismereted.
Elázik vágyad a viharban
keserű harangszó hull égi kárpiton!
Zuhog a csönd, lerombolt álom
bilincs fűzéreibe kapaszkodom.
Az idő alagútjában élsz
pereg a film, elsomfordál a búbánat,
de itt marad élete tánca
reszkető dallam emel az árvaságba.
Föléled a tisztító öröm!
mosolyának egy szirma magad elé hull...
Szikrát vet lelki fuvallata
a ragyogó káprázat tovább sodorja.

Ne kívánj az életben nagyon boldog lenni.
Jobb tövisek után rózsában pihenni.
Ha boldogan akarod élvezni életed,
ne osztogasd mindenkinek szerető szívedet!
Egy gondolat kísérjen szüntelenül
Szeretni csak egyet, de azt végtelenül!

Álmok kusza kertjeiből
Álmodtam én és az álom, az álom én magam voltam.
Kertben bolygtam, és magam voltam a kert, ahol bolygtam,
a kert, ahol bolygtam és bolygok, botlódva bozóttól bozótig,
mint ki éjjel jár tapogatva és az árnyaktól húzódik.
Gonosz ligetben járok én, utamat nem látom előre,
és mégis biztosan tudom, hogy kijutok egyszer belőle.
Nem lesz az márma, sem holnap, sem holnapután, s azután sem,
és jól tudom, hogy nem lesz még halálom különös óráján sem,
s nem az idők végén az idő sohsem érheti végét:
hanem az idők mögött valahol, hol az Isten tartja székét.
S veszélyesen, mintha az ürben egy csillag egy másikra hullna,
hullt, kedvesem, kertemre kerted és testvér álmod álmomra.
Most titkosan egy helyen két kert, és két álom olvad keverve,
mint egy lemezen két fénykép, vagy két hang egyszerre leverve.
Mintha külön nem volna elég útvesztő lelkünk vagy testünk,
egymásra dobott két háló, egymás zavarába estünk.
Egymás élete szörnyeivel tele minden bozótunk:
dupla sürüségben járunk mi, s kézfogva tapogatózunk.
Vagy néha dacosan, ha egymás lázas kezét eleresztjük,
nem vagyunk sem egy már, se kettő, magunkat is velevesztjük.
Óh, nem vagyunk mi boldogok, se tiszták, se jók, se bölcsek,
Életünk a kócos erdők ágainál kúszább és törtebb,
ezer rosszaságtól sötét és könnyektől nedves;
de a lombok végül is egymást a nyilt égbe ölelik, kedves,
mely fényes homlokkal hajol ránk, mint dajka az ébredezőre...
s egyszer simára gombolyul minden ami zilált és dőre.
Nem lesz az márma, sem holnap: az idő csak oszlopos tornác.
A Takács a napok mögött ül, amik során élve túl nem látsz.
Durva cselédei tépik álmaink kócát, a Sorsok,
mely gubancban hever előtte s nagy kezeik szelében borzog.
--------------------------------------------------------------------------------
Álmodtam én és az álom, az álom én magam voltam.
Kertben bolygtam, és magam voltam a kert, ahol bolygtam,
a kert, ahol bolygtam és bolygok, botlódva bozóttól bozótig,
mint ki éjjel jár tapogatva és az árnyaktól húzódik.
Gonosz ligetben járok én, utamat nem látom előre,
és mégis biztosan tudom, hogy kijutok egyszer belőle.
Nem lesz az márma, sem holnap, sem holnapután, s azután sem,
és jól tudom, hogy nem lesz még halálom különös óráján sem,
s nem az idők végén az idő sohsem érheti végét:
hanem az idők mögött valahol, hol az Isten tartja székét.
S veszélyesen, mintha az ürben egy csillag egy másikra hullna,
hullt, kedvesem, kertemre kerted és testvér álmod álmomra.
Most titkosan egy helyen két kert, és két álom olvad keverve,
mint egy lemezen két fénykép, vagy két hang egyszerre leverve.
Mintha külön nem volna elég útvesztő lelkünk vagy testünk,
egymásra dobott két háló, egymás zavarába estünk.
Egymás élete szörnyeivel tele minden bozótunk:
dupla sürüségben járunk mi, s kézfogva tapogatózunk.
Vagy néha dacosan, ha egymás lázas kezét eleresztjük,
nem vagyunk sem egy már, se kettő, magunkat is velevesztjük.
Óh, nem vagyunk mi boldogok, se tiszták, se jók, se bölcsek,
Életünk a kócos erdők ágainál kúszább és törtebb,
ezer rosszaságtól sötét és könnyektől nedves;
de a lombok végül is egymást a nyilt égbe ölelik, kedves,
mely fényes homlokkal hajol ránk, mint dajka az ébredezőre...
s egyszer simára gombolyul minden ami zilált és dőre.
Nem lesz az márma, sem holnap: az idő csak oszlopos tornác.
A Takács a napok mögött ül, amik során élve túl nem látsz.
Durva cselédei tépik álmaink kócát, a Sorsok,
mely gubancban hever előtte s nagy kezeik szelében borzog.
--------------------------------------------------------------------------------
Babits Mihály:
Karácsonyi lábadozás
Komisz, kemény idő. Még a vér is megfagy
állatban, emberben.
Öregek mondják, hogy ritkán láttak ily nagy
telet decemberben.
A hó szőnyegébe puhán süpped a láb,
mintha dunyhán menne.
Hejh, ha a hó cukor volna, ez a világ
milyen édes lenne!…
A kis nyugtalan nő, ki a friss hegypályát
futja hótalpakon,
akármennyit zuhan, puha combocskáját
nem üti meg nagyon.
És az állástalan szegény ember, aki
nem mer még meghalni,
örül hogy reggeltől estig szabad neki
havat lapátolni.
Végig a városon nem csilingel a szán,
mint gyerekkoromba.
Nem gőzölög a hó fázó lovak hátán.
A kocsit gép vonja.
Angyalok elszálló csengője se csenget
a fehér utcákon.
Jézuska pénzért jő, s karácsonyfát rendez
gazdagok házában.
Nem édes a világ, de mégis szép látni…
És én már gyógyulok…
Csupa szomj vagyok már, mindenre kiváncsi;
mindent elgondolok…
Minden éget már hogy lássam is, hogy nézzem…
Tapintom tagjaim…
Én nem vagyok halott, én mindent tuléltem,
s vár a fény odakinn…
Oh kedvesem, aki annyi rémtől védtél,
jere, add kezedet:
a fagyba, hidegbe, már nem rémit a tél,
vezess ki engemet!
Nem édes a föld, de mégis szép a hótul.
Én megyek… indulok…
s azt gondolom, hogy a világ is meggyógyul,
ha én meggyógyulok.
Karácsonyi lábadozás
Komisz, kemény idő. Még a vér is megfagy
állatban, emberben.
Öregek mondják, hogy ritkán láttak ily nagy
telet decemberben.
A hó szőnyegébe puhán süpped a láb,
mintha dunyhán menne.
Hejh, ha a hó cukor volna, ez a világ
milyen édes lenne!…
A kis nyugtalan nő, ki a friss hegypályát
futja hótalpakon,
akármennyit zuhan, puha combocskáját
nem üti meg nagyon.
És az állástalan szegény ember, aki
nem mer még meghalni,
örül hogy reggeltől estig szabad neki
havat lapátolni.
Végig a városon nem csilingel a szán,
mint gyerekkoromba.
Nem gőzölög a hó fázó lovak hátán.
A kocsit gép vonja.
Angyalok elszálló csengője se csenget
a fehér utcákon.
Jézuska pénzért jő, s karácsonyfát rendez
gazdagok házában.
Nem édes a világ, de mégis szép látni…
És én már gyógyulok…
Csupa szomj vagyok már, mindenre kiváncsi;
mindent elgondolok…
Minden éget már hogy lássam is, hogy nézzem…
Tapintom tagjaim…
Én nem vagyok halott, én mindent tuléltem,
s vár a fény odakinn…
Oh kedvesem, aki annyi rémtől védtél,
jere, add kezedet:
a fagyba, hidegbe, már nem rémit a tél,
vezess ki engemet!
Nem édes a föld, de mégis szép a hótul.
Én megyek… indulok…
s azt gondolom, hogy a világ is meggyógyul,
ha én meggyógyulok.

Ady Endre:
A lelkem Kánaán-magvai
Majd elmulnak ezek a remegések,
Lesz az Életnek cukros bora,
Majd zúgni fog kis templomban az ének,
Havas karácsony s Úr-vacsora
És rigmusos gyermekek jönnek.
S tán árka lesz ennek a vád-özönnek,
Győztesre szárad ázott szárnyam
S eljön, hogy majd csak azt kivánjam,
Ami beteljesedhetik
S hogy újból és fentujjongva akarjak.
Majd galambok lesznek a lomha varjak,
Finom nő-testek, remegősek
Várják vágyón, hogy lepleiktől
Szabadítsam meg őket
És nagyon sokan szeretnek ismét
S én sokakat fogok nagyon szeretni.
Szent szántásba akkor fogom majd vetni
Lelkem Kánaán-magvait,
Melyek ma még, jaj jaj, rohadnak.
Dicső leszek s örülni fogok
Mindennek és magamnak
S a földnek, melybe áldott, bő markom
Hitet, jövendőt, örömet hintett:
De ha nem igy lesz, az is mindegy.
A lelkem Kánaán-magvai
Majd elmulnak ezek a remegések,
Lesz az Életnek cukros bora,
Majd zúgni fog kis templomban az ének,
Havas karácsony s Úr-vacsora
És rigmusos gyermekek jönnek.
S tán árka lesz ennek a vád-özönnek,
Győztesre szárad ázott szárnyam
S eljön, hogy majd csak azt kivánjam,
Ami beteljesedhetik
S hogy újból és fentujjongva akarjak.
Majd galambok lesznek a lomha varjak,
Finom nő-testek, remegősek
Várják vágyón, hogy lepleiktől
Szabadítsam meg őket
És nagyon sokan szeretnek ismét
S én sokakat fogok nagyon szeretni.
Szent szántásba akkor fogom majd vetni
Lelkem Kánaán-magvait,
Melyek ma még, jaj jaj, rohadnak.
Dicső leszek s örülni fogok
Mindennek és magamnak
S a földnek, melybe áldott, bő markom
Hitet, jövendőt, örömet hintett:
De ha nem igy lesz, az is mindegy.
Karácsony
Ma tán a béke ünnepelne,
A Messiásnak volna napja,
Ma mennyé kén` a földnek válni,
Hogy megváltóját béfogadja.
Ma ugy kén`, hogy egymást öleljék
Szivükre mind az emberek -
De nincs itt hála, nincs itt béke:
Beteg a világ, nagy beteg...
Kihült a szív, elszállt a lélek,
A vágy, a láng csupán a testé;
Heródes minden földi nagyság,
S minden igazság a kereszté...
Elvesztette magát az ember,
Mert lencsén nézi az eget,
Megátkozza világra jöttét -
Beteg a világ, nagy beteg...
Ember ember ellen csatázik,
Mi egyesítsen, nincsen eszme,
Rommá dőlt a Messiás háza,
Tanítása, erkölcse veszve...
Oh, de hogy állattá süllyedjen,
Kinek lelke volt, nem lehet!...
Hatalmas Ég, új Messiást küldj:
Beteg a világ, nagy beteg!...
Ady Endre
Ma tán a béke ünnepelne,
A Messiásnak volna napja,
Ma mennyé kén` a földnek válni,
Hogy megváltóját béfogadja.
Ma ugy kén`, hogy egymást öleljék
Szivükre mind az emberek -
De nincs itt hála, nincs itt béke:
Beteg a világ, nagy beteg...
Kihült a szív, elszállt a lélek,
A vágy, a láng csupán a testé;
Heródes minden földi nagyság,
S minden igazság a kereszté...
Elvesztette magát az ember,
Mert lencsén nézi az eget,
Megátkozza világra jöttét -
Beteg a világ, nagy beteg...
Ember ember ellen csatázik,
Mi egyesítsen, nincsen eszme,
Rommá dőlt a Messiás háza,
Tanítása, erkölcse veszve...
Oh, de hogy állattá süllyedjen,
Kinek lelke volt, nem lehet!...
Hatalmas Ég, új Messiást küldj:
Beteg a világ, nagy beteg!...
Ady Endre



De nehéz, de nehéz,
részeg tántorgás közben
a pocsolyákat elkerülni.
Szédítő, zöld mocsár
fölött lebegve várni ott,
ahol a végletek között
az aranymetszet rejtett
mérlegén egyensúly rezeg!
De nehéz, de nehéz
zúzott testedből lelked
épségben kimenteni,
ha rázúdulnak a sors
lavina omlásának kövei!
De nehéz, de nehéz
a hullámhegy tetején is
szilárdan tudni,
hogy a szenvedő embert
szolgálni több,
mint tömjénben fürdő
zsarnokok kegyét keresni!
De nehéz, de nehéz
reményed apadó szintjét
fénylő hittel feltölteni,
s a végtelen szimmetriát
meglelni a pokolban is!
De nehéz, de nehéz
mindig bízni és mindig adni,
anélkül, hogy áldozatod
földi arannyal kifizetnék!
De nehéz, de nehéz
az agyaddal érezni
s a szíveddel látni.
Hiú sérelmeken mosolyogni
és sajnálni azt, aki megüt!
Ha megidézed magadban
a csillagszelídítő bölcset,
Ő mégis a nehezebbet
választja a könnyű helyett.
Belső Mestered
jobban tudja nálad,
hogy egyszerűbb
megtenni a könnyűt,
de az ijesztő erővel
visszaüt!
Izmaid attól nőnek,
hogy életed súlyát önként megemeled.
A félutat,
amely a csodához vezet,
akármilyen úttalan meredek,
neked kell kitaposnod.
E vállalkozás talán utolsó, ziháló
lélegzeted is elkéri,
de megéri!
Mert a titkos középpontig,
ahol az idő
az időtlent metszi,
eléd jön Isten,
s minden terhed továbbviszi.
Szepes Mária : Kiegyenlítődés
részeg tántorgás közben
a pocsolyákat elkerülni.
Szédítő, zöld mocsár
fölött lebegve várni ott,
ahol a végletek között
az aranymetszet rejtett
mérlegén egyensúly rezeg!
De nehéz, de nehéz
zúzott testedből lelked
épségben kimenteni,
ha rázúdulnak a sors
lavina omlásának kövei!
De nehéz, de nehéz
a hullámhegy tetején is
szilárdan tudni,
hogy a szenvedő embert
szolgálni több,
mint tömjénben fürdő
zsarnokok kegyét keresni!
De nehéz, de nehéz
reményed apadó szintjét
fénylő hittel feltölteni,
s a végtelen szimmetriát
meglelni a pokolban is!
De nehéz, de nehéz
mindig bízni és mindig adni,
anélkül, hogy áldozatod
földi arannyal kifizetnék!
De nehéz, de nehéz
az agyaddal érezni
s a szíveddel látni.
Hiú sérelmeken mosolyogni
és sajnálni azt, aki megüt!
Ha megidézed magadban
a csillagszelídítő bölcset,
Ő mégis a nehezebbet
választja a könnyű helyett.
Belső Mestered
jobban tudja nálad,
hogy egyszerűbb
megtenni a könnyűt,
de az ijesztő erővel
visszaüt!
Izmaid attól nőnek,
hogy életed súlyát önként megemeled.
A félutat,
amely a csodához vezet,
akármilyen úttalan meredek,
neked kell kitaposnod.
E vállalkozás talán utolsó, ziháló
lélegzeted is elkéri,
de megéri!
Mert a titkos középpontig,
ahol az idő
az időtlent metszi,
eléd jön Isten,
s minden terhed továbbviszi.
Szepes Mária : Kiegyenlítődés


most ez a csodaszép kedves vers jött hozzám, már régen volt, hát akkor ezt hozom nektek!
Karinthy Frigyes: Előszó
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
Próbáltam súgni, szájon és fülön,
Mindnyájatoknak, egyenként, külön.
A titkot, ami úgyis egyremegy
S amit nem tudhat más, csak egy meg egy.
A titkot, amiért egykor titokban
Világrajöttem vérben és mocsokban,
A szót, a titkot, a piciny csodát,
Hogy megkeressem azt a másikat,
S fülébe súgjam: add tovább.
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
Mert félig már ki is bukott, tudom,
De mindig megrekedt a féluton.
Az egyik forró és piros lett tőle,
Ő is súgni akart: csók lett belőle.
A másik jéggé dermedt, megfagyott,
Elment a sírba, itthagyott.
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
A harmadik csak rámnézett hitetlen,
Nevetni kezdett és én is nevettem.
Gyermekkoromban elszántam magam,
Hogy szólok istennek, ha van.
De nékem ő égő csipkefenyérben
Meg nem jelent, se borban és kenyérben,
Hiába vártam sóvár-irigyen,
Nem méltatott reá, hogy őt higgyem.
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
Hogy fájt, mikor csúfoltak és kínoztak
És sokszor jobb lett volna lenni rossznak,
Mert álom a bűn és álom a jóság,
De minden álomnál több a valóság,
Hogy itt vagyok már és még itt vagyok,
S tanuskodom a napról, hogy ragyog.
Én isten nem vagyok s nem egy világ,
Se északfény, se áloévirág.
Nem voltam jobb, se rosszabb senkinél,
Mégis a legtöbb: ember, aki él,
Mindenkinek rokona, ismerőse,
Mindenkinek utódja, őse,
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
Elmondom én, elmondanám,
De béna a kezem s dadog a szám.
Elmondanám, az út hová vezet,
Segítsetek hát, nyújtsatok kezet.
Emeljetek fel, szólni, látni, élni,
Itt lent a porban nem tudok beszélni.
A csörgőt eldobtam és nincs harangom,
Itt lent a porban rossz a hangom.
Egy láb mellemre lépett, eltaposta,
Emeljetek fel a magosba.
Egy szószéket a sok közül kibérlek,
Engedjetek fel lépcsőjére, kérlek.
Még nem tudom, mit mondok majd, nem én,
De úgy sejtem, örömhírt hoztam én.
Örömhírt, jó hírt, titkot és szivárványt
Nektek, kiket szerettem,
Állván tátott szemmel, csodára várván.
Amit nem mondhatok el senkinek,
Amit majd elmondok mindenkinek.
Karinthy Frigyes: Előszó
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
Próbáltam súgni, szájon és fülön,
Mindnyájatoknak, egyenként, külön.
A titkot, ami úgyis egyremegy
S amit nem tudhat más, csak egy meg egy.
A titkot, amiért egykor titokban
Világrajöttem vérben és mocsokban,
A szót, a titkot, a piciny csodát,
Hogy megkeressem azt a másikat,
S fülébe súgjam: add tovább.
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
Mert félig már ki is bukott, tudom,
De mindig megrekedt a féluton.
Az egyik forró és piros lett tőle,
Ő is súgni akart: csók lett belőle.
A másik jéggé dermedt, megfagyott,
Elment a sírba, itthagyott.
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
A harmadik csak rámnézett hitetlen,
Nevetni kezdett és én is nevettem.
Gyermekkoromban elszántam magam,
Hogy szólok istennek, ha van.
De nékem ő égő csipkefenyérben
Meg nem jelent, se borban és kenyérben,
Hiába vártam sóvár-irigyen,
Nem méltatott reá, hogy őt higgyem.
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
Hogy fájt, mikor csúfoltak és kínoztak
És sokszor jobb lett volna lenni rossznak,
Mert álom a bűn és álom a jóság,
De minden álomnál több a valóság,
Hogy itt vagyok már és még itt vagyok,
S tanuskodom a napról, hogy ragyog.
Én isten nem vagyok s nem egy világ,
Se északfény, se áloévirág.
Nem voltam jobb, se rosszabb senkinél,
Mégis a legtöbb: ember, aki él,
Mindenkinek rokona, ismerőse,
Mindenkinek utódja, őse,
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
Elmondom én, elmondanám,
De béna a kezem s dadog a szám.
Elmondanám, az út hová vezet,
Segítsetek hát, nyújtsatok kezet.
Emeljetek fel, szólni, látni, élni,
Itt lent a porban nem tudok beszélni.
A csörgőt eldobtam és nincs harangom,
Itt lent a porban rossz a hangom.
Egy láb mellemre lépett, eltaposta,
Emeljetek fel a magosba.
Egy szószéket a sok közül kibérlek,
Engedjetek fel lépcsőjére, kérlek.
Még nem tudom, mit mondok majd, nem én,
De úgy sejtem, örömhírt hoztam én.
Örömhírt, jó hírt, titkot és szivárványt
Nektek, kiket szerettem,
Állván tátott szemmel, csodára várván.
Amit nem mondhatok el senkinek,
Amit majd elmondok mindenkinek.

Salamon - A kaktusz virágai
A kaktusz virágai
Szemeid, mint szomjas víznyelők,
Örömre váró tiszta őrület,
Feneketlen csapdák, mint mély kutak,
S a kutak mélyén, örvénylő szédület.
A világ bánt, s hogy élhess, hát védekezz!
Legyél kaktusz, de ne feledd, hogy
A tüskék ködén át
Időnként szárnyra kél a vágy,
Kinyílnak a kaktusz virágai.
Úgy tűnt, megnyílnak nekem is,
Hogy megmutassák,
Mit veszíthetek.
De kábultan az ölelésben, már ott
A tüskék újra nőni vágytak,
S most itt állok, tüskébe fagyott bénaságban,
És Te csak egy könnycsepp ködén át
Látod arcomat.
salamon
A kaktusz virágai
Szemeid, mint szomjas víznyelők,
Örömre váró tiszta őrület,
Feneketlen csapdák, mint mély kutak,
S a kutak mélyén, örvénylő szédület.
A világ bánt, s hogy élhess, hát védekezz!
Legyél kaktusz, de ne feledd, hogy
A tüskék ködén át
Időnként szárnyra kél a vágy,
Kinyílnak a kaktusz virágai.
Úgy tűnt, megnyílnak nekem is,
Hogy megmutassák,
Mit veszíthetek.
De kábultan az ölelésben, már ott
A tüskék újra nőni vágytak,
S most itt állok, tüskébe fagyott bénaságban,
És Te csak egy könnycsepp ködén át
Látod arcomat.
salamon
(netről)
Te csillag, átvonultál sötét életem fölött,
Fényt hoztál, de a fény valahol megtörött,
Rám ragyogtál, de lehet csak álom marad,
Hogy érezni akarom szájammal csókodat.
Csupán egy ábránd, vagy talán egy álomkép,
Hinni nem merem, mert igaznak talán szép,
Álmodom tovább, nap mint nap, hogy sikerül,
Hogy kezed kezembe, szívem szíved helyére kerül.
Úgy érzem tehetetlen vagyok most,
És nem kell szívem nap, mint nap taposd,
Nem kell megbánts, nem kell érzést kitépj lelkemből,
Hisz nem tudsz semmit az érzéseimről.
Te csillag, átvonultál sötét életem fölött,
Fényt hoztál, de a fény valahol megtörött,
Rám ragyogtál, de lehet csak álom marad,
Hogy érezni akarom szájammal csókodat.
Csupán egy ábránd, vagy talán egy álomkép,
Hinni nem merem, mert igaznak talán szép,
Álmodom tovább, nap mint nap, hogy sikerül,
Hogy kezed kezembe, szívem szíved helyére kerül.
Úgy érzem tehetetlen vagyok most,
És nem kell szívem nap, mint nap taposd,
Nem kell megbánts, nem kell érzést kitépj lelkemből,
Hisz nem tudsz semmit az érzéseimről.