Álmok kusza kertjeiből


Álmodtam én és az álom, az álom én magam voltam.
Kertben bolygtam, és magam voltam a kert, ahol bolygtam,
a kert, ahol bolygtam és bolygok, botlódva bozóttól bozótig,
mint ki éjjel jár tapogatva és az árnyaktól húzódik.
Gonosz ligetben járok én, utamat nem látom előre,
és mégis biztosan tudom, hogy kijutok egyszer belőle.
Nem lesz az márma, sem holnap, sem holnapután, s azután sem,
és jól tudom, hogy nem lesz még halálom különös óráján sem,
s nem az idők végén az idő sohsem érheti végét:
hanem az idők mögött valahol, hol az Isten tartja székét.

S veszélyesen, mintha az ürben egy csillag egy másikra hullna,
hullt, kedvesem, kertemre kerted és testvér álmod álmomra.
Most titkosan egy helyen két kert, és két álom olvad keverve,
mint egy lemezen két fénykép, vagy két hang egyszerre leverve.
Mintha külön nem volna elég útvesztő lelkünk vagy testünk,
egymásra dobott két háló, egymás zavarába estünk.
Egymás élete szörnyeivel tele minden bozótunk:
dupla sürüségben járunk mi, s kézfogva tapogatózunk.
Vagy néha dacosan, ha egymás lázas kezét eleresztjük,
nem vagyunk sem egy már, se kettő, magunkat is velevesztjük.

Óh, nem vagyunk mi boldogok, se tiszták, se jók, se bölcsek,
Életünk a kócos erdők ágainál kúszább és törtebb,
ezer rosszaságtól sötét és könnyektől nedves;
de a lombok végül is egymást a nyilt égbe ölelik, kedves,
mely fényes homlokkal hajol ránk, mint dajka az ébredezőre...
s egyszer simára gombolyul minden ami zilált és dőre.
Nem lesz az márma, sem holnap: az idő csak oszlopos tornác.
A Takács a napok mögött ül, amik során élve túl nem látsz.
Durva cselédei tépik álmaink kócát, a Sorsok,
mely gubancban hever előtte s nagy kezeik szelében borzog.


--------------------------------------------------------------------------------

Babits Mihály:
Karácsonyi lábadozás

Komisz, kemény idő. Még a vér is megfagy
állatban, emberben.
Öregek mondják, hogy ritkán láttak ily nagy
telet decemberben.
A hó szőnyegébe puhán süpped a láb,
mintha dunyhán menne.
Hejh, ha a hó cukor volna, ez a világ
milyen édes lenne!…

A kis nyugtalan nő, ki a friss hegypályát
futja hótalpakon,
akármennyit zuhan, puha combocskáját
nem üti meg nagyon.
És az állástalan szegény ember, aki
nem mer még meghalni,
örül hogy reggeltől estig szabad neki
havat lapátolni.

Végig a városon nem csilingel a szán,
mint gyerekkoromba.
Nem gőzölög a hó fázó lovak hátán.
A kocsit gép vonja.
Angyalok elszálló csengője se csenget
a fehér utcákon.
Jézuska pénzért jő, s karácsonyfát rendez
gazdagok házában.

Nem édes a világ, de mégis szép látni…
És én már gyógyulok…
Csupa szomj vagyok már, mindenre kiváncsi;
mindent elgondolok…
Minden éget már hogy lássam is, hogy nézzem…
Tapintom tagjaim…
Én nem vagyok halott, én mindent tuléltem,
s vár a fény odakinn…

Oh kedvesem, aki annyi rémtől védtél,
jere, add kezedet:
a fagyba, hidegbe, már nem rémit a tél,
vezess ki engemet!
Nem édes a föld, de mégis szép a hótul.
Én megyek… indulok…
s azt gondolom, hogy a világ is meggyógyul,
ha én meggyógyulok.

Ady Endre:

A lelkem Kánaán-magvai

Majd elmulnak ezek a remegések,
Lesz az Életnek cukros bora,
Majd zúgni fog kis templomban az ének,
Havas karácsony s Úr-vacsora
És rigmusos gyermekek jönnek.

S tán árka lesz ennek a vád-özönnek,
Győztesre szárad ázott szárnyam
S eljön, hogy majd csak azt kivánjam,
Ami beteljesedhetik
S hogy újból és fentujjongva akarjak.

Majd galambok lesznek a lomha varjak,
Finom nő-testek, remegősek
Várják vágyón, hogy lepleiktől
Szabadítsam meg őket
És nagyon sokan szeretnek ismét
S én sokakat fogok nagyon szeretni.

Szent szántásba akkor fogom majd vetni
Lelkem Kánaán-magvait,
Melyek ma még, jaj jaj, rohadnak.
Dicső leszek s örülni fogok
Mindennek és magamnak
S a földnek, melybe áldott, bő markom
Hitet, jövendőt, örömet hintett:

De ha nem igy lesz, az is mindegy.

Karácsony
Ma tán a béke ünnepelne,
A Messiásnak volna napja,
Ma mennyé kén` a földnek válni,
Hogy megváltóját béfogadja.
Ma ugy kén`, hogy egymást öleljék
Szivükre mind az emberek -
De nincs itt hála, nincs itt béke:
Beteg a világ, nagy beteg...

Kihült a szív, elszállt a lélek,
A vágy, a láng csupán a testé;
Heródes minden földi nagyság,
S minden igazság a kereszté...
Elvesztette magát az ember,
Mert lencsén nézi az eget,
Megátkozza világra jöttét -
Beteg a világ, nagy beteg...

Ember ember ellen csatázik,
Mi egyesítsen, nincsen eszme,
Rommá dőlt a Messiás háza,
Tanítása, erkölcse veszve...
Oh, de hogy állattá süllyedjen,
Kinek lelke volt, nem lehet!...
Hatalmas Ég, új Messiást küldj:
Beteg a világ, nagy beteg!...
Ady Endre

De nehéz, de nehéz,
részeg tántorgás közben
a pocsolyákat elkerülni.
Szédítő, zöld mocsár
fölött lebegve várni ott,
ahol a végletek között
az aranymetszet rejtett
mérlegén egyensúly rezeg!
De nehéz, de nehéz
zúzott testedből lelked
épségben kimenteni,
ha rázúdulnak a sors
lavina omlásának kövei!
De nehéz, de nehéz
a hullámhegy tetején is
szilárdan tudni,
hogy a szenvedő embert
szolgálni több,
mint tömjénben fürdő
zsarnokok kegyét keresni!
De nehéz, de nehéz
reményed apadó szintjét
fénylő hittel feltölteni,
s a végtelen szimmetriát
meglelni a pokolban is!
De nehéz, de nehéz
mindig bízni és mindig adni,
anélkül, hogy áldozatod
földi arannyal kifizetnék!
De nehéz, de nehéz
az agyaddal érezni
s a szíveddel látni.
Hiú sérelmeken mosolyogni
és sajnálni azt, aki megüt!
Ha megidézed magadban
a csillagszelídítő bölcset,
Ő mégis a nehezebbet
választja a könnyű helyett.
Belső Mestered
jobban tudja nálad,
hogy egyszerűbb
megtenni a könnyűt,
de az ijesztő erővel
visszaüt!
Izmaid attól nőnek,
hogy életed súlyát önként megemeled.
A félutat,
amely a csodához vezet,
akármilyen úttalan meredek,
neked kell kitaposnod.
E vállalkozás talán utolsó, ziháló
lélegzeted is elkéri,
de megéri!
Mert a titkos középpontig,
ahol az idő
az időtlent metszi,
eléd jön Isten,
s minden terhed továbbviszi.

Szepes Mária : Kiegyenlítődés

most ez a csodaszép kedves vers jött hozzám, már régen volt, hát akkor ezt hozom nektek!

Karinthy Frigyes: Előszó

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

Próbáltam súgni, szájon és fülön,
Mindnyájatoknak, egyenként, külön.

A titkot, ami úgyis egyremegy
S amit nem tudhat más, csak egy meg egy.

A titkot, amiért egykor titokban
Világrajöttem vérben és mocsokban,

A szót, a titkot, a piciny csodát,
Hogy megkeressem azt a másikat,
S fülébe súgjam: add tovább.

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

Mert félig már ki is bukott, tudom,
De mindig megrekedt a féluton.

Az egyik forró és piros lett tőle,
Ő is súgni akart: csók lett belőle.

A másik jéggé dermedt, megfagyott,
Elment a sírba, itthagyott.

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

A harmadik csak rámnézett hitetlen,
Nevetni kezdett és én is nevettem.

Gyermekkoromban elszántam magam,
Hogy szólok istennek, ha van.

De nékem ő égő csipkefenyérben
Meg nem jelent, se borban és kenyérben,

Hiába vártam sóvár-irigyen,
Nem méltatott reá, hogy őt higgyem.

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

Hogy fájt, mikor csúfoltak és kínoztak
És sokszor jobb lett volna lenni rossznak,

Mert álom a bűn és álom a jóság,
De minden álomnál több a valóság,

Hogy itt vagyok már és még itt vagyok,
S tanuskodom a napról, hogy ragyog.

Én isten nem vagyok s nem egy világ,
Se északfény, se áloévirág.

Nem voltam jobb, se rosszabb senkinél,
Mégis a legtöbb: ember, aki él,

Mindenkinek rokona, ismerőse,
Mindenkinek utódja, őse,

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

Elmondom én, elmondanám,
De béna a kezem s dadog a szám.

Elmondanám, az út hová vezet,
Segítsetek hát, nyújtsatok kezet.

Emeljetek fel, szólni, látni, élni,
Itt lent a porban nem tudok beszélni.

A csörgőt eldobtam és nincs harangom,
Itt lent a porban rossz a hangom.

Egy láb mellemre lépett, eltaposta,
Emeljetek fel a magosba.

Egy szószéket a sok közül kibérlek,
Engedjetek fel lépcsőjére, kérlek.

Még nem tudom, mit mondok majd, nem én,
De úgy sejtem, örömhírt hoztam én.

Örömhírt, jó hírt, titkot és szivárványt
Nektek, kiket szerettem,
Állván tátott szemmel, csodára várván.

Amit nem mondhatok el senkinek,
Amit majd elmondok mindenkinek.

Salamon - A kaktusz virágai


A kaktusz virágai

Szemeid, mint szomjas víznyelők,
Örömre váró tiszta őrület,
Feneketlen csapdák, mint mély kutak,
S a kutak mélyén, örvénylő szédület.

A világ bánt, s hogy élhess, hát védekezz!
Legyél kaktusz, de ne feledd, hogy
A tüskék ködén át
Időnként szárnyra kél a vágy,
Kinyílnak a kaktusz virágai.
Úgy tűnt, megnyílnak nekem is,
Hogy megmutassák,
Mit veszíthetek.
De kábultan az ölelésben, már ott
A tüskék újra nőni vágytak,
S most itt állok, tüskébe fagyott bénaságban,
És Te csak egy könnycsepp ködén át
Látod arcomat.

salamon

(netről)

Te csillag, átvonultál sötét életem fölött,
Fényt hoztál, de a fény valahol megtörött,
Rám ragyogtál, de lehet csak álom marad,
Hogy érezni akarom szájammal csókodat.

Csupán egy ábránd, vagy talán egy álomkép,
Hinni nem merem, mert igaznak talán szép,
Álmodom tovább, nap mint nap, hogy sikerül,
Hogy kezed kezembe, szívem szíved helyére kerül.

Úgy érzem tehetetlen vagyok most,
És nem kell szívem nap, mint nap taposd,
Nem kell megbánts, nem kell érzést kitépj lelkemből,
Hisz nem tudsz semmit az érzéseimről.

Pilinszky János: Egy szenvedély margójára

A tengerpartot járó kisgyerek
mindíg talál a kavicsok közt egyre,
mely mindöröktől fogva az övé,
és soha senki másé nem is lenne.

Az elveszíthetetlent markolássza!
Egész szive a tenyerében lüktet,
oly egyetlen egy kezében a kő,
és vele ő is olyan egyedűl lett.

Nem szabadúl már soha többé tőle.
A víznek fordul, s messze elhajítja.
Hangot sem ad a néma szakitás,
egy egész tenger zúgja mégis vissza.

Keresem azt, aki szeret engem,
Aki talán meglátja a jót bennem,
Valahol vár, hogy vigasztaljon,
Magához húz, hogy marasztaljon.
Keresem azt, aki elfogad,
Aki talán végig mellettem marad!
Elviseli minden hibámat,
Felvidít, ha marcangol a bánat!
Keresem azt, aki kiegészít,
Aki minden akadályra felkészít,
Ha megtalálnám, megtartanám!
Keresem azt, aki nincs,
Pedig nekem Ő lenne a legdrágább kincs!

/ neten talált kincs

Váci Mihály: Nélküled

Elmúlnak így az estjeim
nélküled, csillagom.
Olyan sötét van nélküled,
-szemem ki sem nyitom.

Olyan nehéz így a szívem,
hogy szinte földre ver;
le-lehullok, de sóhajom
utánad - felemel.

Olyan csend van így nélküled,
hogy szinte hallani,
amit még utoljára
akartál mondani.

Dsida Jenő:
JÓ ÁLOM

Olyan jó hozzád dörgölődni
a szomorúságommal
beleszédülni lelked melegébe
s édesen szundikálni.

Azt álmodni tejfehéren,
hogy sose születtem meg,
hogy vissza tudod adni
a csókjaimat.

Pattog a tűz és elsűlyed a ház.
Csörgős szánkón összesímulva
prémes bundákban futunk
a nagy fehér havon.

Itt és most ! Ismeretlen szerző

Itt, és most élj.
Máskor nem lehet!
Szeretned kell,
Hogy szeressenek.

Az életben a legfőbb feladat,
Ha elhagynak se hagyd el magadat.

1, 2, 3, ki nem lép lemarad...
4, 5. 6, ki nem vet, nem arat.

És egy trükk: nevess, ha ringbe szállsz,
Néked tapsolnak, ha nem rinyálsz.

Pókerarccal tudj veszíteni,
Ne lásson senki könnyeket ejteni.

Az élet szép, de csak ha elhiszed,
nincs máskor, csak itt és most ...tiéd.
és
és
és

Ady Endre

SZAKÍTS, FELEDJ!



Ha van lelked a szakításhoz,

Ha van erőd a feledéshez:

Szakíts, feledj!...

Úgysem volt az szerelmi mámor,

Csak egy szeszély, mit szít a távol.

- Isten veled! ...



Bolondság volt ez is, mint minden,

Silányság volt ez is, mint minden,

Álom csupán ...

S én, aki mindent elvesztettem,

Hogy' rohantam e lehetetlen

Álom után! ...



Befejeztük kis regényünket,

Bevégeztem már minden álmom:

- Isten veled! ...

Hogy ki vagyok, tudod Te, édes

S ha van erőd a feledéshez,

Szakíts, feledj! ...