A szemedet, arcod mélységes, sötét szürke tavát
homlokod havasa alatt, homlokod havát
elfeledtető fényes nyári szemed szédületét
szeretem és éneklem e szédület szeretetét.

Mélységes érctó, érctükör, fémtükör, mesebeli,
szédülsz, ha belevillansz; ki tudja, mivel van mélye teli?
Szellemek érctava: drága ércek nemes szellemei
fémlenek villanásaiban; de mily ritka fém szelleme tudhat így fényleni?

Mély, fémfényű, szürke, szépszínű szemedben, édesem,
csodálatos csillogó csengők csilingelnek csöndesen,
csendesen, - hallani nem lehet, talán látni sem:
az látja csak, aki úgy szeret, mint én, édesem!

Babits Mihály : Szerelmes vers

A reményhez.

Kisfaludy Károly

Ha idő az örökséggel
Irtózva ölelkezik.
Ha a halál az élettel
Végső harczot küzködik:

Minden az embert elhagyja
A sötét sir szélénél,
Sorsának prédául adja
Tünő élte végénél:

Remény! te vagy biztatója
Fáradt, bágyadt szivének,
Te magad vagy fentartója
Már mulandó létének.

Benned bizik s kebelében
Enyhülést, javulást vall,
Hív követője ölében
Elalszik - és békén hal.

Ha szilaj kinok szaggatják
Vérbe borult szivemet,
Minden örömtől megfosztják
Szerencsétlen éltemet;

Ha szerencse fut előlem,
Utamba` keresztüljár,
A sors mérget itat velem,
Boldog óra rám nem vár:

Akkor te, kegyes Reménység!
Sugárzol bús keblembe,
És az elvesztett békesség
Visszafordul szivembe.

Hive maradsz az embernek
Bármely nehéz sorsa lőn,
Kisérője életének
S barátnéja e földön.

A szenvedő könnyeinek
Forrását elszáritod,
S a kétség vad seregének
Ostromát elforditod.

Édes-gondos szorgalommal
Ápolgatod az embert,
Kit a végzet vaskarjával,
Bár méltatlan, alá vert;

Mert elhagyva a világtul
Azt a reményt találja,
Hogy könnyeit a siron tul
Egy jó angyal számlálja.

És az ember bölcsöjétől,
Mig a sír őt elzárja,
Tőled, első kedvesétől,
Legszebb örömét várja;

S karjaidban mosolyogja
A sors forgó játékát,
Édesdeden általfogja
Boldogsága árnyékát.

Te vagy a sziv békessége,
Védje a megsértettnek,
S tartandó uti költsége
E zarándok életnek.

Minden órám...
Minden órám csüggesztő magányom
Néma csendén búnak szentelem,
Rajtad elmém, ah, törődve hányom
S könyim árját issza kebelem.
Merre, merre tüntök hű szerelmek,
Melyek láncolátok szívemet?
Ha fogjátok forró szenvedelmek
Elborítni lángként éltemet?

Most is karján fényes Ideálnak
Még magasan rengnek álmaim,
Ah, de tündérvárán nem találnak
Méltó tárgyat többé lángjaim.
Fanni, Fanni, mint zefír utánad
Sóhajtásim szállnak úntalan,
Szűnj meg egyszer lélekvesztő bánat!
Szív, mért ingerlődöl hasztalan?

Zengtem égi dalt: mint alkonyában
Philoméla kertem bokrain,
S mind hiában folytak, mind hiában
Bájos hangok lantom húrjain.
Csillagokra fel remegve sírtam,
S fényektől nem jött vígasztalás;
Berkén Echót fájdalomra bírtam,
S jajgatásnak szólt csak jajgatás.

Isten hozzád eltűnt rózsapálya,
Isten hozzád elsírt nyúgalom!
Képed lelkem többé nem találja,
Dúló vészként zúg a fájdalom.
S bár a kor, borítva fátyolával,
Tőle messzebb messzebb elvezet,
Rám világít lobbanó fáklyával,
S visszavonz a bús Emlékezet.

S ah reményem mindegyik virága
Újra fonnyad szellemkebelén,
Újra sűlyed a szív boldogsága,
S régi sebben újra vérzem én!
S míg a gyötrelemnek visszérzése
Százszorozva tépi lelkemet:
Képzetemnek vészhozó lengése
Gyújt és kínos álmokkal temet.

Szállj homályba, s húnyj el fátyolodnak
Éjjelében bús Emlékezet!
Álmaid ha lassan alkonyodnak,
Nyúgalom tán nyújt még hű kezet.
Nyájas arcod visszasúgárzása
Enyhe fény a boldog napjain;
Nékem, ah, csak Léthe áradása
Hoz segédet kínom lángjain!

(Kölcsey Ferenc)

Koki Diána: Szív és agy

Hatalmas csatát vív szív szív az aggyal.

Harcolnak marják egymást szüntelen.

Percről percre, napról napra dúl a viadal:

A szív még mindig szeret.

Hiába súg az agy: értelmetlen.

Felsír a szív könnyeket ejtve,

de nem riad meg semmitől.

Űzi maga formált igazát kétségbe esve,

S míg létezik érzés, hite nem gyengül.

Tudja jól az elme, hogy nem szeret,

Mégis van valaki, kit a szív egy életen át sem felejt.

Együtt, kéz a kézben
Ki vagy te ember?
- Tudod-e?
Tudod-e, hogy ki vagy te?
Én tudom.
Tudom hogy szereted az életed,
úgy mint gyermeked.
Én tudom hogy szereted!

És bármennyire is furcsa,
a kezedben a teremtés kulcsa.
És kezedben a hatalom!
Csak mondd ki: Akarom!
De mindennél jobban!
Érezni, hogy a szívünk egyszerre dobban!

Együtt, újra együtt
kéz a kézben
Egymásért egymás szívében.

Együtt, újra együtt
kéz a kézben
Egymásért újra békében!

Tudod miért?
A szeretetért: Mert félek haldokol.
Már tudod miért?
A hatalomért: Melyet az erő birtokol.
Csak azért!
Hogy ne ontson több vért!

Csak együtt, kéz a kézben
érhetünk célt!
Együtt egymás szívében.
Egymásért, és újra békében.

Együtt, újra együtt
kéz a kézben
Egymásért egymás szívében.

Együtt, újra együtt
kéz a kézben
Egymásért újra békében!
Lőrincz Imre
(1999.)

Zelk Zoltán: Téli fák



Nem fáztok, ti téli fák,

mikor meztelen az ág?

Eldobtátok a nyári zöld

s az őszi aranyruhát.





Ejnye, ejnye, téli fák,

ez aztán a furcsaság:

Hideg télben levetkőztök,

nyáron viseltek ruhát.

Rajnai Lencsés Zsolt: Nihil és a bandzsa maharadzsa


A pillanat része alatt tört szét Nihilben a magabiztosság,
amint belülről építette fel lelkében maga magát a zavarodottság.
�Honnan tör elő ez a merev-halálba jutott révület� �
kérdezte Nihil, de nem várt választ, mert a benne
kavargó, kitudj� honnan előbukó rejtett, zeg-zúgos érzésnyalábok visszarepítették
egy rég kinőtt-kihevert szerelem, ármányként előtört
foszlánycsapdájába, melyet nem értett.

De azt nagyon is tudta, a lelketlen bandzsa maharadzsa,
az az árva béklyó-huszár, ki pátoszos gőggel
képzelte magát a mennyek alattvalójának, hogy mit
nem tud.
(Phű! Még ha alattvalójának, de inkább urának,
s ezen még a fájdalom sem segíthet�)

Kiszabadult sorok, magából kiöklendezett
pszichoanalitikus csemege egy Woody Allen burleszkből,
s mi több némi kognitív kotyvasszal elkevert diagnózis-elegy
a nem-normálisok közt� - vélte Nihil felfedezni amaz sötét
mélységből előkászálódott szerelmi-foszlány
megmaradt-meghalt érzéseit, de tovább lépett.
Tovább, mert tovább kellett.

Mindazonáltal eltűnődött: hogyan aktiválhatta magát az, ami nincs,
vagy amiről így vélte?
Tulajdonképpen mi fájt neki ebben a hang-találkozásban?
Hiszen az nem lehet, hogy a három nőből, kiket már mind
martalékká tett a �jósors�, évek múlván is így szeresse mindet�
Nos ha nem, hát nem � mélázott a bandzsa maharadzsa,
s megállapította: a verseket tényleg csak azok értik, akik írják.

De a hangtalálkozás történéseként lassan, foszlányos ruhái darabjaiként felöltve
fedte el magát az az árva
érzékenység,
mely e találkozásban született újjá, s halt is meg a
közös hangrezgés
végén.
Valami felépült kettőjük közt. Valami.
De ha már nincs két életem � szólt Nihil �, mégiscsak
azt az egyet kell élnem, amely magadatott�
Te tudod � válaszolta Shakespeare és azzal eloltotta a villanyt.

Élet
Az életben sok dologra nincsen idő,
A végzet napja nem tudhatjuk, mikor jő.
De bárhol is vagyunk, nem menekülhetünk,
Sorsunkkal félelem nélkül szembenézzünk.

Az élet lehet, hogy ma ér véget nekünk,
Lehet, elmegyünk, de visszaszülethetünk!
Kívánságom minden fényes csillaghoz szól;
"Óvjátok az életeket a gonosztól!"

Ne hagyjátok kioltani a fényeket,
Nagyon figyeljetek rájuk, míg fényletek!
Kürtöljétek világgá az igazságot;
Ne kövessék el soha a gonoszságot!

"Ne bántsátok azt, aki még sose ártott,
Születő csillag fényét, ki ne oltsátok!
Adjatok esélyt egy gyengécske csillagnak,
Hogy fényesebb lehessen, mint maga a Nap.

Ne kelljen idő előtt mondani; "Viszlát!"
Mert ezzel elkövetsz egy óriási hibát!
Add meg mindennek az esélyt,
És nézd végig az új csillag születését.

De ne feledd; nagyon rövid az életed,
Mindig törődj azzal, ki törődött veled!
Ne feledd el az élet fontos szabályát,
Ez a teljes valóság, és nem az ábránd!

Minden nap úgy élj ezen a földön, kedves,
Hogy mindig tudd, ez az utolsó is lehet!
Figyelj oda és hangoztasd, kit szeretsz,
Hogy tiszta szívvel hagyhasd el ezt a helyet!"

Fényes csillagok, kik ragyogtok az égen,
Kik egy-egy lélek tükrei vagytok éppen,
Óvjátok meg mindig a kis gyermekeket,
S féltő szemeteket rájuk szegezzétek!

"Soha ne feledd, mily rövid az életed,
Mindig törődj azzal, ki törődött veled!
Óvjad gyermekeid minden egyes léptét,
Őrizd halálig csodaszép szemed fényét!"
Hűvösvölgyi Láng Enna

Tempó

Sikoltó jazz
És hupilila hippik.
Örvénylő forgás. Szédítő a tánc.
Kés élű fényben, árnyak lopóznak.
Elnyel a zsongó, vak sokaság
Lüktető ritmus, Perzsel a vérem.
Dobolj szívem ! / - Úgy futnak a fák ! -/
Ugorj át bércen. Vízen, ha hívlak.
Most jöjj, kívánlak ! / Tá titi tá ./
Süllyedjünk ringó, lassú ütemmel
Majd sebesen fel az égbe szökünk,
Szorító ujjaid el nem eresztem.
Szakszofon ujjong. - érzed ?! - Örül.
Hullámzó keblek. Izmok feszülnek.
Rebbennek ringó, karcsú bokák.
Dús hajad szálldos. Míg önfeledten
Vonaglik tested, nevet a szád.
Pukkan a percek csöpp buborékja
A zongorista improvizál.
Ujjai alatt mesél a dallam
Közönyt mímel,
Majd lustán megáll.

- Csak a dob pereg.
Izzig, remeg bele a levegő.
Én már tudom :
- Ha kilábaltunk az éjszakából
A süket csönddel elszáll a mámor.

by

Darvas Ferenc: Könnyűbb álmot igér.

Igen a vers könnyűbb álmot ígér
talán egy szép gyermekkort idéz
talán szerelmes időket hoz fel
talán ünnepek hangulatára figyelsz
talán egyszerűen a vers maga kell
talán a bánatot sikerül felejtened
talán a fenséges hangzatok miatt
talán emlékek ködébe elvivő vigasz
talán gyász miatt kell maga a vers
talán s mert egy rossz napot felejtsz
Igen, a vers könnyűbb álmot ígér
mely elvisz magosba és égig elérsz
mely bút, bajt napodból kisöpör
mely lezár, befejez sok gyatra pört
mely bajban mint különös gyógyír
mely ringató és kellemes jóhír
Igen, a vers könnyűbb álmot ígér
nem számít ki gazdag, ki szegény
nem számít milyen fekhely az ágy
nem számít viskód-e vagy palotád
nem számít a szoba, milyen a hely
nem számít ki mit hord, mit visel
Igen, a vers könnyűbb álmot ígér
talán újra szép gyermekkort idéz
talán szerelmes nyarakat hoz fel
talán ünnepi hangulatra ügyelsz
talán csak pusztán a vers maga kell
talán sikerül a bánatot elejtened
talán a különös hangzások miatt
talán lelkeden béke lesz és vigasz
talán lázban segít maga a vers
talán így egy rossz napot felejtsz
álmod úgy jön el, mint szép tündér
mert a vers nyugodt álmot ígér.

ESTI SUGÁRKOSZORÚ

Előttünk már hamvassá vált az út,
És árnyak teste zuhant át a parkon,
De még finom, halk sugárkoszorút
Font hajad sötét lombjába az alkony:
Halvány, szelíd és komoly ragyogást,
Mely már alig volt fények földi mása,
S félig illattá s csenddé szűrte át
A dolgok esti lélekvándorlása.

Illattá s csenddé. Titkok illata
Fénylett hajadban s béke égi csendje,
És jó volt élni, mint ahogy soha,
S a fényt szemem beitta a szívembe:
Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te,
Vagy áldott csipkebokor drága tested,
Melyben egy isten szállt a földre le,
S lombjából felém az ő lelke reszket?

Igézve álltam, soká, csöndesen,
És percek mentek, ezredévek jöttek, -
Egyszerre csak megfogtad a kezem,
S alélt pilláim lassan felvetődtek,
És éreztem: szívembe visszatér,
És zuhogó, mély zenével ered meg,
Mint zsibbadt erek útjain a vér,
A földi érzés: mennyire szeretlek!
(Tóth Árpád)

"Tél van, csak poroszkálnak a napok a naptárban,
de az ég megkegyelmez lassan a korán útra kelőnek.
A láthatár szélén pezsgőszín fellegek nőnek,
s így kevésbé fáj a pőre, hidegszürke január.
A ma és a tegnap még kéz a kézben jár,
hisz' a Hold a Napnak még átint a békés horizonton.
Talpam alól csontig hatol a télbe dermedt beton,
de lelkem már az enyhülésre készül.
A reggel a sötétből oly hirtelen derül,
mintha mosoly ömlene el a házak tetején.
Igen, itt legbelül a tavasz már enyém.
Már nem rémíthet se fagy, se konok szélvihar,
az se, ha majd a február szűz havat kavar,
mert bennem a kikelet már öntudatra ébredt."
(Sarhelyi Erika-amatőr költő)

Jönnek fellegek

Varázslatos éj,
Vágyakról mesél.
Jer velem ne félj,
Az élet szenvedély.

Erdős-csalitban
Csodás tisztás van,
Ott légy az enyém,
Arra vágyom én.

Jönnek fellegek,
Eső is jöhet.
Megdördül az ég,
Nékünk semmiség.

Tisztás közepén,
Kunyhóm rejtekén,
Minden megesik,
Bár eső esik.

Tetőn koppanás,
Színes hangvarázs.
Kezem kezedben,
Pihegsz ölemben.

Időtlen szerep
Itt lenni veled…
Pillád leragad,
Engedd el magad!

Halkan dúdolom,
Aludj angyalom…
Álmodj szépeket,
Álmodom veled…

Deme Gergő:

Napnyugta

Azzal kelek fel reggel,
Bárcsak eljönne az este.
Nappal szememben reszket a könny,
Éjjel jön el a megnyugvás.

Bárcsak sietnél ó napnyugta,
A boldogság hajója,
Nem szenvednék minden nap,
Ha a fény örökre kihunyna.

Egy cseppnyi vers
Hideg téli éjjelen
Apró jégcsepp a faágon,
Mozdulni már képtelen,
Ragyogás is csak álom.

Sok utat járt a légtérben,
S a magasból lehullott,
Mozdulni már képtelen,
Az álma szertehullott.

Járt a hegyekben, bérceken,
Gleccserekkel folydogált;
Vitte Nap és Szél keze,
Majd alföldi tájon megállt.

Megjárta a sötétet is ő,
A mérhetetlen magasat,
A hideg taszítja le őt,
Megcélozza az ágasat.

Sok ezren voltak cseppek
Vacogva hullottak le,
Mind, mind a földé lettek.
Egyedül az ágat lelte.

Vár egy megváltó csodát,
Nem látja még a sorsát,
Fázik egész éjen át,
Reményt többet már nem lát.

Ekkor, hirtelen valami
Apró kicsi fény tör elő,
Vakítóan tud lángolni,
Árnyakat űzi el Ő.

Egy törpe szikra éri
Az átfagyott vízcseppet,
Ismét van miért élni,
Ismét ragyogni kezdett.

Lassan gurul az ágon,
Nem kapaszkodik tovább,
Huppan a puha ágyon,
Folyó fodra viszi tovább.

A lánggömb emelkedik,
A vízcsepp úszik távol,
Hullámok szeretgetik,
Fodrokon ezer szikra táncol.
Csizmadia Tamás

Kányádi Sándor: Csendes pohárköszöntő újév reggelén

Nem kívánok senkinek se
különösebben nagy dolgot.
Mindenki, amennyire tud,
legyen boldog.
Érje el, ki mit szeretne,
s ha elérte, többre vágyjon,
s megint többre. Tiszta szívből
ezt kívánom.
Szaporodjon ez az ország
Emberségbe’, hitbe’, kedvbe’,
s ki honnan jött, soha soha
ne feledje.
Mert míg tudod, ki vagy, mért vagy,
vissza nem fognak a kátyúk…
A többit majd apródonként
megcsináljuk.
Végül pedig azt kívánom,
legyen béke. –
Gyönyörködjünk még sokáig
a lehulló hópihékbe’!

(1956)

Minden barátomnak, ismerősömnek ezzel a verssel kivánok Boldog új esztendőt ! Manóka

Az vagy nekem, mint testnek a kenyér
S tavaszi zápor fűszere a földnek;
Lelkem miattad örök harcban él,
Mint fösvény, kit pénze gondja öl meg;
Csupa fény és boldogság büszke elmém,
Majd fél: az idő ellop, eltemet;
Csak az enyém légy, néha azt szeretném,
Majd, hogy a világ lássa kincsemet;
Arcod varázsa csordultig betölt
S egy pillantásodért is sorvadok;
Nincs más, nem is akarok más gyönyört,
Csak amit tőled kaptam s még kapok.
Koldus-szegény királyi gazdagon,
Részeg vagyok és mindig szomjazom.

Shakespeare, LXXV szonett

Wass Albert / Igazgyöngyök

Egyszer régen, mikor még nem volt bánat,
S a kék vizekben tündökölt a hold,
Tündér leány állott a tenger partján,
S a hab lágyan, szerelmesen dalolt...
De egy este... messze észak felől
Orkán hadával érkezett a tél,
A tündér sírt és fényes könnyeit
Zúgó tengerbe hullatta a szél...
Aztán elment... a tenger várta, várta,
És fodros habja többé nem dalolt.
Ködös, borongós, néma éjszakákon
Sötét vizén nem tündökölt a hold...
S a mélybe hallott tündér könnyekből
Lettek a fényes igazgyöngy szemek...
A gyöngyhalász néha megtalálja
A mélybe rejtett tündér-könnyeket...
Én is ilyen gyöngyhalász vagyok,
És verseim az igazgyöngyszemek...
Egyszer lelkembe zokogott egy tündér
S azóta néha gyöngyszemet lelek..

Reményik Sándor:
A MENEKÜLŐ

Ha menni kell, magammal sokat vinnék.
Az egész édes, megszokott világot.
Rámástul sok, sok kedves drága képet
és egy pár szál préselt virágot.
Vinnék sok írást, magamét, meg másét
sok holt betűbe zárt eleven lelket
s hogy mindenütt nyomomba szálljanak:
megüzenném a hulló leveleknek.

Vinném az erdőt, hol örökké jártam
hintám, amelyen legelőször szálltam
a keszkenőm, mivel rossz másba sírni
a tollam, mert nem tudok mással írni.
Vinném a házunk, mely hátamra nőtt
az utca kövét küszöbünk előtt!

Vinném... én Istenem, mi mindent vinnék!
Én Istenem, mi minden futna át
gyötrődő lelkem alagútjain.
Olvasgatnám az ablakok sorát
simogatnám a fecskefészkeket
s magamba színék minden verkliszót
mint bűbájos, mennyei éneket...

Utánam honvággyal tekintenének
az ajtók mind, és mind a pitvarok
szeretnék mindent, mindent magammal vinni
és mindent itt hagyok.

A TE MELEGSÉGED

ADY ENDRE

Miért próbál kép vagy szobor
Lelkemből kilopni téged?
Elevenek vagy hidegek:
Ki tudja nekem adni még
A te egyetlen melegséged?
Minden csókomban meghalok
S ajkaidon kelek újra,
Asszony-szirokkó száz jöhet:
Sorvasztó, édes melegét
Én reám már hiába fujja.
Halottak és elevenek
Hiába hűtnének téged,
Nincs más meleg, mint a tied.
Ki tudja nekem adni még
A te egyetlen melegséged?