A kaktusz virágai
Szemeid, mint szomjas víznyelők,
Örömre váró tiszta őrület,
Feneketlen csapdák, mint mély kutak,
S a kutak mélyén, örvénylő szédület.
A világ bánt, s hogy élhess, hát védekezz!
Legyél kaktusz, de ne feledd, hogy
A tüskék ködén át
Időnként szárnyra kél a vágy,
Kinyílnak a kaktusz virágai.
Úgy tűnt, megnyílnak nekem is,
Hogy megmutassák,
Mit veszíthetek.
De kábultan az ölelésben, már ott
A tüskék újra nőni vágytak,
S most itt állok, tüskébe fagyott bénaságban,
És Te csak egy könnycsepp ködén át
Látod arcomat.
salamon
Szemeid, mint szomjas víznyelők,
Örömre váró tiszta őrület,
Feneketlen csapdák, mint mély kutak,
S a kutak mélyén, örvénylő szédület.
A világ bánt, s hogy élhess, hát védekezz!
Legyél kaktusz, de ne feledd, hogy
A tüskék ködén át
Időnként szárnyra kél a vágy,
Kinyílnak a kaktusz virágai.
Úgy tűnt, megnyílnak nekem is,
Hogy megmutassák,
Mit veszíthetek.
De kábultan az ölelésben, már ott
A tüskék újra nőni vágytak,
S most itt állok, tüskébe fagyott bénaságban,
És Te csak egy könnycsepp ködén át
Látod arcomat.
salamon
Link
vágyom rád... vágyom az ölelésedre
vágyom a forró égető szerelmedre
az ajkam csak úgy ég a vágytól
az édes tüzes mámoros csókodtól
gyere! és érints meg...
hogy érezzem a számon a csókodat
azt az édes bársonyt úgy kívánom
kívánom az ölelésed a simogatásod
amikor megérzem a bőröd édes illatát
s érzem a tested feszülő vibrálását
a szenvedélyed buja vad vágyát
én is kívánom érinteni a testedet
melynek lágy tapintása már magában élvezet
s majd amikor a szánk a nyelvünk is összeér
és egymást kergeti játékosan remegőn
ettől a vágyunk egyre forr
s izzik bennünk a szenvedély
amikor érzem csókod mézédes zamatát
s érzem a szerelem mámoros illatát
ettől forrón lüktet a vérem
csókod tüzében felhevül a testem
s te remegve mondod...
nagyon kellesz most nekem!
s az én szívem ekkor dalra fakad
dalol egy lágy ütemű szerelmes melódiát
s te érzed testem kéjes halk sóhaját... izgalmát
ahogy karjaid átszövik a testemet
mint pók az áldozatát
s én is érzem ekkor a te vágyad izgalmát
mely egyre jobban követeli a testemet
a testem forró rejtett barlangját
s ekkor érzékien megsimogatod a keblemet
majd egyre lejjebb csúszik a kezed
lassan lefelé a combjaimon...
már érzed a szerelem nedvemet
érzed hogy én is egyre jobban
vágyakozom sóhajtozom
s egyre jobban vágyom
érezni a kéjt a gyönyört...
az érzéstől édes kelyhemben
a nedvek gyöngyökké lesznek
s te élvezettel szívod magadba
ízleled meg minden édes cseppjét
s a testem ebbe egészen beleremeg
s kéjesen vonaglik sóhajtozik
csak egyre jobban kívánja a
bársonyos nyelved simogatását...
s hallom ajkaidról a vágyad suttogását
tested minden kemény mozdulatát izgalmát
s élvezem ahogy duzzadt férfiasságod
a nedves forró kelyhembe helyezed
s ettől ritmusosan kígyózva vonaglik a testünk
ahogy egymásba simul összeér eggyé vál
elönt bennünket a szenvedély a mámor a forróság
ahogy halljuk érezzük egymás kéjes sóhajtását
a szerelem minden ízét zamatát...
s egymás karjában önfeledten
elérjük a mennyek kapuját majd
elmerülünk a vágyak hatalmas tengerében
csodás tiszta ragyogó fényében
egymás varázslatos érintésében...
és együtt élvezzük ezt a mámoros éjszakát
s látjuk egymás szemében
a csillogó fényt...
s az arcunkon a boldogság útját
a féktelen kéjnek gyönyörnek...
és ez fény most bennünket átölel
és ez a csodálatos szenvedélyes
érzés a mennyekbe emel...
csak egymást éhezzük csókoljuk
most ez az ételünk italunk
most csak erre vágyunk...
csak ketten Te meg Én...
kéjesen ringatózunk a szerelem tengerén!
vágyom rád... vágyom az ölelésedre
vágyom a forró égető szerelmedre
az ajkam csak úgy ég a vágytól
az édes tüzes mámoros csókodtól
gyere! és érints meg...
hogy érezzem a számon a csókodat
azt az édes bársonyt úgy kívánom
kívánom az ölelésed a simogatásod
amikor megérzem a bőröd édes illatát
s érzem a tested feszülő vibrálását
a szenvedélyed buja vad vágyát
én is kívánom érinteni a testedet
melynek lágy tapintása már magában élvezet
s majd amikor a szánk a nyelvünk is összeér
és egymást kergeti játékosan remegőn
ettől a vágyunk egyre forr
s izzik bennünk a szenvedély
amikor érzem csókod mézédes zamatát
s érzem a szerelem mámoros illatát
ettől forrón lüktet a vérem
csókod tüzében felhevül a testem
s te remegve mondod...
nagyon kellesz most nekem!
s az én szívem ekkor dalra fakad
dalol egy lágy ütemű szerelmes melódiát
s te érzed testem kéjes halk sóhaját... izgalmát
ahogy karjaid átszövik a testemet
mint pók az áldozatát
s én is érzem ekkor a te vágyad izgalmát
mely egyre jobban követeli a testemet
a testem forró rejtett barlangját
s ekkor érzékien megsimogatod a keblemet
majd egyre lejjebb csúszik a kezed
lassan lefelé a combjaimon...
már érzed a szerelem nedvemet
érzed hogy én is egyre jobban
vágyakozom sóhajtozom
s egyre jobban vágyom
érezni a kéjt a gyönyört...
az érzéstől édes kelyhemben
a nedvek gyöngyökké lesznek
s te élvezettel szívod magadba
ízleled meg minden édes cseppjét
s a testem ebbe egészen beleremeg
s kéjesen vonaglik sóhajtozik
csak egyre jobban kívánja a
bársonyos nyelved simogatását...
s hallom ajkaidról a vágyad suttogását
tested minden kemény mozdulatát izgalmát
s élvezem ahogy duzzadt férfiasságod
a nedves forró kelyhembe helyezed
s ettől ritmusosan kígyózva vonaglik a testünk
ahogy egymásba simul összeér eggyé vál
elönt bennünket a szenvedély a mámor a forróság
ahogy halljuk érezzük egymás kéjes sóhajtását
a szerelem minden ízét zamatát...
s egymás karjában önfeledten
elérjük a mennyek kapuját majd
elmerülünk a vágyak hatalmas tengerében
csodás tiszta ragyogó fényében
egymás varázslatos érintésében...
és együtt élvezzük ezt a mámoros éjszakát
s látjuk egymás szemében
a csillogó fényt...
s az arcunkon a boldogság útját
a féktelen kéjnek gyönyörnek...
és ez fény most bennünket átölel
és ez a csodálatos szenvedélyes
érzés a mennyekbe emel...
csak egymást éhezzük csókoljuk
most ez az ételünk italunk
most csak erre vágyunk...
csak ketten Te meg Én...
kéjesen ringatózunk a szerelem tengerén!
Nagy László: -
ADJON AZ ISTEN
Adjon az Isten
szerencsét,
szerelmet, forró
kemencét,
üres vékámba
gabonát,
árva kezembe
parolát,
lámpámba lángot,
ne kelljen
korán az ágyra
hevernem,
kérdésre választ
õ küldjön,
hogy hitem széjjel
ne düljön,
adjon az Isten
fényeket,
temetõk helyett
életet --
nekem a kérés
nagy szégyen,
adjon ugyis, ha
nem kérem.
ADJON AZ ISTEN
Adjon az Isten
szerencsét,
szerelmet, forró
kemencét,
üres vékámba
gabonát,
árva kezembe
parolát,
lámpámba lángot,
ne kelljen
korán az ágyra
hevernem,
kérdésre választ
õ küldjön,
hogy hitem széjjel
ne düljön,
adjon az Isten
fényeket,
temetõk helyett
életet --
nekem a kérés
nagy szégyen,
adjon ugyis, ha
nem kérem.
ALKALMI VERS
1853
Arany János
Az új évet (ócska tárgy!)
Kell megénekelnem,
Hálálkodva, ahogy illik,
Poharat emelnem.
Mit van mit kívánni még
Ily áldott időben? -
Adjon Isten, ami nincs,
Ez új esztendőben.
Olcsó legyen a kenyér,
A gabona áros;
Jól fizesse a tinót
S nyerjen a mészáros,
Mérje pedig szöszön-boron,
Font kijárja bőven.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez új esztendőben.
Senkinek a nyakára
Ne vigyenek kontót;
Valaki csak ráteszen,
Nyerje meg a lottót;
Annyi pénzünk legyen, hogy!
Még pedig pengőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez új esztendőben.
Szegény ember malacának
Egy híja se essék;
Messze járjon dög, halál,
Burgonya-betegség;
Orvos, bakó a díját
Kapja heverőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez új esztendőben.
Tücski-hajcski baromnak
Sokasuljon lába;
Boci járjon mezőre,
Gyermek iskolába;
Gyarapodjék a magyar
Számra, mint erőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez új esztendőben.
Kívül, belül maradjon
Békében az ország;
A vásárra menőket
Sehol ki ne fosszák.
Béke legyen a háznál
És a szívredőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez új esztendőben.
A bíró is, mint eddig,
Tisztét jól betöltse:
Víz kedviért a babát
Soha ki ne öntse;
Emberiség, igazság
Egyik serpenyőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez új esztendőben.
Zenebona, babona,
Huzavona vesszen!
Visszavonás, levonás
Minket ne epesszen.
Legyen egység, türelem,
Hit a jövendőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez új esztendőben.
Nagy uraink (ha élnek)
Nőjenek nagyobbra;
Áldozzanak, legyen is mit,
Mégse üssék dobra;
Nemzetiségünk mellett
Buzogjanak hően.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez új esztendőben.
Író pedig írónak
Szemét ki ne ássa, -
Ne is legyen az idén
Napfogyatkozása
Jó erkölcs-, eszme-, hírnév-,
S előfizetőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez új esztendőben.
Mire üssek még pohárt?
Asszonyi hűségre?
Barátság-, polgár-erény-,
Vagy mi más egyébre?
Hiszen ezek közöttünk
Vannak kelendőben.
Tudj Isten, mi minden nincs
Ez új esztendőben!
1853
Arany János
Az új évet (ócska tárgy!)
Kell megénekelnem,
Hálálkodva, ahogy illik,
Poharat emelnem.
Mit van mit kívánni még
Ily áldott időben? -
Adjon Isten, ami nincs,
Ez új esztendőben.
Olcsó legyen a kenyér,
A gabona áros;
Jól fizesse a tinót
S nyerjen a mészáros,
Mérje pedig szöszön-boron,
Font kijárja bőven.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez új esztendőben.
Senkinek a nyakára
Ne vigyenek kontót;
Valaki csak ráteszen,
Nyerje meg a lottót;
Annyi pénzünk legyen, hogy!
Még pedig pengőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez új esztendőben.
Szegény ember malacának
Egy híja se essék;
Messze járjon dög, halál,
Burgonya-betegség;
Orvos, bakó a díját
Kapja heverőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez új esztendőben.
Tücski-hajcski baromnak
Sokasuljon lába;
Boci járjon mezőre,
Gyermek iskolába;
Gyarapodjék a magyar
Számra, mint erőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez új esztendőben.
Kívül, belül maradjon
Békében az ország;
A vásárra menőket
Sehol ki ne fosszák.
Béke legyen a háznál
És a szívredőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez új esztendőben.
A bíró is, mint eddig,
Tisztét jól betöltse:
Víz kedviért a babát
Soha ki ne öntse;
Emberiség, igazság
Egyik serpenyőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez új esztendőben.
Zenebona, babona,
Huzavona vesszen!
Visszavonás, levonás
Minket ne epesszen.
Legyen egység, türelem,
Hit a jövendőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez új esztendőben.
Nagy uraink (ha élnek)
Nőjenek nagyobbra;
Áldozzanak, legyen is mit,
Mégse üssék dobra;
Nemzetiségünk mellett
Buzogjanak hően.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez új esztendőben.
Író pedig írónak
Szemét ki ne ássa, -
Ne is legyen az idén
Napfogyatkozása
Jó erkölcs-, eszme-, hírnév-,
S előfizetőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez új esztendőben.
Mire üssek még pohárt?
Asszonyi hűségre?
Barátság-, polgár-erény-,
Vagy mi más egyébre?
Hiszen ezek közöttünk
Vannak kelendőben.
Tudj Isten, mi minden nincs
Ez új esztendőben!
Boldog új esztendőt 2009-re
A boldog új év már oximoron,
Mint áldomás a halotti toron,
Mióta “megcsavarodott" az élet,
És jönnek rosszra sokkal rosszabb évek.
De most talán,
Újév hajnalán,
Most újra hinni kell,
Hogy a mi Napunk felkel,
Hogy végre jön,
Hogy beköszön
Az új,
A tiszta fény;
Mert csodán kívül másban nincs remény!
A boldog új év kósza messiás,
Akinek a valóság vermet ás,
Az új évvel új szultán hada jár,
És életünk az ostrom verte vár.
De most talán,
Újév hajnalán,
Most újra hinni kell,
Hogy a mi Napunk felkel,
Hogy végre jön,
Hogy beköszön
Az új,
A tiszta fény;
Mert csodán kívül másban nincs remény!
De mégis: mikor csörren a pohár,
Az ember mégis, mégis jobbra vár,
Bár értelmével régen nem remél,
Szívével mégis remél, míg csak él!
Hátha talán,
Újév hajnalán,
Mégis úgy alakul,
Hogy minden jobbra fordul,
Hogy végre jön,
Hogy beköszön
Az új,
A tiszta fény;
Hogy csoda jön, és vele új remény!
Pete László Miklós
A boldog új év már oximoron,
Mint áldomás a halotti toron,
Mióta “megcsavarodott" az élet,
És jönnek rosszra sokkal rosszabb évek.
De most talán,
Újév hajnalán,
Most újra hinni kell,
Hogy a mi Napunk felkel,
Hogy végre jön,
Hogy beköszön
Az új,
A tiszta fény;
Mert csodán kívül másban nincs remény!
A boldog új év kósza messiás,
Akinek a valóság vermet ás,
Az új évvel új szultán hada jár,
És életünk az ostrom verte vár.
De most talán,
Újév hajnalán,
Most újra hinni kell,
Hogy a mi Napunk felkel,
Hogy végre jön,
Hogy beköszön
Az új,
A tiszta fény;
Mert csodán kívül másban nincs remény!
De mégis: mikor csörren a pohár,
Az ember mégis, mégis jobbra vár,
Bár értelmével régen nem remél,
Szívével mégis remél, míg csak él!
Hátha talán,
Újév hajnalán,
Mégis úgy alakul,
Hogy minden jobbra fordul,
Hogy végre jön,
Hogy beköszön
Az új,
A tiszta fény;
Hogy csoda jön, és vele új remény!
Pete László Miklós
Szepes Mária
KIBÉKÜLÉS
Békét kötni mindennel és mindenkivel,
aki más, mint amit jónak, szépnek
tartok, s csak önmaga tud lenni.
Elfogadni külön kozmoszának törvényeit,
ha az enyémtől eltérnek. Megbocsátani
idegen, rossz ízeket, helyükre tenni
téves jelképeket. Megérteni titkos
nyelvüket, a hebegőt, a dadogót,
a szitkozódó, mérget fröccsentő csúfat is.
Felismerni e tintahal - felhő mögött a zokogó,
magányos kárhozottat, aki adni, kérni
nem képes. Számláján csak bevétel - rovatot
vezet. Tenni, áldozni sohasem szeret,
nem ismer egyebet, csak a nihilt,
koporsót ácsol, sírgödröt ás.
Elviselni a botor jajszavát, aki maga keresi búját, baját,
visszaüt, támad, s vádol, hogy ütik,
sült galambra lesve tétlenkedik.
Nyavalyáinak utána jár,
a figyelmeztetésért halálmadárt kiált.
Nem tudja másképp. Semmiféle vád,
ítélet csontalkatát nem szabja át.
Bölcs az, aki megbocsát. Ilyen a világ!
Ennyi az ember, s ennyi vagyok
magam is. Nem több és nem kevesebb.
Néha megostromlom a lehetetlent,
Sziszifuszként hegyre hordom terheimet,
azután visszahullok talajt vesztve megint.
De magamnak is megbocsájtok,
ami nehezebb, mint átugrani
saját, földre vetült árnyékunkat.
E biblikus varázslat mégis
megtörténik időnként, pedig nem idézi hit.
A csoda villáma váratlan mindig,
eltünteti, ami valónak tűnik,
s megmutatja, ami a mulandóban is
igaz, mert soha el nem múlik.
KIBÉKÜLÉS
Békét kötni mindennel és mindenkivel,
aki más, mint amit jónak, szépnek
tartok, s csak önmaga tud lenni.
Elfogadni külön kozmoszának törvényeit,
ha az enyémtől eltérnek. Megbocsátani
idegen, rossz ízeket, helyükre tenni
téves jelképeket. Megérteni titkos
nyelvüket, a hebegőt, a dadogót,
a szitkozódó, mérget fröccsentő csúfat is.
Felismerni e tintahal - felhő mögött a zokogó,
magányos kárhozottat, aki adni, kérni
nem képes. Számláján csak bevétel - rovatot
vezet. Tenni, áldozni sohasem szeret,
nem ismer egyebet, csak a nihilt,
koporsót ácsol, sírgödröt ás.
Elviselni a botor jajszavát, aki maga keresi búját, baját,
visszaüt, támad, s vádol, hogy ütik,
sült galambra lesve tétlenkedik.
Nyavalyáinak utána jár,
a figyelmeztetésért halálmadárt kiált.
Nem tudja másképp. Semmiféle vád,
ítélet csontalkatát nem szabja át.
Bölcs az, aki megbocsát. Ilyen a világ!
Ennyi az ember, s ennyi vagyok
magam is. Nem több és nem kevesebb.
Néha megostromlom a lehetetlent,
Sziszifuszként hegyre hordom terheimet,
azután visszahullok talajt vesztve megint.
De magamnak is megbocsájtok,
ami nehezebb, mint átugrani
saját, földre vetült árnyékunkat.
E biblikus varázslat mégis
megtörténik időnként, pedig nem idézi hit.
A csoda villáma váratlan mindig,
eltünteti, ami valónak tűnik,
s megmutatja, ami a mulandóban is
igaz, mert soha el nem múlik.
Ó...
Évbúcsú...
Évbúcsúzunk...
2008...
Ó
Utolsó sejtemet látom feloldódni Benned
Már nincs az Én
Már a sorsom véget ér
Elment.
S mégis itt vagyok
Mert kellek
Úgy tűnik
Kellek még a Nagy Egésznek
Elengedtem álmaim
Elengedtem magam
Magam
Vagyok a lét
És a nemlét
Elengedtem sokadik
Remete ráklakom
Elengedtem röptető angyalom
Búcsúzom
Év
Sorsomtól
Búcsúzom
De nem most
Gyere
Még egy ölelésre
Hadd adjam
Utolsó sejtemet
Neked
Ha kell
Vidd
Most még ér az valamit.
Piacra dobhatjátok
Hamar a piacit
Már csak a Nagy Egész szólhat
Csak Ö
Ki tetteim kérheti
Az utamat Ő egyengeti.
Ő
Évbúcsú...
Évbúcsúzunk...
2008...
Ó
Utolsó sejtemet látom feloldódni Benned
Már nincs az Én
Már a sorsom véget ér
Elment.
S mégis itt vagyok
Mert kellek
Úgy tűnik
Kellek még a Nagy Egésznek
Elengedtem álmaim
Elengedtem magam
Magam
Vagyok a lét
És a nemlét
Elengedtem sokadik
Remete ráklakom
Elengedtem röptető angyalom
Búcsúzom
Év
Sorsomtól
Búcsúzom
De nem most
Gyere
Még egy ölelésre
Hadd adjam
Utolsó sejtemet
Neked
Ha kell
Vidd
Most még ér az valamit.
Piacra dobhatjátok
Hamar a piacit
Már csak a Nagy Egész szólhat
Csak Ö
Ki tetteim kérheti
Az utamat Ő egyengeti.
Ő
József Attila: Tudod, hogy nincs bocsánat
Tudod, hogy nincs bocsánat,
hiába hát a bánat.
Légy ami lennél: férfi,
s a fű kinő utánad.
A bűn, az nem lesz könnyebb,
hiába hull a könnyed.
S hogy bizonyság vagy erre,
legalább azt köszönjed.
Ne vádolj, ne fogadkozz,
ne légy komisz magadhoz!
Ne hódolj, és ne hódíts:
ne csatlakozz a hadhoz!
Maradj fölöslegesnek,
a titkokat ne lesd meg.
S ezt az emberiséget, hisz
ember vagy: ne vesd meg!
Emlékezz, hogy hörögtél,
s hiába könyörögtél.
Hamis tanúvá lettél
saját, igaz pörödnél.
Atyát hívtál elesten,
Embert, ha nincsen Isten.
S romlott kölködre leltél
pszichoanalízisben.
Megcsaltak, úgy szerettek,
csaltál, így nem szerethetsz.
Most hát a töltött fegyvert
szorsítsd üresd szívedhez,
vagy vess el minden elvet,
s még remélj hu szerelmet,
hisz mint a kutya hinnél abban,
ki bízna benned.
Tudod, hogy nincs bocsánat,
hiába hát a bánat.
Légy ami lennél: férfi,
s a fű kinő utánad.
A bűn, az nem lesz könnyebb,
hiába hull a könnyed.
S hogy bizonyság vagy erre,
legalább azt köszönjed.
Ne vádolj, ne fogadkozz,
ne légy komisz magadhoz!
Ne hódolj, és ne hódíts:
ne csatlakozz a hadhoz!
Maradj fölöslegesnek,
a titkokat ne lesd meg.
S ezt az emberiséget, hisz
ember vagy: ne vesd meg!
Emlékezz, hogy hörögtél,
s hiába könyörögtél.
Hamis tanúvá lettél
saját, igaz pörödnél.
Atyát hívtál elesten,
Embert, ha nincsen Isten.
S romlott kölködre leltél
pszichoanalízisben.
Megcsaltak, úgy szerettek,
csaltál, így nem szerethetsz.
Most hát a töltött fegyvert
szorsítsd üresd szívedhez,
vagy vess el minden elvet,
s még remélj hu szerelmet,
hisz mint a kutya hinnél abban,
ki bízna benned.
Van egy pont a földön
Ami, csak a tiéd.
Csalogatva hív, s vár,
Illatát szél viszi feléd.
Hogy megtalálod e pontot,
Csak rajtad áll.
Szíved hangjára hallgass,
S kövesd, merre száll.
Szivárvány lábánál,
zöldfű– kékfolyó határnál,
Ott, hol tündérkéztől zeng a hárfa,
S angyalok kelnek boldog táncra…
Ott vagy helyeden!
Ott vár az élet!
Menj vándor, indulj…
A kezdéshez, csak egyet kell lépned.
Piros masnis doboz alján
Meglepetés kuporog.
Izgatott, türelmetlen,
S nagyon várja mosolyod.
S hogy mit is rejt?
Könnyen megtudhatod:
Bontsd ki, s nevess ha tetszik…
Boldog születésnapot!
Ami, csak a tiéd.
Csalogatva hív, s vár,
Illatát szél viszi feléd.
Hogy megtalálod e pontot,
Csak rajtad áll.
Szíved hangjára hallgass,
S kövesd, merre száll.
Szivárvány lábánál,
zöldfű– kékfolyó határnál,
Ott, hol tündérkéztől zeng a hárfa,
S angyalok kelnek boldog táncra…
Ott vagy helyeden!
Ott vár az élet!
Menj vándor, indulj…
A kezdéshez, csak egyet kell lépned.
Piros masnis doboz alján
Meglepetés kuporog.
Izgatott, türelmetlen,
S nagyon várja mosolyod.
S hogy mit is rejt?
Könnyen megtudhatod:
Bontsd ki, s nevess ha tetszik…
Boldog születésnapot!
Lányi Sarolta .Önvád
Néha sajnálom magamtól,
amit adott az élet.
A sok jót, szépet: családi örökséget,
gyászból, bánatból
leszűrt szépséget,
jóságot, elfeledt veszteséget,
tüzet, ami már nem éget
s ezt a túlsok ajándék-évet.
Kit loptam én meg?
Ki szenved énmiattam?
Helyettem ki halt meg?
Megillet-e a szeretet,
amit kapok?
Mentségem-e a szeretet,
amit adok?
És mit hagyok,
ha meghalok?
Tudatlanságot?
Vagy amit mindig kerestem
s amire vágyok:
az igazságot?
Néha sajnálom magamtól,
amit adott az élet.
A sok jót, szépet: családi örökséget,
gyászból, bánatból
leszűrt szépséget,
jóságot, elfeledt veszteséget,
tüzet, ami már nem éget
s ezt a túlsok ajándék-évet.
Kit loptam én meg?
Ki szenved énmiattam?
Helyettem ki halt meg?
Megillet-e a szeretet,
amit kapok?
Mentségem-e a szeretet,
amit adok?
És mit hagyok,
ha meghalok?
Tudatlanságot?
Vagy amit mindig kerestem
s amire vágyok:
az igazságot?
Véget ér minden,,,
A kezdet, az szép volt és mélyen megható,
Oly igaznak tűnt minden egyes édes szó.
De minden édes álom egyszer véget ér.
Mond meg nekem kérlek mégis mit remélsz.?
Soha nem hittük el, hogy véget ér a szerelem,
Most zavartan állunk és lehajtjuk fejünket.
Nem értjük, miért történt mind ez meg velünk,
Pedig ugy éreztük, hogy csak együtt élhetünk.
Nem vádoljuk egymást, hogy ki volt a hibás,
Volt néhány szép pillanat az életünk során.
Mikor csak lestük egymás gondolatátt,
De mára ez megfakult, és hamu lett a láng.
Szívünk most összetört és oly nagyon fáj,
Nem beszélünk, és nem is hívjuk egymást.
Elváltak útjaink, most próbálunk feledni,
Többé már nem ígérünk, és nem is remélünk.
Vissza út mindig van, csak nehéz megtalálni,
Az élet göröngyös útjain boldogságra várni.
De amúgyis a dolgok csak rajtunk múllik.
Amig csak élünk ezt el nem feledjük.
Most elmegyünk egymás mellet csendben,
Pedig oly nagyon fájnak ezek a percek.
Nem segít már a könny a szívünk fájdalmán,
Tovább megyünk szépen, s elfeledjük egymást
Nem könnyű az élet sokszor nehéz dönteni,
Nehéz a szívnek, az ésszel csatákat vívni.
Szeretni mindörökké a legnagyobb büntetés,
Elfelejteni a szép mindent, egy élet is kevés.
A kezdet, az szép volt és mélyen megható,
Oly igaznak tűnt minden egyes édes szó.
De minden édes álom egyszer véget ér.
Mond meg nekem kérlek mégis mit remélsz.?
Soha nem hittük el, hogy véget ér a szerelem,
Most zavartan állunk és lehajtjuk fejünket.
Nem értjük, miért történt mind ez meg velünk,
Pedig ugy éreztük, hogy csak együtt élhetünk.
Nem vádoljuk egymást, hogy ki volt a hibás,
Volt néhány szép pillanat az életünk során.
Mikor csak lestük egymás gondolatátt,
De mára ez megfakult, és hamu lett a láng.
Szívünk most összetört és oly nagyon fáj,
Nem beszélünk, és nem is hívjuk egymást.
Elváltak útjaink, most próbálunk feledni,
Többé már nem ígérünk, és nem is remélünk.
Vissza út mindig van, csak nehéz megtalálni,
Az élet göröngyös útjain boldogságra várni.
De amúgyis a dolgok csak rajtunk múllik.
Amig csak élünk ezt el nem feledjük.
Most elmegyünk egymás mellet csendben,
Pedig oly nagyon fájnak ezek a percek.
Nem segít már a könny a szívünk fájdalmán,
Tovább megyünk szépen, s elfeledjük egymást
Nem könnyű az élet sokszor nehéz dönteni,
Nehéz a szívnek, az ésszel csatákat vívni.
Szeretni mindörökké a legnagyobb büntetés,
Elfelejteni a szép mindent, egy élet is kevés.
A Halál nem válogat, és nem kérdezi soha, mit szeretnénk: menni vagy maradni.
A Halál jön, választ, s ha egyszer kiválasztott, semmit sem tehetünk.
Az emberben nem marad más, csak a remény.
A remény és a hit, hogy Odaát minden jobb lesz...
....Rahmé György.....
A Halál jön, választ, s ha egyszer kiválasztott, semmit sem tehetünk.
Az emberben nem marad más, csak a remény.
A remény és a hit, hogy Odaát minden jobb lesz...
....Rahmé György.....
Rajnai Lencsés Zsolt: Nagyvilági nő
(Fr)
Ő,
egy nagyvilági nő,
de szomorú,
mert ő is csak ember, sanyarú sorú
elhagyott.
Nagyot
ütött az élet szegényen
s amint nézem,
szánom.
Szó is alig jön ki a számon.
Látom,
hogy arcán
ott a bánat.
Ma is sírt,
s gyászát hinti
minden illat, amerre megy.
Utána nyúlnék, de
nem értené, mert nagyvilági nő,
másképp szocializálódott ő.
Vidám lett és pozitív, no meg hangos.
S én a melankolikus,
élettől megfáradt
tengernyi szenvedést látva
mit mondhatnék neki?
Óh nem! Jobb őneki
ha nem tudja meg,
hogy az igazi fájdalom nem az,
ha elhagyják, hanem az,
hogy mindig egyedül volt és lesz,
mint ahogy mindenki.
Mert úgy igaz, hogy mindenki
elhagyva
nyög és sóhajt terhektől megrakva,
s úgy hiszi van hű társa, ki vele van,
pedig nincs.
Ám ő,
a nagyvilági nő
majd kiheveri ezt is,
s lesz másik álomvilága,
egy férfiölelés drága virága.
S akkor újra pozitív lesz és hangos,
sőt, dübörgő zajban rangos.
De én mégis, most szeretem őt.
Amikor ilyen elhagyott,
ilyen szegény,
ilyen árva.
Így tetszik,
kisírt szemekkel,
szomorún.
Mert most olyan igaz,
olyan bizonytalan,
olyan esendő.
S ha csak rövid időre is,
de most igazán Ember.
(Fr)
Ő,
egy nagyvilági nő,
de szomorú,
mert ő is csak ember, sanyarú sorú
elhagyott.
Nagyot
ütött az élet szegényen
s amint nézem,
szánom.
Szó is alig jön ki a számon.
Látom,
hogy arcán
ott a bánat.
Ma is sírt,
s gyászát hinti
minden illat, amerre megy.
Utána nyúlnék, de
nem értené, mert nagyvilági nő,
másképp szocializálódott ő.
Vidám lett és pozitív, no meg hangos.
S én a melankolikus,
élettől megfáradt
tengernyi szenvedést látva
mit mondhatnék neki?
Óh nem! Jobb őneki
ha nem tudja meg,
hogy az igazi fájdalom nem az,
ha elhagyják, hanem az,
hogy mindig egyedül volt és lesz,
mint ahogy mindenki.
Mert úgy igaz, hogy mindenki
elhagyva
nyög és sóhajt terhektől megrakva,
s úgy hiszi van hű társa, ki vele van,
pedig nincs.
Ám ő,
a nagyvilági nő
majd kiheveri ezt is,
s lesz másik álomvilága,
egy férfiölelés drága virága.
S akkor újra pozitív lesz és hangos,
sőt, dübörgő zajban rangos.
De én mégis, most szeretem őt.
Amikor ilyen elhagyott,
ilyen szegény,
ilyen árva.
Így tetszik,
kisírt szemekkel,
szomorún.
Mert most olyan igaz,
olyan bizonytalan,
olyan esendő.
S ha csak rövid időre is,
de most igazán Ember.
Gyertyafény pislákol.
Itt vagy ma mellettem.
Álarcunk levettük.
Mezítelen szívem.
Egy könnycsepp elgurul,
Végigsiklik melleden.
Ne félj, nincs most baj.
Az örömtől könnyezem.
Megmozdulnak árnyaink.
A mennyekig repülünk.
Angyalszárnyú érintésben
Összefonódik kezünk.
Gyertyafény pislákol.
Béke és csend ölel.
Ünneplőt ölt szívem.
Karodban alszom el.
Itt vagy ma mellettem.
Álarcunk levettük.
Mezítelen szívem.
Egy könnycsepp elgurul,
Végigsiklik melleden.
Ne félj, nincs most baj.
Az örömtől könnyezem.
Megmozdulnak árnyaink.
A mennyekig repülünk.
Angyalszárnyú érintésben
Összefonódik kezünk.
Gyertyafény pislákol.
Béke és csend ölel.
Ünneplőt ölt szívem.
Karodban alszom el.
ÓDA
1
Itt ülök csillámló sziklafalon.
Az ifju nyár
könnyű szellője, mint egy kedves
vacsora melege, száll.
Szoktatom szívemet a csendhez.
Nem oly nehéz -
idesereglik, ami tovatűnt,
a fej lehajlik és lecsüng
a kéz.
Nézem a hegyek sörényét -
homlokod fényét
villantja minden levél.
Az úton senki, senki,
látom, hogy meglebbenti
szoknyád a szél.
És a törékeny lombok alatt
látom előrebiccenni hajad,
megrezzenni lágy emlőidet és
- amint elfut a Szinva-patak -
ím újra látom, hogy fakad
a kerek fehér köveken,
fogaidon a tündér nevetés.
2
Óh mennyire szeretlek téged,
ki szóra bírtad egyaránt
a szív legmélyebb üregeiben
cseleit szövő, fondor magányt
s a mindenséget.
Ki mint vízesés önnön robajától,
elválsz tőlem és halkan futsz tova,
míg én, életem csúcsai közt, a távol
közelében, zengem, sikoltom,
verődve földön és égbolton,
hogy szeretlek, te édes mostoha!
3
Szeretlek, mint anyját a gyermek,
mint mélyüket a hallgatag vermek,
szeretlek, mint a fényt a termek,
mint lángot a lélek, test a nyugalmat!
Szeretlek, mint élni szeretnek
halandók, amíg meg nem halnak.
Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,
őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.
Elmémbe, mint a fémbe a savak,
ösztöneimmel belemartalak,
te kedves, szép alak,
lényed ott minden lényeget kitölt.
A pillanatok zörögve elvonulnak,
de te némán ülsz fülemben.
Csillagok gyúlnak és lehullnak,
de te megálltál szememben.
Ízed, miként a barlangban a csend,
számban kihűlve leng
s a vizes poháron kezed,
rajta a finom erezet,
föl-földereng.
1
Itt ülök csillámló sziklafalon.
Az ifju nyár
könnyű szellője, mint egy kedves
vacsora melege, száll.
Szoktatom szívemet a csendhez.
Nem oly nehéz -
idesereglik, ami tovatűnt,
a fej lehajlik és lecsüng
a kéz.
Nézem a hegyek sörényét -
homlokod fényét
villantja minden levél.
Az úton senki, senki,
látom, hogy meglebbenti
szoknyád a szél.
És a törékeny lombok alatt
látom előrebiccenni hajad,
megrezzenni lágy emlőidet és
- amint elfut a Szinva-patak -
ím újra látom, hogy fakad
a kerek fehér köveken,
fogaidon a tündér nevetés.
2
Óh mennyire szeretlek téged,
ki szóra bírtad egyaránt
a szív legmélyebb üregeiben
cseleit szövő, fondor magányt
s a mindenséget.
Ki mint vízesés önnön robajától,
elválsz tőlem és halkan futsz tova,
míg én, életem csúcsai közt, a távol
közelében, zengem, sikoltom,
verődve földön és égbolton,
hogy szeretlek, te édes mostoha!
3
Szeretlek, mint anyját a gyermek,
mint mélyüket a hallgatag vermek,
szeretlek, mint a fényt a termek,
mint lángot a lélek, test a nyugalmat!
Szeretlek, mint élni szeretnek
halandók, amíg meg nem halnak.
Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,
őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.
Elmémbe, mint a fémbe a savak,
ösztöneimmel belemartalak,
te kedves, szép alak,
lényed ott minden lényeget kitölt.
A pillanatok zörögve elvonulnak,
de te némán ülsz fülemben.
Csillagok gyúlnak és lehullnak,
de te megálltál szememben.
Ízed, miként a barlangban a csend,
számban kihűlve leng
s a vizes poháron kezed,
rajta a finom erezet,
föl-földereng.
4
Óh, hát miféle anyag vagyok én,
hogy pillantásod metsz és alakít?
Miféle lélek és miféle fény
s ámulatra méltó tünemény,
hogy bejárhatom a semmiség ködén
termékeny tested lankás tájait?
S mint megnyílt értelembe az ige,
alászállhatok rejtelmeibe!...
Vérköreid, miként a rózsabokrok,
reszketnek szüntelen.
Viszik az örök áramot, hogy
orcádon nyíljon ki a szerelem
s méhednek áldott gyümölcse legyen.
Gyomrod érzékeny talaját
a sok gyökerecske át meg át
hímezi, finom fonalát
csomóba szőve, bontva bogját -
hogy nedűid sejtje gyűjtse sok raját
s lombos tüdőd szép cserjéi saját
dicsőségüket susogják!
Az örök anyag boldogan halad
benned a belek alagútjain
és gazdag életet nyer a salak
a buzgó vesék forró kútjain!
Hullámzó dombok emelkednek,
csillagképek rezegnek benned,
tavak mozdulnak, munkálnak gyárak,
sürög millió élő állat,
bogár,
hinár,
a kegyetlenség és a jóság;
nap süt, homályló északi fény borong -
tartalmaidban ott bolyong
az öntudatlan örökkévalóság.
5
Mint alvadt vérdarabok,
úgy hullnak eléd
ezek a szavak.
A lét dadog,
csak a törvény a tiszta beszéd.
De szorgos szerveim, kik újjászülnek
napról napra, már fölkészülnek,
hogy elnémuljanak.
De addig mind kiált -
Kit két ezer millió embernek
sokaságából kiszemelnek,
te egyetlen, te lágy
bölcső, erős sír, eleven ágy,
fogadj magadba!...
(Milyen magas e hajnali ég!
Seregek csillognak érceiben.
Bántja szemem a nagy fényesség.
El vagyok veszve, azt hiszem.
Hallom, amint fölöttem csattog,
ver a szivem.)
6
(Mellékdal)
(Visz a vonat, megyek utánad,
talán ma még meg is talállak,
talán kihűl e lángoló arc,
talán csendesen meg is szólalsz:
Csobog a langyos víz, fürödj meg!
Ime a kendő, törülközz meg!
Sül a hús, enyhítse étvágyad!
Ahol én fekszem, az az ágyad.)
Óh, hát miféle anyag vagyok én,
hogy pillantásod metsz és alakít?
Miféle lélek és miféle fény
s ámulatra méltó tünemény,
hogy bejárhatom a semmiség ködén
termékeny tested lankás tájait?
S mint megnyílt értelembe az ige,
alászállhatok rejtelmeibe!...
Vérköreid, miként a rózsabokrok,
reszketnek szüntelen.
Viszik az örök áramot, hogy
orcádon nyíljon ki a szerelem
s méhednek áldott gyümölcse legyen.
Gyomrod érzékeny talaját
a sok gyökerecske át meg át
hímezi, finom fonalát
csomóba szőve, bontva bogját -
hogy nedűid sejtje gyűjtse sok raját
s lombos tüdőd szép cserjéi saját
dicsőségüket susogják!
Az örök anyag boldogan halad
benned a belek alagútjain
és gazdag életet nyer a salak
a buzgó vesék forró kútjain!
Hullámzó dombok emelkednek,
csillagképek rezegnek benned,
tavak mozdulnak, munkálnak gyárak,
sürög millió élő állat,
bogár,
hinár,
a kegyetlenség és a jóság;
nap süt, homályló északi fény borong -
tartalmaidban ott bolyong
az öntudatlan örökkévalóság.
5
Mint alvadt vérdarabok,
úgy hullnak eléd
ezek a szavak.
A lét dadog,
csak a törvény a tiszta beszéd.
De szorgos szerveim, kik újjászülnek
napról napra, már fölkészülnek,
hogy elnémuljanak.
De addig mind kiált -
Kit két ezer millió embernek
sokaságából kiszemelnek,
te egyetlen, te lágy
bölcső, erős sír, eleven ágy,
fogadj magadba!...
(Milyen magas e hajnali ég!
Seregek csillognak érceiben.
Bántja szemem a nagy fényesség.
El vagyok veszve, azt hiszem.
Hallom, amint fölöttem csattog,
ver a szivem.)
6
(Mellékdal)
(Visz a vonat, megyek utánad,
talán ma még meg is talállak,
talán kihűl e lángoló arc,
talán csendesen meg is szólalsz:
Csobog a langyos víz, fürödj meg!
Ime a kendő, törülközz meg!
Sül a hús, enyhítse étvágyad!
Ahol én fekszem, az az ágyad.)
LÉKET KAPOTT LELKIISMERET
cs, 10/30/2008 - 15:13 - FarkasErzsébet
Éreztél már belső földrengést
amikor áporodottá válik a csönd?
Reszket benned teremtett lényed
érzed? Léket kapott lelkiismereted.
Elázik vágyad a viharban
keserű harangszó hull égi kárpiton!
Zuhog a csönd, lerombolt álom
bilincs fűzéreibe kapaszkodom.
Az idő alagútjában élsz
pereg a film, elsomfordál a búbánat,
de itt marad élete tánca
reszkető dallam emel az árvaságba.
Föléled a tisztító öröm!
mosolyának egy szirma magad elé hull...
Szikrát vet lelki fuvallata
a ragyogó káprázat tovább sodorja.
cs, 10/30/2008 - 15:13 - FarkasErzsébet
Éreztél már belső földrengést
amikor áporodottá válik a csönd?
Reszket benned teremtett lényed
érzed? Léket kapott lelkiismereted.
Elázik vágyad a viharban
keserű harangszó hull égi kárpiton!
Zuhog a csönd, lerombolt álom
bilincs fűzéreibe kapaszkodom.
Az idő alagútjában élsz
pereg a film, elsomfordál a búbánat,
de itt marad élete tánca
reszkető dallam emel az árvaságba.
Föléled a tisztító öröm!
mosolyának egy szirma magad elé hull...
Szikrát vet lelki fuvallata
a ragyogó káprázat tovább sodorja.

Ne kívánj az életben nagyon boldog lenni.
Jobb tövisek után rózsában pihenni.
Ha boldogan akarod élvezni életed,
ne osztogasd mindenkinek szerető szívedet!
Egy gondolat kísérjen szüntelenül
Szeretni csak egyet, de azt végtelenül!









Nóci






movari






