B. Radó Lili: A Férfi dicsérete

Szeretünk!
Mert nélküled nincs igazi nő!
És nincs életre keltő erő,
nincsenek rózsák és illatok,
szépség és szerelem nem ragyog!

Mert nélküled nincs gondoskodó
békés otthon és vigasztaló
szívderítő, meleg szeretet.
Nincs haza! Nincsenek gyerekek!

Mert nélküled céltalan az út,
minden vágy és ölelés hazug,
hontalan vándor a boldogság,
nélküled a lét, csak pusztaság.

MOST MÁR MEGÁLLHATOK


Csak másért a másét
Sohasem akartam,
Csupán a viharért
Nem jártam viharban.
Becsületes szivem
Becsületes jussát
Kerestem a harcban.

Most már megállhatok:
Már-már minden emlék,
De mégis, ha újra,
Ha százszor születnék:
A jussáért küzdő
Lantos és parittyás,
Csak ugyanaz lennék.

Régi, küzdött harcok
Silány, kis bért hoztak,
Igaztalan szájjal
Sokan megátkoztak.
Hejh, bús évek voltak,
Véresek, lihegők
S mégsem voltak rosszak.

/Ady Endre/

Szerelmemnek

Ajkamon

Komoly vagyok, elnyúlok melletted
a cigit a kezedből azért is kiveszem
fújd rám utolsó meleg füstödet illatod
olyan szép vagy, rád tapadó ajkamon.

Ajkamon súgom azt amit neked akarok
hisz most velem vagy és benned szól
alig bírom, megénekelt dalom, ezerszer
szorítlak és magamba gyűröm tested.

Tested apránként magamhoz illesztem
mozaikokká magamon összeillesztelek
fésülöd hajad, szemed elöttem lecsukod
olyan szép vagy, rám tapadó ajkamon...

A farkasok dala
Süvölt a zivatar
A felhős ég alatt,
A tél iker fia,
Eső és hó szakad.

Kietlen pusztaság
Ez, amelyben lakunk;
Nincs egy bokor se`, hol
Meghúzhatnók magunk.

Itt kívül a hideg,
Az éhség ott belül,
E kettős üldözőnk
Kinoz kegyetlenül;

S amott a harmadik:
A töltött fegyverek.
A fehér hóra le
Piros vérünk csepeg.

Fázunk és éhezünk
S átlőve oldalunk,
Részünk minden nyomor...
De szabadok vagyunk!
Petőfi Sándor
(Pest, 1847. január)


A kutyák dala
Süvölt a zivatar
A felhős ég alatt;
A tél iker fia,
Eső és hó szakad.

Mi gondunk rá? mienk
A konyha szöglete.
Kegyelmes jó urunk
Helyheztetett ide.

S gondunk ételre sincs.
Ha gazdánk jóllakék,
Marad még asztalán,
S mienk a maradék.

Az ostor, az igaz,
Hogy pattog némelykor,
És pattogása fáj,
No de: ebcsont beforr.

S harag multán urunk
Ismét magához int,
S mi nyaljuk boldogan
Kegyelmes lábait!
Petőfi Sándor
(Pest, 1847. január)

Anyukámnak !!
Kisfiúként a mezőket járva, pitypangokat szedtem hajdanán. Csacska versem csetlő-botló számból, mosolyogva hallgattad Anyám. Deres fejjel mezőket nem járok, vadvirágot se szedek ma már. A legszebb rózsát, mely ilyenkor nyílik, Sírodra viszem Édesanyám !!

ANYÁK NAPJÁRA....

Kibédi Ervin:
Ahogy a napok rövidülnek...


Ahogy a napok rövidülnek
Úgy érzem mintha köd borulna rám,
Ahogy az éjjelek lehűlnek
Mind gyakrabban jut eszembe anyám.

Mit oly sokszor elhalasztottam
Elmondanám, mert úgy érzem, hogy vár
Jóvá tenném mit mulasztottam,
De nem lehet, mert Ő már messze jár.

Ó mennyi mindent nem tettem meg!
Még nem késő, te még megteheted
Megőszülve is maradj gyermek
Mondd meg neki mennyire szereted.

Két keze érted dolgozott csak
Mindennél jobban szeretett
Az éjet is nappallá téve
Óvott téged és vezetett
Míg lehetett, míg lehetett.


Most vár valahol megfáradtan
Nem kér sokat csak keveset
Hát szaladj hozzá, mondj egy jó szót
Egy vigasztaló kedveset
Tán még lehet, tán még lehet.

Amit akkor elfelejtettél
Talán még jóvá teheted
Hát menj, rohanj és simogasd meg
A téged védő két kezet
Amíg lehet, amíg lehet.


A szíve érted dobogott csak
Amíg belebetegedett
De Ő titkolta nem mutatta
Nem mondta el; hogy szenvedett
Csak mosolygott és nevetett.

S ha olykor nagyon elfáradtál
Ő hozta vissza kedvedet
Ő tanított beszélni téged
Nyitogatta a szemedet.
Mert szeretett, úgy szeretett.


Bárhol is vagy, hát fordulj vissza
Az ember másként nem tehet
És csókold meg amíg nem késő
Azt az áldott édes szívet
Ha még lehet, ha még lehet.

Juhász Gyula: Kérdések


Miért van az, hogy aki mélységedbe láthat,
Aki egész szívvel méltóan imádhat,
Azt te vaskezeddel durván eltaszítod,
Lángoló szerelmét gyűlöletre szítod.
Mért van az, te zsarnok, te gyönyörű élet?

Mért van az, hogy aki önlelkét tagadva,
Cédán veti testét hiú forgatagba,
Azt te lágy szelíden simogatod szépen,
Örömek virágát kelted a szívében,
Mért van az, te zsarnok, te gyönyörű élet?

Mért van az, hogy én is tiporva, tagadva,
Áhítatos ajakkal hallgatok szavadra,
Hogy bár rám tapostál, csókolom a képed,
Örvényekbe dobva álmodom a szépet,
Szeretlek, imádlak, te gyönyörű élet!

Mert én.. így akarom....

"Kezemben tartalak,
rabom vagy Kismadár!
Éledő vágyad,
sóhajok kalitkájába zár.

Végig simítalak és
bár még ellenállsz,
a ruhád alatt lüktet
már a tested,
érzed "elested".

Mikor bőrödhöz érek
és nem kérek,
de követelek,
kicsit harcolsz,
de gyorsan
megadod magad.

Fejed hátra hanyatlik
és én lágyan csókolom
végig márvány-ívű
pelyhes nyakad.

Ruháid engedelmesen
hagynak el mint a hólepel
tavasszal a földeket.
Folyó a karom és
tested ívelő hidat épít fölé
....mert így akarom...

Nincsenek már titkaid
az enyém minden gondolatod.
Fátyolos szemeid
mögé rejtem el az időt.

Ziháló lélegzeted,
már mindent betölt.
Bőröd pórusai mohón
isszák magukba
simogató leheletem.

Már mozdulnál,
már csókolnál
de nem engedem.
Arcodra vágyak
pírját gyújtom,
már tombol az élvezet,
de tovább nyújtom
....mert így akarom...

Szempilláid megremegnek,
testeden hullámok futnak át,
ajkaim fent is lent is nyitják
a kéj kapuját.

Kitárod magad nekem,
enyém már mindened.
Nincs rejtett részed
mit nem birtokoltam.

Úgy érzed a csúcson vagy
és már zuhanni vágysz...
De én még nem engedem!
Még nem lehet!
Még nem akarom!
Még szállj tovább,Angyalom!

Egyre csak beszél
szemérmeddel a szám.
Még tovább kutatok.
Már a bőröd alá is befolyok,
én vagyok testedben a vágy.

Már nem vagy ura magadnak.
Én viszlek tovább!
Emellek, repítelek!
Minden sejted átjárom,
egész lényed kéjjel itatom át.

Izmaid összerántom,
majd elernyesztem.
Testedben a gyönyör
hullámait gerjesztem.

Lassan magadba öleled
a végtelen teret,
múltat és jövőt
tagadd meg
vonagló jelened.

Testedből források
fakadnak zuhognak
és magukkal ragadnak.
Hegyek születnek és
korlátok szakadnak át.

Szemedből könnycsepp
indul útra,sikoly szakad fel
újra, meg újra.
Kiáltasz lázba,
könnybe fúlva.

A kéj elönt, tehetetlen vagy.
Szorosan tartalak,
hiába vergődsz,
vágyad szítom tovább.
Kegyetlen vagyok!
Csak élvezd!
Látni és érezni akarom!

Hirtelen egyetlen
ponttá zuhansz,
majd kitárulsz és
mindent magadba fogadsz.
Lüktetsz, mint a születő
világegyetem.

Akár a teremtő Ősrobbanás,
szakad ki belőled sóhajod.
Újra és újra megszületsz.
S mikor elcsitulsz,
lágyan takar be karom
....mert így akarom... "

Teller Ede

Vers cím nélkül

Keresni, várni, semmit sem akarni,
Szeretni, vágyni, egyedül maradni.
Nézni a világot becsukott szemekkel,
Látni azt, amit még nem látott ember.
Gyönyörködni titkos mély harmóniákban,
Emlékezni arra, mit sohasem láttam.
Szeretni, imádni a szent tisztaságot,
A szelet, a felhôt, a havat, az álmot.
Tenni a helyeset, nem kis örömpénzért,
Nem a túlvilági örök üdvösségért.
Tudni, hogy nincs cél, tudni, hogy nincs Isten,
Félni, hogy talán igazság sincsen.
Tudni: az ész rövid, az akarat gyenge.
Hogy rá vagyok bízva a vak véletlenre.
És makacs reménységgel mégis, mégis hinni.
Hogy amit csinálok, az nem lehet semmi.
És örülni tudni a nagy megnyugvásnak,
A fájdalmat, örömöt gyógyító halálnak.

A Megsebzett Bolygó /A Föld Napjára/ Írta: Ficanka


Természet

A kék bolygó már talán nem is kék?
Pedig milyen szép volt nem is oly rég.
Most szürkés, büdös, füstös.
Ezért egyedül az ember a bűnös!…


A kék bolygó már talán nem is kék?
Pedig milyen szép volt nem is oly rég.
Most szürkés, büdös, füstös.
Ezért egyedül az ember a bűnös!
Az ember mindent elpusztít,
Pedig a természet kér, üvölt, sikít;
˝Kérlek, kérlek ne tedd ezt velem,
Hisz a te életed az én létem!˝
De hiába, a jelszó még mindig áll,
S a kérő sóhaj a bolygótól hiába száll.
Legyőzi az ember a természetet,
S ennek öröme természetes?
Hol a szépség, a harmónia?
Az ép értelemnek erről kell szólnia?
Csak annyit végy, amennyire szükség van,
A telhetetlenség hasztalan.
Őseink, a természettől kértek,
Csak annyit, mit elégnek véltek.
Ma az ember azt mondja:˝Nem elég.˝
S még többet akar még, még még!
Mindegy milyen áron?
Nem baj, ha már madár sem ül az ágon?
Esőerdeink fogyatkoznak,
Vizeink már nem adakoznak.
Minden, amihez ember ér,
Fogyatkozik, elszennyesül és gyér!
Miért jó ez, s kinek?
A harácsolás minek?
Hol van a józan ész?
EMBER NEM FÉLSZ?
Egyszer csak rájössz, NEM LESZ, AHOL ÉLSZ!

Bújócska

Ha völgy leszel,
Én hűs patak benne
Ha te vagy a patak,
Én ívelt híd felette

Ha út leszel,
Én a szekér rajta
Ha te a szekér,
Én majd a pajta

Ha mese leszel,
Én gyermek, ki hallgat,
Ha gyermek leszel,
Én dal ki elaltat.

Ha irka leszel,
Én majd a lapja
Ha te az irkalap,
Én a vers rajta.

Ha vers leszel,
Én toll, mi leírja,
Ha te a toll,
Én sötétkék tinta.

Ha telihold leszel,
Én egy kis csillag,
Ha csillaggá leszel,
Kiválasztalak.
Gál János

Ady Endre: A fekete húsvét


Beteg szívem most be tele-nagy,
Milyen jó volna máskor élni,
Máskor s tán máshol:
Láz, virágzás, gyönyörű Husvét,
Jaj, itt nálunk, be fekete vagy.

Mikor halt meg itt a büszkeség
S volt jó itt élni nagy szivekkel,
Tele szivekkel?
Utat készít itt most a Fátum
S letépi Husvét minden zöld diszét.

Hol a magyar százfelé dacolt,
Szívós és bolond erejével,
Szép erejével,
Mely szabadra tört, ágált mégis
S kinek dolga Isten dolga volt?

Rongy, züllöttség, bomlás és boru,
Csoda, hogy még vannak néhányan,
Szegény néhányan,
Kiknek kell még ilyen országban
Szabadságért a harc-háború.

Beteg szívem most be tele-nagy,
Milyen jó volna máskor élni,
Máskor s tán máshol,
Mert itt mindent letép a Fátum:
Fényes Husvét, be fekete vagy.

A bizalom nem csak egy szó,
Mit kimondani is nehéz,
A bizalom egy törékeny kincs,
Mi nagyon könnyen odavész.
A bizalom egy hosszú út,
Melyen mi is végig megyünk,
S, hogy nehéz lesz-e járni rajta
Attól is függ, mi mit teszünk.
A bizalom a legnagyobb díj
Mit másoktól kaphatunk,
S bizony e ritka kincsért sokszor
Nagy árat adunk.
A bizalom az egyetlen út
Egy másik ember szívébe,
S csak akkor tudjuk mennyit ér
Ha már mindennek vége.
A bizalom egy fájdalmas érzés
Mert bízni csak szeretve tudunk,
S e szeretetben a legszebb az
Ha a másiktól bizalmat kapunk...
(Ismeretlen szerző)

Virágvasárnapra
Kriptaként bezáruló bűnös szívek,
Hol a falakon ajtók nincsenek,
És ablak sincs, hogy nyitott függönyén,
Életet sugározzon be a fény,
Most hogy a télnek bilincse lehullt
S földünk vállára zöld palást borult,
Nyissatok ti is ajtót, ablakot,
Bebocsátva a mennyei Napot!
A Napot, Aki Betfágé alatt
Ezüst olajfák árnyában haladt.
Míg Jeruzsálem kapui előtt
Alázatosan látták jönni Őt,
Kik hozsannára dicsőséget zengtek,
Ágakat szórtak, köntöst terítettek,
S virágesővel áztatták a port,
Hol később csorgó verejtéke folyt.
És vére folyt a koponyák hegyén,
Mert szíveinktől távol volt a Fény.
A világosság és a Szeretet,
Melyekért Krisztus megfeszíttetett.

1948-2012. márc. 15.


Petőfi Sándor: A NÉP NEVÉBEN

Még kér a nép, most adjatok neki!
Vagy nem tudjátok, mily szörnyű a nép,
Ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad?
Nem hallottátok Dózsa György hirét?
Izzó vastrónon őt elégetétek,
De szellemét a tűz nem égeté meg,
Mert az maga tűz; ugy vigyázzatok:
Ismét pusztíthat e láng rajtatok!
S a nép hajdan csak eledelt kivánt,
Mivelhogy akkor még állat vala;
De az állatból végre ember lett,
S emberhez illik, hogy legyen joga.
Jogot tehát, emberjogot a népnek!
Mert jogtalanság a legrútabb bélyeg
Isten teremtményén, s ki rásüti:
Isten kezét el nem kerűlheti.

S miért vagytok ti kiváltságosok?
Miért a jog csupán tinálatok?
Apáitok megszerzék a hazát,
De rája a nép-izzadás csorog.
Mit ér, csak ekkép szólni: itt a bánya!
Kéz is kell még, mely a földet kihányja,
Amíg föltűnik az arany ere...
S e kéznek nincsen semmi érdeme?

S ti, kik valljátok olyan gőgösen:
Mienk a haza és mienk a jog!
Hazátokkal mit tennétek vajon,
Ha az ellenség ütne rajtatok?...
De ezt kérdeznem! engedelmet kérek,
Majd elfeledtem győri vitézségtek.
Mikor emeltek már emlékszobort
A sok hős lábnak, mely ott úgy futott?

Jogot a népnek, az emberiség
Nagy szent nevében, adjatok jogot,
S a hon nevében egyszersmind, amely
Eldől, ha nem nyer új védoszlopot.
Az alkotmány rózsája a tiétek,
Tövíseit a nép közé vetétek;
Ide a rózsa néhány levelét
S vegyétek vissza a tövis felét!

Még kér a nép, most adjatok neki;
Vagy nem tudjátok: mily szörnyű a nép,
Ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad?
Nem hallottátok Dózsa György hirét?
Izzó vastrónon őt elégetétek,
De szellemét a tűz nem égeté meg,
Mert az maga tűz... ugy vigyázzatok:
Ismét pusztíthat e láng rajtatok!

Te kellesz nekem
Én az életemet
Odaadnám érted
Hogy az enyém légy.

Ha az enyém lettél
Én megadok teneked
Mindent és nem kérek
Cserébe, csak hogy szeres.

Te vagy a kincs a világon
Az én számomra és ha
Mást más mást mond az hazudik
Megteszek hogy elhidd.
annyira szeretlek hogy
azt szeretném tőled,
hogy legyél az enyém
úgy mint a kedvesem

Ha nem szeretnéd
én várok a válaszodra
mert te vagy az igazi
a számomra és remélem

te is igy érzel én felém
te tőled szeretnék
szeretetet és az ölelésedet
és 1-2 gyönyörű szép
gyerekeket amilyen te vagy
De jó, hogy vagy nekem tudok kit szeretni
És tudok kire gondolni nap, mint nap
Mindent megadsz, ami kell az életbe
És jól érzem magam veled.

Nem félek temiattad, mert vagy nekem
Betöltöd az űrt a szívem Ben és az elég
De van dolog, amiért van életkedvem
És van mit csinálni az élet Ben.

Köszi ezt a sok szépet!

Dsida Jenő
Tavaszi ujjongás


Tarka virágnak
Illata kábít, -
Édes a méz mit
Kelyhe kinál;
Lebben a lepke,
Röppen a méh -
Sok kicsi vándor
Kedvese ajkán
Csókra talál.

Nincs ma halál,
Él ma a földön

Mit csak az Isten
Élni teremtett; -
Harsog a himnusz,
Hangos a táj! -
Semmi se fáj,
Minden örömre,
Tűzlobogásra
Szítja a lelket...

Újra születtünk
Zöld lobogóval
Lepkefogóval
Táncra megint!
Csókot a földnek,
Csókot a fának,
Csókot a rügynek,
Mert a hatalmas
Égi Jövendő
Hírnöke mind!

Hallga, mi szépen

Csendül a nóta,
Csörtet a csermely,
Csattan a csók!
Messze az erdő
Lombjai közt a
Nyár keze int! -
Hirdeti minden,
Hirdetem én is,
Itt a tavasz!

Valamikor régesrégen,
Mesebeli erdőszélen,
Hogy hirtelen zápor szakadt:
Megbújtunk egy ernyő alatt.
Napsugárra nem is vártunk,
Napfény volt a mosolygásunk.
Egymás arcát derítettük,
Hogy borult: számba se vettük.
Mint fiatal fák a szélben,
Egymáshoz hajoltunk szépen,
Szűzi szívvel, tiszta szemmel,
Céltalan, szép szerelemmel.
S vert az eső, vert az áldás,
Tavasz volt. Tündérvirágzás.

Az alkalom csak elszaladt.
A pillanat csak elszakadt.
Mivé lett a régi erdő?
Hová lett a vén esernyő?
Az ég egyre csak feketült,
A záporba jég is vegyült.
Már ernyőt sem feszítettünk,
Jégnek puszta fejjel mentünk.
S külön bánat, külön zápor
vert és sodort el egymástól.

Aztán, búsabb, mélyebb szívvel,
Ajakunkon vihar-ízzel
Megint csak egymásra leltünk
És kérdeztünk és feleltünk.
Véghetetlen béke-vággyal
Egymás lelkét fontuk által.
A csalánból, ami éget,
Szőttük a nagy csendességet.
Álltunk, mint valaha régen,
Mesebeli erdőszélen.
Álltunk enyhe borulatban,
Ünnepesti alkonyatban.
Álltunk őszbe hajló nyárban,
Ritka másodvirágzásban.
S feszült fölénk árnyat ejtő,
Vak vihartól mosolyt rejtő
Tündér-gomba: régi ernyő.

/Reményik Sándor: Régi nóta/

Tiltott szavakkal
Ébred a hajnal
És újabb tiltást
Hoz majd a nappal
Nem mondja senki
Nem kéri senki
És mégis érzed
Résen kell lenni
Mért kell hazudnunk
Pont Önmagunknak
Mért kell, hogy féljünk
Mit hoz a holnap

Élünk-és félünk
A tiltott szavak tengerén
De várjuk még várjuk
Hogy felcsillanjon végre a fény
És kimondhasd a szót
Remény