Első bejegyzés

Egyszer volt, hol nem volt... kurta farkú malac és Üveghegy sehol, helyettük a varacskos disznó egy rothadó szeméthalmon verte belém hetedhét országon innen és túl rettegett - és néha kívánt - vaskos faszát.

Más úgy mondaná, hogy szembejött a valóság és felnyitotta a szemem. Én is tudom így mondani. Vagy hogy a kurta farkú kismalac belenézett az Üveghegy kristálytiszta tükrébe, és egy varacskos disznó nézett vissza rá. A rém kép mélyen a szemébe fúrta halállal telt üres tekintetét, és fagyos pengeként szabdalta a húsát, zsigereit, csontjait, de legdermesztőbben a szívét. Megrettenve kezdett rohanni egy biztonságot nyújtó meleg és puha hely reménye után. Minden erejét beleadva csak szaladt és szaladt, pergő könnyeit a napfény egy-egy felragyogó pillanatra életre keltette, mielőtt milliárd évnyi magány fájdalmáról mesélő gyémántokként zúzódtak szét az út köveire hullva. Stb.

Nagyszerű megoldások ezek, ha el akarom hallgatni, milyen volt önmagamra tekinteni. Hát nem ilyen. Igaz, varacskos disznó sem volt. Fulladozás közben láttam a többieket a parton, hogy elégedetten pisálnak a fossal telt medencébe, és süllyedés közben utolsó gondolatként felmerült bennem, mi a faszt csinálok én itt? Tényleg meg kell fulladnom? Miért nem tudok úszni? Egyáltalán miért fostam tele a medencét? Miért hugyoznak bele a többiek ahelyett, hogy mentőövet dobnának? Miért ez? Miért az? Miért? Miért? Miért?

Sok mindent elrontottam. Sok mindent kihagytam. Sok embert eltaszítottam. Mindig azt hittem, lesz még idő. És volt is. Megtölteni a medencét önbecsapással, tagadással. Aztán fulladni bele. Pedig az ellenkezőjére vágytam. A szaros kis életem sikeresnek megélni. Örömteli és megbánni való élményekre. Barátokra és társra, akikkel számíthatunk egymásra.

A fulladás szélén őrület tört rám, és olyan dolgokra merek vágyni, amiket korábban szemérmesen tagadtam volna. Még itt sem merném most leírni, mikre izgulok rá. Egész életemben félénk voltam, és épp csak ellavíroztam a normális emberek világában. Azt hittem, irányíthatom az életem. Azt hittem, a végtelenségig válogathatok a terített asztalról, keresve a tökéletes falatokat. Még akkor is azt hittem, amikor már nyakig ért a szar.

Az egyik legundorítóbb felismerésem az volt, hogy már az intimitás utáni vágyakozást is őrületként élem meg. Szinte lehetetlennek látom, hogy adjak magamból másoknak. Közben pedig szétrobbanok, annyira vágyom rá, emberként és férfiként. Kiéhezve vágyom a leghétköznapibb közös időtöltésre, mint például egy kirándulás egy vagy több barátságos idegennel. Vágyom valami hülye férfias dologra, mondjuk a nemlétező haverokkal elmenni egy sztriptízbárba. Vágyom kalandba keveredni egy idegen nővel, aki nem kér pénzt. Vágyom kalandba keveredni egy tapasztalt párral. Vágyom reggeltől estig kirándulni egy párral, kicsit megnyílni előttük, és este kalandba keveredni velük. Stb.

Megszokásból menekülök a vágyaim elől, de az intim szexualitás utáni vágyam nemrég elkapott, a betonba verte a fejem, és , hogy egy teljesen értelmetlennek látszó társasjátékon kezdjek gondolkodni. A szabadidőm egy részében azóta is ezen a félénkeket oldani próbáló játékon agyalok. Nagy vonalakban már kitaláltam, és ha magamban lejászok egy kezdetleges partit, igencsak izgalomba jövök. Jó lenne kipróbálni valakivel. De egyrészt kivel, másrészt félénk nővel nem lehet, hiszen félénk, mint én. Nem félénk nővel sem lehet, mert neki semmit nem jelentene. A magabiztos, de intim helyzetben visszahúzódó, kíváncsi, érzelmes, intelligens nőket pedig nem tudnám meggyőzni, mert az enyémnél jobb dumával és ajánlattal ostromolják őket olyan férfiak, akik nem fulladoznak a saját mocskukban.

Ezen az oldalon például biztosan nyitottabbak az emberek, mint a külvilágban, de mit írhatnék egy idegen nőnek? Ki akarná félénk férfira pazarolni az idejét? (Még ha köztudott is, hogy a visszahúzódó férfiak nagyon odaadóak az ágyban, mi több, brit tudósok szerint a merevedésük kitartása és magvisszatartó képességük átlagon felüli.) Az csak az egyik dolog, hogy normál állapotban félénk üzenetet írnék, és a nő válaszra sem méltatná, de abban sem lenne sok köszönet, ha egy beindulva írt-, visszafogottnak gondolt levelemet olvasná egy hétköznapi állapotban lévő nő.

A érzés nagyon idegen nekem, még barátkoznom kell vele. Persze ha valaki megragadja a figyelmem, írok neki.

Vagy annyira mégsem. Valaki képein és szövegén megakadt a szemem. A társkereső adatlapján a helyesírás és a szöveg általános minősége köszönőviszonyban sincs az általa megjelölt munkahelyi beosztással. Ezen a ponton megelőlegeztem neki egy írást nehezítő betegséget. Aztán elolvastam a hozzászólásait, és... inkább továbbléptem. Az őszintesége tetszett, de nem hiszem, hogy helyes úgy szólni emberekhez, ahogy ő tette. A "hogyan ne szóljunk más emberhez" témakörben nagy tapasztalatom van. A legszomorúbb az, hogy nem tanultam belőle annyit, amennyit lehetett és kellett volna.

Ma éjjelre befejezem a nézelődést és az írást, és lefekszem, mert annyira azért nem vagyok kiéhezve, hogy tovább nézegessem a kirakatba lógatott kétes portékákat.

(Közben felfogtam, hogy három napig nem írhatok a blogba. Létrehozni lehetett, de írni bele nem.) (Nincs még hozzászólás, legyél te az első!)