Szabó Lőrinc : Az Egy álmai (előadó - Kozák András)

Mert te ilyen vagy s ők olyanok
és neki az érdeke más
s az igazság idegállapot
vagy megfogalmazás
s mert kint nem tetszik semmi sem
s mert győzni nem lehet a tömegen
s ami szabály, mind nélkülem
született:
ideje volna végre már
megszöknöm közületek.

Mire várjak még tovább, a jövőt
lesve alázatosan?
Fut az idő, és ami él,
annak mind igaza van.
Én vagy ti, egyikünk beteg;
és mégse nézzem a fegyvereket,
hogy szeretet vagy gyűlölet
közelít-e felém?
Ha mindig csak megértek,
hol maradok én?

Nem! Nem! nem bírok már bolond
szövevényben lenni szál;
megérteni és tisztelni az őrt
s vele fájni, ha fáj!
Aki bírta, rég kibogozta magát
s megy tőrök közt és tőrökön át.
Ketten vagyunk, én és a világ,
ketrecben a rab,
mint neki ő, magamnak én
vagyok a fontosabb.

Szökünk is, lelkem, nyílik a zár,
az értelem szökik,
de magára festi gondosan
a látszat rácsait.
Bent egy, ami kint ezer darab!
Hol járt, ki látta a halat,
hogyha a háló megmaradt
sértetlenűl?
Tilalom? Más tiltja! Bűn? Nekik,
s ha kiderűl!

Bennünk, bent, nincs részlet s határ,
nincs semmi tilos;
mi csak mi vagyunk, egy-egy magány,
se jó, se rossz.
Rejtőzz mélyre, magadba! Ott
még rémlik valami elhagyott
nagy és szabad álom, ahogy
anyánk, a végtelen
tenger, emlékként, könnyeink
s vérünk savában megjelen.

Tengerbe, magunkba, vissza! Csak
ott lehetünk szabadok!
Nekünk többé semmit sem ad
ami kint van, a Sok.
A tömeggel alkudni ha kell,
az igaz, mint hamu porlik el;
a mi hazánk az Egy, amely
nem osztozik:
álmodjuk hát, ha még lehet,
az Egynek álmait!

Endrődi Sándor: A szeretetről

Valakit, valamit szeretni kell.
Istent, szülőföldet, hazát.
Kinek lelkében nincs szeretet:
Az élete csupa pusztaság.

Valakit, valamit szeretni kell.
Nyíló virágot, kék eget,
Minden koldusnál százszor koldusabb,
Ki senkit, semmit nem szeret.

Valakit, valamit szeretni kell.
Jók vagyunk, ha szeretünk.
Az Isten a szeretet tüzét
Szövet nélkül adta nekünk.

Valakit, valamit szeretni kell.
Hogy szívünk boldogabb legyen,
Kivert kutyánál is gazdátlanabb
Az ember, hogyha szívtelen.

Valakit, valamit szeretni kell.
A szerető szív tündököl.
S Isten világa örök éj marad
Annak, ki mindent csak gyűlöl.

Kosztolányi Dezső - Akarsz - e játszani? <--muszáj meghallgatni, nagyon szép


A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindig, mindig játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfőre ülni,
borból-vízből mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani mindent, mi élet,
havas telet és hosszú-hosszú őszt,
lehet-e némán téát inni véled
rubin téát és sárga páragőzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
ez utcaseprő, szegény, beteg ember,
ki fütyürész az ablakunk alatt?
Akarsz játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz játszani boldog szeretőt,
színlelni sírást, cifra temetőt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön
s akarsz, akarsz-e játszani halált?

Vámos Róbert: Szeretni úgy is lehet

Szeretni úgy is lehet,
hogy nem mutatod meg,
szeretni úgy is lehet,
hogy lábad megremeg,
szeretni úgy is lehet,
hogy csókolni nem mered,
szeretni úgy is lehet,
hogy könnyed megered,
szeretni úgy is lehet,
hogy mindened Neked,
szeretni úgy is lehet,
hogy nincsen ott Veled,
szeretni úgy is lehet,
hogy küldesz verseket,
szeretni úgy is lehet,
hogy tudod, hogy szeret,
szeretni úgy is lehet,
hogy viszontszeretnek,
szeretni úgy is lehet,
ahogy én szeretlek !

Miért?

Miért kell élnem, ha fáj?
Miért vagyok szárnyszegett madár?
Miért nincs gyógyír az életre,
Csak a nagyszerű halál?

Se élni, se halni,
A lét kínja mar,
Bár szűnnék meg hamar.

Törött szárnyam
Tehetetlen verdes
Az irgalom másfelé repdes

Önmagam megölni,
Mily nagyszerű tett,
Eldobni e gyászos életet.

Erőm még ehhez sincs,
Agyamban tombol a nincs
Mozdulatlan várom,
Hogy elér a vég,
S lelkem többé nem ég.

Nem kell több kín és gyötrelem,
Sem öröm, sem lázas szerelem.
Megfáradt már a lét,
Elmondja végső énekét.

Felejtsetek, nem is voltam,
Egy ismeretlent leltek holtan
A Földön csak álmomban voltam.

Arany Viktor

Juhász Gyula

Gyöngyök

Vannak dalok, mik titkosak,
Szívünk éjében élnek,
Elfojtott, néma dalai
Mély szenvedélynek.

Vannak gyöngyök, mik titkosak,
Örvény mélyén teremnek,
Becsesek, fénylők, nem valók
Az embereknek.

(köszönöm) (Ez egy válasz X üzenetére (2011. 06. 09. csütörtök 06:52), amit ide kattintva olvashatsz)

Pirostangához

Egy apró sóhaj hagyta el lelkemet,
vérvörös, s a szívben született.
Az édes villám gyorsaságával fejlődött,
s hamarosan egy érzésben tetőzött.

Vad volt mint nyers eleven musztáng.
De bájos mint akár egy friss ifjú virág.
Színe pompás mint a láva,
heve fórró akár a napnak szava.

Még nem ismeri a holnapot,
bár kitöltött sok hézagot.
Felfedte a múlt nedves rejtelmeit,
mégsem fogadta meg messzeható intelmeit.

Néha tombolt néha sírt.
Bárhol táncolt amíig bírt.
Volt,hogy felfeé ívelt mint ragyogó üstökös,
volt , hogy süllyedt a mélybe mikor az ég dörög.

Polgár Judit : Mit ér ?


Mit érnek a csillagok?
Ha nincs éjszaka?
Mit ér az éjszaka?
Ha nincsenek nappalok?
Mit ér a nappal?
Ha minden alszik?
Mit ér a felhő?
Ha esőt nem adhat?
Mit ér az eső?
Ha nincs amit éltet?
Mit ér a virág?
Ha nincs illata?
Mit ér a természet?
Ha nincs ihletője?
Mit ér a Világ?
Ha boldogtalanok
Az emberek?
Mit ér a boldogság?
Ha még nem ismered?
Mit ér a bánat?
Ha végig elkísér utadon?
Mit ér a szerelem?
Ha halálra van ítélve?
Mit érek én?
Ha Te nem vagy velem?
Mit érek?
Mit érek Nélküled?

Reményik Sándor: Nem nyugszunk bele!


Téli szél a tar gallyakat fújja
Mint az Isten égre tartott ujja
Mint megcsúfolt, kikacagott álom
Állunk egyedül a nagy világon.

Elvették s most véle nagyra vannak
Törött véres kardját a magyarnak.
De még minden nép a sírját ássa
Van szava, hogy világgá kiáltsa

Csak mi, csak mi ne verjük kebelünk
Csak mi, csak mi emeljük fel fejünk.
Tiporhatják szûz tiszta igazunk
Csak mi, csak mi ne hagyjuk el magunk.

De hirdessük gúzsba kötött kézzel
Sebes ajkkal, lázadó vérrel
Idézve menny, pokol hatalmait
Hogy béke nincs, hogy béke nincsen itt.

Kezünk bár nem pihen a kardvason
A szíveinkben nem lesz nyugalom.
Jöhetnek jövõ századok s megint
Csak felszakadnak régi sebeink.

E sebek és e fájdalom örök.
Ettõl vonaglik minden magyar rög
Ettõl vérez ki majd nyomunkba hág
Ettõl nem gyógyulnak az unokák.

Tátra erdõk ettõl zúgnak-búgnak
Ettõl reszket lelke minden zugnak
Puha szívek kõvé ettõl vállnak
Kemény kövek élõ szívként fájnak.

Amíg élünk ettõl fájunk, égünk
Sírban ettõl nem lesz pihenésünk
Ettõl szorul a kezünk ökölbe
Ettõl sír a gyermek anyaölben.

Fenyõmadár behavazott fákon
Száraz haraszt téli pusztaságon
A folyók, a fák, a füvek szelleme
Minden süvít, mi nem nyugszunk bele.

Most Lomnic ormán rakjunk nagy tüzet
Versailles-ig lobogjon az üzenet
Hogy megroppant bár karunk ereje
Nem nyugszunk bele, nem nyugszunk bele!

Szabó Magda - Elfogadlak

Ki vagy te, aki visszafogtad
futásomat?
Mért vagy erősebb, mint az ösztön,
mely mást mutat?
Iszonyodásom menedékét,
mért szegetted velem a békét,
amelyet a földdel kötöttem,
hogy bírjam, ha föld lesz fölöttem?
Szóba se álltam az idővel,
most alkuszom vele;
hiába érzem, hogy vulkán e föld,
hogy füstöl krátere,
riadozó álmom felett
neveli suta magzatát, lebeg
az együgyű reménység,
hogy te meg én s a jegenyék talán,
akik hallgatták vad szívünk verését,
mi mégis, mégis, mégis...
ó, talány,
ki fejt meg téged?
Ha körülnézel, kiborul a táj,
feldőlt kosár,
mikor mosolyogsz, jó mezőn
futkos valami nyáj,
ha megszólalsz, felemeli fejét
a folyó, úgy lesi beszéded.

Téged szeretlek? Téged, vagy a
mindenséget?

A karcsú hegyek hajlatán
úgy lebben, mint a láng
ez a hajlékony, nyári éjszaka.
A ház. Haza. Világ.
Futni szerenék, be az éj alá.
Ki van ott, aki hív?
Ha láthatnál most szívemig!
Milyen zavart e szív.

Én nem örömökre születtem.
Neked mért örülök?
Rég nem lehetnek terveim.
Most mire készülök?
Bokám és útjaim szilárdak.
Most miért szédülök?
Jaj, mennyire félbemaradtam!
Hát mégis épülök?

Még nem tudom, mi vagy nekem,
áldás vagy büntetés.
De elfogadlak, mint erem
e lázas lüktetést.
Hát vonj a sűrű méz alá,
míg szárnyam-lábam befenem,
s eláraszt villogó homállyal
az irgalmatlan szerelem.

Weöres Sándor: A nő

A nő: tetőtől talpig élet.
A férfi: nagyképű kísértet.

A nőé: mind, mely élő és halott,
úgy, amint két-kézzel megfogadhatod;
a férfié; minderről egy csomó
kétes bölcsesség, nagy könyv, zagyva szó.

A férfi - akár bölcs, vagy csizmavarga -
a világot dolgokká széthabarja
s míg zúg körötte az egy-örök áram,
cimkék között jár, mint egy patikában.
Hiában száll be földet és eget,
mindég semmiségen át üget,
mert hol egység van, részeket teremt,
és névvel illeti a végtelent.
Lehet kis-ember, lehet nagy-vezér,
alkot s rombol, de igazán nem él
s csak akkor él - vagy tán csak élni látszik -
ha nők szeméből rá élet sugárzik

A nő: mindennel pajtás, elven
csak az aprózó észnek idegen.
A tétlen vizsgálótól összefagy;
mozogj és mozgasd s már királya vagy:
ő lágy sóvárgás, helyzeti erő,
oly férfit vár, kitől mozgásba jő.
Alakja, bőre hívást énekel,
minden hajlása életet lehel,
mint menny a záport, bőven osztogatva;
de hogyha bárki kétkedően fogadja,
tovább-libeg s a legény vérig-sértve
letottyan cimkéinek bűvkörébe.
Valóság, eszme, álom és mese
ugy fér hozzá, ha az ő köntöse;
mindent, mit párja bölcsességbe ránt,
ő úgy visel, mint cinkos pongyolát.
A világot, mely észnek idegenség,
bármeddig hántod: mind őnéki fátyla;
és végső, királynői díszruhája
a meztelenség.

Soha ne becsüld le a pillanatot, a pillanat maga az élet...
A pillanat hozza a legnagyobb örömet,
és a pillanat hozza a legnyagyobb fájdalmat!
Az öröm pillanatai széppé varázsolják az életedet,
a fájdalom pillanatai megerősítenek.
A szerelem pillanatai a legédesebbek,
a szakításé a legkeserűbbek,
és soha ne feledd,hogy a legkeserűbb pillanatot,
a legédesebb pillanatnak köszönheted!

A férfi kéz

Nagy és erős, hogy oltalmazzon,
Tenyere meleg, nyugodt, hogy elringasson.
Vonása gyors és ügyes, hogy alkothasson,
Szorítása állhatatos, hogy fegyvert tartson.

Mozgása játékos, hogy nevettessen,
Ujja finoman lágy, hogy kényeztessen.
Ökle kemény és durva, hogy védelmezzen,
Bőre szelíd és puha, hogy dédelgessen.

Az ölelése megnyugtató,
Nagy ereje békét hozó.
A férfi keze, lelkének mása,
Mozdulata sorsának villanása.
Pechál Péter

Nem tudom ki a szerző !


A szeretet elűzi a félelmet.
Feledtet sok-sok bűnt.
Semmi sem képes legyőzni.
Nincs nehézség,ami mély szeretettel ne lenne legyőzhető;
Nincs betegség,amire a mély szeretet ne hozna gyógyulást;
Nincs ajtó,amit a szeretet ne nyitna meg;
Nincs szakadék,amit a szeretet ne hidalna át;
Nincs fal,amit a szeretet ne döntene le;
Nincs bűn,amit a szeretet ne tehetne jóvá;
Nem számít,milyen súlyosak a bajok,
Mennyire reménytelen a jövő,
Milyen zavaros minden,milyen súlyos a tévedés.
Ha elég erős a szeretet,mindenre lesz megoldás.
Ha elég mélyen tudsz szeretni,a legboldogabb
és leghatalmasabb ember leszel a világon!

Raffai Sarolta
Halál előtti ez a csend

Nem múlik óra. És a perc
sántán se biccenhet tovább.
Nélküled nem.
Tenélküled
tücsöklábak, ízelt parányok
cirpelnek helybentopogással:
megbénult óramutatók.

Halál előtti ez a csend itt,
előszobázás.
Undorít
a kötelező folytonosság,
az idétlen, kibírhatatlan,
hogy alázatban, gyalázatban
se változz: ugyanaz maradj
és tedd tovább,
és vidd tovább,
hurcold tovább.

Vacak virágok: szóvirágok.
Gyí, gyí lovacska! Gyí te, no!

Más gondját hurcoltad-e már?
Légy bölcs: tudod, hogy soha még.
Tán véletlen egybeesést...
csupán tulajdon álmaid,
tulajdon sérüléseid -
mindétig magad vonszolod.

Az élet futott el, barátom!
Hogy perc se múlik nélküled?
Halál előtti ez a csend már:
előszobázás. Ismered.

Reményik Sándor:
Ne ítélj
Istenem, add, hogy ne ítéljek –
Mit tudom én, honnan ered,
Micsoda mélységből a vétek,
Az enyém és a másoké,
Az egyesé, a népeké.
Istenem, add, hogy ne ítéljek.

Istenem, add, hogy ne bíráljak:
Erényt, hibát és tévedést
Egy óriás összhangnak lássak –
A dolgok olyan bonyolultak
És végül mégis mindenek
Elhalkulnak és kisimulnak
És lábaidhoz együtt hullnak.
Mi olyan együgyűn ítélünk
S a dolgok olyan bonyolultak.

Istenem, add, hogy minél halkabb legyek –
Versben, s mindennapi beszédben
Csak a szükségeset beszéljem.
De akkor szómban súly legyen s erő
S mégis egyre inkább simogatás:
Ezer kardos szónál többet tevő.
S végül ne legyek más, mint egy szelíd igen vagy nem,

De egyre inkább csak igen.
Mindenre ámen és igen.
Szelíd lepke, mely a szívek kelyhére ül.
Ámen. Igen. És a gonosztól van
Minden azonfelül.

Ló barát (Gábor)
Ott álltam mellette
Mint sérülékeny lény,
Ő volt a példakép,
Szépség és Büszkeség.
Ránéztem...
Figyelt!

Hatalmas teste
Árnyékot vetett rám
Nem mozdult
Csak fülét hegyezve állt.
Beszéltem...
Figyelt!

Fejét megrázta,
Sörényén átszűrődött a nap.
Fejét leengedte,
És fuvallt.
Rám nézett...
Figyeltem!

Éreztem beszél,
Válaszol nekem.
S szemébe nézve
Mindent értettem.
Beszélt...
Figyeltem!

És igazán értettem.
Mindent megértek.
Igaz barát,
Nem csak ember lehet.
Simogattam...
Szerette!

De távol vagyok
S barátaim várnak.
Lovam is megismer
Hangomra figyel.
Figyel...
És ma is felel!
Portik Attila

Juhász Ferenc


Te ekével, te kalapáccsal, tollal

Te ekével, te kalapáccsal, tollal,
a rózsa, amely a kórházak
udvarán terem,
igen, a rózsa illatával,
te ekével, te kalapáccsal, tollal,
a gőzfűrész ferde fém-fogával,
a vas az erejével,
a felhő azzal, hogy esőt ad a földnek,
a föld azzal, hogy kenyeret terem,
teljes erejéből,
ki ekével, ki kalapáccsal, tollal,
a rózsa, amely a kórházak
udvarán terem,
igen, a rózsa illatával,
kinek karja van, a két kezével,
kinek karja nincs, a mosolyával,
a nap csobogó sugarával,
teljes erejéből,
kinek fényes a lelke, szép szavával,
akire hallgatnak a vizek,
az dalával
szelidítse meg a vizeket,
az erős gyúrja meg a fémet,
adjon lelket a lelkes anyagnak,
teljes erejéből,
ki ekével, ki kalapáccsal, tollal,
építse, építse, építse ezt a hazát!


*************
Koós Attila:

Ki szóval, ki tettel

Ki szóval, ki tettel,
ki egyéb más szeretettel
vonz és vállal feladatot,
többet, mint mit jussba kapott:

Biztasd hát a jámbort,
ki erdőkbe téblábolt,
de zsúfolt csönd riasztja -
reszkess érte, miatta

te is. Mert nyújtózó féltésed
egyszer majd visszaölel téged,
s addig minden simogatásod
néked ringat tiszta álmot.

Ki szóval, ki tettel,
vagy egyéb más szeretettel
örökséget vonz és vállal
ingyen: békére jut önmagával.
**********
Lukács Lóránt:

Hiábavalóság

Árnyak, árnyak és megint csak árnyak.
Árnyak ülnek a szavakon,
aztán mint komor sólymok felszárnyalnak.
Nem tudom elmondani velük, hogy mit érzek.
Hisz mindig is csak lovagoltam a szavakon.
A mélyeken, a semmitmondóakon, az árnyaltakon.
És össze-vissza beszélek.
Az utóbbi időben nem tudtam neked megmutatni,
hogy bimbódzik a naplemente.
Hogyan szökik szárba tűzvörös virága,
és hogyan borítja az oxigént a lemenő nap lángba.

Hendzsy : Fáj a szív

Fáj a szív
Ha igazán szeret.
Szeretni tiszta szívből csak egyet lehet.
Én megtaláltam, kit szeretni tudok.
De ő nem viszonozza,
S ez fáj nagyon.
Róla álmodok minden éjjel.
Érte élek tele reménnyel.
Várok rá éjjel-nappal s suttogom a nevét.
De ő nem jön el, akármennyire szeretném.
Kérlek angyalok,
Hozzátok el nekem.
Hagy legyek újra boldog vele.
Megadok neki mindent mit tőlem kér.
Viszonzásul csak a szerelmét kérem én.
Nagy kérés tudom,
De segítsetek nekem.
Segítsetek, hogy újra vele lehessek.

Ismeretlen szerző? Vers Valakinek!

Azt mondod,szereted a természetet?
Hegyet,völgyet,vizet,vagy a virágzó rétet?
Vagy a hegyek gyomrát,vizek mélyét?
Tengereknek hullámzó,habos kékjét?

Sok a kérdés,de talán van rá idő,
Hiszen el nem tud futni ez a szép Nő!
A képei nem mozdulnak meg nekem,
S talán,leszögezi,most testét,versem.

Tudatban dől el minden Kedvesem,
Ezt halljuk,mindenhonnan rendesen,
Képet kérsz e rólam,és hova küldjem,
Levelemet azon nyomban megcímezem!