SZ>ívem titkát írom
kis versbe neked,
ád gondolok
zt sose feledd
hogy szívem mit kíván,
oraim alső betűiben keresd!

VÁGYOM LÁTNI TESTED BELÉM FELEDKEZVE, VADITÓ GYÖNYÖRTŐL CSORDULTIG ELTELVE! VÁGYOM BŐRŐD ILLATÁT ÉREZNI BÖRÖMÖN, A SZABADSÁGOM TE VAGY, S TE VAGY A BÖRTÖNÖM! MERT RAB VAGYOK, FOGOLY TESTED VONZÁSÁBAN, BEZÁRVA SZEMEID BÜVÖS SUGARÁBAN! HOGY MIT JELENTESZ: O, ÉLETEM! HISZ TE VAGY NEKEM A VÉGZETEM! SZERETLEKJ!

HIÁNYZÓL A PERCEK KOPPANÓ ZAJÁBÓL, HIÁNYZÓL A NAPOK FÜRTÖS ARANYÁBÓL. HIÁNYZÓL LÉPTEIM TÉTOVA NYOMÁBÓL, HIÁNYZÓL KEDVESEM, ŐRŰLTEN HIÁNYZÓL!/NAGYON SZERETLEK!!!J!

József Attila:
(Ha elhagysz...)

Ha elhagysz, mint az ég alján a nap,
mit is tehetnék, hogy ne szánjanak

ki fogná föl szivével énekem,
ha te sem érzed, hogy ki vagy nekem

a nők napja eljött
szóltam mikor a nap feljött
egyből rád gondoltam
-Mit adjak neked-ezen agyaltam
a válasz nem jött magától
tanácsot kértem a bátyámtól
zoli 15...

Papp Lajos:

HOSSZÚ ÚTRA MEGYEK
ki hogy tegnap jöttem,
voltam tollpihényi
az első örömben.
Ki nevetni, sírni
tanulatlan-tudtam;
kavics gurulása
eddig-való utam.
Szánom hosszabb útra
magamat magamnál,
köröcskéző gyönge
csak-én igazamnál.
Tudom, hogy ez rendelt,
s hozzám mért adósság.
Amott a fákon túl,
idegen az ország?

Papp Lajos

ELMEGYEK, ELMEGYEK
asztaltól a székig;
udvaron a faltól
el, a kerítésig.
S lépkedvén, anyámmal,
majd az iskoláig.
Apámmal elmegyek
szerelmem házáig.
Hullatja szirmait
a pipacs virága:
Ővéle indulok
magunk udvarába.
Aztán halványodik
búzavirág kéke.
Amott, a fákon túl,
utam véget ér-e?

szia

József Attila: Szaggatlak, mint a fergeteg...

Szaggatlak, mint a fergeteg az erdőt.
Zugj és nyögj. Vigyázz: ez küzdelem.
Bele ne törjél, nehogy keserü könnyem
csorogjon majd a csonka gyökeren.

Fölszív a vágy, mint patakot a hőség.
Mind mélyebbről bugyog e szerelem.
El nem apadnék, nehogy keserü könnyed
gyüljön tengerré szilaj öleden.

1937

József Attila: Könnyű emlékek...

Könnyű emlékek, hová tüntetek?
Nehéz a szívem, majdnem zokogok.
Már nem élhetek meg nélkűletek,
már nem fog kézen, amit megfogok.
Egy kis játékot én is érdemelnék, -
libbenjetek elő, ti gyönge pillék!

Emlékek, kicsi ólomkatonák,
kikért annyira sóvárogtam én
s akiknek egyengettem szuronyát -
törökök, búrok, gyüljetek körém!
Kis ágyúk, ti is álljatok föl rendben!
Nehéz a szívem. Védjetek meg engem!

1937 [?]

VERLAINE, Paul
(Tóth Árpád fordítása)


ŐSZI CHANSON

Ősz húrja zsong,
jajong, busong
a tájon,
s ont monoton
bút konokon
és fájón.

S én csüggeteg,
halvány beteg,
mig éjfél
kong, csak sirok,
s elém a sok
tűnt kéj kél.

Óh, múlni már,
ősz! húllni már,
eresszél!
Mint holt avart,
mit felkavart
a rossz szél...

Paul Verlain (Tóth Árpád fordítása )

AZ ÉN MEGHITT ÁLMOM

E furcsa álom gyakran s mélyen talál sziven
egy ismeretlen nőről, kit szeretek, s szeret,
s kit ízig ugyanegynek sohasem ismerek,
és soha csupa másnak, s szeret s megért hiven.

Óh, ő megért hiven s csak ő látja, igen,
hogy átlátszó szivemben zord talány nem mered,
ó jaj, csak ő, s könnyétől, mely lassan megered,
izzadt és halvány orcám megfrissül szeliden.

Óh, barna? szőke? vagy vörös tán? - nem tudom,
s neve? - emlékszem erre, zengő és lágy nagyon,
mint bús kedveseké, kiket száműz az Élet;

nézése úgy borong, mint szobrok hűs szeme,
s bús hangja mintha halkan, távolból zengene,
mint lágy szók reszketése, mik már hallgatni tértek.

Tóth Árpád
Meddő órán


Magam vagyok.
Nagyon.
Kicsordul a könnyem.
Hagyom.
Viaszos vászon az asztalomon,
Faricskálok lomhán egy dalon,
Vézna, szánalmas figura, én.
Én, én.
S magam vagyok a föld kerekén.

(1908

Tóth Árpád:
Lélektől lélekig


Állok az ablak mellett éjszaka,
S a mérhetetlen messszeségen át
Szemembe gyüjtöm össze egy szelíd
Távol csillag remegő sugarát.

Billió mérföldekről jött e fény,
Jött a jeges, fekete és kopár
Terek sötétjén lankadatlanul,
S ki tudja, mennyi ezredéve már.

Egy égi üzenet, mely végre most
Hozzám talált s szememben célhoz ért,
S boldogan hal meg, amíg rácsukom
Fáradt pillám koporsófödelét.

Tanultam én, hogy átalszűrve a
Tudósok finom kristályműszerén,
Bús földünkkel s bús testemmel rokon
Elemekről ád hírt az égi fény.

Magamba zárom, véremmé iszom,
És csöndben és tünődve figyelem,
Mily ős bút zokog a vérnek a fény,
Földnek az ég, elemnek az elem?

Tán fáj a csillagoknak a magány,
A térbe szétszórt milljom árvaság?
S hogy össze nem találunk már soha
A jégen, éjen s messziségen át?

Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,
Mint egymástól itt a földi szivek!
A Szíriusz van tőlem távolabb,
Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?

Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem!
Ó, jaj, az út lélektől lélekig!
Küldözzük a szem csüggedt sugarát,
S köztünk a roppant, jeges űr lakik!


(1932)

TÓFALVAY ISTVÁN:
NYAKÉK


Nyakad szép ívén az ében dúdol halkan,
s a nyárban ékeid vidám manókként élik, amit
valahol pálmák árnyára pingál a Nap,
a pajkosan-hűtlen, villó foltokat...
Simulva-ázva egy bolyhos óceánban
titkos totemek, mélybarna lapok
hoznak-visznek álmod parttalan csacskaságain,
s karcsú ujjak melege zizeg játékos dűnék között.
Az ég ívére feszül a távol-tág világ,
szavak zöngéje horgol testedre cirádás csöndet,
mint zöld-vörösben habzó cseresznye-csók...
S ha báván, majd hajadban zilál rejteket a hold,
elnézlek: otthon vagy, miként a messzi csillagok.

Mentö Manci szaladgál a réten virgcsokor virit patás kezében,trágyás lábát szagolgatva sugárban okád a sarokba.

Puszta Sándor:
Bennünk fénylő csillag

sírásra görbült a szánk
mikor a legszebben akartunk énekelni

gyáva lett bennünk az öröm
ahogy boldogok akartunk lenni

induljunk szívünk dzsungelében
az embert megkeresni

a jóságot még ma
el kéne kezdeni

óh bennünk fénylő csillag
merj már megszületni

Már azt hittem ide is képet teszel...

Ki áll a dombon? Ez itt a kérdés!
Kiáll a dombra.Nyüszít. Mond. Kérd. És
Lődörget vörös bunkót az égre,
Majd belém döfköd! Ó, Gergő, végre!!!

MARKÓ BÉLA :


AGGTELEKI PÉLDÁZAT A SZERELEMRŐL

Csak úgy, ahogy a cseppkő
lent a barna üregekben,
csak olyan lassan élni,
hogy már holtnak lássanak,
a lángokat eloltani,
a robbanásokat visszafojtani,
az izmok vibrálását
hideg tenyérrel elcsitítani,
a remegő idegeket leszorítani,
ahogy a lentről felfelé
és fentről lefelé
cseppenként növekvő alakzatok
reménykednek, hogy egyszer összeforrnak,
végtelen lassúsággal közeledni a célhoz,
ahogy egy-egy sötétvörös vércsepp
átúszik az ereken,
ahogy a fájdalom
nyugodtan, türelmesen vándorol bennünk,
ahogy nem romlik s nem javul
egyik napról a másikra semmi,
ahogy egy hatalmas barlangrendszer
időnként kikínlódik néhány áttetsző
vízmorzsát a kövek hegyén,
ilyen lassan kellene szeretnünk egymást,
talán millió esztendő is eltelik,
amíg szájunk egymáshoz ér,
így kellene vágyakoznunk,
mert minden mindennel találkozik,
ha majd a két test egymásra lel:
a sztalaktit
és a sztalagmit.

(1992. augusztus 14.)

Pedig kár!
JANUS PANNONIUS


Pannónia dicsérete
Eddig Itália földjén termettek csak a könyvek,
S most Pannónia is ontja a szép dalokat.
Sokra becsülnek már, a hazám is büszke lehet rám,
Szellemem egyre dicsôbb, s általa híres e föld!