LENYELLEK EGÉSZEN

Mintha vergődő lelked simogatnám,
s megóvni zárnám magamba szelídséged,
ahogy lassan-lassan ajkaim közé fészkeled magad.
A lomha, vánszorgó idő felpörög most,
amint nyelvemre csusszansz, fogamhoz érsz,
s felriasztod sóhajok surranó raját,
az égig látlak nőni, ha rád feltekintek.
Tomporodba váj két kezem, úgy tartalak,
úgy húzlak magamba lankadatlan,
már ínyemet feszíti göcsörtös erőd,
húz, szorít forró mélységem, bennebb, legtovább
akarlak magamba nyelni, leszívni egészen.
Lüktess te forró, te drága, vörös ereklye,
mit szájam, a puha, csodás, élő vonaglás szorít,
nyal, megsimít, enged, aztán üjra tövig megragad,
s kitörni kész magvadat várja termékeny barázda.
Valahol torkom kemencemélyén
kohó hevével törsz ki, ficánkolsz, fröcskölsz
gyönyörű-keményen, szinte fulladásig,
s nyellek, lenyellek egészben Téged.

Katicika, 2005. 01. 05.

Petőfi Sándor: Furfangos borivó

Megiszom én a bort, mert szeretem,
De néha megy belém nagy nehezen;
Azonban rajtam nem fog ki soha,
Minden dolognak van oka-foka.

"A kancsó zsarnokszív" - azt gondolom-
"Ki kell belőle a vért ontanom!"
s e gondolatra kancsóm kiürűl,
Készítették bár feneketlenűl.

József Attila:
(Szól a szája szólitatlan...)

Szól a szája szólitatlan,
gondja kél a gondolatban

erőlködik ám az erkölcs
zsigereim zsugorgatja
ne bolondozz a belemben
ne kopogj a kebelemben
babos vesémet ne vesd ki

ne lankaszd a lábaimat
ne szakaszd a száraimat
ne kanyarogj a karomban
ráncom-redőmben ne rejtezz

ne lúgositsd a savamat
ne szorongasd a szavamat

- - - - - - - - - - - - - - - - - - -

ráncom ne rángasd, redőmben ne rejtezz

ne torlaszd el a torkomat
ne lapulj meg a lépemen
ne kiáltozz a képemen
csigolyáim ne csikorgasd
fürtöm tövét ki ne forgasd

- - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Mintha égnék, láng jár végig
lábujjamról lobog égig

ne nyisd meg az oldalamat

kicsurran a forralt kőnek
vasból való váladéka

Sík Sándor:
Avarban virág

A bújó régi ösvény
A zsongó fák alatt.
Lesem - feledni fösvény -
A régi nyomokat.
Egy évvel súlyosabban
Megint csak erre járok.
Nyúlonganak felém,
Kéken, lilán, üdén,
Az esztendős avarban
Az idei virágok.

Életem erdején is
(Nincs messze, gondolom)
Avar leszek csak én is
A vénebb avaron.
Ki rajt merengve jársz tán,
Késői jóbarát,
Bár így köszönne rád
Testvéri csepp dalom,
Így kékecskén, lilácskán,
Ilyen fiatalon.

Petőfi Sándor:
Reszket a bokor, mert ...

Reszket a bokor, mert
Madárka szállott rá.
Reszket a lelkem, mert
Eszembe jutottál,
Eszembe jutottál,
Kicsiny kis lányka,
Te a nagy világnak
Legnagyobb gyémántja!

Teli van a Duna,
Tán még ki is szalad,
Szivemben is alig
Fér meg az indulat.
Szeretsz rózsaszálam?
Én ugyan szeretlek,
Apád-anyád nálam
Jobban nem szerethet.

Mikor együtt voltunk,
Tudom, hogy szerettél.
Akkor meleg nyár volt,
Most tél van, hideg tél.
Hogyha már nem szeretsz,
Az isten áldjon meg,
De ha még szeretsz, úgy
Ezerszer áldjon meg!

Tamási Miklós:
Nyitogató
Nyiss ki engem, Istenem,
oly bizalommal nyissál,
mint könyvet nyit ki a gyermek,
szerelmet a fiatal lány.

Mint méhét nyitja az asszony,
mint karját tárja a férj,
mint hajnalból készül a nappal,
s az alkonyatból az éj.

Nyiss ki, mint késő virágot,
nem tavasz, nyár remekét,
nyisd ki bennem a világod
s e világ szeretetét.

Nyiss ki, mert e zárt kehely
még mit sem kapott mástól,
jaj csak újra légy velem
a sziromcsukódáskor.

Váci Mihály: VARADERO

Oly szép ez az éj:
- csak Rád gondolhatok.

Oly kimondhatatlan:
- csak veled nevezhetem.

Mit mondhatok a holdról?
- szerelmünkre gondolok.

Szárnyra kelnek a pálmafák:
- mintha te vetkeznél.

A homokban lépked a szél:
- meztelen lábad követem.

József Attila:
Hajnali vers kedvesemnek

A csöndes hajnali égről szeliden száll szét a Holdsugára;
mintha valami eltévedt, kósza lélek küldené sóhaját ismeretlen
útja felé.

A rózsásujjú Hajnal istenasszony előbbre lépeget, amerre
csak feltünik csudálatos nagyszerüsége, daloló kedvvel a
madarak köszöntik.

Ám Holdsugára a szinek e fönséges fakadásában is némán,
halványan ballag, mint éjjeli munkás, ki az átvirrasztott
éjszaka után otthona felé ügyekezik, szerettei körébe.

Az istenes Napfény viruló orcája boldog mosollyal
üdvözli Holdsugára szőke fürteit; éppen most lépett ki
hajnali fürdőjéből, mert aranyos alakját még fátyol födi.
- Ime, fátylát ledobja és pajkos örömmel futkároz a mennyei
pázsiton meg Földanyánk életreébredt virágos kertjében.

Most összeölelkeznek: Napfény meg Holdsugára. Szerelmük
boldogsága itt motoz nyugtalan szivem körül - mily furcsa,
hogy a két égi vándor az élet ébredésén így egymásra talált!

De nézd csak - Holdsugára ajka még vértelenebb lett,
Napfény meg felölti kápráztató öltözékét, még egyszer
megcsókolják egymást és búcsút intenek, mert utaik elválnak:

Sorsuk akarta így.

Napfény az aranyló nyárfák dús lombján keresztül a
diadalmas élet hozsannáját szűri, Holdsugára pedig sápadt
homlokkal keresi útját, mely néki rendeltetett.

Friss hajnali csók után istenhozzádot mondanak, mert
ösvényük elágazik.

De ugye kedvesem, mi soha el nem hagyjuk egymást.

Somlyó György:
Mese arról, ki hogyan szeret

Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar, hisz szeretik.
Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar, hiszen szeret.
Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia kell, éppen mert szeret.
Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia kell, éppen mert szeretik.
Van, akinek számára a szerelem határos a gyűlölettel.
Van, akinek számára a szerelem határos a szeretettel.
De van olyan is, aki a szerelmet összetéveszti a szeretettel, s nem érti, hogy mások feleletül a gyűlölettel tévesztik össze a szerelmet.
Van, aki úgy szeret, mint az országútra tévedt nyúl, amely a fénycsóvák csapdájába esett.
Van, aki úgy, mint az oroszlán, amely széttépi azt, amit szeret.
Van, aki úgy szeret, mint a pilóta a várost, amelyre bombáit ledobja.
Van, aki úgy, mint a radar, amely a repülők útját vezeti a levegőben.
Van, aki békésen szeret, mint a kecske, amely hagyja, hogy megszopja az éhező kisgyerek.
Van, aki vakon, mint a másikat alaktalanságába nyelő amőba.
Van, aki esztelenül, mint az éjszakai lepke a lángot.
Van, aki bölcsen, mint a medve a téli álmot.
Van, aki önmagát szereti másban, s van, aki önmagában azt a másikat, akivé maga is válik általa.

József Attila: Az árnyékok...

Az árnyékok kinyúlanak,
a csillagok kigyúlanak,
föllobognak a lángok
s megbonthatatlan rend szerint,
mint űrben égitest, kering
a lelkemben hiányod.

Mint tenger, reng az éjszaka,
növényi szenvedély szaga
fojtja szoruló mellem.
Végy ki e mélyből engemet,
fogd ki a kéjt, meritsd szemed
hálóját mélyre bennem.

Petőfi Sándor: Vendég

Kerepől a szarka
Házam tetején:
Vendég jön. Vendégnek
Vajh, kit várjak én?

Messze föld határán
A jár a szerető,
Csalfa volt szerelme,
Vissza nem jön ő.

Tán te léssz vendégem,
Óhajtott halál;
Úgy siess, ne késsél,
Ajtóm nyitva áll.

Oravecz Imre:
Búcsú az ifjúságtól

Jó volt az izmok rugalmassága,
a feszülés
és ernyedés,
búcsúzom tőled, ifjúság,

jó volt a csontok szilárdsága,
a tartás
és keménység,
búcsúzom tőled, ifjúság,

jó volt a láb fáradhatatlansága,
a könnyűség
és fürgeség,
búcsúzom tőled, ifjúság,

jó volt a kéz biztossága,
a nyugalom
és rezzenetlenség,
búcsúzom tőled, ifjúság,

jó volt a szem élessége,
a megpillantás
és felismerés,
búcsúzom tőled, ifjúság,

jó volt az elme fogékonysága,
a kíváncsiság
és merészség,
búcsúzom tőled, ifjúság,

jó volt a gondolatok szárnyalása,
a magasság
és mélység,
búcsúzom tőled, ifjúság,

jó volt a szív tisztasága,
a gyanútlanság
és őszinteség,
búcsúzom tőled, ifjúság,

jó volt az érzések izzása,
az öröm
és elragadtatás,
búcsúzom tőled, ifjúság,

Úri áradatból, az időfolyamból
Arany szemcséit kimoshatod,
S a világot belőlük összerakod,
Mint ködből a tornyok, felhőből az ormok
Ember s táj előragyog
Megláthatod minden keservek könnyét
Fájdalmak fekete gyöngyét mert
Minden mi kín, a lélek-fény útjain
Hozzád is átszáll
Veled is munkál - fáj
Bárhol a zsarnok: égetnek szenvedő arcok
Szemükbol a kiáltás roncsoló sugárzás
Fenyőtű hördül törten füst-fojtva a völgyben
Zengő kövekből hallik
Vizeken halál iramlik
Rémülten hordod kozmikus sorsod
Mint a bogár ahogyan löki-viszi a folyam
Sodorja hullt falevélen -
Nincs menekvés földön-égen?
Kérded esetten, félelem-sebzetten,
Idő-szegekkel verten a létkereszten
Már-már abban a végső pillanatban ahonnan tovább nincsen
S ekkor fénylik fel Isten
Lelkedben, minden sejtedben
Általa emberré épülsz,
Már csak a jóra készülsz,
Röpít a kegyelem
Gyorsan, aranyló hit-burokban,
Virágzó, békét sugárzó,
S mint betlehemi fényözön
Elönti bensődet az öröm
Hogy benned szeretet van - kiapadhatatlan
Látod, hogy növi be a világot
Mint fénylő moha, arcok s virágok mosolya
Halál nem rettent, serkent: a jóra
Törekedhetsz, másokért cselekedhetsz,
Nyújtod a kezed, s tenyeredbe veszed
Akár egy cinege madárkát, a Földet
Ezt az árvát, ezt a vergődőt, vérzőt,
Lángokban égőt, csapzottat, meggyalázottat,
Simítod, ne remegjen,
Gyógyuljon, ne ernyedjen
Úri fán fényesedjen
Csak arról énekeljen:
Ahol szeretet van
Remény és jövő van

Batta György:
Egy mondat a szeretetről
Hol szeretet van,
Ott szeretet van
Nemcsak a Bibliában rögzült Isten szavában,
Nemcsak jó anyák mosolyában
Megannyi mozdulatában,
Lelkük minden zugában
Ott szeretet van
Nemcsak bölcs vének tanácsában
Az évek ne a keserűséget teremjék benned - a mérget -
Hol szeretet van,
Ott szeretet van
És nemcsak abban, ahogy mindegyik gondolatban
Másokért dobban a költő-szív szakadatlan
Ahogy az anya is ott lüktet végig a magzatban
Hol szeretet van,
Ott szeretet van
Nemcsak mikor az ujjak mell-kupolákra simulnak
S forró szerelmi vágyban tüzesedve a lázban
Hevülnek vörösre gyúlva akár az űrhajó burka
Hol szeretet van,
Ott szeretet van
S fönnmarad holtodiglan
Nem számít, hogy a vágytól feszülő kupolából
Marad csak roskadt sátor az idő viharától
S már nem az ujjak - dermedt pillantások
Simulnak enyésző testmezőkre
Mik eltűnnek örökre
Hol szeretet van,
Ott szeretet van
Nemcsak az estben aláhulló pehelyben
E máris tökéletesben, mert arányaiban
Jövendő világok váza - és remekben,
Mert simulásában, arcodra hullásában,
Ahogyan gyöngéden megérint az éjben -
Abban szeretet van
S hol szeretet van, puska nem dörren,
Vér nem fröccsen, nem sújt tudatlan ököl sem váratlan,
Edényeit a vér nem hagyja el a testben,
Kering erekben, nem buzog sebekben,
Torkolattüzek ibolyákban égnek csak, szelíd lángban
Hol szeretet van,
Ott szeretet van
Szamócafej a vércsepp - igézve nézed
Láthatsz fűszálat, áldott sörényes fákat,
Tornyokat, kupolákat, de sehol katonákat
Hol szeretet van,
Nem baj, hogy más vagy
Más a honod, a templomod, s nyelvedben,
Lélek-emelte versedben másként
Zendülnek az igék, csendülnek rím-harangok
Hogy mongolos az arcod - szabad
Hogy a szavak hozzád vonuljanak
Mint hegyből a nyáj
És senkinek se fáj, hogy bennük még
Véreid rakta, Szent István-látta
Tüzek parázslanak, Mátyás felhői gomolyganak,
Budai paripák fújnak, holtakért gyertyák gyúlnak -
Ott nem félsz
Élsz csillagfénnyel a szemedben
Nem gyűlöletben, hisz tudják:
Tüdő halványlik, szívmoraj hallik,
Oxigéntüzek égnek benned is, piros-kékek
S lám, arcodon is közös a bélyeg
A halál-sütötte enyészet
Nézheted, mint állat bőrén a jelet
Hol szeretet van,
Elpusztíthatatlan

folyt.köv.

Weöres Sándor:
Rongyszőnyeg (részlet)

13
Én is világot hódítani jöttem,
s magamat meg nem hódíthatom,

csak ostromolhatom nehéz kövekkel,
vagy ámíthatom és becsaphatom.

Valaha én is úr akartam lenni;
ó bár jó szolga lehetnék!

De jaj, szolga csak egy van: az Isten,
s uraktól nyüzsög a végtelenség.

Baranyi Ferenc:
Az ébrenlét a bátorság

Éjfélkor a sötét belémlát,
ilyenkor vallanak a némák,
és a süketek dobhártyája
beleremeg az éjszakába.
Nem könnyű a magunkba-nézés,
ítélőszékhez önidézés,
jaj, gyáva vagy, megfutsz magadtól,
ha ilyen éjszakán elalszol!

Az ébrenlét a bátorság itt:
lehurrogni lelked, ha ámít,
rágondolni, amire nem mersz,
akármilyen nehéz, keserves,
büntetni magad röstellt könnyel,
társ-nélküli, szegetlen csönddel,
nézni, midőn a képre fény száll,
amit az éj tükre elédtár.

Ó én tudom: a gyöngeségem
legláthatóbb a tükör-éjben,
s én látom legjobban, hisz éjjel
magam vagyok rossz számizével.
Nincs kínzóbb a felismerésnél:
hazugnak látni, mit beszéltél,
mondandónak, mit elhallgattál,
adandónak, amit nem adtál.

Magam vagyok magam fegyence,
bíráim legkegyetlenebbje,
s még az lehet csak, akin látszik,
hogy éjszakákat áttusázik,
aki velem éber az éjben:
legyen bírám s ha kell, pribékem,
de megítélni hogy merészel,
aki nyugodtan alszik éjjel?!

Legyen a bírám talpig ember,
magát-vizsgáló becsülettel,
s ítéljen el, egyazon szinten,
mint embert ember, istent isten,
mint ön-legyőző ön-legyőzőt,
miként legyőzöttet legyőzött,
de sárga törpék tű-sisakban
ne mocorogjanak alattam.

Ha számonkérő éjben alszol:
jaj, gyáva vagy, megfutsz magadtól!
Bár nehéz a magunkba-nézés,
ítélőszékhez önidézés,
de áldozzunk ennyit magunknak,
kiéjszakázott igazunknak,
s azoknak, akik tisztelettel
úgy neveznek minket, hogy ember.

Pammy ez nagyon szép vers. Pusssz!

József Attila: Eggyéölelődés vágya

Hiába gyúl ki nagy szemedbe máglya,
Csókos kín ajkamat hiába rágja
S ölelni vágyás: többet akarok.

Husodba forróság lohol lihegve,
Ruhád letépve szállna mély egekbe
S aztán? mi van még? - Többet akarok!

Mint csecsemő, kit gonosz, céda anyja
Kemencére vetett, mely összemarja,
Vágyban vonagló szép szivem olyan.

Ó úgy szeretnék eggyé lenni véled!
Hogy folyna eggyé vérem és a véred,
Mint szélvész ültén két fáradt folyam.

`Egy` lelkünk lenne, mely nyugodtan lengne
És semmisülne át a végtelenbe
S betelt egy-test, mely többé nem akar.

Két bús álomvirág, mely egynek nyilhat.
Mint eggyé lesz a szellő és az illat,
Ha már sunyít a romboló Vihar.

oh.. pardon.. véletlenül kérszer kattintottam.. sorry!

Újra

Budapestre vetett újra
Fodra a sors fura fonalának
S a Duna-part vonalának
Ködön átsejlő élét
Szemlélem egy szoborral együtt
Ismét

Bronz testét idő fedi
Festi a pesti est
Tekintete előtt járnak-kelnek
Mennek-mendegélnek
A szürke kisegerek
Emberek

Gyermekek, visongó szent eretnekek
Szenvtelen nyugalommal nézünk titeket
Sóhajtunk, sóhajtozunk
A Duna medrében ásítozunk
Elmélkedünk, elrévedünk
A múlt vizébe süllyedünk
Nevetünk, néha kesergünk
Ha rátok tekintünk
Emlékezünk

Talán egyszer én is szoborrá válok
Vandálok garázdaságának
Célját majd hűn szolgálom
Álmom tovább álmodom
S elképzelem, mi mindent tennék
Ha ott ülhetnék melletted
Csöndesen,
Merengve én