Újra

Budapestre vetett újra
Fodra a sors fura fonalának
S a Duna-part vonalának
Ködön átsejlő élét
Szemlélem egy szoborral együtt
Ismét

Bronz testét idő fedi
Festi a pesti est
Tekintete előtt járnak-kelnek
Mennek-mendegélnek
A szürke kisegerek
Emberek

Gyermekek, visongó szent eretnekek
Szenvtelen nyugalommal nézünk titeket
Sóhajtunk, sóhajtozunk
A Duna medrében ásítozunk
Elmélkedünk, elrévedünk
A múlt vizébe süllyedünk
Nevetünk, néha kesergünk
Ha rátok tekintünk
Emlékezünk

Talán egyszer én is szoborrá válok
Vandálok garázdaságának
Célját majd hűn szolgálom
Álmom tovább álmodom
S elképzelem, mi mindent tennék
Ha ott ülhetnék melletted
Csöndesen,
Merengve én

József Attila: Várakozás

Alszik a vár, elhagyatott. Kong a terem, fojt a magány.
Porbelepett ó-aranyos oszlopi közt lóg a falán
Sok fekete, ódon, öreg hősi vezér, ősi alak
Képe s a vár elhagyatott. Állnak az ősz, néma falak.

Kincs, arany és drága ezüst. Szellemeké mind e halom
(Szívem e vár.) s alvad a bor, ízzik a Vágy ravatalon.
Mennyezetes, szép nyoszolya, rajt' a selyem csókra terül.
Őrzi merev isteni nő, friss mosolya is merevül.

Nesztelenűl dús, puha, lágy szőnyegek is fekszenek ott,
Mint a mezőn elfeledett, hóbefedett, árva halott.
Udvaron egy mélyvizü kút, rátüz a Nap, habja vakít
S alszik a vár, elhagyatott, mint a halott. Vár valakit.

Zápor

Apró esőcsepp cseppen halkan,
Majd folyik tovább lassan, lassan.

A máskor tiszta ég most csöndes és borult,
Az éj-kék fellegek elborították olya vadul, vadul.

Aztán hirtelen fény támad a magasban,
Isten nyila indul útjára oly gyorsan, gyorsan.

A villámtól szinte meghasad az ég,
S mintha dézsából zúdulna, úgy záporozik a jég

A fagyott víz kopog, akár a Halál csontujja,
A mennykő pedig lesújt újra és újra és újra.

Ez már nem is zápor, hanem viharos zuhatag,
A természet hallgatag volt, s most dühödt forgatag.

Valami elpattan, mint egy túlfeszített húr,
Az eső eláll, a zápor elvonul.

Kisüt a nap, szakadoznak a felhők,
De valahol egy esőcsepp cseppen,
S újra kezdődik az őrült keringő.

Tudod... én nem ültem a Pegazus nyergébe, én nem láttam neki a versírásnak fiatalon ( legalábbis olyan fiatalon mint J. A. nem ) nem tudok folyékonyan beszélni több nyelvet s nem vagyok olyan olvasott, mint amilyen Ő volt... de hogy egész őszinte legyek, nem is akarom úgy élni illetve végezni az életemet, mint ahogy József Atilla tette.
Tudod Sehrezád vagy Brigitta, vagy akárki is vagy Te, nekem az egyetlen menekvésem a vers, és hiszem azt, hogy verseim többek egymás után tett szavaknál, mondatoknál.. csak lejebb kéne egy kicsit ásnod, s nem kellene olyan mércéjű személyek műveihez hasonlítanod, mint a fent emlegetett költő.

Boldok Újévet és sok sok boldogságot kívánok Neked s barátaidnak illetve családodnak a következő esztendőre.

BigGun19 aki tulajdonképpen Gábor

Sík Sándor: Jelen, a titokzatos

Szeresd a múltat: a tiéd!
Vért szívj belőle,
Vért és velőt, tűz-elevent,
Öntözni a sovány jelent
Alomnak a jövőre.

Öleld magadhoz a jövőt:
Tiéd, ne engedd!
Ölelheted, ápolhatod,
Ha életed megáldozod
A pihegő jelennek.

A jelen, a titokzatos,
Tiéd csak mindenestül:
Amit magadból most megélsz,
Annyi vagy, az vagy mindegész
Örökléten keresztül.

Sík Sándor: Avarban virág

A bújó régi ösvény
A zsongó fák alatt.
Lesem - feledni fösvény -
A régi nyomokat.
Egy évvel súlyosabban
Megint csak erre járok.
Nyúlonganak felém,
Kéken, lilán, üdén,
Az esztendős avarban
Az idei virágok.

Életem erdején is
(Nincs messze, gondolom)
Avar leszek csak én is
A vénebb avaron.
Ki rajt merengve jársz tán,
Késői jóbarát,
Bár így köszönne rád
Testvéri csepp dalom,
Így kékecskén, lilácskán,
Ilyen fiatalon.

A sírásról és a nevetésről

Ma más vagyok, mint tegnap voltam.
Valami nagy széltől sodortan,
Ma megbotoltam.

Amikor újra egyenesre keltem,
És amikor magamba néztem,
Csupa csodára leltem.

Gonosz szél, rossz tavaszi szél!
Mióta lelkemre leheltél,
Bennem két ember él.

Mióta veled versenyt fütyörésztem,
Azóta más lett a sírásom
És más a nevetésem.

Mióta ma a napba néztem,
Azóta nevet a sírásom,
Azóta könny van minden nevetésben.

És most már sírni nem merek,
Mert félek a torz kacagás arcától,
Hogy vigyorogva rám mered.

És nevetni is elfeledtem.
Jaj, hiszen sírtam, mikor nem akartam,
És minden sírt, mikor nevettem.

Nagy csoda ez, hogy két lélekre váltam.
A régi lelkem még most is piros,
Hisz hajdan a hajnalban jártam.

A másikon nagy, sűrű fátyolok.
Minden lépésem egy nehéz csoda,
S minden titok.

Sík Sándor

József Attila: A bűn

Zord bűnös vagyok, azt hiszem,
de jól érzem magam.
Csak az zavar e semmiben,
mért nincs bűnöm, ha van.

Hogy bűnös vagyok, nem vitás.
De bármit gondolok,
az én bűnöm valami más.
Tán együgyű dolog.

Mint fösvény eltünt aranyát,
e bűnt keresem én;
elhagytam érte egy anyát,
bár szivem nem kemény.

És meg is lelem egy napon
az erény hősein;
s hogy gyónjak, kávézni hivom
meg ismerőseim.

Elmondom: Öltem. Nem tudom
kit, talán az apám -
elnéztem, amint vére folyt
egy alvadt éjszakán.

Késsel szúrtam. Nem szinezem,
hisz emberek vagyunk
s mint megdöföttek, hirtelen
majd mi is lerogyunk.

Elmondom. S várom (várni kell),
ki fut, hogy dolga van;
megnézem, ki tünődik el;
ki retteg boldogan.

És észreveszek valakit,
ki szemmel, melegen
jelez, csak ennyit: Vannak itt
s te nem vagy idegen...

Ám lehet, bűnöm gyermekes
és együgyű nagyon.
Akkor a világ kicsi lesz
s én játszani hagyom.

Én istent nem hiszek s ha van,
ne fáradjon velem;
majd én föloldozom magam;
ki él, segít nekem.

Vetkőzz le

Először mosd le az út porát, majd a sminket
Hadd lássanak így is minket
És most vedd le blúzodat, mutasd meg két kis dombodat
Közben lazítsál lelkeden és most jöhet a szoknya
E látványhoz hozzá vagyok szokva
Vedd le álarcod majd utána kis bugyid
Most meztelen vagy, de szereped még takar
Alakítsd önmagad egy férfi így akar
Most már kívánlak és lelkem is elfogad
Egy érett nő ennyi mindent ad
És most öleljünk, mert érzelmek és vágyak
/Mindezt fokozzák a jól megvetett ágyak/
Erre várnak izgatottan, sejtelmesen
Az élet mindig rejtelmesen mindent eléd rak
És ha nem vagy vak, a pakliból tied minden lap
Melyből játszani akarsz, de győzni csak akkor fogsz,
Ha engem is kitakarsz
-És mondd valójában, mit akarsz?

Egy asszony s egy leány

Ó messzi, messzi két szép Asszonyok!
Egy asszony s egy leány szivembe verten.
Mig értük tornáz ifju, büszke lelkem,
Vágyam közöttük gyáván kóborog.

És jaj a Végzet átkozott-konok,
Duhaj mámort csihol sötét szememben
S dús, ölelő-nagy ágyu véreremben
Értük lihegnek megváltó borok.

A lány: Ős, termő, naphajú mező,
Az Élet vár szent méhében magokra
S úgy szól szava, mint hallgatag habokra
Ha lágyan símul esti evező.

Az asszony: Város, bűnös elveszés,
Rejtelmes és meleg homály, hol bongva
Búg esteórát vágyak titka, tornya
S forró polippá ájul át a kéz.

Két tulsó part. Közöttük égtem annyit
S csókolja most is nagy szivem a Bor.
Mint szép, tünő nap bánata mikor
Fáradt folyón sötéten átaranylik.

József Attila

József Attila: A szív s a szem

A szív érez, a szem kutat,
Szép lány szerelméhez utat.
A szív dobog, a szív sóhajt
Ha a lány távol nincsen,
A szem ellesi az óhajt:
- Mit kívánsz édes kincsem?

Ha eltűnik a szerelem,
A szív kérdi: - Mi lesz velem?
Önző szív! magára gondol
S csakhamar életre kel.
S nem gyötrődik semmi gondtól,
Hisz gond nélkül válik el.

A szem, ha nincs vis-a-vis-ja,
Rejtett kincsét előhíjja,
S mosogatja gyötört lényét,
De ez már mit sem segít,
Vissza nem kapja a fényét,
Ha elsírta könnyeit.

Add magad

Arcod mögött gondolataid
Lepleznék, ha tudnák
Üzennél nekem valótlant
Ennyire fáj a múlt?

Bizalmam szeretnéd élvezni
Miközben félrevezetsz
Téged is felcímkézett a múlt
És ez az út hova vezet?

Érzelmeid igazolják tetteid
És léhán vigasztalod magad
És nem szeret már senki
Lenulláztad magad

Hagyd a praktikákat
Fertőtlenítsd le magad
Egy hazug világból jöttél
Ugye szeretnél megtérni?

Végre földhöz vágod
Ezerszínű álarcod
Már csak egy kis szeretet kéne
Kérjed és megkapod

Ha hullik a könnyed
Jó úton jársz

Egyszerű vers

Mikor már minden sötét és felszakad köröttünk lilán az ég,
akkor szeretném látni a szemedet.
Mikor látlak, csak a szemedet nézem és szeretném meg-
csókolni kezedet merészen.
Szeretném megcsókolni s mikor ott vagyok Melletted, tudom,
hogy nem fogom megcsókolni a kezedet.

József Attila

Lélekszirteken

A lelkem életért zugó tavában
Rimek lapulnak, mint a zátonyok.
Szerelmem űz, hogy rajta csolnakázzam
És szívemen el is barangolok.

De csolnakom a habja elragadta,
Sodorja éles zátonyok között.
(A tájat erre bánat-népség lakja
S én bánatom is ide költözött.)

Fáradt nyugvással csak hagyom rohanni
S zokogva várok, hátha partot ér;
Még könnyem is van nékem; ó van annyi,

Hogy vezekeljek minden álmamér' -
És öntöm is sűrűn, bőséggel, híven,
Míg tördelődik szirteken a szívem.

József Attila

Márió: Erotika

Megfognám, de nem érem el
Felfognám, de nem érthetem
Élvezném, de nem tehetem
Erotika ez vagy nekem
Megfogtam, elértem,
Felfogtam, megértettem
Élveztem, mert megtehettem

Márió: A szex

Titkoljuk, szégyeljük, elfojtjuk, keressük
Csak finoman ízleljük, hogy belé ne szeressünk
És, ha mégis megtörténne,
Naponta többször élveznem kéne
Az orgazmus is egy a sok közül
Merjem, ne merjem, majd döntök én
Mikor már túlvagyok, s mondják rám vén
Vagy mint ifjú kujon, nem szégyellve élni
S mienk csak az, mit megmertünk élni

Puszta Sándor:
Bennünk fénylő csillag

sírásra görbült a szánk
mikor a legszebben akartunk énekelni

gyáva lett bennünk az öröm
ahogy boldogok akartunk lenni

induljunk szívünk dzsungelében
az embert megkeresni

a jóságot még ma
el kéne kezdeni

óh bennünk fénylő csillag
merj már megszületni

Szép Ernő:
Meglátod

A csillagok fölé
repül már az ember,
s lemegy olyan mélyre,
amily mély a tenger.

És lenn a tengerben
már fotografálhat,
ismerős lesz minden
rejtett növény, állat.

Mindennap az ember
új csodára ébred,
nem lesz semmi titka
majd a mindenségnek.

Távolba láthatunk,
távolba hallhatunk,
hosszú lesz az élet,
tán meg se halhatunk.

A lehetetlent is
szabad lesz remélni;
meglátod, hogy milyen
érdekes lesz élni.

Szandra: Szeretni

Nem tudtam, nem is sejtettem,
Hogy képes vagyok egész szívemmel,
Így szeretni.
Ez a Te ajándékod nekem.
Megleptél Önmagammal s Veled,
Kik egyek vagyunk, lehet.
Köszönöm hát Neked.


*


Várlak, szeretlek, áldalak.
Te angyal, ki hozzám jöttél, engem vártál,
Ó, hogy áldalak, hogy megláttál s értem megálltál.

Csillagokra nézek, s remélek.
Remélek Neked csodaszép álmokat,
hűseket, nyugalmasakat.

Látom, ahogy alszol.
Aranypilláid meg megremegnek,
Arcodon látom, jó helyen vagy,
Szeretet csitítja oly kedves lelkedet.
Hallom lélegzeted,
Ölemben fogom a fejed.

Nézlek, nézlek és látlak, látlak!
És fel nem foghatom micsoda csoda történik velem,
Áldásodból, édes Istenem.
Szép Vagy.
Te vagy a legszebb dolog a világon,
Ami történhetett velem.

József Attila: Virág

Megőrized-e lángvirágom,
mit kezem szivedre tűz?
Heve: nyaram, s ő nyíló berkem:
gyomnyi fekete tűz.

Volt úgy, hogy nem volt füstgyomocska,
de bokros mennyei jel, -
a pokolvihar a virágzást
tőle tanulta el.

Tőle tanulta s fellegszirma
fodrozva, rengve vonult,
s mint jácintporzók, kihajolván
villámival, lenyult.

Szaggatta, tépte gyomocskámat.
Harmatja jégeső,
és megborzongva rája rázta,
ki friss-nedvet leső.

Most virágpora leheletnyi,
és talán meddő korom,
mely, ím, reszketve száll hajadra
és gyászfátyolba von.

Szeresd és viseld lángvirágom,
mit kezem szivedre tűz,
forró nyaram ő s csendes berkem:
gyomnyi fekete tűz.

József Attila
(Mily szép vagy, milyen gyönyörü...)

Mily szép vagy, milyen gyönyörü,
mindenütt kerek s gömbölyü

Alvást ér, ha rád borulok,
mikor ölellek, megfulok
s holtomból ujjá éledek,
hogy el ne vesszelek tégedet.