Nagy László: Ki viszi át a Szerelmet

Létem ha végleg lemerült
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantu mezővé a szikla-
csípőket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerűlt,
ki rettenti a keselyűt!
S kiviszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra!

A virágnak megtiltani nem lehet....

A virágnak megtiltani nem lehet,
Hogy ne nyíljék, ha jön a szép kikelet;
Kikelet a lyány, virág a szerelem,
Kikeletre virítani kénytelen.

Kedves babám, megláttalak, szeretlek!
Szeretője lettem én szép lelkednek-
Szép lelkednek, mely mosolyog szelíden
Szemeidnek bűbájos tükrében.

Titkos kérdés keletkezik szivemben:
Mást szeretsz-e, gyöngyvirágom, vagy engem?
Egymást űzi bennem e két gondolat,
Mint ősszel a felhő a napsugarat.

Jaj ha tudnám, hogy másnak vár csókjára
Tündér orcád tejben úszó rózsája:
Bujdosója lennék a nagy világnak,
Vagy od"adnám a halálnak.

Ragyogj reám, boldogságom csillaga!
Hogy ne legyen életemben bús éjszaka;
Szeressen engem, szívem gyöngye, ha lehet,
Hogy az isten áldja meg a lelkedet.

Petőfi Sándor: Fa leszek, ha...

Fa leszek, ha fának vagy virága.
Ha harmat vagy: én virág leszek.
Harmat leszek, ha te napsugár vagy...
Csak hogy lényink egyesüljenek.

Ha, leányka, te vagy a mennyország:
Akkor én csillagá változom.
Ha, leányka, te vagy a pokol: (hogy
Egyesüljünk) én elkárhozom.

"Istenem, kire csak vágyom: ha vagy, adj nekem
adj a gyengének most egy kis erőt,
hogy ne törjek össze idő előtt.
S ha fenékig kell innom a poharam,
a méreg alját szó nélkül igyam."

Az biztos hogy Szabó Lőrinc vers, ha valaki tudja végig írja be legyen szíves! Kösz

Kedves Tom! Olvastam a verseket amiket beírtál és tetszettek. Ilyen tréfás slime-okat nem tudok, de most képzelj ide egy ilyen meghajlósat ;-)

(csak az összeset nem tudtam MÉG elolvasni nagyon sokat elolvastam)

Ne rejtőzz el, úgyis látlak
Rádcsukom a szempillámat.
Bent dörömbölsz a szívemben,
S elsimulsz a tenyeremben.

Elsimulsz az arcom bőrén,
mint vadvizen a verőfény.
Nagyon jó vagy, jó meleg vagy,
nagyon jó így, hogy velem vagy.

Mindenekben megtalállak,
s öröm markol meg ha látlak.
Nézz rám! Szólok a szemednek,
ne fuss el! Nagyon szeretlek.

Huh ? sajnos nem tudtam végigolvasni a verseket. Remélem nem ismétlés lesz.. (bár, ismétlés a tudás anyja :-)

Két karodban ringatózom
csöndesen.
Két karomban ringatózol
csöndesen.
Két karodban gyermek vagyok,
hallgatag.
Két karomban gyermek vagy te,
hallgatlak.
Két karoddal átölelsz te,
ha félek.
Két karommal átölellek
s nem félek.
Két karodban nem ijeszt majd
a halál nagy
csöndje sem.
Két karodban a halálon,
mint egy álmon
átesem.

"....egyszer véget ér az álom
egyszer véget ér a nyár
ami elmúlt soha nem jön vissza már...."

Váci Mihály: Éj

Az éj nagy barna csónak,
úszik az ég sötétjén,
- egy soha nem volt csónak
rózsáját hogy letépném!

A Duna kardél-fénye
kettészeli szívem.
Sorsom két meredélye!
- a hidat keresem.

Nem tudnék mit kívánni,
mert nem tudom, mi kell?
S már így kell itt kivárni,
azt ami nem jön el.

Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek,
Ha a merengés alkonyában
Szép szemeidnek esti-csillagát
Bámulva nézik szemeim,
Mikéntha most látnálak először....
E csillagot,
Amelynek mindenik sugára
A szerelemnek egy patakja,
Mely lelkem tengerébe foly-
Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek,
Ha rám röpíted
Tekinteted,
Ezt a szelíd galambot,
Amelynek minden tolla
A békesség egy olajága,
S amelynek érintése oly jó!
Mert lágyabb a selyemnél
S a bölcső vánkosánál
Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek,
Ha megzendűlnek hangjaid,
E hangok, melyeket ha hallanák,
A száraz téli fák,
Zöld lombokat bocsátanának,
Azt gondolván,
Hogy itt már a tavasz,
Az ő régen várt megváltójok,
Mert énekel a csalogány-
Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek,
Ha ajkaimhoz ér
Ajkadnak lángoló rubintköve,
S a csók tüzében összeolvad lelkünk,
Mint hajnaltól a nappal és az éj,
S eltűn előlem a világ,
Eltűn előlem az idő,
S minden rejtélyes üdvességeit
Árasztja rám az örökkévalóság-
Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek,
Boldogságomnak édesanyja,
Egy égbe-rontott képzelet
Tündérleánya,
Legvakmerőbb reményeimet
Megszégyenítő ragyogó valóság,
Lelkemnek egyedüli,
De egy világnál többet érő kincse,
Édes szép ifju hitvesem,
Minek nevezzelek?

Petőfi Sándor: Dacos leány!

Dacos leány!
Hagyd megcsókolni magad,
Hagyd átölelnem derekad.
Nap megy nap után,
S ha napjaid elhaladnak,
Maradsz magadnak.
Száraz derekad
Majd senki meg nem öleli,
Csak a koporsónak deszkája,
S halvány ajakad
Más nem csókolja, csak a sír férgei...
Gondolj reája.-
Mit érzesz,
Nem rendül meg szived?
Nem érezed,
Hogy ez hideg csók hideg ölelés lesz!

Nem Én választottam, Ő hívott engem
A hűség megtanított rá, hogy szabaddá kell lennem.
A szó kell csak hogy megérintsen, máris oltár lesz a testem.

Nekem így szép ez a hűség,
pedig széttép, ami mélyen benned ég.
Kínlódni így jó, a hűség a legkegyetlenebb béklyó.

Hát kísért meg újra
gyönyörű álruhádba bújva.
Hogy aztán jelmezed minden fodra legyen a hajnal sarkába dobva.
Meztelenséged szobra, így lesz az emlékezetnek foglya.

Nekem így szép ez a hűség,
pedig széttép, ami mélyen benned ég.
Kínlódni így jó, a hűség a legkegyetlenebb béklyó.

Jöjjön el már a nyugalom értem
túl annyi álmon, eltévedésen
Hogy ne meneküljek már tovább,
hogy ne meneküljek már tovább.

Ússzon el már az utolsó felhő
nyitná ki végre az ég ablakát.
Hogy ezen a tájon itt maradjak,
és ne meneküljek innen tovább.

Álljatok úgy az égen csillagok,
hogy jó szerencsét hozzatok.
Úgy álljanak a csillagok.

Rám talál tudom, itt is a jó szél
minden szigettől búcsúzni kell.
Mert ezen a földön találtam kincset
legalább azt ne veszítsem el.

Mert ezen a földön találtam kincset
legalább azt ne veszítsem el.
Mert ezen a földön találtam kincset
legalább azt ne veszítsem el.

Petőfi Sándor: Az én mátkám

Istenem, be várva várom
Azt az órát, amidőn
Kit nekem rendelt a végzet,
A leány ölömbe jön.

És ugyan ki és minő lesz
Majd az én szerelmesem?
Ugy sovárgok tudni, mint még
Nem sovarga senki sem.

Szőke, barna lesz-e fürte?
Szeme kék vagy fekete?
Felnyuló-e, mint a cédrus,
Gömbölyű-e termete?

Szép a szőke, szép a barna,
Mind a kettő szép, ha szép;
Hátha még a bájjal aztán
A jóság is frígybe lép!

Isten, ilyet adjsza nékem,
S nem bánom - csak ilyet adj-
Akár szőke, akár barna,
Akár kicsiny, akár nagy!

Váci Mihály: Fájó ölelés

Meglelt fiát - szeret az élet!
Forrón a szívére szorít.
Nem tudom: gyönyör, kín, mit érzek?
Valami úgy belém hasít!

Kiáltanék, szólnék ujjongva,
de elakad lélegzetem.
Ha úgy magához nem szorítna,
nagyobbat dobbanna szívem.

De értem én: -rámlelt az élet!
Forrón szorít s én ölelem,
s találkozásunk nagy percében
Elszorul s fáj, fáj a szívem.

Olvad az idő, mint a jégvirág,
és a tűnő boldogság majd véget ér.
Ott állsz egyedül, falevél a dombtetőn,
álmos holdfény rád köszön, s elfúj a szél.
De addig van remény, minden perc ünnepel,
hisz mindig van remény, hinni kell, ó hidd hát el!

Most élsz, most vigyázz, hogy jól csináld,
mert a legapróbb hibád megbosszulja önmagát.
Most élsz, most örülj hogy szép a nyár,
most örülj, hogy van ki vár, és a két karjába zár.

Múló örömök sivár létünk színpadán,
mikor egy szó hallatán dobban a szív.
Sajnos vége lesz, tudjuk már a kezdetén,
túl az álmaink ködén a semmi hív.
De addig van remény, minden perc ünnepel,
hisz mindig van remény, hinni kell, ó hidd hát el!

Most élsz, most vigyázz, hogy jól csináld,
mert a legapróbb hibád megbosszulja önmagát.
Most élsz, most örülj hogy szép a nyár,
most örülj, hogy van ki vár, és a két karjába zár.

Két szívdobbanás

Eldőlt, ki mer szemünkbe nézni,
ki emeli fel ránk fejét
bátran, velünk nevetve és mi
kinek szorítsuk meg a kezét;

kinek hajlik hozzánk a válla,
ha feszíteni kell az izmokat,
míg - mint gyermeki indulat,-
átjár melegen a munka láza;

ki harcol a mi fegyverünkkel,
ki az, ki szerszámot emel,
ki jön, ha hívják, nyílt tenyérrel,
s ki közeleg dugott ökleivel;

az emberiség kit ölel magához,
védelmezőn kit karol át,
s ki az, kit eltaszítva átkoz,
mint menekülő gyilkosát.

Összegyűjt ez a karolás itt
s elválaszt: - tudjuk már e bolygón
kit kell szeretni forrón,
s kit kell gyűlölni mindhalálig.

Szívünk nem bénítja sok kusza érzés,
benne szánalom s gyáva düh nem él:
bizonytalan és vívódó versét
megnyugtatta két tiszta szenvedély:

a szeretet árasztja szét,
s összemarkolva gyűlölet dobálja,
így lüktet szívünk e két
legemberibb érzelem ritmusán.

Váci Mihály

Ó boldogság, te szabadon szárnyaló madár
Szállj le hozzám sebesen, ne hagyj szenvedni már.
Borítsd fölém szárnyaid, vonj magadba végre,
Röpülj hozzám szép madár, tévedj le a földre.

Ó boldogság, te szerényen bimbozó rózsa,
Ne hagyd, hogy szenvedésem életem kioltsa.
Áraszd édes illatod, s nyílj ki kérlek bennem
Legyen ágyad s otthonod, kettéhasadt szívem.

Ó boldogság, te messzire illanó álom,
Hagytad, hogy életem sivataggá váljon.
Porrá zúzott sziklakő, homokvihar lettem,
Már meghaltam legbelül, kiszáradt a lelkem.

Petőfi Sándor

Szeretsz tehát.....

Szeretsz tehát, kedves szép angyalom?
Szeretsz valóban, én nem álmodom!
De mért hagyád a végső pillanatnak:
Megfejtését e drága szent titoknak?

Egy pillanat hozzá meg üdvemet
És elválási gyötrelmeimet;
Ugy jártam, mint ki palotát építettet,
S midőn fölépül, számkiűzik őtet.

Sovár szivemre föl nem tűzhetnéd
Az ölelésnek tündér gyűrüjét;
Nem szakíthattam ajkad szép bokrárul
Egy csók virágot édes útitársul.

Távol tetőled oly bús életem!
De egy eszmével meg-megszépitem;
Egykor mi mélyen, mélyen szállok én be
A viszontlátás gyönyörtengerébe!

Húsz év mulva

Mint a Montblanc csucsán a jég,
Minek nem árt se nap, se szél,
Csöndes szivem, többé nem ég;
Nem bántja újabb szenvedély.

Körültem csillagmiriárd
Versenyt kacérkodik, ragyog,
Fejemre szórja sugarát;
Azért még föl nem olvadok.

De néha csöndes éjszakán
Elálmodozva, egyedül -
Mult ifjuság tündér taván
Hattyúi képed fölmerül.

És akkor még szivem kigyúl,
Mint hosszu téli éjjelen
Montblanc örök hava, ha túl
A fölkelő nap megjelen....

Vajda János