Őrizem a szemed

Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet

Világok pusztulásán
Ősi vad kit rettenet
Űz, érkeztem meg hozzád
S várok riadtan veled.

Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet

Nem tudom, miért, meddig
Maradok meg még neked,
De a kezedet fogom
S őrizem a szemedet.

Ábránd

Szerelmedért
Feldúlnám eszemet
És annak minden gondolatját,
Eltépném lelkemet
Szerelmedért.

Szerelmedért
Fa lennék bérc tetején,
Felölteném zöld lombozatját,
Eltűrném villám s vész haragját,
S meghalnék minden év telén
Szerelmedért.

Szerelmedért
Lennék bérc-nyomta kő,
Ott égnék földalatti lánggal,
Kihalhatatlan fájdalommal,
És némán szenvedő,
Szerelmedért.

Szerelmedért
Eltépett lelkemet
Istentől újra visszakérném,
Dicsőbb erénnyel ékesíteném,
S örömmel nyújtanám neked
Szerelmedért!

Látod, nincs mit mondanom, a napot, az órát sem tudom,
csak várom, hogy üzend, hogy vársz.

Most nem ontom bátran, okosan a szót, a falon át hallom csak a rádiót,
ha erre jársz, engem itt találsz.

Ezer meg ezer éve keresem az utam, néha keresem a bajt,
És keresem azt, aki engem akart,akinek engem küldött, akit nekem szánt az ég.

És az a rádió úgy zokog, mintha szerelmet vallana,
és nekem szól a legbutább dala.

Mert ugyanúgy hívlak most is, szánalmas hogy mindent elhiszek,
hogy mennyire örülnék Neked.

Ezer meg ezer éve keresem az utam, néha keresem a bajt,
És keresem azt, aki engem akart,akinek engem küldött, akit nekem szánt az ég.

Tudod, hogy vár még rám, a holdnak tán a túloldalán,
Ő az, aki beszél bennem, érthetetlen angyal-nyelven.

Éjfélkor a sötét belémlát, ilyenkor vallanak a némák,
és a süketek dobhártyája beleremeg az éjszakába.
Nem könnyű a magunkba nézés, ítélőszékhez önidézés,
jaj, gyáva vagy, megfutsz magadtól, ha ilyen éjszakán elalszol!

Az ébrenlét a bátorság itt: lehurrogni lelked, ha ámít,
rágondolni, amire nem mersz, akármilyen nehéz, keserves,
büntetni magad röstellt könnyel, társ nélküli, szegetlen csönddel,
nézni, midőn a képre fény száll, amit az éj tükre elédtár.

Ó én tudom: a gyöngeségem legláthatóbb a tükör-éjben,
s én látom legjobban, hiszen éjjel magam vagyok rossz számízével.
Nincs kínzóbb a felismerésnél: hazugnak látni, mit beszéltél,
mondandónak, mit elhallgattál, adandónak, amit nem adtál.

Magam vagyok magam fegyence, bíráim legkegyetlenebbje,
s még az lehet csak, akin látszik, hogy éjszakákat áttusázik,
aki velem éber az éjben: legyen bírám, s ha kell pribékem,
de megítélni hogy merészel, aki nyugodtan alszik éjjel?

Legyen a bírám talpig ember, magát vizsgáló becsülettel,
s ítéljen el, egyazon szinten, mint embert ember, istent isten,
mint ön-legyőző ön-legyőzött, miként legyőzöttet legyőzött,
de sárga törpék tű-sisakban nem mocorogjanak alattam.

Ha számonkérő éjben alszol:jaj, gyáva vagy, megfutsz magadtól!
Bár nehéz a magunkba-nézés, ítélőszékhez önidézés,
de áldozzunk ennyit magunkat, kiéjszakázott igazunknak,
s azoknak, akik tisztelettel úgy neveznek minket, hogy Ember.

(Baranyi Ferenc)

Tom drága! Ez van... előtted nem tudom a lelkivilágomat álarc mögé bújtatni!

Zorán. Nagyon szép szám és sokat mond. (Ez egy válasz Moncy üzenetére (2004. 12. 07. kedd 14:07), amit ide kattintva olvashatsz)

Hogy értsd, egy pohár víz mit ér
ahhoz hőség kell, ahhoz sivatag kell.
Hogy lásd, egy napod mennyit ér
néha látnod kell, az élet hogyan fogy el.

A lángot akkor őrzöd még
ha félsz, hogy ellobban, elég
S elveszted fényét, melegét.

Jó, mikor hisszük még,lehet olyan a világ
Amilyet szeretnénk
Hidd el, a hajnal attól szép,
hogy minden éjben ott lapul
az örök sötétség.

Egy érzés mindent eltakart,
s elhittük mindörökké tart
s a törvény nálunk dől le majd.

De jaj, a szerelemnek múlnia kell
s ha múlik akkor fájnia kell
hogy érezd mennyit ér, míg tart, míg él.
A szerelemnek múlnia kell akkor is ha égig emel.
És szép, hogy mást hiszel, mert mást ígér.


Várj, a kezed ne húzd el
Annyi csodát ígér, amikor hozzám érsz
Ha sírsz, a szemed ne takard el
Miért titkolnánk hogy egy kicsit nehéz.

Egy érzés mindent eltakart,
s elhittük mindörökké tart
s a törvény nálunk dől le majd.

De jaj, a szerelemnek múlnia kell
s ha múlik akkor fájnia kell
hogy érezd mennyit ér, míg tart, míg él.
A szerelemnek múlnia kell akkor is ha égig emel.
És szép, hogy mást hiszel, mert mást ígér.....

Tudod mit? Ne védekezem.
Nincs rád időm.
Hazudj, ravaszkodj, őrjöng. Mit tegyek?
Átnézek rajtad, mint a levegőn.

Elég volt annyi éven át remélni
és várni kíméletesen.
Már nem kíméllek, nem is figyelek rád.
Válallak és léted megszüntetem.

Ha barát akarsz lenni, elfogadlak, d
e kibírlak, mint bármi mást.
Úgy néztelek, mint elmúlt örömöt,
nézlek majd, mint egy sorscsapást.

Téged csak a magad fájdalma izgat,
ma is csak a dühödnek élsz.
Nincs rád időm. Majd beszélgetünk újra,
egyszer, talán, ha észretérsz.

(Szabó Lőrinc)

ISMERETLEN SZANSZKRIT KÖLTŐ: SZERETKEZÉS KÖZBEN

Selymes húsa hozzád tapad, ölébe süpped
horgonyod,
körülvesz édes szőre,

csorgatott méz a pillanat, megszédülsz és
azt gondolod,
nem válsz el soha tőle,

nincs bánat, gond, se fájdalom,
nincs múlt s jövő csupán jelen,
s száguldasz rajta, meztelen

lovas, amíg az élvezet ágyékodból
fejedbe száll,
s libabőr futkos hátadon

szemet hunysz; nyíló, illatos lótuszvirág
az életed
s a mindenség tökéletes.

"Kik által s miképpen lettem, aki lettem?
Nem tudom, de tudom, hogy kellett szeretnem.

S a nagy csatatéren, lehettem bár olcsó,
nem voltam sem barbár, sem furcsa utolsó.

S tudtam nagyszerűen, költősen szeretni,
valaki számára egyetlenegy lenni.

Úgy-úgy elborulni részeg szerelemben,
hogy bolond álmokban sem lehetne szebben"

(Ady)

Összegabalyodva, mocskosan, zihálva,
de homlok a homlokon, váll a vállra,
úgy fekszünk itt, olyan hiába,
mint két zsoldos, ki egymást halálra
szúrta, kaszabolta és vágta,
s most fekszenek, egymás kardjába
dőlve, mégis egymás karjában,
szívük, tüdejük, agyuk kitárva
a szemérmetlen napvilágra,
fekszünk pucéran a hiába-
harcmezőn elárvult, árva
nyomorult zsoldosok sokaságában,
oly egyedül, hogy sírásra
görbül a test, egyetlen száj csak,
fekszünk,
temetetlenül-
De életem véresre harapva,
Rá tudok-e nézni magamra,
Káromkodva és felzokogva
-mellemhez szögezett szívemmel-
ki tudok-e állni a napra?
Föl tudok-e ébredni reggel,
ha nem kell megvívnom szemeddel,
ha a mindennapért nem veled kell
pusztulásig megverekednem?
Halálos ellenségem, szerelmem!
Ne hagyj magamra!

Szerelem?
Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon,
Elrévedezni némely szavadon,
Mint alkonyég felhőjén, mely ragyog,
És rajta dúl derengő csillagok.


Én nem tudom, mi ez, de édes ez,
Egy pillantásod, hogyha megkeres,
Mint napsugár, ha villan a tetőn,
Holott borongós már az este jön.


Én nem tudom, mi ez, de érezem,
Hogy megszépült megint az életem,
Szavaid selyme szíven simogat,
Mint márciusi szél a sírokat!


Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon,
Fájása édes, hadd fájjon, hagyom.
Ha balgaság, ha tévedés, legyen,
Ha szerelem, bocsásd ezt meg nekem!

(Juhász Gyula)

Állok az ablak mellett éjszaka
s a mérhetetlen messzeségen át
szemembe gyűjtöm össze egy szelíd
távoli csillag remegő sugarát.

Billió mérföldekről jött e fény,
jött a jeges, fekete és kopár
terek sötétjén lankadatlanul,
s ki tudja, mennyi évezrede már.

Egy égi üzenet, mely végre most
hozzám talál, s szememben célhoz ért.
S boldogan hal meg, amíg rácsukom
fáradt pillám koporsófedelét.

Tanultam én, hogy általszűrve a
tudósok finom kristályműszerén,
bús földünkkel s bús testemmel rokon
elemekről ád hírt az égi fény.

Magamba zárom, véremmé iszom
és csöndben és tűnődve figyelem
mily ős bút zokog a vérnek a fény,
földnek az ég, elemnek az elem.

Tán fáj a csillagoknak a magány,
a térbe szétszórt milljom árvaság?
S hogy össze nem találunk már soha
a jégen, éjen s messziségen át.

Ó csillag, mit sírsz? Messzebb Te se vagy,
mint egymástól itt a földi szívek!
A Szíriusz van tőlem távolabb,
vagy egy-egy társam, jaj ki mondja meg?

Ó jaj, barátság, és jajj szerelem!
Ó jaj, az út lélektől lélekig!
Küldözzük a szem csügged sugarát
s köztünk a roppan, jeges űr lakik.

Szeretlek, szerelem, szeretsz-e?
Bűnös, vétkező kikelet, igaz-e?
Nem hittem, nem akartad, lehet-e?
S bejelentés nélkül
Tudatunk, akaratunk nélkül
Egymásra talált lelkünk.

Óvtál, féltetted magad, jó lesz-e?
Adhatok, kaphatok, valós-e?
Elmentünk, akartuk, szép volt-e?
Gyönyörű, zavaros Tisza-part,
Lelkünknek megnyugtató,
felszabadult partja volt.

Adni csodás, kapni még szebb, hiszed-e?
Titkolni nehéz, tagadni lehetetlen, tudod-e?
Pár óra, csókod íze kevés, érzed-e?
A végtelen időre nem tudlak tagadni,
A boldogságot nem lehet szinlelni.

Megbántottál, engedtem, hogy megbánts?
Nem úgy akartad, nem úgy értettem?
Fájt, vagy úgy akartam, hogy fájjon?
Elmúlik majd, s akkor is akarlak,
A szem, a csók, az ölelés nem hazudhat.
A valaminek rabja vagyok s rabja vagy!

Mindig azt mondd, amire gondolsz
Ha szeretsz valakit, mond meg Neki!
Ne félj kifejezni önmagad!
Nyújtsd ki a kezed és mond meg a másiknak,
hogy mit jelent számodra.
Mert mire eldöntöd, hogy melyik a megfelelő időpont, már túl késő lehet.
Ragadd meg a napot, soha ne sajnálkozz.
És ami a legfontosabb: maradj közel barátaidhoz és családodhoz!
Mert Ők segítettek abban, hogy azzá légy ami ma vagy.

(Végülis ez nem vers.. ezek csak gondolatok....)

ELFOGYNI AZ ÖLELÉSBEN


Szájon, mellen, karban, kézben,
Csókban tapadva, átkosan
Elfogyni az ölelésben:
Ezt akarom.



Epében, könnyben és mézben,
Halálosan, tudatosan
Elfogyni az ölelésben:
Ezt akarom.



Ilyen nagy, halk, lelki vészben
Legyek majd csontváz, víg halott.
Elfogyni az ölelésben:
Ezt akarom.



Ady Endre

Egy félig csókolt csóknak a tüze lángol elébünk.
Hideg az este.
Néha szaladunk, sírva szaladunk
S oda nem érünk.

Hányszor megállunk. Összeborulunk.
Égünk és fázunk.
Ellöksz magadtól: ajkam csupa vér,
ajkad csupa vér.
Ma sem lesz nászunk.

Bevégzett csókkal lennénk szívesen
Megbékült holtak,
De kell az a csók, de hí az a tűz
S mondjuk szomorúan:
Holnap, majd holnap.

A tízparancsolat (Mózes 20. 2-17.)

Én az Úr vagyok a te Istened, aki kihoztalak Egyiptom földjéről, a szolgaság házából.
Ne legyen más Istened rajtam kívül!

Ne csinálj magadnak semmiféle istenszobrot azoknak a képmására, amik fenn az égben,lenn a földön vagy a föld alatt a vízben vannak. Ne imádd és nem tiszteld azokat, mert én, az Úr a te Istened, féltőn szerető Isten vagyok!
Megbüntetem az atyák bűnéért a fiakat is harmad- és negyedízig, ha gyűlölnek engem. De irgalmasan bánok ezerízig azokkal, akik szeretnek engem, és megtartják parancsolataimat.

Ne mond ki hiába Istenednek, az Úrnak nevét, mert nem hagyja az Úr büntetés nélkül, ha valaki hiába mondja ki a nevét!

Emlékezzél meg a nyugalom napjáról, és szenteld meg azt! Hat napon át dolgozz és végezd mindenféle munkádat! De a hetedik nap a te Istenednek, az Úrnak nyugalomnapja. Semmiféle munkát ne végezz azon se te,se fiad,se lányod,se a kapuidon belül tartozkodó jövevény. Mert hat nap alatt alkotta meg az Úr az eget, a földet, a tengert, ami azokban van, a hetedik napon pedig megpihent. Azért megáldotta és megszentelte az Úr a nyugalom napját.

Tisztelt apádat és anyádat, hogy hosszú ideig élhess azon a földön, amelyet Istened, az Úr ad neked!

Ne ölj!

Ne paráználkodj!

Ne lopj!

Ne tanúskodj hamisan felebarátod ellen!

Ne kívánd felebarátod házát! Ne kívánd felebarátod feleségét, se szolgáját, se szolgálóját, se ökrét, se szamarát és semmit, ami a felebarátodé!

Köd előttem, köd mögöttem, isten tudja, honnan jöttem,
szél hozott, szél visz el, minek kérdjem: mért visz el?

Sose néztem, merre jártam, a felhőkből kiabáltam
erdő jött: jaj be szép! - megcibáltam üstökét.

Jött az erdő: nekivágtam, a bozótban őzet láttam,
kergettem, ott maradt, cirógattam, elszaladt.

Ha elszaladt, hadd szaladjon, csak szeretőm megmaradjon,
szeretőm a titok, ő sem tudja ki vagyok.

Isten tudja, honnan jöttem, köd előttem, köd mögöttem,
szél hozott, szél visz el, bolond kérdi, mért visz el?

A szél, ha hűvös éjszakákon lehűti mámoros fejem,
A Te hideg utolsó csókod, az jut eszembe énnekem.

Hiába száll agyamra mámor, s virrasztok annyi éjszakát
Mindig érzem annak a csóknak halálos, dermesztő fagyát.

Ajkad akkor tapadt ajkamra utolszor.. aztán vége volt..
Talán tavasz sem volt azóta, az egész világ néma, holt.

Mikor a szél fülembe súgja, hogy csóknak, üdvnek vége van,
A sírból is életre kelnék: zokognék, sírnék hangosan.