Ha a szívem beszélni tudna
Anthony Soghrum


Ha a szívem beszélni tudna
is elakadának szavai,
minden egyes dobbanással neved
remegve próbálná kimondani.
Félelemmel tele attól, hogy megtöri
ezt a varázslatot mi körülöttünk lebeg,
én magányomban, hiányodban könnyes szemmel
suttogom neked, hogy őrültem SZERETLEK!

Szeretném ha szeretnének.......

Sem utódja, sem boldog őse,
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek.

Vagyok, mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény,
Lidérces, messze fény.

De, jaj, nem tudok így maradni,
Szeretném magam megmutatni,
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak.

Ezért minden: önkínzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének
S lennék valakié,
Lennék valakié.

Ady Endre

Fehér sziklán ülök a völgy felett, s a patakkal beszélgetek.
A víz úgy suhan a köveken át, selymesen, puhán, mint a fellegek,
s oly súlytalan hogy már lebeg...
Fodroz, iramlik, árad cseppre csepp, a völgy hosszán, lejtős sziklákon át, nappal meg éjjel, tovább és tovább...
Az útja még nehéz és meredek, de ő csak mesél, csacsog és nevet,
s vígan, fürgén szeli át a hegyet...

Ó, te tiszta, áttetsző kis patak, hadd nézzelek még, hadd csodáljalak!
Tovasuhansz a fehér falakon, s ezer szilánkokra osztod önmagad, ezer tükör-szilánkra, mint a nap!

Dalolsz, dalolsz, tündöklőn, szabadon, s dalomba ömlik a te éneked...
Egyek vagyunk, s nincs bennem semmi más, csak árnytalan, nem szűnő ragyogás!
Fehér sziklán ülök a völgy felett, s a patakkal beszélgetek...

Érted! Érted?

Kiáltom neved, s várom, hogy végre meghalld hangom,
Itt állok teljesen összetörve, túl lépet rajtam az életem,
S csak rád vágyik minden remegő porcikám,
Minden éjjel a várfalon ülök s várom, hogy te is mellém ülj,
Hogy elmeséld életed, s tudjam éppen merre jársz.

Elveszettelek teljesen, pedig te az életed adtad kezembe,
De most én is minden feladtam, érted,
Az eddigi életem magam mögött hagytam,
Azért mert megtanultam igazán szeretni.

A távolság mégnagyobbra nőtt, de én itt várok,
Féléven át s ha kell egy egész életen át,
A várban a lehulló falevelek közt,
A hófehér tájban, s a virágzó tavaszi szélben várok rád,
S akkor talán visszatérsz hozzám, s mellém ülsz.

Hiányzol! Egyre nehezebbek a napok, de én harcolok,
Minden megélt perc távolabb tol tőled,
Ahogy lelkemben is halkul már hangod,
S az álmaimban már halványan látom arcod,
Hol van az a gyönyörű mosoly?

Egy kép amiben látom, de egyre gyengébb a varázsa,
Már nem azt látom benne amire most a legjobban vágyom,
De a remény bennem él, s tudom vissza térsz,
S mi leszünk végre az álom pár úgy mint a fórumon,
Az utcán sétálunk majd, s mindenki utánunk fordul majd,
S mosollyal az arcán megjegyzi; -de szépek, ők igazán összeillenek.

S tudod mosolyodra mosolyom válaszol,
S boldogságodra az én örömöm ami kifejező,
Két külön test, két külön élet, mégis egyek vagyunk,
Belül egy érzés hajt minket, hogy elérjük egymást,
Mint már annyi álomban s versben, végre egyé váljunk.
Egy új nap mikor minden más lesz melletted ébredjek fel,
S az arcod ahogy édesen alszol valósággá válik egy pillanat alatt.

Szükségem van rád most jobban mint eddig bármikor,
Hogy tudjam mellettem vagy, s ezekben a nehéz percekben erőt adsz,
Mert nem könnyű búcsút venni az eddigi életemtől,
S úgy újat kezdeni, hogy te nem vagy sehol,
Bizonytalan minden léptem, de feléd tartok hidd el,
Mert bízok benned, s hiszek minden egyes szavadnak.

Ahogy itt hagytál nem volt szép,
Egy utolsó üzenet s már el is mentél,
Fájt, de tudom jobb ez így, könnyebb neked s nekem,
Csak nem értem miért menekülsz tőlem?
De én itt várlak vissza bármennyi ideig is leszel távol,
S a nyár első meleg napsugaraiba zárva érkezel,
S örök nyár lesz utána szívemben s szívedben!

Sokat gondolok rád mostanában
Ha kinn ülök a szobám ablakában
Dalok születnek fejemben, szépnél szebbek
De sehogy sem tudok formát adni ennek.
Az ürességtől döng az agyam
Nem és nem értem meg magam...
Szenvedek, fáj, kínnal ég a szív
Rohannék hozzád de senki sem hív
S ha még is ha látlak végre
Szám mozdulna ha nyelvem még élne...
Nem tudom másként elmondani mit érzek
Leírom hát hogy szeretlek téged
Serceg a ceruza, lobban a gyertya lángja
Szemeim zöldek ez a vérem átka
Majd ha kihül vérem barna lesz újra
De nem viszlek magammal arra az útra,
Nem vihetlek,ilyet nem teszek
Ha oda elindulok,csak mérget vagy jó pengét viszek
Mielött utolsót dobban a szívem
Akarom hogy tud kicsikincsem
Sokminden köt hozzád,tudod
Álmaimban mindig a kezem fogod,
Lehet hogy elment az eszem,
De nem miattad,érted teszem....

Álmodom, hogy velem vagy,
Hogy fülembe súgsz édes szavakat.
Kezedet érzem arcomom,
S csókjaidat ajkamon.
Mikor elmentél tőlem a szívem fájt,
A boldogság helyébe lépett a magány.
Tudom, hogy boldog volt minden pillanat,
De mind ez, egyszerre elillant...
Neked más kell, Ő az egyetlen,
Őt keresed mindenkiben.
Ha megkérdezné valaki mit jelentesz nekem,
Tán büszkeségből azt felelném,
Semmit, csak egy elmúlt szerelmet!
De mást lát a szem, ott messze túl a könnyeken,
MÉG MINDIG TE VAGY A MINDENEM!!!

Szédít a hallgatásod, mintha sziklafalról néznék a szakadékba.
Földrengés lehetett, ami ilyen mélységeket ásott.
Aki innen leindult, visszalopódzott félúton: elébe vágott a meredély éle,
elébe állt a tiltó sziklafok.

De Én tudom: most vagy leérek vagy lezuhanok.
Érzed-e milyen nagyon félek?

A pillanat peremén állok, s élet halál döbbenetével a szívemben belekapaszkodok a mosolyodba, ha most szemed el nem ereszt e felszült csendben:
talán zokogva, talán mosolyogva de:
letalálok, végre letalálok....

Szállj le éj,az óra üssön Száll a perc,de én nem űzöm Fogynak a napok,
hetek elsuhanva Nincs mi időt,s szerelmet visszaadna
Hol feledésnek éje vár De lásd tudom még szó szerint Azt a dalt,mi oly messze már
Tiéd e dal,s enyém,szívem.
Nincs még két szív oly egybehangzó Mint szíved, és az én szívem Csendben válnak el,
egy szót se szólva, Kiket az élet űz tovább És az ár,
a tengerár lemossa, A tűnt szeretők lábnyomát.

"Sziklámon ülök a megszokott parton és ujjaim közt a képedet tartom, s hagyom, hogy a sós víz csak fröccsenjen rám.
Gyerünk nem kell már, engedd el vigye a víz, hiszen néma és fakó és nincs benne íz,
de a kép oly görcsösen tartja kezem.
Nem, nem enged el. Nem ,el nem eresztem.

Próbáltalak 100X is elfeledni, levegőnek nézni de nem megy, nem tudok levegő nélkül élni. Próbáltam úgy tenni, ahogy mások, talán jobb ha továbbállok, de nem tudok mert közös a szívünk és közös az álmunk. Azt hittem elillant a lelke mélyéről illata, nyála a szám széléről, de nem, csak bódít szelíden tovább. Besétáltunk könnyen a szerelem ajtaján, de kijutni nem tudunk, együtt égünk talán. Talán el lesz a legszebb halál, igen ez a legszebb halál...

Próbáltalak 100X is elfeldni, levegőnek nézni de nem megy, nem tudok levegő nélkül élni. Próbáltam úgy tenni, ahogy mások, talán jobb ha továbbállok, de nem tudok mert közös a szívünk és közös az álmunk. Próbáltalak 100X is elfeledni, levegőnek nézni, de nem megy, nem tudok levegő nélkül élni. Olvastam szájról és már értem, ahogy nyelvemmel nyelvedhez értem. Megértem... csókodba haltam és csókodból éltem..."

Kezemben már csak a képeid vannak,s az emlékek Rólad sorra megmaradtak.
Nem valószínű,hogy ezekhez újak jönnek,
mert kezemet,mit feléd tartottam,immáron ellökted.
Ezekkel kell beérnem,amíg csak élek,
mert nem hiszem,hogy látlak még,de én még REMÉLek!

Mikor először megláttalak,ragyogott minden ,sütött a nap.Megismertelek,beléd is szerettem,talán te is szerettél,talán nem.Szerelmünk nem sokáig lángolt,
mert te eldobtál-de milyen kár volt,
majd belátod mikor keresed,azt a szerelmet,
ki már (el)feledett.
Visszasírod egyszer még magad hozzám,de akkor majd én utasítalak el némán!

Amíg nem szerettél senkit a világon,boldog voltál,mint madár az ágon.De ha meglátod őt,ki szemét rádveti,ha még nem szerettél,megtanulsz szeretni.Ezután kínos nyugtalanság éjjeled,nappalod,felé száll,majd minden sóhajod.Bárhogy is szereted,nem fog neked hinni,s ha igazán szereted,megtanulsz sírni.Amikor már azt hiszed a legjobban szeret,szíved érte lángol,lelked érte remeg,akkor látod őt mással csókolózni,s ha igazán szereted,megtanulsz csalódni.Szíved akkor marják vad érzések,olyan a lelked,mint egy feldúlt fészek.Bár szeretnéd,de nem tudod feledni,S HA IGAZÁN SZERETED,MEGTANULSZ:SZENVEDNI!

Könnyek hullanak az idő szelével,
Csak az emlék ami megmarad,
Gyakran amikor behunyom a szemem, mintha megérintene kezével
S mintha a szél a fülembe súgná újra azokat az édes szavakat.

Leírni azt ami ésszel felfoghatatlan nemlehet, és nem is akarom,
Ami most a kezemet vezette, az az üresség, és a fájdalom,
Ez az üzenet talán az utolsó,amelyet neki küldök,címzek,
Szerelmem Zodd-sama, ezzel csak aztüzenem Nagyon Szeretlek Téged!

Pedig, minden olyan szép lehetett volna.
De te becsaptál és ledobtál a borba...
Egyedül maradtam, nem vigasztalt senki,
elakartam az érzéseim elől menekülni.
De becsaptam magam, és másokat.
Elakartam felejteni mindent.Téged.a hazugságaidat.
Az együtt töltött boldog perceket,
a szomorú könnycseppeimet,
az átsírt, utcán bolyongós éjszakákat.
Mindent, ami Rólad szól.A vágyaimat.
Te még nem tudod.
Egysze talán, majd elmondom.
Elmondok neked mindent.
Mindent, ami miattad történt velem.
Egyszer talán megmutatom a verseket,
amiket hozzád írtam, még régen.
Azóta, minden megváltozott körülöttem.
Nagyon sok dolgon keresztülmentem,
azóta más ember lettem,
de titokban még mindig Téged SZERETLEK!

Te voltál az, kiben megbíztam,
kinek minden bánatomat elmondtam.
Te voltál az, kihez tanácsért fordultam,
aki segített ha bajban voltam.

Te voltál az, ki megértett
aki meghallgatta ha sokat beszéltem,
Te voltál az, ki a legjobb barátom lett
s akit végül a legjoban szerettem.

Dühös vagy rám, megértem.
Amiért dühös az ember, ha társa elárulja keményen.
Megértem.

De ne fájjon a fejed soká, amíg még megvan tenéked,
gondolkodtam helyetted is és ez téged megéget.
Emlékszel még, mikor egyszer jóban voltunk, te meg én,
ketten voltunk, jóban rosszban, s most egyikünknek menni kél.

Választhatsz, hogy hogyan halsz meg, emléked örökké fennmarad,
ó te szerencsétlen balfék, elárultad tenmagad.
Én jól tudtam, hogy mindíg hittél jóban, rosszban és gonoszban,
Kénytelen vagy tisztán élni, tovább hinni, nem beszélni,
megrohadni mocsokban.

És én ott leszek majd a tömegben, figyelni foglak tégedet.
Te, te és csakis te! Én sose szerepelhetek.
Némán nézlek majd, amint fejed a porba hull,
Némán vigyorgok ott, tenéked, míg te üvöltesz vadúl.
Végül a hóhér, (ki én vagyok) megöli fáradt testedet,
Megkönyebbülten nyel egyet, mert tudja: félelemmel reszketett,
de nincs már benned gyűlölet.

Most elhalványul a fény
És minden gyermek aludni tér
Kérlek, vigyázz rájuk még
Amíg nem lesznek örökre a tiéd

Most elhalványul a fény
És minden ember aludni tér
Kérlek, vezesd őket még
Amíg szívük egészen nem a tiéd

Most elhalványul a fény
És minden lélek aludni tér
Kérlek, szeresd őket még
Hagy legyen az én lelkem is a tiéd

Ha majd elhalványul a fény...

Nem tudok már semmit mondani,
hagyd a csendet hallgatni.
Az emlék mindig itt lesz velem,
én örökre emlékezem.
Nem maradt már semmi nekem,
a csend beszél helyettem.

Ha a szív összetört,
megragasztani nem lehet.
Ha az érzelmek tovább élnek,
kitörölni őket nem lehet.
Bár szeretnék elfeledni mindent,
mindennek búcsút intek.
Te Csodálatos Idegen,Neked nem tudok,
Ha ez így megy tovább, belepusztulok.

Sétálok az utcán,
hallok egy nótát,
megállok, és hallgatom
szívembe hasít a fájdalom,
a felismerés agyamba villan,
a sok végig sírt, magányos óra,
nem akarok emlékezni azokra,
4 fal közé zárva,
csak a halálra várva,
kezembe kés szorult,
a fájdalom erősebbnek bizonyult,
úgy éreztem, nem kellek senkinek
azt hittem nem tévedek,
hogy nincs más kiút,
jobb lesz, ha életem már csak múlt...