Hajad puha selyme, örök szép remény,
szemed tiszta tükre földöntúli fény.
Kezed meleg bársony, szelíd, mint az éj,
csókod édes álom, repíti a szél.
Szerelmed forró vágy szíved rejtekén,
égjen lángja bennem, legyen az enyém.

Megpróbáltalak elfeledni,
de nem sikerült
Nyomasztó képek s álmok sorozata,
ezt már nem bírom tovább.
Tűnj el kérlek haggyj békén,
nem kellesz már nekem.
Lelkem mélyén még szeretlek,
de igazán szívből gyűlöllek

nincsen szerelmi bánatom ájjunkmármeg:) csak ezek jönnek és az ilyen verseket szeretem nyugi:)

Mikor megkérdezted mit választenék TÉGED
vagy az Életet,
Azt feleltem az Életet!
És te elmentél anélkül , hogy tudtad volna hogy TE
vagy az Életem!

Engem nem érdekel már semmi,
Engem nem érdekel már senki,
Nem érdekel, hogy mi lesz velem,
Mit tesz velem az én Istenem.

Engem nem érdekel már semmi,
Engem nem érdekel már senki,
Nem érdekel, hogy mi a dolgom,
Mit kell nekem még megtanulnom.

Ha nem érdekel, mért kell tennem,
Mit parancsolnak még én nekem?
Ha elvégeztem feladatom,
Jutalmamat miért nem kapom?

Mondd meg Istenem, mit kell tennem,
Hogy jutalmamat elnyerhessem?
Nem kell Neked csak egyszer szólnod,
S rögtön hű szolgáddá válok.

Úgysem tudom Őt elfeledni.
És egyszer úgyis el fog jönni,
Felnyúl értem rideg kaszával,
S a pokolba ránt magával.

Halál borús karján megnyugszom,
Ez nekem a végső jutalom.
Nincs már más vágyam, csak meghalni,
Erről a Földről elballagni.

Nincs már kedvem az életemhez,
Értsd meg szívem, most el kell mennem,
Téged feledni lehetetlen,
Életemet így nem élhetem.

Engem nem érdekel már semmi,
Engem nem érdekel már senki,
Nem érdekel, hogy mi a dolgom,
Nekem már csak egy a fontos.

Engem nem érdekel már semmi,
Engem nem érdekel már senki,
Nem érdekel, hogy mit kell tennem,
Szívem, nekem most el kell mennem!

Eljött az utolsó nap, amikor még láthatlak Téged.
Kevés az idő és utána elveszítelek végleg.
A remény még egy darabig mellettem marad,
de az égető vágy, már nemsokára lankad.

A végső órákat széppé szerettem volna tenni,
De Te olyat tettél, mit soha nem fogok feledni.
Megaláztál. Megbántottál és összetörtél.
Viselkedéseddel, szavaiddal megöltél.

Minden egyes szavad kés szúrásként érte szívem.
Kímélet nélkül romba döntöttél bennem mindent.
Meggyanúsítottál olyannal, miről nem is tudtam,
és mind a mai napig azt hiszed, hogy hazudtam.

Pedig soha nem hazudtam volna Neked,
de mégsem voltál képes hinni nekem.
Nagyon zokogtam, de Te csak kegyetlenül kinevettél,
láttad Teérted hulló könnyeim, mégsem hitegettél.

Arcod egyenesen utálatot, undort tükrözött,
mindezek ellenére csak az életet gyűlölöm.
De tudom, hogy a remény hal meg utoljára,
még akkor is, ha már nincs más csak a bánat.

Leromboltad azt, mit keserves munkával építettem,
mert ártatlan, fájó szívemet örökre elítélted.
Börtönbe zártad tiszta szívemet, lelkemet,
nem haragszom, pedig mindez mélyen megsebzett.

Nem tudsz olyat tenni, miért megharagszom.
Ígérem holtomig melletted maradok.
Soha nem feledlek, örökké emlékeimbe zárlak,
még akkor is, ha a múlt emlékei ennyire fájnak.

A lemenő nap utolsó sugarait is szívembe zárom,
hiszen még abban is, a Te gyönyörű arcodat látom.
Így legalább itt fogsz élni örökké a szívemben, én velem,
és senki nem fogja tudni, hogy egy életen át SZERETTELEK.

Elvesztettem a legjobb barátnőmet,
aki bánatomban mindig megölelt.
Sokáig nagyon jóban voltunk,
most mindenért egymást okoljuk.

Sokban hasonlítottunk egymásra,
még a rosszban is mellette álltam.
Együtt nagyokat nevettünk,
mondhatnám egy tányérból ettünk.

De Ő cserben hagyott engem,
lelökött a mélybe, majd elment.
Mindezt nevetve csinálta végig,
addig rúgott míg meghaltam mégis.

Ezt azért csinálta, mert boldognak látott,
szerelmes lettem és félt, hogy tőle elválok.
Pedig SOHA nem hagytam volna el,
de Ő elhagyott engem. Irigy lett.

Elválasztott engem a barátomtól,
elintézte, hogy ott hagyjam magamtól.
Közénk állt, és ezt tudom örömmel tette,
hogy lássa nem maradok mással, csak vele.

Fájdalmat okozott. Sírtam.
Összeomlottam. Tovább nem bírtam.
Öngyilkos akartam lenni.
Megálltam. Nem akartam tovább menni.

De tudtam, hogy erősnek kell maradnom,
hogy tovább menjek, azt kellett akarnom.
Bánattal teli szívvel föltápászkodtam,
minden éjjel Istenhez fohászkodtam.

Tovább ballagtam a rögös úton,
szememből a könny egyre csak hullott.
Valamit mindmáig nem feledtem el.
Hogy akkor..., ott... MINDENEM ELVESZTETTEM!!!

Megláttalak és rögtön megszerettelek.
Bármit megtettem volna, hogy megszerezzelek.
De sajnos nem tehettem semmit Érted,
mert Te más voltál és emiatt féltem.

Megbántottál. Visszautasítottál.
Ezzel szívembe nagy kést hajítottál.
Mind e közben csak nevettél,
és csak hamar elfelejtettél.

El mondtál mindennek, megátkoztál,
és ezzel nagyon-nagyon megbántottál.
Csak lehajtott fejjel sírtam,
szívem tovább már nem bírta.

Levetettem magam a mélységbe,
hisz odáig üldözött szépséged.
Azt reméltem, hogy lejössz segíteni nekem,
eszedbe sem jutottam. Nem foglalkoztál velem.

Vártalak, de nem jöttél le értem,
hiába mondtam - SZERETLEK Téged!
Láttam, hogy nagyon büszke vagy saját magadra,
amiért engedted, hogy egyedül maradjak.

Hidd el, örültem boldogságodnak.
csak elszomorított, hogy gonosz vagy.
Azt hittem kedvelsz engem.
Most már tudom, hogy tévedtem.

Nem akartam Neked rosszat,
bár csak a bánatot hoztad.
Megbocsátok Neked, persze nem haragudtam,
és nem is fogok, bármit szemebe hazudhatsz.

Tönkretehetsz. Meglophatsz. Utálhatsz.
Akkor is rohanni fogok utánad.
Bármit teszel sZeretni foglak.
és siratni fogom bánatodat.

Örökké imádni fogom két szemed,
még akkor is, ha Te elfeledsz.
Hiába vártad már nagyon a halálom,
reménykedtem, hogy még szívedre találok.

Hideg vérrel megtiltottad, hogy szeresselek.
Megparancsoltad, hogy Téged elfeledjelek.
Boldog voltál, mert láttad szememben a fajdalmat,
ezért én ÉLETEMET A HALÁLNAK ÖRÖMMEL ÁTADTAM.

Életem azóta teljesen reménytelen,
mióta nem látom két gyönyörű szemed.
Az idő nagyon hamar elrobog,
szívem mégis mindig Érted zokog.

Miért élek, ha nem vagy velem?
Azért, hogy fájdalmat okozz nekem?
Mert, ha igen akkor jól csinálod,
és mondd csak, egy kicsit sem bánod?

Nem becsülöd, hogy tiszta szívből szeretlek?
Érdekel egyáltalán, hogy miattad szenvedek?
Nem baj, ha nem. Nem haragszom.
Majd csak elmúlik a fájdalom.

Igaz, már két éve vérzik a szívem,
és tudom, hogy örök emlék marad minden.
Száguld az idő fénysebességgel,
de én tovább élek halvány reménnyel.

Gyorsan tűnik tova az ifjúság,
viszont még mindig forrón lángol a vágy.
Még a gyönyörű, fájó szerelem is itt van velem,
de ez a plátói érzés összetöri lelkem.

Érzéseim viszonzásra nem találnak,
ezért jó gonolni a megváltó halálra.
Az idő száguld megállíthatatlanul,
én meg ballagok mellette boldogtalanul.

A kegyetlen időt megállítani nem tudom,
hiába próbálom, már az életet is unom.
De ígérerm, hogy türelmes lesz és kitartó,
pedig már nincs számomra semmi, ami biztató.

De nem adom fel, mert az idő meg nem áll,
pedig sok minden van, ami engem nagyon bánt.
Én Érted élek, de a Te szíved másért dobog,
és az idő is egyre féktelenebbül robog...

Gyere álom mesélj nekem!
Mondd, milyen lesz az életem?
Mondd, milyen lesz ezután?
Szomorú, vagy boldog talán?

Mondj el mindent, mi lesz velem!
Ki fog sokat jelenteni majd nekem?
Hány éjszakát fogok végigsírni?
Hány ember fog még megbántani?

Mikor lesz jó kedvem, s mikor leszek vidám?
Tudok-e szívből nevetni igazán?
Mikor lesz rossz, s mikor jó?
Mikor lesz a szerelem bódító, s csaló?

Megtalálom e az igazit valaha?
Vagy nekem csak a fájdalom maradna?
Mondd, mi lesz, ha majd elesek?
Ugye egyszer talán felsegítenek?

Mondd! Mondd, hogy sokáig boldog leszek!
És nem lesz soha, amitől féljek!
Mindig fogja valaki a kezem,
És begyógyítja sérült, fájó szívem?

Gyere álom! Mesélj még!
Ennyi bú, s öröm nem elég!
Gyere mesélj, mondj el mindent!
Szép szavadnak mindig hiszek...

A történet elkezdődött így,
Volt egy fiú és egy nyíl,
A nyíl egyszer eltalált egy lányt,
A lány nem volt más, mint látomás,
Mire a fiú odafutott,
A lány azonnal köddé foszlott.

Bizony ő köddé foszlott,
Hisz sohasem volt ott!
Egy látomás volt ő csupán,
Kit a fiú képzelt oda bután.
Hiú volt, hisz elhitte,
Mit maga teremtett ide.
Egy szertefoszlott hiú álom,
Miután a fiú vágyott.

A fiú is szertefoszlott egy perc alatt,
Hisz nem volt más, mint egy gondolat...

Volt hónap, amikor kéz a kézben voltunk,
de valaki mégis közbeszólt.
Akkor még hallgattunk más véleményére,
de mostanra már tudom,hogy nagy távedés volt.
Azóta szeretlek és nem tudlak feledni,
pedig hidd el,hogy próbáltalak szívem mélyéről kitörölni.
Hiába azt mondom,hogy nem szeretlek,
mikor életemet is odaadnám,ha a sors egyszer is visszadna nekem.
Minden gondolatom te feléd száll
és lelkem minden percben teutánad kiált.
Minden napom reményekkel telik el
és várom,hogy egyszer kimondod nekem:Szeretlek.
Az maga lenne a csoda,talán el sem hinném,
de azért az ajkadra csókokat lehelnék.
Elmondanám neked mennyire szeretlek
és boldogok lehetnénk egyetlen egyszer!

Éltem életem,te élted életed.
De most már egybefonodik a két élet.
Összetartozunk,és olyan nincs:külön!
Átléptünk a szerelmi küszöbön.

Beléptünk a szerelembe.
Együtt sétálunk a mindenségbe.
Jöhet jó,vagy bármi ami rossz,
Nekünk komoly gondot semmi sem okoz.

Szeretlek,és nekem te kellesz.
Hogy ez megváltozzon..semmit nem tehetsz!
Csak veled lehetek felhőtlenül boldog.
Remélem ezt érzed,s tudod!?

Zs., emlékszel?
Ha a tapasztalat nem vész el
hol jártunk már eddig együtt

Fenn az égen, csillagokban
üstökösben, kisbolygóban
ragyogva és kihülve
finom porként, s megkövülve

Voltunk együt vándor, koldus
rabló, csaló, gyilkos, orvos
Szelíd bárány, ordasok
Üvöltő kegyetlen farkasok

Voltunk király, radzsa, herceg
Hol gyűlölt a nép, hol szerettek
Félistenek, istenek majd újra
varangyok, férgek a porba fúrva

És na lám, itt vagyunk most újra
Ha nem is túl sokat tanulva
De azt legalább elmondhatjuk
Nem vagyunk már idegenek.

Bánom a napot amikor megismertelek,
Átkozom azt a percet amikor megszerettelek!
Hogy miért szerettelek?
Nem emlékszem már... Lehet hogy csak álom voltál?
De, ha csak álom akkor fel akarok ébredni,
De, a valóságban nem akarlak ismerni!!
Nem, te nem lehetsz álom,
Mert fáj hogy nem vagy itt Velem,
Hogy nem fogod két kezem,
Hogy egyedül emlékezem mindenre ami szép volt,
Jó volt!
De, te akartad hogy így legyen, hogy kettőnk között semmi ne legyen!!

Ez a vers topic.....és nem a vita meg a fölösleges beszéd topicja.....
KÉRLEK BENNETEKET IDE NE FIRKÁLJATOK
EZ AZ OLDAL VAGYIS TOPIC A VERSNEK LETT NYITVA
KÖSZÖNÖM

Hatásvadász szünetjelek
sárga arc - gyors fejszámolás
villódzó fény - üres futam
sziklavirág nyílik a talpakon

Ússz velem kedvesem
víztelen hullámokon
kártyavár összedől
túl hamar jött az értelem

Szállj velem szárnyakon
könyvedet ne vidd el
hogy olvassak ...szemedből

Árnyék ül itt pilléreken
hemofób az ájulás
nyomorék hópehely
orrunk alá dörgölt keltezés

Adj időt a virágnak
mert nem nyílik hétfőnként
fecniből új utat
építhetsz hasamon ma még

Érj utol könnyeken
arcodat ne fordítsd ki
hogy érintkezzek ...szemedből

Forró lehelletem tűnik messze
Minden részem féli e hideget
Forró reményeim szállnak messze
Gyenge Nap simogat kegyetlenül
Nem melegít engem semmi belül.

Szemedbe nézek merengőn, lány
Szívem könnyebben dobban
Ruhád elrejt mint egy báb
Tétován lépek egyet lassan
S te merengőn rám nézel
Csak nézlek, kérlek nézd el.

Ne nevess ki, látom mosolyod
Te nem tudod mit jelentesz
De hát honnan is tudhatnád ?
Ezer év pusztítását felejtem
A szépség perceit mohón nyelem
Nézz szemembe s légy velem !

Mit adhatok e pár perc alatt ?
Semmit, de talán valamit
Lelkemet, érzéseimet, magamat
Szemem orcádon végigsimít
De te elfordulsz, s nevetsz
Felőlem aztán bármit hihetsz

Hidd csak hogy őrült vagyok
Hidd csak milyen vicces vagyok
Hidd csak milyen okos vagy
Hidd csak hogy szép vagy
De talán senki nem látja benned
Azt, amit én, hát így nevess...

Hol kicsiny csillámokat szór a szél
szemedbe, mégsem fáj
Hol lépted neszén száz lepke
rebben fel, mégsem vársz
Hol vágyakozó szemekkel
figyellek, mégsem látsz

Mikor a kiáltásnak visszhangja mar
lelkedbe, mégis fáj
Mikor kihult testeden az érintés
melege, mégis vársz
Mikor titkon, félve lopózom
szívedbe, mégis látsz

Csak ülsz a széken és hallgatod
a fák lombjából kizuhanó sötétséget,
nézlek és szeretném, ha jobban itt lennél,
tenyerem megint csak
a semmibe bámészkodik, tekintetem
boldogtalan hintáz körülötted, míg végül
megül szembogaradon,
itt vagyunk,
nyitott ablakunk előtt, még dereng az aranyalmafa,
földig hajoló ágain meg-megzörren,
végtelen szelektől imbolyog a sok gyönyörű fémdarab,
hűvös jön, hozza szürke batyuit
a táj pedig már nem fordul felénk, magába figyel
és a villanypóznák között kúszó idegek
csillogva sajogni kezdenek, tudom
most majd mosolyogni fogsz és hátrahajtod a fejed,
hagyni fogod, hadd kutassam testedet, hadd vegyem észre rajtad
a tapinthatatlan messzi pontokat, hát kinyújtom feléd a kezem, lehet, mégis megérintelek,
csak ülsz a széken, és én hallgatom, ahogy távoli ajtók mögött fésülködsz, nagyon messziről
a fésű neszezését, aztán egy olyan egyszerűt gondolok egyedüllétemről,
mint a fehér asztallapokon szaladgáló hangyák -