Jó hinni,

ami hihetetlen,
hogy végtelen pályádon
kerengvén,
úgy, csak olyan egyszerűen,
magától értetődően
fogott be tekinteted,
s hagytál simulni magadhoz
oly közel, mintha
együtt is születtünk volna.

Jó hinni,

ami hihetetlen,
ami oly valószínűtlen,
mint tegnapi rajz a homokban,
amit a kószáló szél
jó messze hordhat,
s nem marad belőle semmi,
csak a rá való emlékezés.

Nem érdekelt minket mit gondol a világ.
Csak mentünk előre követve a Holdat,
Nem fordultunk vissza, nem láttuk a múltat.

A jövő felé néztünk élesen, erősen,
Belül azért mégis remegett a szívem.
Te megfogtad a kezem, gyengéden szorítottad,
S a szívemet ezzel meg is nyugtattad.

Éreztem, hogy mit érzel, mikor közeledtél felém
Félelemmel, s boldogsággal néztem az ismeretlen elé.
Nem tudtam mi vár rám, mire számíthatok,
De tudtam, hogy melletted biztonságban vagyok.

Láttam a szemedben a csillogó fényeket,
Láttam, hogy a tested értem remeg.
Ajkaid lassan közeledtek felém,
Majd hirtelen apró áram ütött belém.

Összefonódtunk szorosan, mint két faág,
Sokáig éreztük egymásban egymást.
Tudom, míg élek ez nem száll tova,
Szívembe véstem, s nem feledem soha.

Mit bánnám én, ha fejére
állna is a világ,
Vagy, ha örök kárhozatra
lennék is ítélve!
Azt a pár percet el senki
már nem veheti tőlem;
Abból minden harchoz
új erőt meríthetek.

Csak behunyom a szemem,
(ó, behunynom sem kell!)
S ajkamon ajkad kelyhe
ismét lángol, s nyílik
Itt állok, látok, érzek, hallok,
már az áldott kapu...

Csak hinni tudnám a hihetetlent!
hogy így ölelsz; már a
szenvedély agyad bilincsét
máglyára vetette.

Csak egy pillanat:
kinyitom a szemem.
Nem is csodálkozom,
hogy apró mécsesként
fénylenek a szemek,
Hisz' itt mindenki
részese volt annak,
Mit a lélek újjászületésének neveznek.

Ébredezem, a vihar elült,
Köd lebeg át a kerten át,
Mellettem a lepedő fehérje,
Illatoddal fűszerez tovább.

Nehéz éj volt, villámfénynél
Kezem bontotta le könnyű ruhád,
Ében hajad rengetegében jártam,
S mohón lélegeztem sóhajaid szavát.

Mint fátyol tested látomása,
Beborított, és elragadott a vágy,
Szíved, s lelked dobbanásától,
Térdre hulltam, oltárrá nőtt az ágy.

A szorításban hódítóm vagy,
S én örömmel szolgáltam édes szád,
Fuldokló, tüzes kínban égve
Követeltem csókjaid hadát.

Kedvesem, ki úgy bújtál hozzám,
Hogy megállítottad az órának mutatóját,
Gesztenyeszín szemed izzó fénye,
Leteperte a hajnal első sugarát.

Álmodtam aztán, soká, veled,
Gyermekként éltem ott tovább,
Anyaként öleltél magadhoz hosszan,
S öledben a mennyországot éltem át.

Most, hogy itt a reggel, kutatnám
Kedves, mi kebledben a sok titok, s talány,
De kihűlt a nászágy, hol vendég voltál,
Illatodtól fél már csak a magány...

Fürdetném szemem szemedben
törölnéd arcod hajamba
innám szavad
ennéd közös sors éveinket
lennék Te
volnál én
egymásban mégis sajátunk maradnánk.

Ha szemeid beszélnének
Sok titokról mesélnének,
Titkok lángjai összefonva
Szenvedést is hátrahagyva.

Szemeim szemedbe néznek
Rejtélyes viharokat idéznek,
Simogatásod féltve érint
Amely álomból valóra térit.

Ha szemeid beszélnének
Bátran regéket mesélnének,
Jót, s rosszat betakarva
Karjaimban egybefonva.

Tekinteted messzeségbe téved
Félve csillog, mint az óceán,
De már dereng az égbolt
S a szomorú érzés tovaszáll.

Rejtély, vagy egy álom vagy?
Amiből ébredni nem akarsz?
Ébredj hát, mert ez szerelem
Nem egy csalfa álom!

Félve gondolsz az igazságra
Az mindég nagyon fáj,
Ezért szeretném, ha helyetted
A szemeid beszélnének!

Ha rád nézek, úgy hiszem
azt szeretnéd, hogy szeresselek.
Nem dicsekvés ez, talán kiváncsiság,
milyen lehet szerelemben veled
azon gondolkodni hová sétáljunk az este.
És végül cél nélkül indulni el;

de elindulni. Vajon milyen lehet?
Tényleg ezt akarod-e? Hogy valaki
kincse, és ne ékszere legyél csupán,
amit szeret másnak megmutatni.
Egy kincs amit az ember szeret,
félt, ápol, és nem dicsekszik vele.

De talán félreértem nap mint nap
szende, kedves pillantásod,
s csak én szeretném azt hinni, mit hiszek.
Nem tudom. De szeretem azt a pillantást.
Azt a kicsit bizsergető, zavaros érzést,
amit kelt bennem. Csodás.

S talán ha egyszer lesz merszem,
meg is kérdezem: szügséged van-e rám?
Hogy szeresselek? Hogy legyek neked?
De addig marad pillantásod,
mosolygásod, és kiváncsiságom
érzéseid fele.

Mint a belégzés,
olyan puha
selymes a lépés,
amivel magadhoz
engedsz.

Szinte látom,
intesz,
hogy várj még!
Legyen ajándék
minden perc!

Csak azt nem értem,
mi az ajándék:
ha távol tartasz,
vagy ha átölelsz?

Lágy volt, lágy s mégis égető
Váratlan jött, s én remegő
Vággyal néztem szemedbe.

Puha arcod kezembe vettem
Égő szemem szemedre vetettem
A hangod neked is elakadt

Hajad egyre cirógatta kezem
Valamit akartál mondani nekem
De csak némán néztél reám.

Csillag ragyogott szemedből felém
Örvénylő mélyében elvesztem én
Magával sodort tajtékzó vihara.

"Kék szemek" - mondtad, "Ártatlanok" - nevettem
Menekvő-tomboló vágyaktól remegtem
S megcsókoltalak.

Ezernyi csoda égő-vágy ajkadban
Hűs patak tűz-táncát megkaptam
E csókban.

Aztán a zavar csendesen ránk köszönt
Tűnődő mosolyt mosollyal ötvözött
S csak ültünk mozdulatlan.

Nem mertem maradni, el kellett mennem
Féltem attól, mit meg sem tettem
Amit tenni annyira szerettem volna.

Szerettem volna, ha ajtódat zárod
S ölelő karod felém kitárod
S Te megtetted volna.

De elmentem messze,
Bár könny ült szemembe
Elmentem.

Szerettem volna, ha csókodat
Követi ezernyi másik
S mosolyod mosollyal,
Kezed kezemmel játszik.
Szerettelek volna csókolni
Csodád előtt vágyakkal hódolni
Kérő verssel érted bókolni
Vágy-tenger vízén veled feloldódni.

Nem mertem maradni, éreztem: félek
S ha maradok, akkor megkérlek Téged
Hogy kincsed add nekem
Tomboljon érzelem
Vad vihara.

Elmentem, de ígérem: eljövök újra
Hisz vágyam hív e gyönyör-kútra
Tiltott gyümölcs - kárhozat-édes
Lennék érte bármire képes
Vigyázz reám.

Minden más lenne,
Ha Te itt lennél velem.
Mert nincs senki aki úgy tudná
Megfogni jéghideg kezem...

Vágyom rá, bár tudom:
A múltat visszahozni nem lehet.
Többé nem öleled a holdvilágnál
Érted remegő testemet.

Az egész csupán egy álom volt
Pillnatnyi hangulat
S bár az idő múlik egyre
A varázslat megmaradt.

Erősnek kell lennem, tudom:
Nem ejthetek könnyeket.
Szívemből tövestöl tépném ki
Irántad érzett szerelmemet.

De akárhányszor az égre nézek,
A végtelen csillag-tengerbe
Elhagy minden erőm, s érzem:
Reggelre visszalopódzol szívembe...

Az ágyamra zuhanok fáradtan,
a hosszú naptól nyúzottan.
Az örvény magával ragadott,
semmi időt nem hagyott.
Nem volt időm Rád gondolni,
egy pillanatra ellazulni.
De most végre vége a napnak,
szabad az út a gondolatnak.
Egy hete már, hogy nem láttalak,
nem öleltelek, nem csókoltalak.
Szemem lehunyom álmosan,
már Nálad vagyok a távolban.
Vágyom a karjaid közti menedékre,
hol gondjaim elmerülnek a feledésbe.
Az álom és valóság között
édes léteddel okozol örömöt.
Lebeg minden, Te itt vagy velem,
szüntelen ajkad ízlelem.
Fejem ráhajtom a karodra,
Veled zuhanok az álomba.
Érzem a mosolyt az arcomon,
ez azért van, mert tudom,
Te nem álom vagy, hanem élő alak,
és holnap újra láthatlak!
Addig is csak álmodom Rólad,
boldogan, hisz' mindjárt itt a holnap!

Habosan elterülő felhőkből
szétágazó aranysugâr szelid
békességet áraszt.
Kezed kezemben fognám
szemed pillantásommal simogatnám
lelkeddel csendesen beszélgetnék
apró kagylók csengőn recsegő zajában
együtt lebbennénk a selymes hullámok ölén.

Gyüjtenénk kicsiny porcelán-örömöket
naív kacajunkkal komponálnánk szerelem-muzsikát
megmarkolnánk a boldogság tengerét.
Álmosan-pihegve hallgatnánk
a szellő elhaló hamvas üzenetét.

Ne szólj,
szól helyetted a csend.
Ne nézz,
hunyt pillád mögött vagyok.
Ne hívj,
hívnak az álmaink.
Ne keress,
hisz úgyis ott vagyok.

Szólj,
fújja hangod felém a szél!
Nézz,
szemed tükrében ragyogok.
Hívj,
érezzem, hogy lobogva vársz.
Keress,
szeress, lásd melletted vagyok.

Álldogálok szólóban
zebracsíkos pólóban.
Tornacipôm mállóban,
a szívem meg hálóban.

Másfél órája várok,
deszkazongorán járok.
Negyvenkilenc deszkalap,
ötvenedik vaskalap.

Meddig várjak szólóban,
zebracsíkos pólóban?
Várok még egy félórát,
járok még egy fél nótát.

Fáradt lábam sántikál,
mólódeszka muzsikál.
Cipôm talpát leverem,
ilyen ez a szerelem!

Nem én irtam a verseket.....csak nem akarom hogy mehaljon ez a szép topic melyet Nócikám versei tettek széppé.......
Puszzzzzzzzzzzzzzzzzzzz
Crazy

Lennék én a vágy és Te az óra,
Az az idő mely most válik valóra.

Lennék én a szerelem és éreznél Te,
Egymásba fonódva járnánk a világot örökre.

Lennék én a boldogság és Te ki erre vágysz,
Gondolatban megszületnék és csodát láss.

Lennék én a szenvedés, és Te az ára,
Nem léteznénk soha vagy csak külön utat járva.

Lennék én a mindenség mely magába zár,
Ajkam lenne a lakat és testem a zár.

Lennék én a reményt adó napsugár,
S elkísérlek, utad vigyen bárhová.

Heló Baby!!!!Mi ez a költői véna?????
Ezeket Te írod vagy átvetted Nócika szerepét???Vagy most Nócika a CB?????
Mennyi kérdés!!!!!

Olykor izzó szerelmünk
még szunnyadozik
képzeletem peremén
csatakos hajnalokon
halálsikollyal tovatűnik
s vágyaim terhekké válnak
a felduzzadt nappali reményben.

Szeretőm sikolt, rúg, üt rajtam
Jéggel, hóval tele az ajkam
Amikor mondanám: nem ezt akartam -

Szemembe a sós könny belefagy
Ha epedve súgja ajakad:
De jó, Te jó! Te kedves nőfaló!
Tán veled a rossz is jó marad...
Mert nincs rá szó, és nincs jó szó:
Ha szerelmes vagy, védd magad!

Zúg a taps, kacag a nép,
Röhejtől reng a sátor,
Ki a késdobáló elé áll,
Az vagy részeg, vagy bátor.

Megfakult a festés,
Mivel többre nem futotta,
Mindenki a bohócon nevet,
Hogy a majom seggbe- rúgta.

Még jó, hogy festve a vigyor,
Meg az a pár könnycsepp,
Ha nem szerepét játssza,
Attól nem lesz könnyebb.

Pedig a szíve aranyból van,
Mint a lelke, az árva,
Szomorúan áll a porondon,
Egy kedves táncosnőre várva.

Édes kettőség borul a tájra,
Festett mosoly alatt szomorú,
Az imádott nem érti meg őt,
És mindent beborít a bú.

Egyszer addig írta verseit,
Míg körmére égett a kanóc,
Rácsodálkozott a hajnal hangjára,
A fáradt, szerelmes bohóc.

Pedig lemosta a festéket,
Szegény megértette mit jelent,
Hogy a táncosnő az idomárral,
Mulatni, a kaszinóba ment.

Drága bohóc játssz tovább,
Írjál még bús verseket,
Ha nem is szerelmeset,
De legalább szépeket.

Ne félj, lesz még úgy,
A díva nem mer tükörbe nézni,
És megtanul egy kemény kéztől,
Éjjel - nappal félni.

Úgy bolondozta át egyedül,
A cirkuszban keserű éveit,
Ahogy a fűrészpor issza fel,
A szerelmes bohóc könnyeit.