Egy rózsa fekszik az asztalon.
Árnyéka remegve táncol a falon
A csonkig-égett gyertyafényben;
Az óra éjfélt üt a szekrény közelében.
Holdsugár kúszik az ágy felé,
Mellette ruhák hevernek szerte-szét,
Függöny lélegzik a nyári szellőben,
S a vágy vibrál a levegőben.
Izzik, forr és éget
Csillagokig száll a lélek,
Míg a Földön, égi csöndben,
Gyertya ég a sötétségben.

Holdfényben ragyog testünk,
Végtelen messzeségek égnek velünk.
Lángol a mindenség,
Elmosódik a kezdet, a vég,
A való értelmét veszti:
Álmodókká kell most lenni!
S bennünk ég a réges-régi tűz,
Mely minket egy lélekké összefűz.
Szívemhez láncollak örökre,
Az idők végéig magamhoz ölellek.
Álmodunk egy édes álmot,
Megtaláltuk már a boldogságot.

Még fekete testét hordja az éj,
De te, szerelmem semmitől se félj!
Látod, még őrzi csillag-nyáját a Hold,
Ne várd még, kérlek, a holnapot!
Szeretsz még... látom a szemedben,
S ez tart csak életben engem.
Hozzám simul forró tested,
Idő és tér már rég elvesztek,
Te vagy csak s én,
Egy test, egy lélek a világ közepén.
Ölelj még, érezni akarlak magam mellett,
Hisz nélküled nem vagyok, csak apró gyermek.

Lassan elhalt a gyertyaláng,
Sötétbe borult szobánk.
Már nem táncol semmi a falon,
Mindenütt csend és nyugalom,
Csak a rózsa fekszik még az asztalon...
S szemed lassan lecsukódik. Hagyom.
Aludj szépen, én vigyázok rád,
Te csak álmodd az igazak álmát,
S én közben csendesen hálát adok,
Hogy veled élek, veled halok.
Te aludj csak, álmodj szépet!
Jó éjszakát, szeretlek téged!

Mára ennyi.....még lehet de nem biztos hogy délután folytatom....jo olvasást emberkék!
Puszzzzzzzzzzzzzzzzzz

Csak a test beszél, s a szemed,
Csak a lelked érint, s a kezed.
Ölel a karod, a Tiéd vagyok,
A csókod perzseli testemet,
átölel az álom, elvarázsol,
Test a testben szendereg.
Vágyamtól kábultan,
Részegen bámultam
Szemedben édes szerelmed,
Boldog pillanat,
Az érintés fogvatart,
Elvarázsoltad az életem.

Libbenő éles fény,
Óceáni holtreményt ígér.
Távozó hitem, mely fakó
Téged éltet - álmaidat.
Hozzád beszélek.
Miattad élek.
Múlik az idő, s a pillanat jelene fáj,
Egy hangos kiáltással tovaszáll.
Neked énekelek,
Rólad álmodom.
Míg élek, utánnad vágyakozom.

Békés nyári este, lassan elfeledlek -
Még arcomon játszik szelíd lombok népe,
De kriptaként zárul szememre az álom
S csend fészkeli magát a lombok ölébe

Hallgatag templomok bújnak a ködbe,
S aranyló utcáink hullt levéllel telnek,
Sápadt fényű lámpák hajolnak az égre
S a kinyíló ablakok már békét lehelnek.

Nézem a tájat, hogy látlak-e téged, de
Az ablakok tánca - mint verdeső szárnyak -
Felveri békém, s nincsen erőm már, csak az
Éj alatt futnak a hallgatag tárgyak.

Szelíd nyári béke, lassan elfeledlek,
A távolon dombokat ringat az este,
Végigfut az éjnek reszkető árnya -,
elomló teste is az Istent kereste.

Ezeket Te írtad???????
A stílus ismerős! (Ez egy válasz Crazy-Baby üzenetére (2004. 10. 05. kedd 10:48), amit ide kattintva olvashatsz)

Menekültünk röpke táncba
Behavazott délutánba
Hegyoldalba, nagykabátba.

Test a testhez, arc az archoz
Tétova csók a nyakamhoz
Gyöngéd kéz a derekamhoz.

Fakó fák közt felhevülten
Emlékekhez kövesülten
Holnapunktól mentesülten.

A sosemvolt dalnak vége
Mással megyünk fel az égbe
Hegyoldalba, súrló fénybe...

Moss össze bánatot, bort, könnyű szerelmet,
Kutyám is érzi, tócsák alá most illatok hevernek.
Beléjük neonok képei fénymézet peregnek.
Szukák, és szűk szoknyák nyoma vagy száz esélyt kecsegtet.

Rezeg tető, galamb alatta szárazon repülhet,
Csobogó csatornák cseppjei színes ernyőkre feszülnek.
Csilla lények alant százfelé szaladnak,
Szavamra, szavadra szájam szájaddal tapadnak.

Rohanó kerekek, s kiscipők gyöngyfalat fröcskölnek,
Becsukva szám szemem, meztelen vágyakkal pörögjek,
Évekkel pöröljek, kirakatüvegnek versemet üvöltsem.
Valódi szavaknál hajómat átázott hajammal kikössem

Ősz-barna most a táj,
Pedig közeleg a Tavasz -
Az én Szívem
Mégis mást vár.
Azt szereti,
Ha a fojtó ködben
A szél süvít
S elfojtja a könnyem.
(A sötétben jó,
A félhomályban -
Akkor beszélhet csak bátran.)
Ha Nyár van
S a Nap ragyog,
Az én Szívem
Nem várja a holnapot.
Azt szereti,
Ha ősz-barna minden
És senki nincsen
Az utcákon.
Ha az ég felhős
És millió csillagként
Szórja az esőt -
Ilyenkor mindenki fél,
Csak az én Szívem remél...

Azt kívánja:
Legyen örökké
Ősz-barna a táj,
S ne jöjjön többé
Se a Tavasz,
Se a Nyár...

Bőrödre zöld fényt lop a félhomály
s két szemgolyód egészen elsötétül.
Lehelleted s vállgödrömbe szédül,
nyakamra száll a pilleszárnyu száj.

A szíved lüktetése szíven üt,
feszes indák fonódnak derekamra,
te vagy köröttem fönn, lenn jobbra, balra,
élő koporsó, átfogsz mindenütt.

Oldalam bordás temgerpartja mellett
hogyan hullámzik a hasad , a melled!
Fekszük, lelketlen, mint az állatok.

Megindulnak félelmes áramok,
mint fellegárnyas föld felé a villám.
Aztán burkot von a könny a pupillán

Egy vers az eletem,
Szoveg nelkuli eletem.
Lettem,
valakit megszerettem,
megcsaltam,
meghaltam.

Én igazán szerettelek
De te csak becsaptál.
Áruló szemed megtévesztett
És legbelül reménykedtem

Aztán hirtelen eltűntél
Nem láttalak többé
Számoltam a napokat,heteket
De te nem jöttél

Később beláttam nem illünk össze
Hiszen meg sem érdemelsz engem
Tévessz meg mást áruló szemeddel
Mert engem becsapni már nem lehet

Hogy milyen volt szeretni..
Csodás érzés talán..
Azt kivánom ne akard átélni..
Ne akarj megtörni életed tavaszán.


Hogy milyen volt szeretni..
Azt én tudom igazán..
S hogy milyen feledni..
Azt nem fogom megtudni soha már..


Hogy milyen volt szeretni..
Múló érzés csupán..
Hisz könnyű az életnek is véget vetni..
Ha a szív nem dobban tovább..


Hogy milyen volt szeretni..
Minedennél nagyobb érzés volt ám..
De meg kellett tanulni szenvedni..
S mindig a bánaté volt a nagyobb arány.


Hogy milyen volt szeretni..
A válasz soha meg nem talált.
S hidd el tudom, de el tudom feledni..
Úgy, mint születésem első napját..


S hogy milyen volt szeretni..
Hiába való áhítozás..
Mikor az ember nem tud mást, csak remélni..
Remélni... hogy lesz még folytatás...

Te voltál, ki kinyitottad a szemem,
Ki a sötétségben megfogtad a kezem.
Te voltál, ki új életet adtál nekem,
Ki feltártad a jót bennem.

Te voltál, kit szeretni akartam,
Kit csókjaimmal elhalmozni tudtam.
Te voltál, kit lelkitársamnak mondtam,
Kit elengedni soha nem akartam.

Te voltál, kitol boldogságot kaptam,
Ki miatt éjszakákat átsírtam.
Te voltál az életem, a létem, a lélegzetem,
Kinek a szerelmét azt hittem élvezhetem.

Most én vagyok, te nem vagy már,
Talán nem is igazán akartál.
Most gyülöllek, hisz nem tudok élni nélküled,
De akkor miért adtal nekem új életet?...

köszönöm:) (Ez egy válasz mouradi üzenetére (2004. 09. 29. szerda 10:54), amit ide kattintva olvashatsz)

Hazudtál nekem!
Most már azt hiszem: mindenben.
Azt hazudtad, hogy szeretsz,
Hazudtál, hogy ez örökké így lesz.
Azt hazudtad, hogy te más vagy.
Hazudtál, de rájöttem mára:
Két és fél év hazugság!
Szertfoszlott boldogság.
Soha többé nem lesz a régi,
Ugyanolyan vagy, mint a többi.
Hazugság volt minden érzés,
Az életem egy nagy tévedés.
Hazug vagy, és ezt nem bocsátom meg,
Csak az a baj, hogy még mindig szeretlek.

...Ha eljössz hozzám, én meghalok,
Megölnek Gyönyör-angyalok...

Fekete szárnyakon jön az éjjel,
Hogy álmomat csendben törje széjjel,
Bűneim sorolva, újra meg újra
Jelet rajzol rám a Végzet ujja.

Védj meg! Karolj át hókaroddal,
Nyugtass meg bódítódaloddal!

Jönnek, csak jönnek a rettegés árnyai,
Félelem fiai, Borzalom lányai.
Felém nyúlnak véres hollókarmok,
Nevetnek vicsorgó tündérarcok.

...Ölelj... karodban meghalok bárhol,
A kíntól félek, nem a haláltól...