ISMERETLEN SZANSZKRIT KÖLTŐ: SZERETKEZÉS KÖZBEN

Selymes húsa hozzád tapad, ölébe süpped
horgonyod,
körülvesz édes szőre,

csorgatott méz a pillanat, megszédülsz és
azt gondolod,
nem válsz el soha tőle,

nincs bánat, gond, se fájdalom,
nincs múlt s jövő csupán jelen,
s száguldasz rajta, meztelen

lovas, amíg az élvezet ágyékodból
fejedbe száll,
s libabőr futkos hátadon

szemet hunysz; nyíló, illatos lótuszvirág
az életed
s a mindenség tökéletes.

"Kik által s miképpen lettem, aki lettem?
Nem tudom, de tudom, hogy kellett szeretnem.

S a nagy csatatéren, lehettem bár olcsó,
nem voltam sem barbár, sem furcsa utolsó.

S tudtam nagyszerűen, költősen szeretni,
valaki számára egyetlenegy lenni.

Úgy-úgy elborulni részeg szerelemben,
hogy bolond álmokban sem lehetne szebben"

(Ady)

Összegabalyodva, mocskosan, zihálva,
de homlok a homlokon, váll a vállra,
úgy fekszünk itt, olyan hiába,
mint két zsoldos, ki egymást halálra
szúrta, kaszabolta és vágta,
s most fekszenek, egymás kardjába
dőlve, mégis egymás karjában,
szívük, tüdejük, agyuk kitárva
a szemérmetlen napvilágra,
fekszünk pucéran a hiába-
harcmezőn elárvult, árva
nyomorult zsoldosok sokaságában,
oly egyedül, hogy sírásra
görbül a test, egyetlen száj csak,
fekszünk,
temetetlenül-
De életem véresre harapva,
Rá tudok-e nézni magamra,
Káromkodva és felzokogva
-mellemhez szögezett szívemmel-
ki tudok-e állni a napra?
Föl tudok-e ébredni reggel,
ha nem kell megvívnom szemeddel,
ha a mindennapért nem veled kell
pusztulásig megverekednem?
Halálos ellenségem, szerelmem!
Ne hagyj magamra!

Szerelem?
Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon,
Elrévedezni némely szavadon,
Mint alkonyég felhőjén, mely ragyog,
És rajta dúl derengő csillagok.


Én nem tudom, mi ez, de édes ez,
Egy pillantásod, hogyha megkeres,
Mint napsugár, ha villan a tetőn,
Holott borongós már az este jön.


Én nem tudom, mi ez, de érezem,
Hogy megszépült megint az életem,
Szavaid selyme szíven simogat,
Mint márciusi szél a sírokat!


Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon,
Fájása édes, hadd fájjon, hagyom.
Ha balgaság, ha tévedés, legyen,
Ha szerelem, bocsásd ezt meg nekem!

(Juhász Gyula)

Állok az ablak mellett éjszaka
s a mérhetetlen messzeségen át
szemembe gyűjtöm össze egy szelíd
távoli csillag remegő sugarát.

Billió mérföldekről jött e fény,
jött a jeges, fekete és kopár
terek sötétjén lankadatlanul,
s ki tudja, mennyi évezrede már.

Egy égi üzenet, mely végre most
hozzám talál, s szememben célhoz ért.
S boldogan hal meg, amíg rácsukom
fáradt pillám koporsófedelét.

Tanultam én, hogy általszűrve a
tudósok finom kristályműszerén,
bús földünkkel s bús testemmel rokon
elemekről ád hírt az égi fény.

Magamba zárom, véremmé iszom
és csöndben és tűnődve figyelem
mily ős bút zokog a vérnek a fény,
földnek az ég, elemnek az elem.

Tán fáj a csillagoknak a magány,
a térbe szétszórt milljom árvaság?
S hogy össze nem találunk már soha
a jégen, éjen s messziségen át.

Ó csillag, mit sírsz? Messzebb Te se vagy,
mint egymástól itt a földi szívek!
A Szíriusz van tőlem távolabb,
vagy egy-egy társam, jaj ki mondja meg?

Ó jaj, barátság, és jajj szerelem!
Ó jaj, az út lélektől lélekig!
Küldözzük a szem csügged sugarát
s köztünk a roppan, jeges űr lakik.

Szeretlek, szerelem, szeretsz-e?
Bűnös, vétkező kikelet, igaz-e?
Nem hittem, nem akartad, lehet-e?
S bejelentés nélkül
Tudatunk, akaratunk nélkül
Egymásra talált lelkünk.

Óvtál, féltetted magad, jó lesz-e?
Adhatok, kaphatok, valós-e?
Elmentünk, akartuk, szép volt-e?
Gyönyörű, zavaros Tisza-part,
Lelkünknek megnyugtató,
felszabadult partja volt.

Adni csodás, kapni még szebb, hiszed-e?
Titkolni nehéz, tagadni lehetetlen, tudod-e?
Pár óra, csókod íze kevés, érzed-e?
A végtelen időre nem tudlak tagadni,
A boldogságot nem lehet szinlelni.

Megbántottál, engedtem, hogy megbánts?
Nem úgy akartad, nem úgy értettem?
Fájt, vagy úgy akartam, hogy fájjon?
Elmúlik majd, s akkor is akarlak,
A szem, a csók, az ölelés nem hazudhat.
A valaminek rabja vagyok s rabja vagy!

Mindig azt mondd, amire gondolsz
Ha szeretsz valakit, mond meg Neki!
Ne félj kifejezni önmagad!
Nyújtsd ki a kezed és mond meg a másiknak,
hogy mit jelent számodra.
Mert mire eldöntöd, hogy melyik a megfelelő időpont, már túl késő lehet.
Ragadd meg a napot, soha ne sajnálkozz.
És ami a legfontosabb: maradj közel barátaidhoz és családodhoz!
Mert Ők segítettek abban, hogy azzá légy ami ma vagy.

(Végülis ez nem vers.. ezek csak gondolatok....)

ELFOGYNI AZ ÖLELÉSBEN


Szájon, mellen, karban, kézben,
Csókban tapadva, átkosan
Elfogyni az ölelésben:
Ezt akarom.



Epében, könnyben és mézben,
Halálosan, tudatosan
Elfogyni az ölelésben:
Ezt akarom.



Ilyen nagy, halk, lelki vészben
Legyek majd csontváz, víg halott.
Elfogyni az ölelésben:
Ezt akarom.



Ady Endre

Egy félig csókolt csóknak a tüze lángol elébünk.
Hideg az este.
Néha szaladunk, sírva szaladunk
S oda nem érünk.

Hányszor megállunk. Összeborulunk.
Égünk és fázunk.
Ellöksz magadtól: ajkam csupa vér,
ajkad csupa vér.
Ma sem lesz nászunk.

Bevégzett csókkal lennénk szívesen
Megbékült holtak,
De kell az a csók, de hí az a tűz
S mondjuk szomorúan:
Holnap, majd holnap.

A tízparancsolat (Mózes 20. 2-17.)

Én az Úr vagyok a te Istened, aki kihoztalak Egyiptom földjéről, a szolgaság házából.
Ne legyen más Istened rajtam kívül!

Ne csinálj magadnak semmiféle istenszobrot azoknak a képmására, amik fenn az égben,lenn a földön vagy a föld alatt a vízben vannak. Ne imádd és nem tiszteld azokat, mert én, az Úr a te Istened, féltőn szerető Isten vagyok!
Megbüntetem az atyák bűnéért a fiakat is harmad- és negyedízig, ha gyűlölnek engem. De irgalmasan bánok ezerízig azokkal, akik szeretnek engem, és megtartják parancsolataimat.

Ne mond ki hiába Istenednek, az Úrnak nevét, mert nem hagyja az Úr büntetés nélkül, ha valaki hiába mondja ki a nevét!

Emlékezzél meg a nyugalom napjáról, és szenteld meg azt! Hat napon át dolgozz és végezd mindenféle munkádat! De a hetedik nap a te Istenednek, az Úrnak nyugalomnapja. Semmiféle munkát ne végezz azon se te,se fiad,se lányod,se a kapuidon belül tartozkodó jövevény. Mert hat nap alatt alkotta meg az Úr az eget, a földet, a tengert, ami azokban van, a hetedik napon pedig megpihent. Azért megáldotta és megszentelte az Úr a nyugalom napját.

Tisztelt apádat és anyádat, hogy hosszú ideig élhess azon a földön, amelyet Istened, az Úr ad neked!

Ne ölj!

Ne paráználkodj!

Ne lopj!

Ne tanúskodj hamisan felebarátod ellen!

Ne kívánd felebarátod házát! Ne kívánd felebarátod feleségét, se szolgáját, se szolgálóját, se ökrét, se szamarát és semmit, ami a felebarátodé!

Köd előttem, köd mögöttem, isten tudja, honnan jöttem,
szél hozott, szél visz el, minek kérdjem: mért visz el?

Sose néztem, merre jártam, a felhőkből kiabáltam
erdő jött: jaj be szép! - megcibáltam üstökét.

Jött az erdő: nekivágtam, a bozótban őzet láttam,
kergettem, ott maradt, cirógattam, elszaladt.

Ha elszaladt, hadd szaladjon, csak szeretőm megmaradjon,
szeretőm a titok, ő sem tudja ki vagyok.

Isten tudja, honnan jöttem, köd előttem, köd mögöttem,
szél hozott, szél visz el, bolond kérdi, mért visz el?

A szél, ha hűvös éjszakákon lehűti mámoros fejem,
A Te hideg utolsó csókod, az jut eszembe énnekem.

Hiába száll agyamra mámor, s virrasztok annyi éjszakát
Mindig érzem annak a csóknak halálos, dermesztő fagyát.

Ajkad akkor tapadt ajkamra utolszor.. aztán vége volt..
Talán tavasz sem volt azóta, az egész világ néma, holt.

Mikor a szél fülembe súgja, hogy csóknak, üdvnek vége van,
A sírból is életre kelnék: zokognék, sírnék hangosan.

Egyre várlak.
Harmatos a gyep, nagy fák is várnak büszke terebéllyel.
Rideg vagyok és reszketek is néha,egyedül olyan borzongós az éjjel.

Ha jönnél elsimulna köröttünk a rét és csend volna, nagy csend
De hallanánk titkos éjjeli zenét
A szívünk muzsikálna ajkainkon és beolvadnánk lassan, pirosan
Illatos oltáron égve a végtelenségbe...

Összemosódik való ,s képzelet...nézlek hisz úgy látom,itt vagy most mellettem...édes álomból keserű az ébredés.:nyúlok feléd..,de kezem csak hűs takarót ér...

Bágyadtan pislog már a megfáradt őszi nap
Az ég sűrű cseppekkel siratja a nyarat, aprócska gyík surran a rozsdás avar alatt.

Fojtó, fehér köd gurul a didergő réten, fáradt darvak szállnak a vöröslő égen.
Egy öreg tücsok esti búcsúdalát játsza, eltévedt méh zümmög az utolsó virágra.

Lelibeg a fáról egy gyűrött aranylevél, fut a réten a tél hírnöke, a csípős szél...

... s egy fáradt ember hajába a dér belemar..

Keresem a szavakat,hogy leírjam mit érzek
Keresek rímeket, hogy elmondjam vérzik a szívem.
Vérzik a szívem mert már nincs velem,
Vérzik a szív, ha elveszti kit szeret.
Nem ölel át többé, nem suttog szép szavakat
Csak kedves emléke az, mi örökre velem marad..
Mikor kimondta vége, valami meghalt végleg..
Nincs többé életem..nélküle nincs semmi sem..
Csak Ő kell nekem, ő jelenti a mindent.
Ő a boldogság, Ő a szerelem,
Csak Ő kell nekem..Ő az életem..
Mióta nincs velem, félek elaludni,
Félek álmodni, félek felébredni..
Álmomban mindig eljön és a szerelem újra éget..
Érzem a szenvedélyt, érzem testét,
Érzem a forró vágyat, érzem az érintését..
Csak csókolni akarom, kényeztetni, szabadon szeretni..
De mikor kinyitom a szemem,
Minden éjjel, újra és újra vége..
Nem látok mást csak semmitmondó falakat,
Nincs mellettem, nem ölel, nem suttog szép szavakat..
Már nem édes a hallgatás, nem kell a fény,
Hisz üvölt a csend és vakit a sötétség..
S egyre csak kérem az égieket:
Kérlek,kérlek Adjátok Őt vissza nekem!

"Miért nem tudok sírni, ha az segítene?
Miért nem tudom kimondani mit kellene?
Miért nem tudom azt szeretni ki szeret?
Miért vár szívem arra ki feled?
Miért ily gátlásos nyelvem?
Miért nem enged magam kifejeznem?
Miért várják, hogy kimondjam mit érzek?
Mikor megtanulni ezt nem fogom míg élek.
Mert bár szívem mondaná, kiáltana,
Nyelvem elé gátat állata.
Mire elhagyja szám egy szó, egy gondolat,
Már rég meghazudtolom magamat.
Azt bántom vele kit nem akarok,
Mert mit érzek kimondani nem tudom.
Elvesztem kiket szeretek egy butaságért.
Kétségbeesve kiáltok az egész világért.
De hangom nem hallja senki sem,
Ha mégis, nem érti mégsem.
Oly nékem itt mint idegenben.
Körülöttem sok-sok furcsa ember.
És hiába nézek rájuk kétségbeesve,
Ők elmennek mellettem nyelvem nem értve.
Állok a tömegben könyőrgőn nézve,
Néha egy érdekes embert veszek észre.
Követni kezdem, mellé szegődök,
A végén már futva könyörgök.
De ő nem lassít, csak tovább vágtat.
Rájövök mégsem az kire vártam.
Megállok és megint a tömegbe bámulok,
Hátha találok egy ismerős alakot.
Meglöknek, rámlépnek, szitkozódnak végül,
És én csak állok tovább egyedül, minden remény nélkül.

Ez a vers neked szól, csak neked.
S ezrek kérdezik: szeretlek?!
Ilyenkor elgondolkodom....
Vajon ha kimondom az segít a bánaton?
A bánaton, melyet te okoztál,
hogy ok nélkül vagdalkoztál.
Hogy nem hittél nekem,
pedig tudtad, az életem gyötrelem.
Még most se érzed fájdalmam,
nem látod, hogy minden éjjelem álmatlan.
Minden éjjelem álmatlan,
mert már nem fekszel az ágyamban.
Reggelente nem rám néz gyönyörű kék szemed,
nem én vagyok kinek minden kívánságát lesed.
Talán ki kellett volna mondanom,
és akkor nem törtem volna össze egy hajnalon.
Csak két szó lett volna, mely fájdalmas,
és az élet minden percében felzargat.
Felzargat, mert szeretlek,
és végre kimondom,
hogy nem tudok élni nélküled!

Átvertél! Összetörted a szívemet!
Gyülöllek, de mégis minden fáj nélküled!
Azt mondtad szeretsz,
de csak üres szavak voltak,
kénytelen leszek lezárni a múltat!

Fájdalom csak ez maradt utánad!
Könny, szenvedés, bánat!
De ezek után még mindig szeretlek téged,
Tudom mindent feledni nagyon nehéz lesz!

Nevetek, kacagok, de a mosoly az arcomon,
csak álarc, legszívesebben mindig csak sírnék utánad!
De nem fogom neked ezt megbocsáltani noha
megváltozhatsz,
de annyira nem fogsz SOHA-SOHA!

Ha szeretsz, bizonyítsd be,
szólok nehéz lesz,
kulcsot lopnod újra a szívembe!

Tragédia!



Vidám forgatag kellős közepén találkoztam vele.Magas volt, barna, karcsú és sudár, akár egy ifjú jegenye.Szólt: ,,Kislány,szabad egy táncra?ˇ,, Alig tudtam kimondani: ,,Igen!,, A zenekar keringőbe kezdett,s minket elsöpört a tömeg szélsebesen.Szeme égő tűzként parázslott mikor tekintete rám nevetett.Tudtam,éreztem már akkor,hogy az első percben megszeretett.Az egész este úgy telt el,mint egy csodálatos álom.Búcsúzóul a fiú így szolt: ,,Imádom!,, Egy esztendő múlt el azóta,oly gyorsan szállt el,mint egy múló pillanat.Mi ketten gyakran találkoztunk,s kaptunk egymástól forró csókokat.Azt hiszem boldogok voltunk,s szerettük egymást mindhalálig,míg a tragédia meg nem történt. Egy forró nyári napon,a suliból hazafelé tartottam épp a szürke aszfalton,mikor megpillantottam valakit,ki szembe jött velem az úton.Inteni akartam neki,hisz Ö már messziről integetett,de akkor észrevettem valakit,s nem emeltem fel a kezem.Kezét egy ismeretlen lány szorította.Ó,mily fájdalom volt nekem.S,éreztem,hogy a könnyek lassan átfutják a szemem.Hát így szeretett?Ezt tette velem?Én inkább meghalok,hisz így mit ér az életem.Az úton feltűnt egy fekete opel,mint valami veszedelem.Én véletlenül az útra léptem,a többire már nem emlékszem.Mikor magamhoz tértem hatalmas tömeg állt körülöttem,csak épp azt nem találtam,akit a legjobban kerestem.Akkor vettem észre csak,mellettem egy test hever.Igen,Ö volt az!A hős,bátor,ki engem testével védelmezett! ,,Mária,meg kell mondanom az a lány a növérem volt.,, A szeme a végtelenbe merült, a szája boldog mosolyra húzódott. Nem tudta rajtam kívül senki sem talán,hogy Ö már a halállal bírkózott,s győztesnek a halál bizonyult.A fiú ajkán egy vércsepp jelent meg,s gyöngülő kezével megszórította kezemet.Az utolsó erejét összeszedve egy mondatot suttogott:,, Gondoljon magában bármit Mária,én akkor is szeretem.,,Mardosó,keserű önvád örökös gyász az életem,mert volt egy fiú,ki ezzel a mondattal halt meg:,,Mária én magát szeretem!,,