Eretnek

Szeretek egy asszonyt
- mert ez az asszony ember.
Szeretek egy embert
- mert ez az ember asszony.
Szeretem az égboltot
- mert olyan, mint a tenger.
Szeretem a tengert
- mert olyan, mint az égbolt.
A szellemet szeretem
- izgatóbb, mint a test.
Szeretem a testet
- lázítóbb, mint a szellem.
Én szeretem a bűnt
- utána jobb vagyok.
Szeretem az erényt
- a bűnre ad jogot!
És szeretem a létet
- mert gyötör és meg öl.
Szeretem a halált
- mert fenyeget, hogy éljek.
Szeretem, szánom magamat,
- roncs vagyok, pusztulok.
Szeress, kiket szeretnek
- jók, hallhatatlanok.
A rossz ember fogódzkodik
- kapaszkodik a jóba,
szállsz magasan a fényben.
Lakmusz papír a lelkem
- sorsom szomorú próba:
merülni minden mélybe
- belefürödni a korba.
Szeretlek, mert olyan vagy
- milyen soha se voltam,
szeretlek, mert olyan vagy
- amilyen nem lettem.
Szeretlek, mert te más vagy
- más vagyok, szeretlek.
Nem hívők égtek a hitért
- mindig csak az eretnek.
Mindenkit ismerek
- azért szeretlek téged.
Lángolnak csillagok
- csak a földön van élet.

Ez nem nagy költőtől származik, de talán tetszeni fog Nektek...

Séta a parkban

1.
Napsütéses délután
Indultam a parkba;
"Levegőzöm egy kicsit!"
Gondoltam én marha...
2.
Nem sejtettem még akkor,
Hogy a nyári meleg
Nem tesz jót a fejemnek...
A fene egye meg!
3.
Kora este éreztem,
Nem lesz ám ez így jó,
Kicsit meg is szédültem,
De nézd csak, ott van egy tó!
4.
Dehát persze hogy nem az
Ragyogott ott messze,
Hanem csak egy napernyő
Csúcsa csillogott be!
5.
Igenám, de alatta
-Higgyek a szememnek?-
Olyan nő, hogy azt hittem
Ott menten elmegyek!
6.
Hú-gondoltam-, ilyen nincs!
Még két ilyen lábat!
És nem láttam mást senit sem,
Csak pár bokrot meg fákat...
7.
Felé indultam tehát
És közben gondolkotam:
Mi lehet itt a csapda?
De jó gyorsan megtudtam...
8.
Feleúton járhattam,
Mikor egyszerre csak
Éreztem, hogy nincsen több
Föld a talpam alatt!
9.
Mikor magamhoz tértem,
-Levegőt sem kapok!-
A lány állt meg pont fölöttem,
Takarva a Napot.
10.
Most, hogy jobban nézem,
Most már nem is sütött,
Éjszaka volt akkor,
S már a Hold tündökölt.
11.
S Ő ott állt a holdfényben...
-Micsoda sziluett!-
Egyből jobban lettem
S a szívem gyorsabban vert.
12.
Lehajol a Drága
-Nincs is rajta semmi!-
Na, kíváncsi vagyok,
Mit akar most tenni?
13.
Persze egyből ugye
Fantázia indul:
Milyen lesz majd vele?
Finoman, vagy vadul?
14.
Eddig mik is voltak?
Esztike a drága...
Amint férfit látott,
Ugrott szét két lába!
15.
Vagy a Amál, a méla?
Hú, az nem volt semmi!
Meg nem mozdult volna,
Uncsi volt szeretni.
16.
De ez a csaj más volt,
Láttam egyből rajta!
Nem az a nagyon vad,
De nem is lusta fajta!
17.
Látom a melleit,
Látom a derekát...
A holdfény szépen süti
Csodaszép alakját.
18.
Felé nyúltam tehát,
Hogy megérinthessem
Ezt a szép jelenést
Ezüst köpönyegben...
19.
Csak volt egy kis probléma:
Tényleg jelenés volt!
Kezem semmit markolt
S kinevetett a Hold...
20.
Most tértem magamhoz
Bevertem a fejem!
Napszúrást kaphattam,
S egy fűcsomón elestem!
21.
Szomorúan mentem
E kaland után haza
Na, megint megszívtam!
Így jártam, ez fasza...

Váci Mihály: Rózsák

Ilyen forró rózsákat dobban
másodpercenként a szívem.
Megszakadásik verő szívek
ezek a rózsák azt hiszem.

Minden rózsa egy dobbanás,
vergődő test itt ez a kert,
hideglelés szerelmi láz
szívveréseivel földrevert.

Halálosat dobbanak a rózsák,
jajukat hallani.
Vörösen égve sikoltozzák,
mit nem tudok megvallani.

Weöres Sándor: A beszélő forrás

megszólal a kimondhatatlan
de nem mondhatja ki önmagát

cselekszik a kezetlen
de csak a te kezeddel
megindul a lábatlan
de csak a te lábaddal
eszmél az eszetlen
de csak a te eszeddel
virágba borul a virágtalan
de csak a te virágoddal
gyümölcsbe merül a gyümölcstelen
de csak a te gyümölcsöddel
adakozik az adhatatlan
de csak a te adományoddal
irgalmaz az irgalmatlan
de csak a te irgalmaddal
imádkozik az imátlan
de csak a te imáddal
fényes lesz a fénytelen
de csak a te fényeddel

megszólal a kimondhatatlan
de csak a szívedben

Váci Mihály: A zene

Kemény rügybe göngyölt virág lélek.
Te egyenként kibontod szirmait.
Partjaidon érezzük: - az az élet
a túlsó parton kezdődik, nem itt,

s keressük fuldokolva, hol a híd?
Szoros redőkbe facsarták az évek
a szenvedélyek piros zászlait.
Pólyált szívünkről a kötést letéped,

letöröd legyező kis pózaink,
melyekkel lombot hazudunk magunkra.
Hasztalan tanúskodnak gondjaink,

nem védnek meg és nem ment fel a munka,
ha pillanatra tudsz csak felragadni
egedbe - és nincs erőnk ott maradni!

Váci Mihály: Válasz

Az ég lobog, parázslanak a felhők,
az alkonyat lassan szálló korom.
Itt állok én, a fojtogatva felnőtt
ember s az új kínokat tanulom.

Tanítanak a cserdítő esztendők:
- idomító nyomuk az arcomon.
A feladott nagy kérdést, a jövendőt,
már azt is értem, s megválaszolom:

- az emberek ölelkező és fojtó,
gyűlölködéstől hajszolt társulása
kivándorol e szennyeződött korból

a tiszta lélegzetek fennsíkjára,
tökéletes rendjét hogy megteremtse és
meglelje abban is az űző szenvedését.

Csak rajta, csókolj és szeress,
szeresd, keresd a tort, a bált!
Különb belőled így se lesz -
de betörik a koponyád.
Butít a vágy, vesztünkbe ránt:
elveszti Sámson két szemét
és Salamon bálványt imád..
Boldog, ki nem próbálta még!

A bűvös sípost, Orpheust
úgy elragadta vak szerelme,
hogy lent a gyilkos Cerbeus
a négy szájával majd benyelte!
Szép Nárcissust is ez vezette
s a mélybe várta lenn a vége..
Maga szerelme lett a veszte
Boldog, ki nem próbálta még!

Sardánapál a bátrak bátra
kinek lábánál Kréta hódolt,
asszonyruhát szedett magára
s lányok közt ekkép forgolódott.
Szent Dávid is gondolt bolondot
és elhagyá jámbor hitét,
látván két, jó formájú combot..
Boldog, ki nem próbálta még!

Szép húgát Ammon megszerette
becsalta kérve: hozz ebédet!
S erővel megszeplősítette..
Vérfertőző parázna vétek!
Heródes meg (valót beszélek)
leütteté János fejét,
csak mert tetszett a tánc, s az ének...
Boldog, ki nem próbálta még!

De magamról sem hallgatok:
mint lepedőt a sulykoló,
püföltek pőrén - nem titok -
s ugyan ki volt a bajhozó?
Ki más is, mint Vauselles Kató!
Elvertek ott engem s Noélt,
akár egy lagzin... szó mi szó:
Boldog, ki nem próbálta még!

Tán észre tér a férfi végre,
s a nőzést egyszer abbahagyja?
Dehogy! Inkább máglyán elégne,
mint holni seprűnyél lovagja.
Ki szívét asszony-kézre adja,
már elherdálta ép eszét...
mert mind egy kutya: szőke, barna...
Boldog, ki nem próbálta még!

(Francois Villon)

Majd megöregszel és bánni fogod,
hogy bántasz - azt, amire büszke vagy ma.
A lelkiismeret majd bekopog
s nem lesz emlék, melyben magadra hagyna.

Lesz vén ebed, s az melléd települ.
Nappal pihensz majd, széken szunyókálva,
mert éjjel félni fogsz majd egyedül.
Árnyak ütnek a rezgő anyókára.

Az öreg kutya néha majd nyafog,
de a szobában csend lesz, csupa rend lesz.
Hanem valaki hiányozni fog,
a múltból ahhoz a magányos csendhez.

Majd tipegsz: s ha eleget totyogott
rossz lábod leülsz. Fönn aranykeretben
áll ifjú képed. Hozzá motyogod:
"Nem öleltem meg, hiszen nem szerettem."

"Mit is tehettem volna?" - kérdezed,
de fogatlan szád már nem válaszolhat,
s ki a nap előtt lehunyod szemed,
alig várod, hogy feljöjjön, a holdad.

Mert ha elalszol, ugrál majd az ágy
mint a csikó, hogy a hámot levesse.
S a félelem tűnödik, nem a vágy
s fejedben: Szeress-e, ne szeress-e.

Magadban döntöd el. Én fájlalom,
hogy nem felelhetek, ha kérded: él-e.
Mert elfárad bennem a fájdalom,
elalszik, mint gyermek s én is véle.

A napsugár egy hajnalon benézett hozzám az ablakon
Úgy kérlek, fogadj el, varázsolj még a szívemmel.

A csillagok ragyogjanak, repüljön messze a gondolat
Úgy kérlek, fogadj el, varázsolj még a szívemmel.

Valahol várnak, madarak szállnak
üzenet az a dal, a hangodat várja, téged akar
Madarak szállnak, valahol várnak
Üzenet ez a dal, de nem érne el, csak az volna baj.

Szeretném tudni, hogy hol lehet, az az út, ami hozzád vezet.
Úgy kérlek, fogadj el, varázsolj még a szívemmel.

A napsugár egy hajnalon, benézett az ablakon.
Jó reggel kívánt neked, helyetted más nem jöhet.

Ha van lelked a szításhoz,
Ha van erőd a feledéshez:
szakíts, feledj!
Úgy sem volt az szerelmi mámor,
csak egy személy, mit szít a távol,
Isten veled!

Bolondság volt ez is, mint minden.
Silányság volt ez is, mint minden,
álom csupán!
S én, aki minden elvesztettem,
hogy rohantam e lehetetlen
Álom után!

Befejeztük kis regényünket,
Bevégeztem már minden álom:
Isten veled!
Hogy ki vagyok, tudod Te édes
S ha van erőd a feledéshez,
Szakíts, feledj!

Petőfi Sándor: Mosolygjatok rám...

Mosolygjatok rám, oh mosolygjatok,
Ti szép leánykák szemei!
S én el fogom felejteni,
Hogy már olyan sokszor megcsaltatok. -
Véljük, hogy a lyányok szive az ég,
Mert mélyei, mint ez, úgy ragyognak.
A lyányi szív csalárd folyó csak,
Amelybe sugáraikat veték
Az égi csillagok...
Ki ott mennyet keres, elnyelik a habok.

Petőfi Sándor: Nincs jogom, hogy.....

Nincs jogom, hogy féltselek, leányka,
Mert hiszen nem is vagy még ez enyém;
Néha mégis szerelemféltés, e
Legborzasztóbb mennykő üt belém.

Elsötétül a világ ilyenkor...
Elsötétül? nem, sőt meggyullad...
Végitélet van... alkotó az
Angyalokkal trombitát fuvat.

Harsog az arkangyal trombitája...
Agyvelőm meg... szerteszét szakad...
Mert reám igy dörg le az ítélet:
A te sorsod örök kárhozat!

Petőfi Sándor: Vajon mi ér?

Vajon mi ér? vajon mi történik velem?
Sejtek, s e sejtelem, ez olyan rettentő!
Ugy rángatózik, úgy ugrándozik szivem,
Miként a porban levágott emberfő.

Petőfi Sándor: OH SZERELEM....

Oh szerelem, te óriási láng!
Ki a világot gyujtod ránk,
Aztán ellobbansz... tán egy perc alatt,
S örök sötétség és hideg hamvad marad.

Radnóti Miklós:

Pirul a naptól már az őszi bogyó

Szőke, pogány lány a szeretőm, engem
hisz egyedül és ha papot lát
rettenve suttog: csak fű van és fa;
nap, hold, csillagok s állatok vannak
a tarka mezőn. És elszalad. Por
boldogan porzik a lábnyomán.

Pedig fönn a kertek felé
feszület is látja csókját és
örömmel hull elé a búzavirág,
mert mindig hiába megcsudálja őt
egy szerelmetes, szakállas férfiszentség.

Tizennyolc éves és ha nélkülem van
hallgatva jár, mint erdős partok
közt délidőn jár a nyári víz s
csillogó gondot ringat magában arról,
hogy sohasem telünk el csókkal és
szomorú. Pirul a naptól már az őszi bogyó.

Petőfi Sándor:
SZIVEM, TE ÁRVA RAB MADÁR!

Szivem, te árva rab madár!
Kit szűk, szoros kalitka zár,
Légy csendesebben odabenn,
Ne hánykolódjál oly igen;
Ugy megtalálod sérteni
Magad, hogy vér fog ömleni....

Vagy üsd magadat tehát,
Jőjön halálos seb reád;
Véreddel majd megírhatom
Szerelmem és hattyúdalom.

Sárgarépa Retek
Itt a farkam nektek !

Ady Endre: Örök harc és nász

Én asszonyom, be jó, ha bántalak:
Mea-kulpázok, megtörök sírok.
Várlak, kívánlak.

Én asszonyom, be jó, ha rossz vagy,
Szívemben százszor, százszor megöllek,
Űzlek, gyűlöllek.

Én asszonyom, ugy-e, hogy így lesz?
Örök lesz a mi nagy csatázásunk
S örök a nászunk.

Petőfi Sándor

A SZERELEM, A SZERELEM......

A szerelem, a szerelem,
A szerelem sötét verem;
Beleestem, benne vagyok,
Nem láthatok, nem hallhatok.

Őrizem az apám nyáját,
De nem hallom a kolompját;
Rá-rámegyek a zöld vetésre,
Hej, csak későn veszem észre.

Telerakta édesanyám
Eleséggel a tarisznyám;
Elvesztettem szerencsésen,
Lesz módom a böjtölésben.

Édesapám, édesanyám,
Ne bizzatok most semmit rám,
Nézzétek el, ha hibázok-
Tudom is én, mit csinálok!