"Ami nem lehet a tiéd, mindig az kell
Neked ez a kereszted, a sorsod ami hajt
De ha megkaptad, már nem érdekel
Ott rohad a szemétdombon majd

Hogyha börtön ez a lét, az elitélt
A szabad akaratnak rabja, de mégis
Kell, hogy nyugalomra leljen a szív
Keresi, mindig akarja

Attól, aki fontos, attól ami jó
Nem akarok elszakadni
Teszem, amit tudok, kérem, aki dönt
nem akarok elszakadni... elszakadni... elszakadni... elszakadni... elszakadni...

Mint a hű öleb suttogom neked
Hogy mennyire imádlak éjjeleken át
Szereted az ilyet, az én szívem a tied
De indulok, ha érzem a vér szagát

De ha a póráz hosszú, és a nyakörvön
A tüskék kifele állnak
A diadal után én visszatérek
Hogy megpihenjek nálad "

A HAT TYÚK
Hódolat La Fontaine-nek
Tollát mésszel bekente hat tyúk,
és azt képzelték: ők a hattyúk,
s hattyúdaluk elzengni bátran
beugrottak a tóba hárman,
de nem mondhatták azt se: kot,
s a vízbe fulladtak legott.
A másik három kinn a parton
csak ennyit mondott erre: "Pardon!
Mély itt a víz, nem is magos,
inkább leszek kendermagos,
reumás lesz a térgye, szárnya,
akinek büdös már a trágya.
Hattyúvá nem vágyunk mi válni,
jobb lesz az ólban kotkodálni."

Esik a hó a jégre, nádra
esik szememre, szempillámra,
esik bokorra, fűre, fára
esik a fázó vadmadárra,
esik, esik csizmám nyomára,
hogyha keresne sem találna
senki, pedig milyen jó lenne,
hogyha valaki megkeresne,
megfogná a kezemet szépen
s együtt mennének a hóesésben,
együtt mennénk a havon, a jégen,
amíg csak süt a nap az égen
és mikor a nap lemenne
a hó örökre betemetne..

Vasárnap délután, nézd, mindent elborít az a hó,
mit vártunk lent a sár helyett
Megjött a hóesés, és aki égre néz,
a szemét nem tudja nyitva tartani

Mert a hó vastagon kavarog
Végre az, az, amit akarok
Ez egyszer az, amit akarok
Eljött és vastagon kavarog

Vasárnap délután, és semmi lárma nincs,
csak neszek, és gázolsz kristályszőnyegen
S ahhoz hogy így legyen, várnom kellett nekem,
sár helyett nagyon kívánni hóesést

Hát megjött, gazdagon kavarog
Ez egyszer az, amit akarok
Végre az, az, amit akarok
Eljött és gazdagon kavarog

Húzz fel másik cipőt, gyorsan, úgy készülődj,
mint egy nagy út előtt, nagyon nagy út előtt
Mintha más, távoli várost hódítani indulnál,
gyere, vágjunk neki

Vasárnap délután várost hódítani gyere el,
mert végre itt a hóesés
Vártunk rá eleget, eljött a sár helyett,
a szemünk nem tudjuk nyitva tartani

Mert a hó vastagon kavarog
Végre az, az, amit akarok
Ez egyszer az, amit akarok
Eljött és gazdagon kavarog

Egy napon, mikor Micimackónak
Semmi dolga nem akadt,
Eszébe jutott, hogy tenni kéne
Valami nagyon fontosat.
Elment tehát Malackához,
Hogy meglesse, mit csinál.
De Malackánál éppen akkor
Senkit nem talált.

Így hát elindult hazafelé,
Miközben sűrűn hullt a fehér hó.
Arra gondolt, otthon talán
Akad egy kis ennivaló.
Hogy kimelegedjék ugrándozott
S jó nagyokat lépett
S a hidegre való tekintettel
Énekelni kezdett.

Minél inkább havazik,
Annál inkább hull a hó.

Minél inkább hull a hó,
Annál inkább havazik.
Hull a hó és hózik-zik-zik,
Micimackó fázik-zik-zik,
Hull a hó és hózik-zik-zik,
Micimackó fázik.

Ismert erdei körökben
Az az általános nézet,
Hogy Micimackó,
mint minden medve,
Szereti a mézet.
És ez nem csak afféle
Szerény vélemény,
Határozottan állítom, hogy
Tény, tény, tény.

Ezért, mikor hideg van
És sűrűn hull a fehér hó,
Kell, hogy legyen az almáriumban

Eltéve ennivaló.
Így aztán, ha délidőben
Micimackó megéhezik,
Megkóstol egy csupor mézet
Alaposan, fenékig.

Minél inkább havazik...

Micimackó a barátom,
És gyakran elbeszélgetünk
Azokról a dolgokról,
Mit mind a ketten ismerünk.
És tanultunk egy verset is,
És most már kívülről tudom.
Ha hideg van és hull a hó,
Én mindig ezt dúdolgatom:

Minél inkább havazik...

Vadludak

"Hangok sírnak át az égen,
Vadlúd árnyak hosszú V-ben.
Sarki tájról délre szállnak,
Búcsút mondva víznek fának.

Bár ha jég és hó lep mindent,
Valami mégis fáj a szívnek.
Ezért jajgat úgy a vadlúd,
Mikor ősszel húzni halljuk."

folytatás:...

Falu népe is szereti,
kedves szóval becézgeti
öreg nénét és azóta
így nevezik: őz-anyóka.

Piros pipacs, szegfő, zsálya
virít háza ablakába,
nagy köcsögben, kis csuporban,
szivárványszín száz csokor van.

Egyiket Gál Péter hozta,
másikat meg Kovács Julcsa,
harmadikat Horváth Erzsi,
úttörő lesz valamennyi.

Vadvirágnak dal a párja,
énekszótól zeng a háza,
oly vidám a gyereknóta,
nevet, sír is őz-anyóka.

Mátra alján, falu szélén,
lakik az én öreg néném,
melegszívő, dolgos, derék,
mese őrzi arany szívét.

Gidára vár sós kenyérke,
kalácscipó aprónépre,
egyszer te is légy vendége,
itt a vége, fuss el véle.

Öreg néne őzikéje:
"Mátra alján, falu szélén
lakik az én öreg néném,
melegszív, dolgos, derék,
tőle tudom ezt a mesét.

Őzgidácska, sete-suta,
rátévedt az országútra,
megbotlott egy kidőlt fába,
eltörött a gida lába.

Panaszosan sír szegényke,
arra ballag öreg néne.
Ölbeveszi, megsajnálja,
hazaviszi kis házába.

Ápolgatja, dédelgeti,
friss szénával megeteti,
forrásvízzel megitatja,
mintha volna édesanyja.

Cili cica, Bodri kutya
mellébúvik a zugolyba,
tanultak ők emberséget,
nem bántják a kis vendéget.

Gyorsan gyógyul gida lába,
elmehetne az őz-bálba.
Vidám táncot ellejthetne,
de nincs hozzávaló kedve.

Barna szeme bús szomorún
csüng a távol hegykoszorún.
Reggel bíbor napsugarak
játszanak a felhők alatt.

Esti szellő ködöt kerget,
dombok, lankák üzengetnek:
"Vár a sarjú, gyenge hajtás,
gyere haza gida pajtás!"

Könnybelábad az őz szeme,
hej, nagyon is visszamenne,
csak az anyja úgy ne várná,
csak a nénét ne sajnálná!

Éjjel-nappal visszavágyik,
hol selyem fő, puha pázsit,
tarka mező száz virága
őz testvérkét haza várja.

Ahol mókus ugrabugrál,
kopácsol a tarka harkály,
vígan szól a kakukk hangja,
bábot cipel szorgos hangya.

Várja patak, várja szellő,
kék ég alján futó felhő.
Harmatgyöngyös harangvirág,
vadárvácskák, kékek, lilák.

Öreg néne megsiratja,
vissza - dehogy - mégse tartja,
ki-ki lakjék hazájában,
őz erdőben, ember házban.

Kapuig is elkíséri,
visszatipeg öreg néni
és integet, amíg látja:
"Élj boldogul, őzgidácska!"

Lassan lépdel, csendben ballag,
kattan ajtó, zörren ablak,
onnan lesi öreg néne,
kis gidája visszanéz-e?

Haszontalan állatkája,
egyre jobban szaporázza,
s olyan gyorsan, mint a villám
fennterem a mohos sziklán.

De a tetőn, hegygerincen,
megfordul, hogy búcsút intsen:
"Ég áldjon rét, kicsi csalit!"
S mint a szél, eliramodik.

Nyár elröppen, levél sárgul.
Lepereg a vén bükkfárul,
hó borul már házra, rétre,
egyedül él öreg néne.

Újra kihajt fő, fa, virág,
nem felejti a kis gidát,
fordul a föld egyszer-kétszer,
zörgetnek a kerítésen.

Kitekint az ablakrésen
ki kopogtat vajon éjjel?
Hold ragyogja be a falut,
kitárja a kicsi kaput.

Ölelésre lendül karja,
kis gidácska, meg az anyja
álldogál ott, beereszti,
szíve dobban, megismeri:

Őz-mama lett a kis gida,
az meg ott a gida fia.
Eltörött a mellső lába,
elhozta hát a kórházba,

hogy szemével kérve-kérje:
gyógyítsa meg öreg néne,
puha gyolcsba bugyolálja,
ne szepegjen fiacskája.

S köd előtte, köd utána,
eltőnik az éjszakába.
Gida lábát két kezébe
veszi lágyan oreg néne.

Meg is gyógyul egy-kettőre,
felbiceg a domb-tetőre
s mire a tölgyről lehull a makk
a kicsi bak hazaballag.

Mátraalji faluszéle,
kapuban ül öreg néne.
Nincs egyedül, mért is volna?
Ha fúj, ha fagy, sok a dolga.

Körülötte gidák, őzek,
látogatni el-eljőnek,
télen-nyáron, évről évre,
fejük hajtják az ölébe.

"Esik eső,
Szakad, szakad
Szeretnélek,
De nem szabad.

Te is tudod,
Tudom én is
Nézzük egymást
Mégis, mégis.

Törvény, szokás,
Szabott szabály,
Ajtó, asztal,
Ház a határ.

Te is tudod,
Tudom én is
Várjuk egymást
Mégis, mégis.

Beborul, és
Kinyíl az ég,
Minden éjjel
Megyek eléd

Te is tudod,
Tudom én is
Messze vagyunk
Mégis, mégis. "

"Suttogó szelektől üzenem Tenéked ,
Hogy mindennél jobban szeretlek Téged!!
Súgja meg dalom hogy mi van szívemben,
Hogy két szép szemed imádója lettem
Súgja meg, hogy nem kell rajtad kívül senki,
Hiszen úgysem tudnék mással boldogan élni.

Édes reményem tekints fel az égre
S válassz egy csillagot a magad részére
Én már választottam , s ez a csillag Te vagy
Mely csillaghoz a szívem örökké hű marad
Tudom , egy élet is kevés hogy elfeledjelek
Mert én már örökre szívembe véstelek.

A Te szemeid reménysugrak, melyek életet adnak
A Te szemeid csillogóak, melyek megvakítanak
A szemeidben találom meg a boldogságot
Ne vedd hát el a fényt imádott csillagom
Ha zuhog az eső az eszemben vagy
És felmelegíti a szívem hogy a világon vagy.

Lennék az égen üstökös , csakhogy elsuhanhassak melletted
Lennék Hold ,csakhogy melletted lehessek
Lennék tenger, melyen megcsillansz mint napsugár
Lennék esőcsepp, mely csillog , mint szemedben a szivárvány
Lennék könnycsepp, csak hogy veled lehessek, de nem folynék le arcodon, nehogy elveszítselek
Lennék szó mely megszületik szádon, ami bár elhagyja ajkad , szívedben örökké égni fog.

Suhog a szellő hozza az üzenetet
Érzem messziről , hogy elveszítettelek
Én nem kellek Neked Te nem szeretsz engem
Én viszont örökké szeretlek mely fáj és éget
Ez az amitől féltem hogy elveszítelek
A rettegés valósággá vált, elvitted a fényt mely éltetett.

A szememben könny ragyog vártam egy mondatot:
Emlékeimben örökké élni fogsz
Ígéret elhangzott de azt tett nem követte
Én csupán egy emlék vagyok mely száll a szélben
De a fontos hogy boldog vagy, ez mindennél többet ér
Én csak egy árny vagyok mely szenved , de életed végéig elkísér... "

Csak egy halk sóhaj száll,
Szívem bársonyos partján,
Te maradsz, s te voltál
Érted szívem úgy kalapál.
Súgj egy titkor még:
Mitől féltékeny az ég?
Míg tart az örökké, én csak veled lennék!

Én neked adom mindenem, hogy ha kéred
A világgal is harcolok, csakis érted.
De tudod jól, hogy örület, amit érzek.
Ő fogva tart, s ezt akarom.

Csak a vágy dala száll,
A képzelettel táncot jár.
Mikor ő érintett,
Lábam mindig úgy remegett.
Súgj egy titkor még:
Mitől féltékeny az ég?
Míg tart az örökké, én csak veled lennék!

Én neked adom mindenem, hogy ha kéred
A világgal is harcolok, csakis érted.
De tudod jól, hogy örület, amit érzek.
Ő fogva tart, s ezt akarom.

"Szeretnélek egyszer karjaimba zárni,
Szeretnélek egyszer végre megtalálni.
Szerelmetes csókkal lágyan csókolnálak,
Szerelmetes csókkal édesen simogatnálak.

Szemeid csillogása, csillagként csillognak,
Szemeid ragyogása, gyémántként ragyognak.
Melyek, ha rám néznek, bizsergetnek lágyan,
Melyek Mennybe visznek, gyönyörök mámorában.

Édes érintés, melyre mindketten vágyunk,
Édes érintés, melyre mindketten várunk.
Lesz-e folytatás? – eldönti sorsunk.
Lesz-e érintés? – melyről mindketten álmodunk.

Édes és tiszta érzelmek szárnyalása,
Édes és tiszta vágyak vágyódása.
Barátsággá válik, vagy végtelen szerelem?
Eldönti az idő, mi lesz, ó Istenem.

Tiszta érzések, tiszta édes vágyak,
Tiszta érzelmek, kiutat találnak.
Eldönti a Sorsunk, ahogyan meg van írva,
Eldönti a Teremtő, nagy betűkkel írva.

*Ember Küzdj, és Bízva Bízzál,
*Mindig csak Remélj, és ne lankadjál.
*Kitartó vágyad eléri célját, csak
*Mindig Küzdj, és Bízva Bízzál!

Szeretnélek egyszer karjaimba zárni,
Szeretnélek egyszer végre megtalálni.
Szerelmetes csókkal lágyan csókolnálak,
Szerelmetes csókkal édesen simogatnálak."

"Gyűrött lepedő az ágyon
Szanaszét heverő párnák
Nem uralkodok a vágyon
Hisz te sem azt várnád

Oly ritka az alkalom
Ne hagyjuk elveszni
Újra átölel a karom
Ne zavarjon semmi.

Kedves szavak,
Puha érintések,
Nedves ajkak,
Vad szeretkezések.

Karon fogva a kéjjel
Hárman bulizunk ma éjjel
Messze van még a reggel.
Csókolj szenvedéllyel."

"Érzed-e még azt a vágyat,
Ami testemben szétárad?
Csókolni a forró szádat,
Szétdobálni a ruhákat.

Újraélni szenvedéllyel,
Ismét feltöltődni kéjjel,
Feltörjenek rejtett vágyak
Ma nem hagyjuk el az ágyat.

Túl a csúcson megnyugodva,
Visszatérünk a hétköznapba,
Vágy megmarad, az idő halad,
Megint eljön majd ez a nap."

Kijózanodva ámulva
nézel magad elé
-talán nem is érted
mi az amit kaptál.
S már csak agyad dobol
lángolva-vádolva
tartózkodó...
Érzéked-erőd eltompul
fáj vágyódásod
Magamat adtam...
s téged kaptalak,
tisztán igazul
magadért s magamért.

RATKÓ JÓZSEF: EGY ÁGYON, EGY KENYÉREN

Egy ágyon, egy kenyéren,
szemünkbe hulló fényben,
tétovázó sötétben,
szerelem fenyvesében,

egy földön, egy hazában,
égve egyforma lázban,
hidegben, nyári lángban
egyforma szó a szánkban,

torkot fájdító perben
tanúként egymás ellen,
homlokod melegében,
homlokom melegében,

zárva eleven kőbe,
lélekben összenőve,
gyönyörű csecsemőnkre,
ráhajlunk az időre.

NAGY LÁSZLÓ: TE SEM VAGY FEHÉREBB

Érzem halántékom
kék ütőerének
ugrálását, belső
dörgését a vérnek.

Kint levél se csattan,
a világ elhallgat,
vadmadár a szívem,
valakiért jajgat.

Bolygó szemeimmel
keseredek érted,
ideszívlak hozzám,
gyújtva megidézlek.

Én lélekzek benned,
élsz bennem, te bátor,
vagyunk mi egymásnak
fölvirágzott sátor.

Te sem vagy fehérebb,
te sem vagy ártatlan,
édes elszánásban
nem vagyok páratlan.

Szerelem, arannyal
befújt hársfa-teknő,
rengess minket, födj be
tüzes bárányfelhő!

FARKAS ÁRPÁD: SZEMPILLAERDŐ

Tisztásaidon én nyugszom meg,
én alszom itt, fáradt, minden
hadakból megtérő királyfi,
míg őzeid halántékomat nyalogatják,
vállamra szállnak madaraid,
hozzám szelídülnek vadjaid,
legyen hát áldott e rejtegető,
parányi derű,
és árnyat ne vess énrám,
susogj, lélegezz fölöttem,
és simogass új ébredásre. hadra,
szempillaerdő.

Ez nem az én szempilláimről szól

ZÁGOREC-CSUKA JUDIT: SZERELMED KÖT

Szerelmed köt,
szerelmed old,
szerelmed elűz,
szerelmed áld,
szerelmed megvált,
szerelmed kiönt,
szerelmed bánt,
szerelmed fáj,
szerelmed vár,
szerelmed fojt,
szerelmed olt,
szerelmed ég,
szerelmed
szerelmemben
megnyugszik.

ILLYÉS GYULA: EGYMÁSRA LELT...

Egymásra lelt, s rögtön kevés lett
egymásnak ujj meg ujj
és kar meg kar, majd ajk meg ajk;
több kellett válaszul.

Földmély-lakó kis állatokként,
ha fény gyúl hirtelen,
hogy búna minden porcikánk
éjedbe, szerelem!

De kint és fönt maradunk egyre
s valami egyre hív.
Testünkben csillag-messzeségben
izzik a szív s a szív.