Váci Mihály: Virág

Hajamban mennyi csók illata fészkel,
mint rozs tövén a fürj-sírású szél,
szememben szomjas vágyak nyája térdel
szerelmed kóborló vizeinél.

Állad remegve fogom a kezembe
és arcodat, mint lámpát fordítom
a homlokomra:- Láss! és mondd,, szeretsz-e,
mikor szeretni magam nem tudom.

De jó is lenne még dúdolva-sírva
átcsavarogni néhány éjszakát,
s nézni, mikor ruháidból kinyílva
karcsún derengsz, illatozó virág.

Váci Mihály: Két szárny

Még alig emelkedő gondolatok
vagyunk mi egy-egy szárnya.
Lehullna ez az égre szálló madár,
ha a két szárny elválna.

Két szárny vagyunk, de fenn a fellegekben
nem szállhatunk, csak mind a ketten
szívverésnyire pontos
együtemben.

Szállj hát velem
egy rezdülésű szárnycsapással.
hullongó tollak voltunk egyedül,
- szárnyak lettünk egymással.

Mint fénysugár az éjszakában,
úgy csillantál fel nekem,
s ha van ilyen?
Eljött életembe egy plátói szerelem.

Oly egyformák vagyunk,
én tudom és érzem ezt,
most olyan vagy szívemben,
mint egy lángoló kereszt!

Bár tudom, hogy foglalt a szíved
de boldog nem lehetsz,
bárcsak neked adhatnák mindent,
mit szíveddel megvehetsz!

Gyűrött az ágy és nem jön az álom
Nem szól a Zene, hiába várom.
Üvölt a Csend s hallgat az Élet
Rám tör egy érzés és úgy szeretnélek!

Gabrinotól:

Szép éjszaka boruljon Reád!
Gondjaid szálljanak messze
s most ülje meg lelked a Béke!
Szíved a csend ütemét verje
s orcádra örömmosolyt fessen az éj Tündére!

Váci Mihály: Szendergés

Keblemre bújtál és felmelegedtem,
mint zsálya hantjaival a lapály,
ha füvön lépő, terelgető esetben
puhán pihen s fehéren rajt a nyáj.

Oly könnyű voltál, fűszálat se hajtó,
mint alvó báránykák halk szendere,
s oly leheletnyi, mint térdhajtva alvó
nagy nyájak párázó lélegzete.

Tartottalak, mint lebegő kis pázsit,
s a szívem oly óva, halkan dobogott,
őrizve széledező szunnyadásid,
mint nyáj körül ha járnak pásztorok.

Váci Mihály: Bízni nehéz

Bízni nehéz. Égnek a lámpák.
Hűs síneken döcög az éj.
Vándor repesz - szívünkhöz ér
a búcsú perce - már kiáltják.

Bízni nehéz! - kigördül szívem,
és súlyosabban, mint a gép.
Milyen holdak és milyen ég
felé viszik a sínek innen?

Te itt maradsz - én utazom.
Ki tudja mégis ki megy el?
S ki megy messzebbre az úton,
amelyen vissza sose lel?

Váci Mihály: Szerelem

Szerelem, szeress jobban:
mert egyre jobban gyűlölök.
Szelíden törj be engem:
- éljek az emberek között.

Mert értük élni könnyű
de köztük, velük - nehéz.
Szerelmem, szeresd őket,
védd őket - jó ügyész.

Szeress, terelgesd rajtam
Mediterrán időd,
éltesd a pás füvet,
mi karsztjaimon kinőtt.

Vedd pártfogásodba őket,
szeress, hitesd velem:
lehet szeretni őket.
Adj erőt szerelem.

Könnyű a prófétának.
Fenn laknak a hegyen.
Én rájuk is haragszom.
Üss számra - szerelem.

Kiválasztottak ők
- a szegények közül.
Kiváltak közülünk,
Ragyognak egyedül.

Álmodnak boldogságot
minékünk: - nélkülünk;
megteremtik, elérik,
élik - de nem velünk.

Én lenn a gyűlöletben
akartam, akarom
a lehetséges élet
mosolyát arcomon.

Adj nagylelkűséget:
a szerelem - hatalom.

Pammy ez nem semmi vers.

KATICIKA
IRIGY HAJNALOK

A hajnalt nem várom, összetör, megaláz, ahogy
remegve ágaskodó falloszod tövén édes nyálam lecsordul,
s ébresztőt visítanak pezsdülő utcák, villamosod nyihogva toporzékol:
elvinni akar Téged tőlem, ki mégcsak meg sem érintettelek kezemmel,
csak puhán cserepző számmal ébresztelek, mint szomjú part a sikló patakot,
makkod ínyemen pendül nagyot, hogy ébredve moccansz , hajamba túrsz,
s még félálomban botod torkomig nyomod.

Csak olyan hajnalok lennének, hogy el ne menj, félszeg mosollyal arcodon,
horkanjon bár erődre vágyón féltékeny vak világ, ölelve, nyívva tartanálak,
ölembe én bomló csíraként elültetnélek, tövig, egészen,
s áztatnám kemény, dudoros pálcád testem csodásan áradó levében,
míg elmegy, elcsörömpöl az a gonosz, vágtató villamos.
Már csak a vágy tartja össze sóvárgó testem: rád, fickándó testedre kenődnék
legszívesebben , fröcskölő nedvemmel együtt szétterülnék ágyékod isteni táján.

De most még itt lüktetsz számban hatalmasan,
mint Zeusz fortyoghatott egykor az isteni nimfák forró méhét böködve,
nyálammal keverve torkomig buzog édeskés, síkos előcsermelyed,
szájpadom bordáin kerepel végig, hosszan pereg makkod pereme ki-
és be tolakszik győzelmes dobogással, mintha a szíved dobogna
bennem, hatalmas szíved észveszejtve, örömök sikoltó himnuszán,
s elveszek, zsibongó, tarajos hullám temet beléd, s gyönyörrel takarod
vonagló testem, ahogy ujjongva belém fröcskölöd az élő hurrikánt,
mi heréidben általam érlelte dühét, s most bennsőm és arcom fürdető
örömóda gyanánt borít be mindent, mi én vagyok.

A hajnalt nem várom, összetör, megaláz, ahogy búcsút bólintó
falloszod tövén édes nyálammal indulsz , s a reggel kajánul röhög ,
de tudd hogy várlak, lüktető, csiklóval , égve sóvárgó verítékben,
hogy falloszod újra s újra majd bennsőmbe lököd.

2005. 01. 29.

Mai termésem, ide is beírom, szeretettel:Katicika

Váci Mihály: Aztán

Emlékszel? Aztán milyen jó volt
hozzád fordulni - és Te édes! -
hogy doromboltál hogyha csókot
súgtam égő füled tövéhez.

S alvás előtt egymás ölében
még fészkelődni, s megfordulva
fel - felkérdezni, félig ébren:
"Szeretsz?" "Szeretsz még?!" -újra, újra.

Emlékszel? Engem elfeledhetsz.
De a percekre emlékezzél,
mikor odabújtál szívemhez
és magadról megfeledkeztél.

Váci Mihály: Holdra síró

Olyan fogóba estem,
mely szívemet harapja.
Csapdába hulltam,
- mélyről vonítok.
A társak menekülnek,
a sörétekből védik farukat;
rám visszavicsorognak: vonításom
nyomukra hozza a hajtók vadát.
Vetné le mind az irhát,
büdös a régi bunda;
új nyájba kushad,
lohol mind szelídülni,
nyalni egy sós kezet,
küszöb előtt helyét érdemelni,
mielőtt bezárulnak
a viharcsapdosta ajtók.
Holdon van a telkem,
arra vonítok.

Petőfi Sándor: Miért hogy láthatatlanok...

Miért hogy láthatatlanok
Az ördögök s az angyalok?
Ismerni szeretném őket
Avégett,
Hogy tudjam, amit nem tudok:
Mi van ebben és mi van abban?
S az ember melyikhez hasonlít jobban?

Timona: Én s a remény

Látlak jégvirágos ablakon,
látlak szélsöpörte udvaron.

Egy sötét alak ki életem fénye lett!

Kérem a száguldó kék eget:
Ő fogja ölelő két kezed,
mert én csak messziről félthetlek.

Egy butuska fruska ki igazán szeret.

Láthatsz sok meggyötört mosolyban,
láthatsz minden elcsókolt csókban.

Tudom, hogy a sors fintora boldoggá tehet!

Talán egyszer majd mindent lehet
és bármikor láthatom szemed,
búcsúzás árnyéka sem követ...

Petőfi Sándor: Hideg ellen tél...

Hideg ellen a tél a folyókat jéggel,
A földet hóval leplezé el.
Csupán némely embernek
Kell öltözetlenül bujdosnia...
Tehát a természetnek
Az ember a legfontosabb fia?

KATICIKA
MIÉRT?
(Ima)

Csajok, miért, ó, mondjátok, miért nyelitek le
vakon, kéjtől borzongva, emésztő vágy fodros hullámait,
míg prüszkölő falloszon vágtattok lélek szakadtáig,
mondjátok, nem elég nyergetek alá törni hágó csődörötök?

Ott liheg, borzong, zihál a fényes szőrű pára,
miközben nunkótok csattog duzzogó gyökéhez parancsolón,
csak úgy izzanak dudorai, mint önmagába- robbanó csillag,
de csigolyáin bolyong kísértő árnyként vad, ősi félelem:

"-Mi lesz, mi lehet szent szűzanya, akkor, ha mégis
én sercenek el először, ó, ilyet ne adj rám, Istenem.
Inkább legyek sistergő gejzír Izland csillogó jégkövein,
mintsem hogy Katinkám kifújt fonnyadásom biztassa kétségbeesetten.

-Ne, Uram, ne ezt a szégyent, hisz láttad, megítélheted,
hogy azt a szőkét, ott lenn a Duna kies estéli párái közt
csak téves férfivakságban szenvedőként andalítottam,
s már nem is bánt belül, feledtem, s tudd, istenem, hűséges szolgád esedez:

-Csak esztelen kefélés esete forog fenn, ne büntess, ó, ne azzal, jó Uram,
legyen győzelmes, kemény, nyársrokon szuronyom,
csodás, duzzadt pinkóajakon áttörő diadal minden akarásom,
s varázsos Katinkám fojtson magába őrült- boldogan!

-Add, én Istenem, hogy szorító karja vadul öleljen, s visongva
forrongja körbe esendő, gyarló falloszom,
falja rám magát gyönyörtől zengő, ódát reszkető szép nunával,
segíts most, Istenem, győzzek......ledolgozom!"

Csajok, mondjátok: miért, ó, miért nyelitek le,
mi gazdagon szétterülne forró, zsibolygó csiklótok alatt,
kiáradna vörös, birtokló, vad partokon túl ömölve,
s rengetne álmatag, unt világokat?

Csajok, mondjátok: miért nyelitek, s ha nem,
hát miért nem nyeldeklitek fulladozva, áradt lélekkel,
mi tündöklő férfiágyék fortyogó mélyén terem,
s napkelte gyanánt himnuszt énekel?

2005. 02. 08.

Pammykám, miért bántasz, nem vagyok én E.T., hogy furcsán, idegenkedve "nézz rám", ezt a verset egy másik topic-ban szellőztettem meg először, de úgy látszik, a kutya sem hederített rá, pedig a topic témájába illett,(leáldozóban a csillagom?), de emberből vagyok én is, nem izé...-ből

Mikor magamban erzem falloszod
hevit a forrosag tuze
homalyos tekintet arcodon
sohaj szall messzire

A pillanat ihlette !

És ezért csodálatos! (Ez egy válasz felpa üzenetére (2005. 02. 10. csütörtök 21:10), amit ide kattintva olvashatsz)

Erósz lantja,,

Alakod,mint Erósz lantja,
Gyönyör zenéjét adja.
Tested az éden s a bűn,
Csodásan megkomponált mű.
S kelyhe,hova rejtem testem,
Miközben lantod pengeted.
Tombol ölemben a vágy,
Kopog kerted kapuján.
Nem,nem ajtóstól támadok,
Ejőbb a zárral babrálok.
Csak a búbját dugja be,
S kertvégén keres érdekest.
A kis galád,a kis pajkos,
Ki-be szalad bújocskázik,
Gyönyöröd nedvében ázik.
Fogadd magadba tövig testem,
Szorítsa bársonyos kelyhed,
Simulj rá,kísérd az ütemet,
Buja zenész jár kertedben,
Hogy lantodat pengesse.
Sóhajod legyen nótája,
A gyönyör Erósz ódája.