Jégtánc

A jég
meg az ég
szikrázva símul össze,
a szél
se beszél:
por-hóval kergetődzve
játszanak
-mert szabad...
E fényes-boldog pusztaságban
nincs hazug szó: tisztaság van;
senki se kényszerít, senki se tiltja, hogy válassz,
Égnek
és jégnek
kristály síkjai közt suhan a lélek...
a levegő penge-éles és szesz-tömény,
itt mégse félek, mégsem érzem a vesztemet én;
röpülve, zuhanva,
pörögve, suhanva
szótlanul mond hálát jégnek és égnek
a táncba-szabadult, szelős-tiszta lélek!

Oly jó:
erre nincs szó!
S ha vége a dalnak és fárad a láb:
a JÉGTÁNC minden kis karcos nyomát
némán begyógyítja a szűz hó.

A Hold forró jegén

Nézz a Holdra:
olyan furcsa-szép,
mintha félig képzeletből volna!

A Hold: tükör;
benne mind a kép,
amit csak képzelsz: fordítva tündököl!

A Holdon minden fordítva van:
ami biztos itt - ott bizonytalan;
a Holdon vacog és dermed, ami ég;
a Holdon a tűznél is forróbb a jég;
ott az a nehéz ami súlytalan,
de egy sóhajtásnak is súlya van!

Nézz a Holdra,
mintha álmodnád:
mintha némasága hozzád szólna.

Lépj a Holdra,
Ez a távolság,
mit lelkünk megtesz évezredek óta.

A Holdon miden fordítva van:
ami biztos itt - ott bizonytalan:
a Holdon vacog és dermed, ami ég:
a Holdon a tűznél is forróbb a jég!
Végre, végre te meg én:
siklunk - botlunk a Hold forró jegén!

A Hold tükör, a Hold titok,
amit sose láttál, itt láthatod;
ám e helyen hosszan nem időzhetsz,
mert a szíved sötétül és a hajad ősz lessz!

Tükörbe nézni néha kell,
tükörben élni nem lehet:
ne törd, ne rejtsd pincédbe el,
de mentsd ki belőle képedet!

A Holdon minden fordítva van:
ami biztos itt - ott az bizonytalan,
A Holdon vacog és dermed, ami ég:
a Holdon a tűznél is forróbb a jég!
-Csak egy kicsit még! Csak te meg én!
siklunk - botlunk a Hold forró jegén.

Vissza kell adnom:
Szép volt, de kölcsön.
-Álmom a Holdon;
lábam a Földön.

Váci Mihály: Mint ökölben az ujjak

Este lehullsz az ágyra, mint az éjbe
porlik a csillag, mely ragyogni fáradt,
és vársz reám, hogy szeress és vigasztalj,
ha megjövök az este szőnyegén.
Szeretjük egymást, ahogyan csak
ma tudnak szeretni és ragaszkodni,
összefonódva, mint imára kulcsolt
két kéz görcsösen az égre feszül;
szeretjük egymást és összesimulunk,
mint szoros ökölben a rémült ujjak,
ahogy a kéz a könnyeket kitörli
a szemből. Ó, mi úgy szeretjük
és óvjuk egymást, mint a száj a nyelvet,
s ahogy a bordák szorítják halálig
a vergődő szívet!

Petőfi Sándor: Ha szavaid megfontolom.....

Ha szavaid megfontolom,
Szeretsz engem, azt gondolom.
Mért nem mondod meg, ha szeretsz?
Ha nem szeretsz, miért hitegetsz?

Nem hiszed, hogy én szeretlek?
Az isten is ugy áldjon meg,
Ugy áldjon az isten engem,
Amily igaz a szerelem.

Megszerettem szépségedet,
De még inkább szép lelkedet,
Szeretlek én oly igazán,
Mint engem az édesanyám.

Nem ohajtok én egy tavaszt,
Hogy véled átmulassam azt,
Sem egy tavaszt, sem egy telet,
Hanem egész életemet!

Egy napja van csak az égnek,
Egy holdja van csak az éjnek,
Egy isten van a világon,
Egy, csak egy a kívánságom.

Azt várom én, azt az órát,
Mikor így szólhatok hozzád
Ölelésem szent hevében:
"Édes kedves feleségem!"

Ballada a senki fiáról
Mint nagy kalap borult reám a kék ég,
és hű barátom egy akadt: a köd.
Rakott tálak között kivert az éhség
s halálra fáztam rőt kályhák előtt.
Amerre nyúltam, csak cserepek hulltak,
s szájam széléig áradt már a sár,
utam mellett a rózsák elpusztultak
s leheletemtől megfakult a nyár,
csodálom szinte már a napvilágot,
hogy néha még rongyos vállamra süt,
én, ki megjártam mind a hat világot,
megáldva és leköpve mindenütt.

Fagyott mezőkön birkóztam a széllel,
ruhám csupán egy fügefalevél,
mi sem tisztább számomra, mint az éjjel,
mi sem sötétebb nékem, mint a dél.
A matrózkocsmák mélyén felzokogtam,
ahogy a temetőkben nevetek,
enyém csak az, amit a sárba dobtam,
s mindent megöltem, amit szeretek.
Fehér derével lángveres hajamra
s halántékomra már az ősz feküdt,
és így megyek, fütyülve egymagamban,
megáldva és leköpve mindenütt.

A győztes ég fektette rám a sátrát,
a harmattól kék lett a homlokom,
s így kergettem az Istent, aki hátrált,
s a jövendőt, amely az otthonom.
A hegytetőkön órákig pihentem
s megbámultam az izzadt kőtörőt,
de a dómok mellett fütyülve mentem
s kinevettem a cifra püspököt:
s ezért csak csók és korbács hullott árva
testemre, mely oly egyformán feküdt
csipkés párnák között és utcasárban,
megáldva és leköpve mindenütt.

S bár nincs borom, hazám, se feleségem
és lábaim között a szél fütyül:
lesz még pénzem és biztosan remélem,
hogy egy nap nékem minden sikerül.
S ha megúntam, hogy aranytálból éljek,
a palotákat megint otthagyom,
hasamért kánkánt járnak már a férgek,
és valahol az őszi avaron,
egy vén tövisbokor aljában, melyre
csak egy rossz csillag sanda fénye süt:
maradok egyszer, Francois Villon, fekve -
megáldva és leköpve mindenütt.

Elnézést a "cb"-ért, tévedni emberi dolog!-mormolta a sűndisznó, s lekecmergett a srlókeféről...

cb

József Attila: Végtelen óta...

Végtelen óta folynak a percek,
Végtelen óta folynak a könnyek -
Harsog a tenger, árad a tenger
És jaj! utánok még többen jönnek.

Ezer forrás sír végeszakadlan
És jaj, az anyja úgy szereti!
Harsog a tenger, árad a tenger,
Fáradt a lelkem, ölelgeti.

Folynak a könnyek, folynak a percek,
Nem tudni: Hová? Merre? Mivégre?
Harsog a tenger, árad a tenger -
Eltünik egyszer a Semmiségbe.

Mi a baj, kedves? Tudok segíteni? (Ez egy válasz felpa üzenetére (2005. 01. 13. csütörtök 22:32), amit ide kattintva olvashatsz)

Latod ez szep valasz volt jo ejszakat (Ez egy válasz X üzenetére (2005. 01. 13. csütörtök 22:29), amit ide kattintva olvashatsz)

JÓZSEF ATTILA: EGYEDÜL

Egyedül fogok én állni a világon.
Egyedül, egyedül, nem lesz soha párom.

Nem lesz soha párom, aki vigasztaljon,
Aki szenvedésben csókot csókra adjon.

Csókot csókra adjon s aki hű, nem álnok,
Aki büszke arra, hogy mellette állok.

Aki míg én alszom őrködik könnyezve,
És, ha ébren vagyok, kacagó a kedve.

Aki szeret engem, aki meghal értem
S még akkor is szeret örök-visszatérten.

S nem fog borulni le rám senkise sírva,
Ha majd távozom az örök-néma sírba.

: Honvágy? :

Látni nem láttalak, fogni nem fogtam kezed,
De szellemed sugárzása áthatja lelkemet.
Fantázia képed fejemben él,
A vonzodás hozzád mind többet ér.

Találka veled az lenne jó,
Ismerni lelked az volna jó,
Várom a percet, hogy hazaérjek,
Várom a percet, hogy meglatlak téged.

SunFighter: Reménykedem

Lenyugvó Napnak nincsen párja,
Égi útját már egyedül járja,
Sötét felhők takarják arcát,
Bánat, fájdalom mélyíti ráncát.

Szemei csillogását könnyei adják,
Lelke sebeit emlékképek marják,
Sötétséget nem oldja fel fényed,
Másnak adtad már csodás lényed.

Lángolva égek még szerelmed tűzében,
Látlak éjjelenként csodás álomképben,
Érzem még illatod, tested melegét,
Táplálom magamban még...

...a hiú reményt.

Önzetlen öröm

Nyelvem hegye érint
Lassan fut végig
Perceken át
Szétnyílik ajkam
Nedvesen tartja
Hű társát
A kezem is megmássza a hegyet
De visszacsúszik ezerszer
S kezdi újra
Ajkaim szorításában fekszel
Suttogva kiáltod nevemet
Elmúlik a mámor
Csendesen átölelsz

Puuuuuussssszzzzz! (Ez egy válasz X üzenetére (2005. 01. 09. vasárnap 21:25), amit ide kattintva olvashatsz)

(Ez egy válasz macido üzenetére (2005. 01. 09. vasárnap 21:11), amit ide kattintva olvashatsz)

Engedj közelebb magadhoz,
Csodás illatod hozzád vonz.
Tárd fel tested ruhátlanul,
A vér ereimben robogjon vadul.

Engedd, hadd fedezzen fel kezem,
Érintsem s csókoljam melled,
Mely, mint egy érett eperszem,
Hófehér bőrödön terem.

Boldog áhítattal nézem,
Combod közt megbúvó ékszert.
Mint nyíló lótuszvirág,
Kívánja párja hímporát.

Míg vágtatsz, mint lovas,
Selymes bőröd hozzám tapad,
Megszédülök és öledbe süpped horgonyom,
Nincs múlt, nincs jövő, csupán jelen
Ezt a gyönyört adtad nekem.

samway: Hol már nem elég

Hol már nem elég a szó,
S már nem elég a csók,
Hol kell a gyengéd ölelés,
Mindent elsöprő szenvedély.

Hol kevés a simogató vágy,
Ahol a szerelem vár,
Legyenek becéző szavak s kezek,
Izgató pihés édenkertek.

Hol a test testnek feszül,
Tűz éget kivül s belül,
Vágyod a másikat teljesen,
Hogy érezd testedben.

Hol öröm van a szemekben,
S vergődsz karjaimban remegve,
Gyönyörben egyesül vágyatok,
Remegő combod átkarol.

Hol vénuszdombod édes tüzében,
Barlangod simuló hevében,
Elcsitulnak a kéjes sóhajok,
Tudom már itt maradok.

(Ez egy válasz macido üzenetére (2005. 01. 08. szombat 09:46), amit ide kattintva olvashatsz)

sz.j.t.: Csókolj!

Hajad selymesen ringatózik a gyertyafényben.
Mézédes dallam szól, és Te is érzed.
Egy sóhaj száll fel, ahogy csókolom a vállad
Kezem melled simogatja, beleremeg a lábad.
Testedet ölelőn a hálóing is halkan nyögdécsel,
A vágy tornácára halk léptekkel kúszva fel.
Fel-fel, lágyan simogat, lassan meztelen a tested
Körülöttünk minden perc némán reszket.
Csókolva érint az ajkam, halk sóhajok
Lüktető testeddel eggyé olvadok.
Csókolsz, csókollak, szinte esztelen
Étek vagy, és születésem óta éhezem.
Vágytam a percet, mikor karodba érek
Rajtad kívül semmi mást sem érzek
Most, hogy itt vagyok, mohón ízlellek,
Alig-érintésekkel némán becézlek.
Hátadon fekszel, mint egy angyal, az ágyamon.
Tested ajkaimmal felfedezni indulok.
Nem tudom, merre induljak, hol kezdjelek
Hogy minden négyzetcentiméteren ezerszer szeresselek.
Versenyt simogatjuk tested, én és a gyertyafény,
Csontig éget minket az örök szenvedély.
Halk sóhajok, a plafont éri már a vágy
Ahogy finom mozdulatokkal kúszol alám.
Benned lüktetek,
Kattognak a percek,
Órák óta égünk őrült szenvedélyben.
Olyanok vagyunk, mint két áruló árny
Pokolban égő bűnös szalmaszál.
Tombolva csókolj!
Őrülten!
Csókolj mindenütt,
Még ha maga az ördög jön is el értünk.
Kecsesen feszülő tested ívét ujjaim követik,
Bőröd selymét lángolva borítják csókjaim.
Gyorsabban! - súgod, és magadba zársz
Édes kalitkában lüktető félhomály.
Vad sóhajok, extázisban úszunk,
Egyre gyorsabb ritmusban ringatózunk.
Ölelő karod szinte fojtogatva szorít,
Tested minden pontján édes tűz borít.
Csókolsz, ölelsz, imádsz esztelen
Szinte ájulásba taszít az élvezet.
Nincs már kontroll, minek is kellene?
Mikor nyakamon fénylik az élvezet lehelete.
És... és... és...
Még! Még! Még!
Most! Most! Most!
Egy pillanatra leáll a lélegzet, nincs hang,
Izzadságcseppek borította testünk sikolt csak.
Mindenünk megfeszül, dobban a szív, és nincs tovább
Együtt úszunk a beteljesülés eddig ismeretlen tornácán.
Combod remeg, ahogy még szorosabban magadba zársz,
Az utolsó cseppig simogatva ölelnek szeméremajkaid át.

Lehalkul, de nem tűnik el,
Emlékké lesz, örökké édes!
Néma pihegés, utolsó sóhajok,
Hálás, lélekig hatoló simogatások.
Gyengéd csókjaimtól bőröd visszanyeri színét,
Ahogy karjaimban fekve lelassul a lét.

Így tovább Katicika! (Ez egy válasz X üzenetére (2005. 01. 13. csütörtök 22:29), amit ide kattintva olvashatsz)