VÁGYOM LÁTNI TESTED BELÉM FELEDKEZVE, VADITÓ GYÖNYÖRTŐL CSORDULTIG ELTELVE! VÁGYOM BŐRŐD ILLATÁT ÉREZNI BÖRÖMÖN, A SZABADSÁGOM TE VAGY, S TE VAGY A BÖRTÖNÖM! MERT RAB VAGYOK, FOGOLY TESTED VONZÁSÁBAN, BEZÁRVA SZEMEID BÜVÖS SUGARÁBAN! HOGY MIT JELENTESZ: O, ÉLETEM! HISZ TE VAGY NEKEM A VÉGZETEM! SZERETLEKJ!

HIÁNYZÓL A PERCEK KOPPANÓ ZAJÁBÓL, HIÁNYZÓL A NAPOK FÜRTÖS ARANYÁBÓL. HIÁNYZÓL LÉPTEIM TÉTOVA NYOMÁBÓL, HIÁNYZÓL KEDVESEM, ŐRŰLTEN HIÁNYZÓL!/NAGYON SZERETLEK!!!J!

József Attila:
(Ha elhagysz...)

Ha elhagysz, mint az ég alján a nap,
mit is tehetnék, hogy ne szánjanak

ki fogná föl szivével énekem,
ha te sem érzed, hogy ki vagy nekem

a nők napja eljött
szóltam mikor a nap feljött
egyből rád gondoltam
-Mit adjak neked-ezen agyaltam
a válasz nem jött magától
tanácsot kértem a bátyámtól
zoli 15...

Papp Lajos:

HOSSZÚ ÚTRA MEGYEK
ki hogy tegnap jöttem,
voltam tollpihényi
az első örömben.
Ki nevetni, sírni
tanulatlan-tudtam;
kavics gurulása
eddig-való utam.
Szánom hosszabb útra
magamat magamnál,
köröcskéző gyönge
csak-én igazamnál.
Tudom, hogy ez rendelt,
s hozzám mért adósság.
Amott a fákon túl,
idegen az ország?

Papp Lajos

ELMEGYEK, ELMEGYEK
asztaltól a székig;
udvaron a faltól
el, a kerítésig.
S lépkedvén, anyámmal,
majd az iskoláig.
Apámmal elmegyek
szerelmem házáig.
Hullatja szirmait
a pipacs virága:
Ővéle indulok
magunk udvarába.
Aztán halványodik
búzavirág kéke.
Amott, a fákon túl,
utam véget ér-e?

szia

József Attila: Szaggatlak, mint a fergeteg...

Szaggatlak, mint a fergeteg az erdőt.
Zugj és nyögj. Vigyázz: ez küzdelem.
Bele ne törjél, nehogy keserü könnyem
csorogjon majd a csonka gyökeren.

Fölszív a vágy, mint patakot a hőség.
Mind mélyebbről bugyog e szerelem.
El nem apadnék, nehogy keserü könnyed
gyüljön tengerré szilaj öleden.

1937

József Attila: Könnyű emlékek...

Könnyű emlékek, hová tüntetek?
Nehéz a szívem, majdnem zokogok.
Már nem élhetek meg nélkűletek,
már nem fog kézen, amit megfogok.
Egy kis játékot én is érdemelnék, -
libbenjetek elő, ti gyönge pillék!

Emlékek, kicsi ólomkatonák,
kikért annyira sóvárogtam én
s akiknek egyengettem szuronyát -
törökök, búrok, gyüljetek körém!
Kis ágyúk, ti is álljatok föl rendben!
Nehéz a szívem. Védjetek meg engem!

1937 [?]

VERLAINE, Paul
(Tóth Árpád fordítása)


ŐSZI CHANSON

Ősz húrja zsong,
jajong, busong
a tájon,
s ont monoton
bút konokon
és fájón.

S én csüggeteg,
halvány beteg,
mig éjfél
kong, csak sirok,
s elém a sok
tűnt kéj kél.

Óh, múlni már,
ősz! húllni már,
eresszél!
Mint holt avart,
mit felkavart
a rossz szél...

Paul Verlain (Tóth Árpád fordítása )

AZ ÉN MEGHITT ÁLMOM

E furcsa álom gyakran s mélyen talál sziven
egy ismeretlen nőről, kit szeretek, s szeret,
s kit ízig ugyanegynek sohasem ismerek,
és soha csupa másnak, s szeret s megért hiven.

Óh, ő megért hiven s csak ő látja, igen,
hogy átlátszó szivemben zord talány nem mered,
ó jaj, csak ő, s könnyétől, mely lassan megered,
izzadt és halvány orcám megfrissül szeliden.

Óh, barna? szőke? vagy vörös tán? - nem tudom,
s neve? - emlékszem erre, zengő és lágy nagyon,
mint bús kedveseké, kiket száműz az Élet;

nézése úgy borong, mint szobrok hűs szeme,
s bús hangja mintha halkan, távolból zengene,
mint lágy szók reszketése, mik már hallgatni tértek.

Tóth Árpád
Meddő órán


Magam vagyok.
Nagyon.
Kicsordul a könnyem.
Hagyom.
Viaszos vászon az asztalomon,
Faricskálok lomhán egy dalon,
Vézna, szánalmas figura, én.
Én, én.
S magam vagyok a föld kerekén.

(1908

Tóth Árpád:
Lélektől lélekig


Állok az ablak mellett éjszaka,
S a mérhetetlen messszeségen át
Szemembe gyüjtöm össze egy szelíd
Távol csillag remegő sugarát.

Billió mérföldekről jött e fény,
Jött a jeges, fekete és kopár
Terek sötétjén lankadatlanul,
S ki tudja, mennyi ezredéve már.

Egy égi üzenet, mely végre most
Hozzám talált s szememben célhoz ért,
S boldogan hal meg, amíg rácsukom
Fáradt pillám koporsófödelét.

Tanultam én, hogy átalszűrve a
Tudósok finom kristályműszerén,
Bús földünkkel s bús testemmel rokon
Elemekről ád hírt az égi fény.

Magamba zárom, véremmé iszom,
És csöndben és tünődve figyelem,
Mily ős bút zokog a vérnek a fény,
Földnek az ég, elemnek az elem?

Tán fáj a csillagoknak a magány,
A térbe szétszórt milljom árvaság?
S hogy össze nem találunk már soha
A jégen, éjen s messziségen át?

Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,
Mint egymástól itt a földi szivek!
A Szíriusz van tőlem távolabb,
Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?

Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem!
Ó, jaj, az út lélektől lélekig!
Küldözzük a szem csüggedt sugarát,
S köztünk a roppant, jeges űr lakik!


(1932)

TÓFALVAY ISTVÁN:
NYAKÉK


Nyakad szép ívén az ében dúdol halkan,
s a nyárban ékeid vidám manókként élik, amit
valahol pálmák árnyára pingál a Nap,
a pajkosan-hűtlen, villó foltokat...
Simulva-ázva egy bolyhos óceánban
titkos totemek, mélybarna lapok
hoznak-visznek álmod parttalan csacskaságain,
s karcsú ujjak melege zizeg játékos dűnék között.
Az ég ívére feszül a távol-tág világ,
szavak zöngéje horgol testedre cirádás csöndet,
mint zöld-vörösben habzó cseresznye-csók...
S ha báván, majd hajadban zilál rejteket a hold,
elnézlek: otthon vagy, miként a messzi csillagok.

Mentö Manci szaladgál a réten virgcsokor virit patás kezében,trágyás lábát szagolgatva sugárban okád a sarokba.

Puszta Sándor:
Bennünk fénylő csillag

sírásra görbült a szánk
mikor a legszebben akartunk énekelni

gyáva lett bennünk az öröm
ahogy boldogok akartunk lenni

induljunk szívünk dzsungelében
az embert megkeresni

a jóságot még ma
el kéne kezdeni

óh bennünk fénylő csillag
merj már megszületni

Már azt hittem ide is képet teszel...

Ki áll a dombon? Ez itt a kérdés!
Kiáll a dombra.Nyüszít. Mond. Kérd. És
Lődörget vörös bunkót az égre,
Majd belém döfköd! Ó, Gergő, végre!!!

MARKÓ BÉLA :


AGGTELEKI PÉLDÁZAT A SZERELEMRŐL

Csak úgy, ahogy a cseppkő
lent a barna üregekben,
csak olyan lassan élni,
hogy már holtnak lássanak,
a lángokat eloltani,
a robbanásokat visszafojtani,
az izmok vibrálását
hideg tenyérrel elcsitítani,
a remegő idegeket leszorítani,
ahogy a lentről felfelé
és fentről lefelé
cseppenként növekvő alakzatok
reménykednek, hogy egyszer összeforrnak,
végtelen lassúsággal közeledni a célhoz,
ahogy egy-egy sötétvörös vércsepp
átúszik az ereken,
ahogy a fájdalom
nyugodtan, türelmesen vándorol bennünk,
ahogy nem romlik s nem javul
egyik napról a másikra semmi,
ahogy egy hatalmas barlangrendszer
időnként kikínlódik néhány áttetsző
vízmorzsát a kövek hegyén,
ilyen lassan kellene szeretnünk egymást,
talán millió esztendő is eltelik,
amíg szájunk egymáshoz ér,
így kellene vágyakoznunk,
mert minden mindennel találkozik,
ha majd a két test egymásra lel:
a sztalaktit
és a sztalagmit.

(1992. augusztus 14.)

Pedig kár!
JANUS PANNONIUS


Pannónia dicsérete
Eddig Itália földjén termettek csak a könyvek,
S most Pannónia is ontja a szép dalokat.
Sokra becsülnek már, a hazám is büszke lehet rám,
Szellemem egyre dicsôbb, s általa híres e föld!

Na jo az Arany fele valltozat sem rosz!

"Lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés.
Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri
Balsorsa minden nyűgét s nyilait;
Vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen,
S fegyvert ragadva véget vet neki?
Meghalni -- elszunnyadni -- semmi több;
S egy álom által elvégezni mind
A szív keservét, a test eredendő,
Természetes rázkódtatásait:
Oly cél, minőt óhajthat a kegyes.
Meghalni -- elszunnyadni -- és alunni!
Talán álmodni: ez a bökkenő;
Mert hogy mi álmok jőnek a halálban,
Ha majd leráztuk mind e földi bajt,
Ez visszadöbbent. E meggondolás az,
Mi a nyomort oly hosszan élteti:
Mert ki viselné a kor gúny-csapásit,
Zsarnok bosszúját, gőgös ember dölyf
Útált szerelme kínját, pör-halasztást,
A hivatalnak packázásait,
S mind a rugást, mellyel méltatlanok
Bántalmazzák a tűrő érdemet:
Ha nyúgalomba küldhetné magát
Egy puszta tőrrel? -- Ki hordaná e terheket,
Izzadva, nyögve élte fáradalmin,
Ha rettegésünk egy halál utáni
Valamitől -- a nem ismert tartomány
Melyből nem tér meg utazó -- le nem
Lohasztja kedvünk, inkább tűrni a
Jelen gonoszt, mint ismeretlenek
Felé sietni? -- Ekképp az öntudat
Belőlünk mind gyávat csinál
S az elszántság természetes szinét
A gondolat halványra betegíti;
Ily kétkedés által sok nagyszerű,
Fontos merény kifordul medriből
S elveszti "tett" nevét. -- De csöndesen
A szép Ophelia jő. -- Szép hölgy, imádba
Legyenek foglalva minden bűneim."