Élet
Az életben sok dologra nincsen idő,
A végzet napja nem tudhatjuk, mikor jő.
De bárhol is vagyunk, nem menekülhetünk,
Sorsunkkal félelem nélkül szembenézzünk.
Az élet lehet, hogy ma ér véget nekünk,
Lehet, elmegyünk, de visszaszülethetünk!
Kívánságom minden fényes csillaghoz szól;
"Óvjátok az életeket a gonosztól!"
Ne hagyjátok kioltani a fényeket,
Nagyon figyeljetek rájuk, míg fényletek!
Kürtöljétek világgá az igazságot;
Ne kövessék el soha a gonoszságot!
"Ne bántsátok azt, aki még sose ártott,
Születő csillag fényét, ki ne oltsátok!
Adjatok esélyt egy gyengécske csillagnak,
Hogy fényesebb lehessen, mint maga a Nap.
Ne kelljen idő előtt mondani; "Viszlát!"
Mert ezzel elkövetsz egy óriási hibát!
Add meg mindennek az esélyt,
És nézd végig az új csillag születését.
De ne feledd; nagyon rövid az életed,
Mindig törődj azzal, ki törődött veled!
Ne feledd el az élet fontos szabályát,
Ez a teljes valóság, és nem az ábránd!
Minden nap úgy élj ezen a földön, kedves,
Hogy mindig tudd, ez az utolsó is lehet!
Figyelj oda és hangoztasd, kit szeretsz,
Hogy tiszta szívvel hagyhasd el ezt a helyet!"
Fényes csillagok, kik ragyogtok az égen,
Kik egy-egy lélek tükrei vagytok éppen,
Óvjátok meg mindig a kis gyermekeket,
S féltő szemeteket rájuk szegezzétek!
"Soha ne feledd, mily rövid az életed,
Mindig törődj azzal, ki törődött veled!
Óvjad gyermekeid minden egyes léptét,
Őrizd halálig csodaszép szemed fényét!"
Hűvösvölgyi Láng Enna
Az életben sok dologra nincsen idő,
A végzet napja nem tudhatjuk, mikor jő.
De bárhol is vagyunk, nem menekülhetünk,
Sorsunkkal félelem nélkül szembenézzünk.
Az élet lehet, hogy ma ér véget nekünk,
Lehet, elmegyünk, de visszaszülethetünk!
Kívánságom minden fényes csillaghoz szól;
"Óvjátok az életeket a gonosztól!"
Ne hagyjátok kioltani a fényeket,
Nagyon figyeljetek rájuk, míg fényletek!
Kürtöljétek világgá az igazságot;
Ne kövessék el soha a gonoszságot!
"Ne bántsátok azt, aki még sose ártott,
Születő csillag fényét, ki ne oltsátok!
Adjatok esélyt egy gyengécske csillagnak,
Hogy fényesebb lehessen, mint maga a Nap.
Ne kelljen idő előtt mondani; "Viszlát!"
Mert ezzel elkövetsz egy óriási hibát!
Add meg mindennek az esélyt,
És nézd végig az új csillag születését.
De ne feledd; nagyon rövid az életed,
Mindig törődj azzal, ki törődött veled!
Ne feledd el az élet fontos szabályát,
Ez a teljes valóság, és nem az ábránd!
Minden nap úgy élj ezen a földön, kedves,
Hogy mindig tudd, ez az utolsó is lehet!
Figyelj oda és hangoztasd, kit szeretsz,
Hogy tiszta szívvel hagyhasd el ezt a helyet!"
Fényes csillagok, kik ragyogtok az égen,
Kik egy-egy lélek tükrei vagytok éppen,
Óvjátok meg mindig a kis gyermekeket,
S féltő szemeteket rájuk szegezzétek!
"Soha ne feledd, mily rövid az életed,
Mindig törődj azzal, ki törődött veled!
Óvjad gyermekeid minden egyes léptét,
Őrizd halálig csodaszép szemed fényét!"
Hűvösvölgyi Láng Enna
Tempó
Sikoltó jazz
És hupilila hippik.
Örvénylő forgás. Szédítő a tánc.
Kés élű fényben, árnyak lopóznak.
Elnyel a zsongó, vak sokaság
Lüktető ritmus, Perzsel a vérem.
Dobolj szívem ! / - Úgy futnak a fák ! -/
Ugorj át bércen. Vízen, ha hívlak.
Most jöjj, kívánlak ! / Tá titi tá ./
Süllyedjünk ringó, lassú ütemmel
Majd sebesen fel az égbe szökünk,
Szorító ujjaid el nem eresztem.
Szakszofon ujjong. - érzed ?! - Örül.
Hullámzó keblek. Izmok feszülnek.
Rebbennek ringó, karcsú bokák.
Dús hajad szálldos. Míg önfeledten
Vonaglik tested, nevet a szád.
Pukkan a percek csöpp buborékja
A zongorista improvizál.
Ujjai alatt mesél a dallam
Közönyt mímel,
Majd lustán megáll.
- Csak a dob pereg.
Izzig, remeg bele a levegő.
Én már tudom :
- Ha kilábaltunk az éjszakából
A süket csönddel elszáll a mámor.
by
Sikoltó jazz
És hupilila hippik.
Örvénylő forgás. Szédítő a tánc.
Kés élű fényben, árnyak lopóznak.
Elnyel a zsongó, vak sokaság
Lüktető ritmus, Perzsel a vérem.
Dobolj szívem ! / - Úgy futnak a fák ! -/
Ugorj át bércen. Vízen, ha hívlak.
Most jöjj, kívánlak ! / Tá titi tá ./
Süllyedjünk ringó, lassú ütemmel
Majd sebesen fel az égbe szökünk,
Szorító ujjaid el nem eresztem.
Szakszofon ujjong. - érzed ?! - Örül.
Hullámzó keblek. Izmok feszülnek.
Rebbennek ringó, karcsú bokák.
Dús hajad szálldos. Míg önfeledten
Vonaglik tested, nevet a szád.
Pukkan a percek csöpp buborékja
A zongorista improvizál.
Ujjai alatt mesél a dallam
Közönyt mímel,
Majd lustán megáll.
- Csak a dob pereg.
Izzig, remeg bele a levegő.
Én már tudom :
- Ha kilábaltunk az éjszakából
A süket csönddel elszáll a mámor.
by
Darvas Ferenc: Könnyűbb álmot igér.
Igen a vers könnyűbb álmot ígér
talán egy szép gyermekkort idéz
talán szerelmes időket hoz fel
talán ünnepek hangulatára figyelsz
talán egyszerűen a vers maga kell
talán a bánatot sikerül felejtened
talán a fenséges hangzatok miatt
talán emlékek ködébe elvivő vigasz
talán gyász miatt kell maga a vers
talán s mert egy rossz napot felejtsz
Igen, a vers könnyűbb álmot ígér
mely elvisz magosba és égig elérsz
mely bút, bajt napodból kisöpör
mely lezár, befejez sok gyatra pört
mely bajban mint különös gyógyír
mely ringató és kellemes jóhír
Igen, a vers könnyűbb álmot ígér
nem számít ki gazdag, ki szegény
nem számít milyen fekhely az ágy
nem számít viskód-e vagy palotád
nem számít a szoba, milyen a hely
nem számít ki mit hord, mit visel
Igen, a vers könnyűbb álmot ígér
talán újra szép gyermekkort idéz
talán szerelmes nyarakat hoz fel
talán ünnepi hangulatra ügyelsz
talán csak pusztán a vers maga kell
talán sikerül a bánatot elejtened
talán a különös hangzások miatt
talán lelkeden béke lesz és vigasz
talán lázban segít maga a vers
talán így egy rossz napot felejtsz
álmod úgy jön el, mint szép tündér
mert a vers nyugodt álmot ígér.
Igen a vers könnyűbb álmot ígér
talán egy szép gyermekkort idéz
talán szerelmes időket hoz fel
talán ünnepek hangulatára figyelsz
talán egyszerűen a vers maga kell
talán a bánatot sikerül felejtened
talán a fenséges hangzatok miatt
talán emlékek ködébe elvivő vigasz
talán gyász miatt kell maga a vers
talán s mert egy rossz napot felejtsz
Igen, a vers könnyűbb álmot ígér
mely elvisz magosba és égig elérsz
mely bút, bajt napodból kisöpör
mely lezár, befejez sok gyatra pört
mely bajban mint különös gyógyír
mely ringató és kellemes jóhír
Igen, a vers könnyűbb álmot ígér
nem számít ki gazdag, ki szegény
nem számít milyen fekhely az ágy
nem számít viskód-e vagy palotád
nem számít a szoba, milyen a hely
nem számít ki mit hord, mit visel
Igen, a vers könnyűbb álmot ígér
talán újra szép gyermekkort idéz
talán szerelmes nyarakat hoz fel
talán ünnepi hangulatra ügyelsz
talán csak pusztán a vers maga kell
talán sikerül a bánatot elejtened
talán a különös hangzások miatt
talán lelkeden béke lesz és vigasz
talán lázban segít maga a vers
talán így egy rossz napot felejtsz
álmod úgy jön el, mint szép tündér
mert a vers nyugodt álmot ígér.
ESTI SUGÁRKOSZORÚ
Előttünk már hamvassá vált az út,
És árnyak teste zuhant át a parkon,
De még finom, halk sugárkoszorút
Font hajad sötét lombjába az alkony:
Halvány, szelíd és komoly ragyogást,
Mely már alig volt fények földi mása,
S félig illattá s csenddé szűrte át
A dolgok esti lélekvándorlása.
Illattá s csenddé. Titkok illata
Fénylett hajadban s béke égi csendje,
És jó volt élni, mint ahogy soha,
S a fényt szemem beitta a szívembe:
Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te,
Vagy áldott csipkebokor drága tested,
Melyben egy isten szállt a földre le,
S lombjából felém az ő lelke reszket?
Igézve álltam, soká, csöndesen,
És percek mentek, ezredévek jöttek, -
Egyszerre csak megfogtad a kezem,
S alélt pilláim lassan felvetődtek,
És éreztem: szívembe visszatér,
És zuhogó, mély zenével ered meg,
Mint zsibbadt erek útjain a vér,
A földi érzés: mennyire szeretlek!
(Tóth Árpád)
Előttünk már hamvassá vált az út,
És árnyak teste zuhant át a parkon,
De még finom, halk sugárkoszorút
Font hajad sötét lombjába az alkony:
Halvány, szelíd és komoly ragyogást,
Mely már alig volt fények földi mása,
S félig illattá s csenddé szűrte át
A dolgok esti lélekvándorlása.
Illattá s csenddé. Titkok illata
Fénylett hajadban s béke égi csendje,
És jó volt élni, mint ahogy soha,
S a fényt szemem beitta a szívembe:
Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te,
Vagy áldott csipkebokor drága tested,
Melyben egy isten szállt a földre le,
S lombjából felém az ő lelke reszket?
Igézve álltam, soká, csöndesen,
És percek mentek, ezredévek jöttek, -
Egyszerre csak megfogtad a kezem,
S alélt pilláim lassan felvetődtek,
És éreztem: szívembe visszatér,
És zuhogó, mély zenével ered meg,
Mint zsibbadt erek útjain a vér,
A földi érzés: mennyire szeretlek!
(Tóth Árpád)
"Tél van, csak poroszkálnak a napok a naptárban,
de az ég megkegyelmez lassan a korán útra kelőnek.
A láthatár szélén pezsgőszín fellegek nőnek,
s így kevésbé fáj a pőre, hidegszürke január.
A ma és a tegnap még kéz a kézben jár,
hisz' a Hold a Napnak még átint a békés horizonton.
Talpam alól csontig hatol a télbe dermedt beton,
de lelkem már az enyhülésre készül.
A reggel a sötétből oly hirtelen derül,
mintha mosoly ömlene el a házak tetején.
Igen, itt legbelül a tavasz már enyém.
Már nem rémíthet se fagy, se konok szélvihar,
az se, ha majd a február szűz havat kavar,
mert bennem a kikelet már öntudatra ébredt."
(Sarhelyi Erika-amatőr költő)
de az ég megkegyelmez lassan a korán útra kelőnek.
A láthatár szélén pezsgőszín fellegek nőnek,
s így kevésbé fáj a pőre, hidegszürke január.
A ma és a tegnap még kéz a kézben jár,
hisz' a Hold a Napnak még átint a békés horizonton.
Talpam alól csontig hatol a télbe dermedt beton,
de lelkem már az enyhülésre készül.
A reggel a sötétből oly hirtelen derül,
mintha mosoly ömlene el a házak tetején.
Igen, itt legbelül a tavasz már enyém.
Már nem rémíthet se fagy, se konok szélvihar,
az se, ha majd a február szűz havat kavar,
mert bennem a kikelet már öntudatra ébredt."
(Sarhelyi Erika-amatőr költő)
Jönnek fellegek
Varázslatos éj,
Vágyakról mesél.
Jer velem ne félj,
Az élet szenvedély.
Erdős-csalitban
Csodás tisztás van,
Ott légy az enyém,
Arra vágyom én.
Jönnek fellegek,
Eső is jöhet.
Megdördül az ég,
Nékünk semmiség.
Tisztás közepén,
Kunyhóm rejtekén,
Minden megesik,
Bár eső esik.
Tetőn koppanás,
Színes hangvarázs.
Kezem kezedben,
Pihegsz ölemben.
Időtlen szerep
Itt lenni veled…
Pillád leragad,
Engedd el magad!
Halkan dúdolom,
Aludj angyalom…
Álmodj szépeket,
Álmodom veled…
Varázslatos éj,
Vágyakról mesél.
Jer velem ne félj,
Az élet szenvedély.
Erdős-csalitban
Csodás tisztás van,
Ott légy az enyém,
Arra vágyom én.
Jönnek fellegek,
Eső is jöhet.
Megdördül az ég,
Nékünk semmiség.
Tisztás közepén,
Kunyhóm rejtekén,
Minden megesik,
Bár eső esik.
Tetőn koppanás,
Színes hangvarázs.
Kezem kezedben,
Pihegsz ölemben.
Időtlen szerep
Itt lenni veled…
Pillád leragad,
Engedd el magad!
Halkan dúdolom,
Aludj angyalom…
Álmodj szépeket,
Álmodom veled…
Deme Gergő:
Napnyugta
Azzal kelek fel reggel,
Bárcsak eljönne az este.
Nappal szememben reszket a könny,
Éjjel jön el a megnyugvás.
Bárcsak sietnél ó napnyugta,
A boldogság hajója,
Nem szenvednék minden nap,
Ha a fény örökre kihunyna.
Napnyugta
Azzal kelek fel reggel,
Bárcsak eljönne az este.
Nappal szememben reszket a könny,
Éjjel jön el a megnyugvás.
Bárcsak sietnél ó napnyugta,
A boldogság hajója,
Nem szenvednék minden nap,
Ha a fény örökre kihunyna.
Egy cseppnyi vers
Hideg téli éjjelen
Apró jégcsepp a faágon,
Mozdulni már képtelen,
Ragyogás is csak álom.
Sok utat járt a légtérben,
S a magasból lehullott,
Mozdulni már képtelen,
Az álma szertehullott.
Járt a hegyekben, bérceken,
Gleccserekkel folydogált;
Vitte Nap és Szél keze,
Majd alföldi tájon megállt.
Megjárta a sötétet is ő,
A mérhetetlen magasat,
A hideg taszítja le őt,
Megcélozza az ágasat.
Sok ezren voltak cseppek
Vacogva hullottak le,
Mind, mind a földé lettek.
Egyedül az ágat lelte.
Vár egy megváltó csodát,
Nem látja még a sorsát,
Fázik egész éjen át,
Reményt többet már nem lát.
Ekkor, hirtelen valami
Apró kicsi fény tör elő,
Vakítóan tud lángolni,
Árnyakat űzi el Ő.
Egy törpe szikra éri
Az átfagyott vízcseppet,
Ismét van miért élni,
Ismét ragyogni kezdett.
Lassan gurul az ágon,
Nem kapaszkodik tovább,
Huppan a puha ágyon,
Folyó fodra viszi tovább.
A lánggömb emelkedik,
A vízcsepp úszik távol,
Hullámok szeretgetik,
Fodrokon ezer szikra táncol.
Csizmadia Tamás
Hideg téli éjjelen
Apró jégcsepp a faágon,
Mozdulni már képtelen,
Ragyogás is csak álom.
Sok utat járt a légtérben,
S a magasból lehullott,
Mozdulni már képtelen,
Az álma szertehullott.
Járt a hegyekben, bérceken,
Gleccserekkel folydogált;
Vitte Nap és Szél keze,
Majd alföldi tájon megállt.
Megjárta a sötétet is ő,
A mérhetetlen magasat,
A hideg taszítja le őt,
Megcélozza az ágasat.
Sok ezren voltak cseppek
Vacogva hullottak le,
Mind, mind a földé lettek.
Egyedül az ágat lelte.
Vár egy megváltó csodát,
Nem látja még a sorsát,
Fázik egész éjen át,
Reményt többet már nem lát.
Ekkor, hirtelen valami
Apró kicsi fény tör elő,
Vakítóan tud lángolni,
Árnyakat űzi el Ő.
Egy törpe szikra éri
Az átfagyott vízcseppet,
Ismét van miért élni,
Ismét ragyogni kezdett.
Lassan gurul az ágon,
Nem kapaszkodik tovább,
Huppan a puha ágyon,
Folyó fodra viszi tovább.
A lánggömb emelkedik,
A vízcsepp úszik távol,
Hullámok szeretgetik,
Fodrokon ezer szikra táncol.
Csizmadia Tamás
Kányádi Sándor: Csendes pohárköszöntő újév reggelén
Nem kívánok senkinek se
különösebben nagy dolgot.
Mindenki, amennyire tud,
legyen boldog.
Érje el, ki mit szeretne,
s ha elérte, többre vágyjon,
s megint többre. Tiszta szívből
ezt kívánom.
Szaporodjon ez az ország
Emberségbe’, hitbe’, kedvbe’,
s ki honnan jött, soha soha
ne feledje.
Mert míg tudod, ki vagy, mért vagy,
vissza nem fognak a kátyúk…
A többit majd apródonként
megcsináljuk.
Végül pedig azt kívánom,
legyen béke. –
Gyönyörködjünk még sokáig
a lehulló hópihékbe’!
(1956)
Minden barátomnak, ismerősömnek ezzel a verssel kivánok Boldog új esztendőt ! Manóka
Nem kívánok senkinek se
különösebben nagy dolgot.
Mindenki, amennyire tud,
legyen boldog.
Érje el, ki mit szeretne,
s ha elérte, többre vágyjon,
s megint többre. Tiszta szívből
ezt kívánom.
Szaporodjon ez az ország
Emberségbe’, hitbe’, kedvbe’,
s ki honnan jött, soha soha
ne feledje.
Mert míg tudod, ki vagy, mért vagy,
vissza nem fognak a kátyúk…
A többit majd apródonként
megcsináljuk.
Végül pedig azt kívánom,
legyen béke. –
Gyönyörködjünk még sokáig
a lehulló hópihékbe’!
(1956)
Minden barátomnak, ismerősömnek ezzel a verssel kivánok Boldog új esztendőt ! Manóka
Az vagy nekem, mint testnek a kenyér
S tavaszi zápor fűszere a földnek;
Lelkem miattad örök harcban él,
Mint fösvény, kit pénze gondja öl meg;
Csupa fény és boldogság büszke elmém,
Majd fél: az idő ellop, eltemet;
Csak az enyém légy, néha azt szeretném,
Majd, hogy a világ lássa kincsemet;
Arcod varázsa csordultig betölt
S egy pillantásodért is sorvadok;
Nincs más, nem is akarok más gyönyört,
Csak amit tőled kaptam s még kapok.
Koldus-szegény királyi gazdagon,
Részeg vagyok és mindig szomjazom.
Shakespeare, LXXV szonett
S tavaszi zápor fűszere a földnek;
Lelkem miattad örök harcban él,
Mint fösvény, kit pénze gondja öl meg;
Csupa fény és boldogság büszke elmém,
Majd fél: az idő ellop, eltemet;
Csak az enyém légy, néha azt szeretném,
Majd, hogy a világ lássa kincsemet;
Arcod varázsa csordultig betölt
S egy pillantásodért is sorvadok;
Nincs más, nem is akarok más gyönyört,
Csak amit tőled kaptam s még kapok.
Koldus-szegény királyi gazdagon,
Részeg vagyok és mindig szomjazom.
Shakespeare, LXXV szonett
Wass Albert / Igazgyöngyök
Egyszer régen, mikor még nem volt bánat,
S a kék vizekben tündökölt a hold,
Tündér leány állott a tenger partján,
S a hab lágyan, szerelmesen dalolt...
De egy este... messze észak felől
Orkán hadával érkezett a tél,
A tündér sírt és fényes könnyeit
Zúgó tengerbe hullatta a szél...
Aztán elment... a tenger várta, várta,
És fodros habja többé nem dalolt.
Ködös, borongós, néma éjszakákon
Sötét vizén nem tündökölt a hold...
S a mélybe hallott tündér könnyekből
Lettek a fényes igazgyöngy szemek...
A gyöngyhalász néha megtalálja
A mélybe rejtett tündér-könnyeket...
Én is ilyen gyöngyhalász vagyok,
És verseim az igazgyöngyszemek...
Egyszer lelkembe zokogott egy tündér
S azóta néha gyöngyszemet lelek..
Egyszer régen, mikor még nem volt bánat,
S a kék vizekben tündökölt a hold,
Tündér leány állott a tenger partján,
S a hab lágyan, szerelmesen dalolt...
De egy este... messze észak felől
Orkán hadával érkezett a tél,
A tündér sírt és fényes könnyeit
Zúgó tengerbe hullatta a szél...
Aztán elment... a tenger várta, várta,
És fodros habja többé nem dalolt.
Ködös, borongós, néma éjszakákon
Sötét vizén nem tündökölt a hold...
S a mélybe hallott tündér könnyekből
Lettek a fényes igazgyöngy szemek...
A gyöngyhalász néha megtalálja
A mélybe rejtett tündér-könnyeket...
Én is ilyen gyöngyhalász vagyok,
És verseim az igazgyöngyszemek...
Egyszer lelkembe zokogott egy tündér
S azóta néha gyöngyszemet lelek..
Reményik Sándor:
A MENEKÜLŐ
Ha menni kell, magammal sokat vinnék.
Az egész édes, megszokott világot.
Rámástul sok, sok kedves drága képet
és egy pár szál préselt virágot.
Vinnék sok írást, magamét, meg másét
sok holt betűbe zárt eleven lelket
s hogy mindenütt nyomomba szálljanak:
megüzenném a hulló leveleknek.
Vinném az erdőt, hol örökké jártam
hintám, amelyen legelőször szálltam
a keszkenőm, mivel rossz másba sírni
a tollam, mert nem tudok mással írni.
Vinném a házunk, mely hátamra nőtt
az utca kövét küszöbünk előtt!
Vinném... én Istenem, mi mindent vinnék!
Én Istenem, mi minden futna át
gyötrődő lelkem alagútjain.
Olvasgatnám az ablakok sorát
simogatnám a fecskefészkeket
s magamba színék minden verkliszót
mint bűbájos, mennyei éneket...
Utánam honvággyal tekintenének
az ajtók mind, és mind a pitvarok
szeretnék mindent, mindent magammal vinni
és mindent itt hagyok.
A MENEKÜLŐ
Ha menni kell, magammal sokat vinnék.
Az egész édes, megszokott világot.
Rámástul sok, sok kedves drága képet
és egy pár szál préselt virágot.
Vinnék sok írást, magamét, meg másét
sok holt betűbe zárt eleven lelket
s hogy mindenütt nyomomba szálljanak:
megüzenném a hulló leveleknek.
Vinném az erdőt, hol örökké jártam
hintám, amelyen legelőször szálltam
a keszkenőm, mivel rossz másba sírni
a tollam, mert nem tudok mással írni.
Vinném a házunk, mely hátamra nőtt
az utca kövét küszöbünk előtt!
Vinném... én Istenem, mi mindent vinnék!
Én Istenem, mi minden futna át
gyötrődő lelkem alagútjain.
Olvasgatnám az ablakok sorát
simogatnám a fecskefészkeket
s magamba színék minden verkliszót
mint bűbájos, mennyei éneket...
Utánam honvággyal tekintenének
az ajtók mind, és mind a pitvarok
szeretnék mindent, mindent magammal vinni
és mindent itt hagyok.
A TE MELEGSÉGED
ADY ENDRE
Miért próbál kép vagy szobor
Lelkemből kilopni téged?
Elevenek vagy hidegek:
Ki tudja nekem adni még
A te egyetlen melegséged?
Minden csókomban meghalok
S ajkaidon kelek újra,
Asszony-szirokkó száz jöhet:
Sorvasztó, édes melegét
Én reám már hiába fujja.
Halottak és elevenek
Hiába hűtnének téged,
Nincs más meleg, mint a tied.
Ki tudja nekem adni még
A te egyetlen melegséged?
ADY ENDRE
Miért próbál kép vagy szobor
Lelkemből kilopni téged?
Elevenek vagy hidegek:
Ki tudja nekem adni még
A te egyetlen melegséged?
Minden csókomban meghalok
S ajkaidon kelek újra,
Asszony-szirokkó száz jöhet:
Sorvasztó, édes melegét
Én reám már hiába fujja.
Halottak és elevenek
Hiába hűtnének téged,
Nincs más meleg, mint a tied.
Ki tudja nekem adni még
A te egyetlen melegséged?
Weöres Sándor: Nől a dér álom jár
Nől a dér, álom jár,
hó kering az ág közt.
Karácsonynak ünnepe
lépeget a fák közt.
Én is, ládd, én is, ládd,
hóban lépegetnék,
ha a jeges táj fölött
karácsony lehetnék.
Hó fölött, ég alatt
nagy könyvből dalolnék
fehér ingben, mezítláb,
ha karácsony volnék.
Viasz-szín, kén-sárga
mennybolt alatt járnék,
körülvenne kék-eres
halvány téli árnyék.
Kis ágat öntöznék
fönn a messze Holdban.
Fagyott cinkék helyébe
lefeküdnék holtan.
Csak sírnék, csak rínék,
ha karácsony volnék,
vagy legalább utolsó
fia-lánya volnék.
Nől a dér, álom jár,
hó kering az ág közt.
Karácsonynak ünnepe
lépeget a fák közt.
Én is, ládd, én is, ládd,
hóban lépegetnék,
ha a jeges táj fölött
karácsony lehetnék.
Hó fölött, ég alatt
nagy könyvből dalolnék
fehér ingben, mezítláb,
ha karácsony volnék.
Viasz-szín, kén-sárga
mennybolt alatt járnék,
körülvenne kék-eres
halvány téli árnyék.
Kis ágat öntöznék
fönn a messze Holdban.
Fagyott cinkék helyébe
lefeküdnék holtan.
Csak sírnék, csak rínék,
ha karácsony volnék,
vagy legalább utolsó
fia-lánya volnék.
Az az egy fok
Gátlástalan férjvadász lett a feministából,
hálóját az első bók után kivetette. Jaj neked,
ki könnyen fennakadtál! Csábos tekintet
helyett eztán csak vérszembe nézhetsz.
Az vagy, ki baráti körben durván sérteget,
otthon mégis a gyöngédség netovábbja.
Ki látszólag bodyboy, vad tenyészbika,
ám belül félénk filosz, a szellem szócsöve.
Úgy vélem, elég már a sok kalandozásból.
Boszorkák, démonok többé ne kísértsenek.
Védőpajzs leszek a női szörnyek ellen.
Mellettem napfényes, nyugodt élet vár,
vidám napok, melyekben nincs semmi ördögi.
A fok, amennyivel szebb vagy, elég.
/Karafiáth Orsolya/
Gátlástalan férjvadász lett a feministából,
hálóját az első bók után kivetette. Jaj neked,
ki könnyen fennakadtál! Csábos tekintet
helyett eztán csak vérszembe nézhetsz.
Az vagy, ki baráti körben durván sérteget,
otthon mégis a gyöngédség netovábbja.
Ki látszólag bodyboy, vad tenyészbika,
ám belül félénk filosz, a szellem szócsöve.
Úgy vélem, elég már a sok kalandozásból.
Boszorkák, démonok többé ne kísértsenek.
Védőpajzs leszek a női szörnyek ellen.
Mellettem napfényes, nyugodt élet vár,
vidám napok, melyekben nincs semmi ördögi.
A fok, amennyivel szebb vagy, elég.
/Karafiáth Orsolya/
A PUSZTA, TÉLEN
Hej, mostan puszta ám igazán a puszta!
Mert az az ősz olyan gondatlan rosz gazda;
Amit a kikelet
És a nyár gyüjtöget,
Ez nagy könnyelmüen mind elfecséreli,
A sok kincsnek a tél csak hült helyét leli.
Nincs ott kinn a juhnyáj méla kolompjával,
Sem a pásztorlegény kesergő sípjával,
S a dalos madarak
Mind elnémultanak,
Nem szól a harsogó haris a fű közűl,
Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedűl.
Mint befagyott tenger, olyan a sík határ,
Alant röpül a nap, mint a fáradt madár,
Vagy hogy rövidlátó
Már öregkorától,
S le kell hajolnia, hogy valamit lásson...
Igy sem igen sokat lát a pusztaságon.
Üres most a halászkunyhó és a csőszház;
Csendesek a tanyák, a jószág benn szénáz;
Mikor vályú elé
Hajtják estefelé,
Egy-egy bozontos bús tinó el-elbődül,
Jobb szeretne inni kinn a tó vizébül.
Leveles dohányát a béres leveszi
A gerendáról, és a küszöbre teszi,
Megvágja nagyjábul;
S a csizmaszárábul
Pipát húz ki, rátölt, és lomhán szipákol,
S oda-odanéz: nem üres-e a jászol?
De még a csárdák is ugyancsak hallgatnak,
Csaplár és csaplárné nagyokat alhatnak,
Mert a pince kulcsát
Akár elhajítsák,
Senki sem fordítja feléjök a rudat,
Hóval söpörték be a szelek az utat.
Most uralkodnak a szelek, a viharok,
Egyik fönn a légben magasan kavarog,
Másik alant nyargal
Szikrázó haraggal,
Szikrázik alatta a hó, mint a tűzkő,
A harmadik velök birkozni szemközt jő.
Alkonyat felé ha fáradtan elűlnek,
A rónára halvány ködök telepűlnek,
S csak félig mutatják
A betyár alakját,
Kit éji szállásra prüsszögve visz a ló...
Háta mögött farkas, feje fölött holló.
Mint kiűzött király országa széléről,
Visszapillant a nap a föld pereméről,
Visszanéz még egyszer
Mérges tekintettel,
S mire elér a szeme a tulsó határra,
Leesik fejéről véres koronája.
Petőfi Sándor
Hej, mostan puszta ám igazán a puszta!
Mert az az ősz olyan gondatlan rosz gazda;
Amit a kikelet
És a nyár gyüjtöget,
Ez nagy könnyelmüen mind elfecséreli,
A sok kincsnek a tél csak hült helyét leli.
Nincs ott kinn a juhnyáj méla kolompjával,
Sem a pásztorlegény kesergő sípjával,
S a dalos madarak
Mind elnémultanak,
Nem szól a harsogó haris a fű közűl,
Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedűl.
Mint befagyott tenger, olyan a sík határ,
Alant röpül a nap, mint a fáradt madár,
Vagy hogy rövidlátó
Már öregkorától,
S le kell hajolnia, hogy valamit lásson...
Igy sem igen sokat lát a pusztaságon.
Üres most a halászkunyhó és a csőszház;
Csendesek a tanyák, a jószág benn szénáz;
Mikor vályú elé
Hajtják estefelé,
Egy-egy bozontos bús tinó el-elbődül,
Jobb szeretne inni kinn a tó vizébül.
Leveles dohányát a béres leveszi
A gerendáról, és a küszöbre teszi,
Megvágja nagyjábul;
S a csizmaszárábul
Pipát húz ki, rátölt, és lomhán szipákol,
S oda-odanéz: nem üres-e a jászol?
De még a csárdák is ugyancsak hallgatnak,
Csaplár és csaplárné nagyokat alhatnak,
Mert a pince kulcsát
Akár elhajítsák,
Senki sem fordítja feléjök a rudat,
Hóval söpörték be a szelek az utat.
Most uralkodnak a szelek, a viharok,
Egyik fönn a légben magasan kavarog,
Másik alant nyargal
Szikrázó haraggal,
Szikrázik alatta a hó, mint a tűzkő,
A harmadik velök birkozni szemközt jő.
Alkonyat felé ha fáradtan elűlnek,
A rónára halvány ködök telepűlnek,
S csak félig mutatják
A betyár alakját,
Kit éji szállásra prüsszögve visz a ló...
Háta mögött farkas, feje fölött holló.
Mint kiűzött király országa széléről,
Visszapillant a nap a föld pereméről,
Visszanéz még egyszer
Mérges tekintettel,
S mire elér a szeme a tulsó határra,
Leesik fejéről véres koronája.
Petőfi Sándor
Vörösmarty Mihály: Ártatlanság köntösében...
Ártatlanság köntösében
A szép új esztendő
Eljött, s kínáló kezében
Van kupája kettő.
Egyik a baj, aggodalom
Fanyar ürmösével,
Másik teljes a boldogság
Édes örömével.
E kettőből úgy keverjen,
Az új év, magának,
Édes Bácsi, hogy örüljön
Legjobb italának.
Az üröm az örömek közt
Csak annyi lehessen,
Hogy az édes a kesertől
Még jobb ízt vehessen.
Ezt kívánja a kis Gili
Nem zöld águ fáról,
Hanem jó meleg szobának
Közepe tájáról.
S marad kicsin szolgálója
Ápoló kegyének.
Tartsa meg őt továbbra is
Gondja gyermekének.
Ártatlanság köntösében
A szép új esztendő
Eljött, s kínáló kezében
Van kupája kettő.
Egyik a baj, aggodalom
Fanyar ürmösével,
Másik teljes a boldogság
Édes örömével.
E kettőből úgy keverjen,
Az új év, magának,
Édes Bácsi, hogy örüljön
Legjobb italának.
Az üröm az örömek közt
Csak annyi lehessen,
Hogy az édes a kesertől
Még jobb ízt vehessen.
Ezt kívánja a kis Gili
Nem zöld águ fáról,
Hanem jó meleg szobának
Közepe tájáról.
S marad kicsin szolgálója
Ápoló kegyének.
Tartsa meg őt továbbra is
Gondja gyermekének.
Csukás István: Hideg szél fúj
Hideg szél fúj, hogy az ember
majd megdermed.
Kinek jó ez? Csak a kövér
hóembernek!
Szeme szénből, az orra meg
paprikából,
lába nincs, de minek is, ha
úgysem táncol.
Ütött-kopott rossz fazék a
tökfödője,
megbecsüli, hiszen jó lesz
még jövőre;
seprűnyél a nagyvilági
sétapálca,
el is mehetne, ha tudna,
vele bálba.
Ilyen ő, az udvarunkon
nagy gavallér,
bár rajta csak ujjal rajzolt
az inggallér,
mégse fázik, mikor minden
majd megdermed,
el is mennék, ha lehetne,
hóembernek!
Hideg szél fúj, hogy az ember
majd megdermed.
Kinek jó ez? Csak a kövér
hóembernek!
Szeme szénből, az orra meg
paprikából,
lába nincs, de minek is, ha
úgysem táncol.
Ütött-kopott rossz fazék a
tökfödője,
megbecsüli, hiszen jó lesz
még jövőre;
seprűnyél a nagyvilági
sétapálca,
el is mehetne, ha tudna,
vele bálba.
Ilyen ő, az udvarunkon
nagy gavallér,
bár rajta csak ujjal rajzolt
az inggallér,
mégse fázik, mikor minden
majd megdermed,
el is mennék, ha lehetne,
hóembernek!
Az álom...
Az álom
A természetnek legszebb adománya.
Megnyílik ekkor vágyink tartománya.
Mit nem lelünk meg ébren a világon.
Álmában a szegény
Nem fázik és nem éhezik,
Bibor ruhába öltözik,
S jár szép szobák lágy szőnyegén.
Álmában a király
Nem büntet, nem kegyelmez, nem birál...
Nyugalmat élvez.
Álmában az ifju elmegy kedveséhez,
Kiért epeszti tiltott szerelem,
S ott olvad égő kebelén. -
Álmamban én
Rabnemzetek bilincsét tördelem!
Petőfi Sándor
Az álom
A természetnek legszebb adománya.
Megnyílik ekkor vágyink tartománya.
Mit nem lelünk meg ébren a világon.
Álmában a szegény
Nem fázik és nem éhezik,
Bibor ruhába öltözik,
S jár szép szobák lágy szőnyegén.
Álmában a király
Nem büntet, nem kegyelmez, nem birál...
Nyugalmat élvez.
Álmában az ifju elmegy kedveséhez,
Kiért epeszti tiltott szerelem,
S ott olvad égő kebelén. -
Álmamban én
Rabnemzetek bilincsét tördelem!
Petőfi Sándor
Mikor ránéztem
már tudtam, hogy elvesztem
testem is beleremegett
igen... kell nekem
Érezni, hogy milyen lehet
mikor csábosan hívogat
és én megyek, megyek
pár lépés és ott vagyok
Enyém leszel, csak az enyém
szívem csordultig teli
belépek az ajtón
és látlak téged, te drága édes pici
gyönyörűségem.
link
már tudtam, hogy elvesztem
testem is beleremegett
igen... kell nekem
Érezni, hogy milyen lehet
mikor csábosan hívogat
és én megyek, megyek
pár lépés és ott vagyok
Enyém leszel, csak az enyém
szívem csordultig teli
belépek az ajtón
és látlak téged, te drága édes pici
gyönyörűségem.
link











Nóci






sexycsaj78
Irina I
