Én
Délceg fenyő
Bohó őszinte bérc
Lapos
Kö,egyenes legény
Múzsa
Ketrecbe zárt szerető
Kedves szerény.

Ő
Janicsár amazon
Mohó Matrix matróna
Éles
Jatagán vér regény
Faust
Pur Lizert üldöző
Női szeszély.

(Szoni)

Nem könnyű veled,
Megérteni ifjúi lelked
Érezni szerelmed.
Mindennap veled ébredni,
Az életet veled élvezni.
Ragaszkodásod érezni.

Nem könnyű neked.
A világgal szembe menned
Ismerjék el szerelmed.
Tekintetükkel szembenézni.
Ítéletüktől nem félni.
Boldogan élni.

Nem könnyű nekünk.
Megélni szerelmünk.
Az időt legyőznünk.
Szemben a világgal.
Tele emberi vággyal.
Felhőtlen boldogsággal.


- netlelet

Ne a hibáit számold amit elkövet,
hanem: a vele töltött boldog perceket.
Azt, hogy hányszor volt, hogy nagyon hiányzott,
Azt, hogy hányszor érezted, hogy érintésétől a hideg kirázott.
Ne hízelgő, nyálas, szép szavakat várj tőle el.
Csak pár érintést amiben érzéseit mondja el.
Azt nézd, hogy ölel meg mikor fázol,
Hogy elnézi-e neked mikor nagyot hibázol.
Hogy csókol meg mikor búcsúztok
hogy néz rád mikor újra találkoztok.
Elvisel-e úgyis ha éppen hisztis és nyűgös vagy,
kellesz-e neki úgyis ha kicsit bolond és gyerekes vagy...


- netlelet

Erös

Uton vagyok,örökös
Utazo...
Szobam dohos,minden
Könny...
Poros,peneszes emlek
Mult...
Nincs uj elet
Napsütes...
Mutatnam ki vagyok
Tükörkepem
Keresem,de összetört
Tükröm...
Azt hiszed erös
Vagyok ?
Azt hiszed ismerem
Az utat ?
Nezz oda jobban !
Allok...
Szajkozva nemletezö igazam
Ejszaka...
Kömives Kelemen,Rodosto
Él.

(Szoni)

Egy szó...

Amit tettél, s amit nem, ne bánd.
Ez életünk: két gyönge fonál
mit keresztbe font a sors, az ég,
s ki tudja még
miképp lesz teljes végzetünk.

Amit adtál, örökké enyém.
Bársony karokkal magadhoz húztál,
ajkad becézte ajkaim s ujjaid hajam,
nem voltam magam
csak Te voltál s görbe tükröd én.

Amit adtam, csak Tiéd.
Tőled mámorosan és telhetetlenül
ittam szomjazón minden rezdülést,
s mégis kevés,
mert a tűz még bennem ég.

Melledre borulva hallgattam szívedet.
Még most is hallom dobbanásait
s fülembe cseng mit véred zenélt,
dalolta énekét:
- imádj, szeress, s ne kérj... -

S nem kértem semmit én,
csak ajkam ízlelte forró bőrödet,
ujjaim reszketve járták testedet,
mit nem feled
soha többé hús-vér börtönöm.

S most kérek, ha engeded:
add a szívedet, add lelkedet
zálogba nálam, míg életünk útja
összefut újra...
s addig is mondd ki: szeretsz!


Laren Dorr

/Ha van író, továbbra is hozom, ha titok, ott ahol a verset lelem, majd utána írom: "netlelet"
Tom: Ha olyan oldalom lelem, ok. De sokszor egy másik site blogjaiban találom a verseket..
Azt meg mégsem írhatom: gipszjakab.hu site, keverekegyet naplójából
S most nem kötözködni akartam, ismersz

Ehh....szepek a verseid ....

Velencei képek

Cseppekké válik az éjszaka,
így lesz fontos az égi lényeg.
Megszáll a rímek hordaléka,
s körém ülnek a fura lények.

Csend, meghittség, gondolat,
oszló felhő és lapuló szmog,
úszó elme és ezernyi gondola,
a Sóhajok hídjánál kanyarog.

A föld egy végtelen óriás,
mint lélekben a vágy s a tűz.
Hol vagy Júlia te csodás.
Rómeód éppen merre űz?

Bencze Attila

(Bencze Attila 1981. november 17-én született a Romániában található Hargita megye legszebb településén, Székelyudvarhelyen)

(Ez egy válasz wchris üzenetére (2009. 03. 20. péntek 22:41), amit ide kattintva olvashatsz)

Hol vagy szerelem?

Nem tudom, hogy hova, s merre vitt az utad
És nem tudom, hogy hol lehet a mád
Bolyongó lelkem csak teutánad kutat
szívem még mindig csak téged imád

Nem tudom most éppen, kinek kezét fogod
És nem tudom, hogy kit csókol a szád
megsúgom most neked, jobb ha te is tudod
Szerelemmel gondolok ma is rád

Nem tudom majd engem merre hajt a sorsom
És nem tudom hogy hol lesz temetőm
De könnyebb most a könny is, hogyha kimondom:
Lennél bár újra az én szeretőm!


/benmar/


/ Tom: netleleltek, sokszor író-költő nélkül. Ha ez gond, akkor a jövőben csak olyan verset hozok, ahol minden adatot tudok /

(#1829 -es Csend honlap profiljáról idézve! -így szerintem korrektebb- :tom)

Ne akarj élni érzelmeid nélkül
Olyan mintha sírnál könnyeid nélkül
Néha a könnyek ugyan könnyítik az életet
De olykor jobban sír az, ki kifelé nevet

Engedd, hogy az érzések szabadon szálljanak
Hagyd, hogy a vágyaid valóra váljanak
Ne építsél várat, ne vonulj toronyba
Ne fagyaszd a szíved jéghideg burokba

Engedd, hogy szeressenek nincs annál jobb dolog
Mikor a szíved valakiért hevesebben dobog
Ne feledd a múltat, csak tanuljál belőle
Emeld fel fejedet s tekintsél előre

Keresd a szerelemet, ne harcolj ellene
Ez a miből mindenkinek nagyon sok kellene
Ha csalódsz se csüggedj hallgass a szívedre
S tedd a bánatot mindörökre hidegre

A szemeddel látsz a szíveddel érzel
Ha valakit megszeretsz fogd meg két kézzel
Ne hagyd, hogy elmenjen, mert megfogod bánni
Mert olyat, mint ő már keveset találni.

(ki írta -költő- nevezzük meg, vagy saját vers esetén is jelezzük! :tom)

Fodor Ákos

Szemem és szemed

Szememmel táncolt a szemed,
beszélt szememmel és ölelkezett:
sírás, csend, szigor és révület
- mi minden?
Csak szemem és szemed.

Ki végtelen feledésednek ajánlom
múló esetemet,
tőled, magamtól márcsak azt kívánom:
ha találkozunk még, bárhol e világon,
ne kelljen elkapnod rólam tekinteted.


Szememmel táncolt a szemed,
beszélt szememmel és ölelkezett:
sírás, csend, szigor és révület
- mi minden? mi minden?
Csak szemem és szemed.

A szeretet!

Sokszor eltűnődöm,
hol van a szeretet?
Mind az mit anyáink,
nagyanyáink, dédanyáink,
neveltetése adott!
Csak rohan a világ,
a szeretet megkopott.
Fakó, kopár, már-már
mondhatnám azt is,
hogy majdnem kihalt.
De nem az nem lehet!
Még látok egy lángocskát.
Féltve föl emelem,
s viszem óvatosan tovább.
Neked adok belőle,
egy lángoló parázs-t.
Vigyázz rá kérlek,
el ne aludjon.
Féltve őrizd!
S egy szép napon,
Te is add tovább!

/ismeretlen szerző-netlelet

"Ez már az új hatalom,
A legszebb forradalom,
Mely gyógyít és kicserél,
S mindennek jó,ami él:

Az áldott,drága TAVASZ!

Kolibri

- Kincs voltam, el nem múló, fényes ékszer,
de szárnyra keltem, élni, csélcsap ésszel.
Bolond is vagy, ha hírrel megelégszel.
Csókolni itten nem lehet elégszer.
Őrjöngj, röpülj, s örülj, ha lázban égsz el.

Vas István:
A HANG

Egyszerre minden oly természetes
megbénító, ujjongó félelem.
Csak áll, a fénnyel átszőtt
ködbe les. Vár. Megmozdul.
Nem, nincs ott semmi sem.
Szégyenkezik. Elindul hirtelen.
A szél megint hűlő szívébe fúj.
Fellélegzik: nem, nincs ott senki sem.
És fájni kezd, gyógyíthatatlanul.

Talán eltűnök hirtelen,
akár az erdőben a vadnyom.
Elpazaroltam mindenem,
amiről számot kéne adnom.

Már bimbós gyermek-testemet
szem-maró füstön szárítottam.
Bánat szedi szét eszemet,
ha megtudom, mire jutottam.

Korán vájta belém fogát
a vágy, mely idegenbe tévedt.
Most rezge megbánás fog át:
várhattam volna még tíz évet.

Dacból se fogtam föl soha
értelmét az anyai szónak.
Majd árva lettem, mostoha
s kiröhögtem az oktatómat.

Ifjúságom, e zöld vadont
szabadnak hittem és öröknek
és most könnyezve hallgatom,
a száraz ágak hogy zörögnek.
József Attila.

Neked...

Üzenem, ki majdan úgyis kedvesem leszel:
ha kedvet kapsz velem jönni az éjszakába,
jól vigyázz, szemedet nézésem ne bántsa,
mert életemnek ott már új lesz ragyogása, --
hisz betöltesz majd, mint kedvét a szerelmes,
és végiggördülsz rajtam mint a napsugár,
elhatalmasodsz, kiteljesedhetsz bennem,
mint mikor az éjen tompa fény üt át.
Belépsz világomba, mi rejtett,
nézd, ez itt,
olyan, ahogy álmomban látom sokszor
a lélek elmúlás utáni bolyongásait.
Látni fogod, - mert megmutatom, -
hogy a mennyben a járda lapjait
a vastag törzsű hárs gyökerei
miképp emelgetik:
kilessük majd, mi jut így nekik,
a zord, égi beton hogyan élteti és táplálja
dús hársfavirággá lombjait.
Üzenem, halld meg, gyötör a félelem, - ma még
csak fohászkodom, az égieket kérlelem, kikre
rábíztam gondokkal terhes, fáradt életem, -
már én nem tartozom gyónással senkinek
csak neked, és hangom sem hamis, -
de mint minden itt boldogtalan emberé,
olyan az én sorsom is.

Ki vagyok én? Elmondom, mit szeretnék:
látni egymást vágyaink szerint,
menni mindig álmok közt veszélybe,
hol az álmok üdvössége int,
menni akár szótlanul, míg örök homokóra pereg,
lépni veled súlyosat, büszkét, nemeset,
emléezz - mi már egyszer tűnt időkben éltünk,
s ezen a földön nem kaptunk, csak keveset ;
ha sötét van, szemedből okos szikra lobbanjon,
de a vakító, fehér hó se marja majd szemed;
tudd, a szelíd boldogság melléd bújik egyre,
és mint szertelen, hűséges vizsla fut tovább, -
csillagok ötvöződnek egybe, míg a horzsoló fényben
utolérjük az apró kölyökkutyát...
Látod, két kezem üres, szavam nem ármány,
érzések alatt roskadok mint nyári almafák, -
hogy lehetne e sok szépség közt nem szeretnem
higgadt hangodat,
mely életemnek írja vázlatát?

József Attila:
AZT MONDJÁK

Mikor születtem, a kezemben kés volt
- azt mondják, ez költemény.
Biz tollat fogtam, mert a kés kevés volt:
embernek születtem én.

Kiben zokogva bolyong heves hűség,
azt mondják, hogy az szeret.
Óh hívj öledbe, könnyes egyszerűség!
Csupán játszom én veled.

Én nem emlékezem és nem felejtek.
Azt mondják, ez hogy lehet?
Ahogy e földön marad, mit elejtek,
- ha én nem, te megleled.

Eltöm a föld és elmorzsol a tenger:
azt mondják, hogy meghalok.
De annyi mindenfélét hall az ember,
hogy erre csak hallgatok.

Juhász Gyula

Tavaszvárás

A déli szélben lehunyom szemem
És gyöngyvirágok szagát érezem.
Az esti égen violás a szín
És kikeletben járnak álmaim.

A hó alól már dobban boldogan
A föld nagy szíve s csöndesen fogan
A csíra, melyből új élet terem
S bimbók bomolnak majd szűz réteken.

Az örök nap még bágyadtan ragyog,
De tavaszosok már a csillagok
S az éjszakában zizzenő neszek,
Egy új világ susogja már: leszek!

A földre fekszem, hallgatom szívét,
Az égre nézek, kémlelem színét,
Ég, föld között angyali üzenet
Hirdeti a jövendő életet.

Mert boldog ige ez és szent igaz
És örök törvény és áldott vigasz,
Hogy győz az élet, duzzad és dagad
S elönti mind az ócska gátakat!

Jószay Magdolna

Újra veled

Vonatod már eltűnt
a szürke láthatárról,
s én még üdvözült
mosollyal integetek.
Közel s távol az emberek
már rég elsiettek...
Torkomat bár szorítja
valami, ami fáj,
ám derűm fényesebb,
mert a veled töltött
percek ünneppé válva
mosollyá értek...
erőt, hitet adva
győzedelmeskednek
minden bánat felett.
Tudom, nemsokára
új tavasz kél s én
újra veled leszek.

KÉSŐ VÁGY.

Miért kellett látnom téged,
Oh mivé től engemet?
Újra fázni kezd az élet,
Visszavágyom élni véled,
Mi örökre elveszett.

Avagy mért nem adta Isten,
Hogy régebben lássalak,
Midőn fiatal szivemben
Mély hitem, első szerelmem
Vágyai lángoltanak.

Még egy órát, még egy percet
Napjaidból szenvedély!
Régi lángod', ifju lelked',
Mint azt egykor rám lehelted,
Mondván: szeress, szenvedj, élj!

Még egy álmot és ne többet,
Álmot, mely hosszan hazud',
Még egy hangot, mely elrenget,
Még egy mámort, mely feledtet,
Még egy kínt, mely ölni tud.

Miért kellett látnom téged?
Szeretlek, de érezem,
Hogy csak egy eljátszott élet
Emlékének kínja éget...
Hagyj el, hagyj el szerelem.

Gyulai Pál (1853)

Pusztai Éva: Jóslat

Tenyerem két kezébe fogta.
Éjfekete szemével a múltamat kutatta.
Majd halkan, suttogva, az életről mesélt.
Lelked öreg lélek, de ne félj.
Mert tenyeredbe van írva a holnap hatalma.


Nagy útra indulsz, álmaid valóra válnak.
Múltad a tegnapod, jövőd a holnapod.
S vigyáznak rád az égi angyalok.
De ne feledd, a te tenyeredbe van írva
A holnap hatalma.