Gámentzy Eduárd: Legyél te!


Legyél te sóhaj....
S én vigasz...!
Vagy görcsberándult...torz grimasz!
Hogy én lehessek majd a kéz,
Ki érintésével becéz...

Legyél Te mosoly,
Én a könny...!
S ha jönne öngyilkos közöny,
Keress a szívembe helyet!
Ne hagyd, hogy elveszítselek!

Legyél te gyertya...
Én a tűz...!
Kit olthatatlan vágya űz...
Két végén égő...szörnyű... tánc...
-Kegyetlen...gyönyörű románc...

Ady Endre: Elindult egy leány

Ma elindult elébem valaki
S ma indulok vont derékkal elébe:
Üdvözlégy, te hajnalos, szűz leány,
Nyűtt alkonyom selymes vászoncselédje.

Zeng a világ, szeretni készülök
S gügyög egy lyány, aki sohase látott,
Óh, szédülő, óh, udvaras szemű
Ismeretlen, áldott a te lyányságod.

Ifjú testét, ím, hozza ringatón,
Csipőire, szent áldozat-hozókra,
Irigy örömmel ragyog a szemem:
Itt egy leány s én tanítom a csókra.

Nyög az este, kinyújtom két karom,
Ajkam marom, mert mindjárt kikiáltom:
Világ, világ olyan ágyat vetek,
Milyen csókos nem volt még a világon.

Holnap éjjel elérek valakit,
Holnap éjjel elfelejtem a multam,
Holnap éjjel mese lesz a világ
S én mesélek testemben megindultan.

Olyan-olyan nagy csókot áhitok,
Olyan-olyan friss lyány indult elébem,
Hogy illatos balzsamot izzadok
S forró lázban földig olvad a térdem.

Nagyon fogok szeretni valakit,
Mondjátok meg neki, jöjjön, rohanjon,
Hogy holnap mint hálálkodó kutya
Csókolja a kezemet egy új asszony.

Jobbágy Károly : Tanítás

Aki szeret, annak varrd fel a szakadt gombját,
Mert könnyen meglehet, hogy felvarrja más.

Aki szeret, annak hallgasd meg a szavát,
Mert könnyen lehet, hogy meghallgatja más.

Aki szeret, azzal sose légy morc, goromba,
Mert könnyen lehet, hogy rámosolyog más.

Aki szeret, szeresd! Öleld naponta,
Mert könnyen lehet, hogy megöleli más.

És akkor - hidd el - nem ő a hibás!

Somlyó György: Mese arról ki hogyan szeret


Va, aki azt hiszi, tehet amit akar,
hisz szeretik.
Van, aki azt hiszi, tehet amit akar,
hiszen szeret.
Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia
kell, éppen mert szeret.
Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia
kell, éppen mert szeretik.
Van, aki számára a szerelem
határos a gyűlölettel.
Van, akinek a szerelem
határos a szeretettel.
De van olyan is, aki a szerelmet összetéveszti
a szeretettel,
s nem érti, hogy mások feleletül a
gyűlölettel tévesztik össze a szerelmet.
Van, aki úgy szeret, mint az országútra
tévedt nyúl,
amely a fénycsóvák csapdájába esett.
Van, aki úgy, mint az oroszlán, amely széttépi
azt, amit szeret.
Van, aki úgy szeret, mint pilóta a várost,
amelyre bombáit ledobja.
Van, aki úgy, mint radar, amely a repülők
útját vezeti a levegőben.
Van, aki békésen szeret, mint a kecske, amely hagyja,
hogy megszopja az éhező kisgyerek.
Van, aki vakon, mint a másikat alaktalanságba
nyelő amőba.
Van, aki eszetlenül, mint az éjszakai lepke
a lángot.
Van, aki bölcsen, mint medve a téli álmot.
Van, aki önmagát szereti másban,
s van, aki önmagában azt a másikat,
akivé maga is válik általa.

Dsida Jenő:
Hálaadás

Köszönöm Istenem az édesanyámat!
Amíg ő véd engem, nem ér semmi bánat!
Körülvesz virrasztó áldó szeretettel.
Értem éjjel-nappal dolgozni nem restel.
Áldott teste, lelke csak érettem fárad.
Köszönöm, Istenem az édesanyámat.

Köszönöm a lelkét, melyből reggel, este
imádság száll Hozzád, gyermekéért esdve.
Köszönöm a szívét, mely csak értem dobban
– itt e földön senki sem szerethet jobban! –
Köszönöm a szemét, melyből jóság árad,
Istenem, köszönöm az édesanyámat.

Te tudod, Istenem – milyen sok az árva,
Aki oltalmadat, vigaszodat várja.
Leborulva kérlek: gondod legyen rájuk,
Hiszen szegényeknek nincsen édesanyjuk!
Vigasztald meg őket áldó kegyelmeddel,
Nagy-nagy bánatukat takard el, temesd el!

Áldd meg édesanyám járását-kelését,
Áldd meg könnyhullatását, áldd meg szenvedését!
Áldd meg imádságát, melyben el nem fárad,
Áldd meg két kezeddel az Édesanyámat!

Halld meg jó Istenem, legbuzgóbb imámat:
Köszönöm, köszönöm az édesanyámat!!!

Az anya

Hiába gyönge, fáradt asszony, vézna
Belőle nőtt testünk acélos izma.
Hiába félénk, reszkető a lelke,
A pompás lángot belénk ő lehelte.
Ő is volt láng, keringó víg madárka.
Ábrándmezőket dallal ő is járta.
S talán csöndes estén szívedbe dobban,
Hogy arany faja lángolt víg dalokban.
Hiába félénk reszkető már lelke,
Költőbe, szentbe új emberbe,
A pompás, gazdag lelket Ő lehelt.
/?/

Juhász Gyula

Szerelmi vallomás


Illat száll a szél szárnyán,
A szívem őrli a vágy...
Fecske madár az égen,
Vígy el egy vallomást.
Mondd meg annak, akiért
A szív dobog, remél:
Nem hiába vár még rám,
Ki szeret, hisz, remél...
Borba fojtom bánatom,
Mert nem jön a madár,
Tavasz múlik, elmúl a nyár.

Borba fojtom bánatom,
Mert nem jön a madár,
Tavasz múlik, elmúl a nyár,
Az élet oly sivár.
Szeress babám engemet:
A szív aranyszekér.
Nem hiába vár még rám,
Ki szeret, hisz, remél.

Te vagy a lámpás, ki fényt hozol életembe,
te vagy a szivárvány, ki mosolyt csal két szememre,
te vagy a jóság, ki ha szomorú vagyok megvigasztal,
te vagy a párnám, melyen álomra hajtom fejem, te vagy a takaróm, mely betakarja testem,
ezért szeretlek, mondom százszor, ezerszer szeretlek.

Te vagy nekem a jótékony szellő, amely a könnycseppet arcomról felszárítja,
te vagy a hűsítő zápor, mely lázas testemet simogatja,
te vagy nekem a melengető napsugár, ki napjaimat bearanyozza,
te vagy nekem a bágyadt holdsugár ki álmaimat vigyázza, te vagy nekem a sarkcsillag ki szívedhez az utat mutatja, ezért szeretlek, mondom százszor, ezerszer szeretlek.

Te vagy nekem a lombos fa, minek árnyékában megpihenek,
te vagy nekem a virág, melynek illata körül leng,
te vagy nekem a kenyér, mellyel éhségem csillapítom,
te vagy a nektár, mellyel szomjamat eloltom,
ezért szeretlek, mondom százszor, ezerszer, szeretlek.

Te vagy a hold, a nap, a csillagok, te vagy az álmom,
te vagy a világmindenség, a boldogságom,
te vagy ki a fülembe suttogja, hogy szeret,
te vagy ki imádattal mondja ki a nevem,
te vagy kinek szerelemmel mondom el,
ezért szeretlek, mondom százszor, ezerszer szeretlek.

Megtudhatod most, ha e tárgykörben kutatsz,
mért él a föld alatt a rút esôkukac.

Rágódott rég egy kérdésen a földigiliszta:
Mért utálja ôt az ember, hiszen olyan tiszta?
Nem volt képes felelni rá a sok oktalan állat,
hogy terem az emberszivben undor és utálat.

Végül megsúgta egy csendes esti órán
a svábbogár, azaz a német ajku csótány:

- Hör mal zu! Én tudok esztet! Nekem van a lakás
srévizavi a ház mellett, bei dem szemétrakás.
Én látok, ha spacirozni pemászok a házba:
tetejüktôl talpukjáig fel vannak ruházva.
Hogyha téged nézlek, so én magamnak is restellem.
Nem szégyellsz te magad, du Schwein, igy anyatojt meztellen?!
Nix toll, nix szôr, csupasz potroh mutogatja!
Muszaj neked strimfli hűzni, egy ink meg egy katya!

- Ingem, gatyám sohasem lesz, én ezt
meg nem érem!
- Szólt a kukac,...... és föld alá vitte a szemérem.....

Énekek éneke, mely Salamoné Csókoljon meg engem az ő szájának csókjaival; mert a te szerelmeid jobbak a bornál. A te drága kenetid jók illatozásra; a te neved kiöntött drága kenet; azért szeretnek téged a leányok. Vonj engemet te utánad, hadd fussunk! Bevitt engem a király az ő ágyasházába; örvendezünk és vígadunk te benned, előszámláljuk a te szerelmeidet, melyek jobbak a bornál, méltán szeretnek téged. Fekete vagyok, de szép, Jeruzsálem leányai; mint Kédár sátrai és Salamon szőnyegei. Ne nézzetek engem, hogy én fekete vagyok, hogy a nap lesütött engem; az én anyámnak fiai ellenem megharagudtak, a szőlőknek őrizőjévé tettek engem, - a magam szőlőjét nem őriztem. Mondd meg nékem, te, a kit az én lelkem szeret, hol legeltetsz, hol deleltetsz délben; mert miért legyek én olyan, mint a ki elfátyolozza magát, társaid nyájainál? Mivelhogy nem tudod, oh asszonyok között legszebb! jőjj ki a nyájnak nyomdokain, és őrizd a te kecskéidet a pásztoroknak sátorai körül. A Faraó szekereiben való paripákhoz hasonlítlak téged, én mátkám. Szépek a te orczáid a halántékra való lánczokban, a te nyakad a gyöngysorokban. Arany lánczokat csinálunk néked, ezüstből csinált gyöngyökkel. Mikor a király az ő asztalánál ül, nárdusnak jóillatja származik én tőlem. Olyan az én szerelmesem nékem, mint egy kötés mirha, mely az én kebeleim között hál. Mint az Engedi szőlőiben a cziprusfürt, olyan nékem az én szerelmesem. Ímé, szép vagy én mátkám, ímé, szép vagy, a te szemeid olyanok, mint a galambok. Ímé, te is szép vagy én szerelmesem, gyönyörűséges, és a mi nyoszolyánk zöldellő. A mi házainknak gerendái czédrusfák, és a mi mennyezetünk cziprusfa.

Olavo Bilac
A pók szerelme

Nézd, bársonyos busa potroha hogy remeg,
Nyolc csillogó szemében parázsló furcsa láz,
Lustán sütkérezik a nyári nap meleg
Fényén és leng mögötte az ingó kusza ház.

Nyugodtan szállhatok, ne féljetek, legyek!
A vágytól elbutítva elpetyhüdt a vadász.
Állkapcsa lóg s mohón várja a szörnyeteg,
Hogy gerjedő hevét már lehűtse kurta nász.

Jön már a hím. Nézd, hogy fut, hogy rohan a falánk!
Dalként felzeng a perc, sajgó gyönyöre mély;
Egy napsugár tüzében a háló csupa láng.

A nőstény jóllakott s holtan hull le a férj...
Boldog, kit akkor szúrt át az orgyilkos fulánk,
Mikor a vég öröm és gyötrelem a kéj.

Rónai Pál fordítása

A szél susogásában.A madarak dalában
A fénylő napsugárban, A patak csobbanásában
Ott vagy álmaimban.Az erősödő vágyaimban
Az álmatlan éjszakában,A hajnal hasadásában
Kimondott szavaimban,Néma gondolataimban
Sok ezernyi kérdésben,Milliónyi kérésben
A lágy dallamok között,Velem együtt a felhők fölött,
Milliónyi csillag egyikében, A holnap igéretében
Minden simogató érintésben.Minden felsóhajtó lélegzetben
Minden egyes reggeli ébredésben,Minden alkonyodó sötétedésben

/ismeretlen szerző/

Puskin: Anyegin

Anyegin levele Tatjanahoz (részletek)

"Követni mindenütt magát,
Mozdulatát kísérni szemmel,
Nézését fogni s mosolyát
Szerelmes-bús tekintetemmel,
Szavát hallgatva fogni fel,
Hogy tökéletesség a bája,
Lábánál kínban égni el...
Ez, ez a boldogság csodája!"
...
"Mindegy. Szívemmel szállni szembe
Nincs több erőm már, lankadok;
Eldőlt: hatalmában vagyok,
Beletörődtem végzetembe."

Puskin: Anyegin

Tatjana levele Anyeginhoz (részlet)

"Tied szívem, téged szeret!
Ó, tudtam én, el fogsz te jönni,
Zálog volt erre életem;
Az égieknek kell köszönni,
Hogy sírig őrzőm vagy nekem...
Rég álomhős vagy éjjelemben,
Látatlan is kedveltelek,
Bűvöltek a csodás szemek,
Rég zeng hangod zenéje bennem...
Nem álom volt, színezgető!
Beléptél, s ájulásba hullva,
Majd meglobbanva és kigyúlva
Szívem rád ismert: ő az, ő!
Nem a te hangod szólt-e újra,
Ha egy-egy csendes, bús napon
Ínséges szívekhez simulva
Vagy imádságban leborulva
Altattam égő bánatom?
Nem te vagy itt árnyék-alakban,
S nézel reám e pillanatban
Az áttetsző homályon át?
Nem te hajolsz párnámra éjjel,
Suttogsz: szerelemmel, reménnyel
Enyhíted lelkem bánatát?
Ki vagy? Őrangyal vagy te, féltőm?
Vagy ártóm és gonosz kisértőm?
Döntsd el hamar, hogy lássak itt.
Lelkem talán csak vágya csalja,
Tapasztalatlanság vakít,
S az égi kéz másként akarja...
Hát jó. Sorsom gyanútlanul
Gyónásommal kezedbe tettem,
Előtted könnyem hullva hull,
Könyörgök: védj, őrködj felettem..."

Zelk Zoltán: Tizennégy sor

Hogy ifjú tested átsüt a halálon,
másfélezer magányos éjszakámon,
hogy vakmerőn és jogtalan szeretlek,
hogy árvaságom ablakát beverted,
hogy lelkem fölvérzi a hulló ablak,
hogy a temetők rám ujjal mutatnak,
hogy vén szememben nincs egyéb dicsőség,
nincs más erény már, csak az ifjú szépség,
hogy gyűretlen hasad, tündöklő térded
napkeltét lesik a didergő éjek,
hogy nyitott szemmel alszom, mint a holtak,
mert arcod fénye nem szűnik fölöttem,
s kiver a boldogság, mint a verejték -
oly gyönyörű! oly elviselhetetlen!

Kányádi Sándor: Valami készül

Elszállt a fecske, üres a fészke,
de mintha most is itt ficserészne,
úgy kél a nap, és úgy jön az este,
mintha még nálunk volna a fecske.
Még egyelőre minden a régi,
bár a szúnyog már bőrét nem félti,
és a szellő is be-beáll szélnek,
fákon a lombok remegnek, félnek.
Valami titkon, valami készül:
itt-ott a dombon már egy-egy csősz ül.
Nézd a tájat, de szépen őszül.

75. szonett

Az vagy nekem, mint testnek a kenyér
S tavaszi zápor fűszere a földnek;
Lelkem miattad örök harcban él,
Mint fösvény, kit pénze gondja öl meg;
Csupa fény és boldogság büszke elmém,
Majd fél: az idő ellop, eltemet;
Csak az enyém légy, néha azt szeretném,
Majd, hogy a világ lássa kincsemet;
Arcod varázsa csordultig betölt
S egy pillantásodért is sorvadok;
Nincs más, nem is akarok más gyönyört,
Csak amit tőled kaptam s még kapok.
Koldus-szegény királyi gazdagon,
Részeg vagyok és mindig szomjazom.

Shakespeare

Cseh Tamás : A telihold dala

Ha holdfényre ébredsz és felülsz az ágyban
Magad találod egy úszó szobában
A holdfény elönti a padlót, a széket
Némán szitálva megfürdet téged

Három az óra, aztán negyednégy
Többé nem alhatsz az agyadban fecskék
A holdfényben álló nagy fényes lakásban
Te meztelen sétálsz egy kék szín világban

Az ablaknál állva a holdfényes házak
Mint sötétlő őrök vigyázban állnak
Az asztalnál ülve szem fájdulva nézed
A mindent elöntő sok holdfényes képet

Negyednégy és félnégy, majd háromnegyed négy
Holdfény van a széken, agyadban a fecskék
Egymással keresztben szökkenve cikáznak
Sercegve betölti a holdfény a házat

Telihold tüzétől káprázó szemekkel
Látva a világot azt mondja az ember
Láthatatlan kézzel hálót sző fejemben
Egy furcsa szándékú sötétlő nagy ember

A holdfény, a holdfény megéget, megéget
A túlsó világból bolondít téged
Nem érted, hogy mit látsz, nem érted mit nézel
Itt hálókat szőnek nagy szándékú kézzel

Álmatlan ember ül sajgó szemekkel
És nem tudja mit hoz a káprázó tenger
Nem érted, hogy mit látsz, nem érted mit nézel
Itt hálókat szőnek nagy szándékú kézzel

Na most ez hasonlat
A jelen műsornak
Nagy átfogó képe
A holdnak a fénye

Mivel most világunk
Nagy holdfényben fürdik
S mi velünk történik
Azt más honnan küldik

Hát úgy hallgassátok
A ma esti műsort
Hogy minden dalával
A holdfénytől elforrt

Negyednégy és félnégy, majd háromnegyed négy
Holdfény van a széken, agyadban a fecskék
Egymással keresztben szökkenve cikáznak
Sercegve betölti a holdfény a házat

Telihold tüzétől káprázó szemekkel
Látva a világot azt mondja az ember
Láthatatlan kézzel hálót sző fejemben
Egy furcsa szándékú ragyogó nagy tenger

Miért futsz tőlem

Müller László

A telihold sárgán sütött le rád,
Te futottál előlem a csendes éjben,
Én csak bámultalak téged hableány,
A szerelem hevének tűzében.

Az árnyas erdő aludta éji álmát,
Csak néhány álmos tücsök ciripelt,
Éjjeli bagolynak zavartad az álmát,
Amely odvában szendergett kevélyen.

Te futottál előlem, űzött az őrület,
Én földbe szegezett lábakkal álltam,
Árnyékok játszottak velem kerge álmot,
Egy éjszaka kellet, amíg rád találtam.

Harmattól illatos volt a bársonyos hajad,
A felkelő Nap éppen a horizontot érte,
Növekvő, vöröses szemével mosolygott,
Mikor szomjazó ajkaim, az ajkaidat kérte.

Azóta még sokszor várlak ott merengve
Hallgatom hívásod, tudom megjössz végre,
De csak a levelek susogása felelget,
Én mégis ott állok, várom érkezésed.

Szavam...

Szavam selyemmé lágyul,
Hogy válladat befedje.
Szavam csónakká mélyül,
Hogy ringatózhass benne.

Szavam virággá nyílik,
Hogy szíved fölé tűzzed
És legyezővé hajlik,
Hogy unalmad elűzzed.

Szavam balzsammá olvad,
Hogy ami fáj, ne fájjon,
S mint hintó áll elébed,
Hogy lelked beleszálljon.

Szavam keleten jő fel,
Hogy álmod elorozza,
Szavam nyugaton száll le,
Hogy álmod visszahozza.

Szavam csókká parázsul,
Hogy végigfusson rajtad,
S a szavam szó lesz újra,
Ha akarod, hogy halljad.

- Falu Tamás -