Kosztolányi Dezső: Akarsz-e játszani?

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindíg, mindíg játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfõre ülni,
borból-vízbõl mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani, mindent, mi élet,
havas telet és hosszú-hosszú õszt,
lehet-e némán teát inni véled,
rubinteát és sárga páragõzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
ez az utcaseprõ, szegény, beteg ember,
ki fütyörész az ablakunk alatt?
Akarsz-e játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz-e játszani boldog szeretõt,
színlelni sírást, cifra temetõt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?

Szia!! Hát tudod ..ez az a vers amitől libabörös lesz a hátam ..imádom József Atillát..pusza gina!! (Ez egy válasz X üzenetére (2009. 04. 11. szombat 20:01), amit ide kattintva olvashatsz)

Részlet egy emlékkönyvből

Ha majd érzed a május illatát,
Ha majd meghallod a kismadár dalát,
Ha majd lázba ejt egy kis tavaszi est,
Ha szíved lassan dobogni kezd,
Ha egy kis levelet csókolsz lázasan ,
Ha éjeket töltesz el állmatlan ,
Ha sírni tudsz egy kis éneken ,
Akkor majd megtudod,
Mi az igaz SZERELEM.

Ábránd

Szerelmedért
Feldúlnám eszemet
És annak minden gondolatját,
S képzelmim édes tartományát;
Eltépném lelkemet
Szerelmedért.

Szerelmedért
Fa lennék bérc fején,
Felölteném zöld lombozatját,
Eltűrném villám s vész haragját,
S meghalnék minden év telén
Szerelmedért.

Szerelmedért
Lennék bérc-nyomta kő,
Ott égnék földalatti lánggal,
Kihalhatatlan fájdalommal,
És némán szenvedő,
Szerelmedért.

Szerelmedért
Eltépett lelkemet
Istentől újra visszakérném,
Dicsőbb erénnyel ékesítném
S örömmel nyújtanám neked
Szerelmedért!

Vörösmarty Mihály

Vörösmarty Mihály

A merengőhöz


Hová merűlt el szép szemed világa?
Mi az, mit kétes távolban keres?
Talán a múlt idők setét virága,
Min a csalódás könnye rengedez?
Tán a jövőnek holdas fátyolában
Ijesztő képek réme jár feléd,
S nem bízhatol sorsodnak jóslatában,
Mert egyszer azt csalúton kereséd?
Nézd a világot: annyi milliója,
S köztük valódi boldog oly kevés.
Ábrándozás az élet megrontója,
Mely, kancsalúl, festett egekbe néz.
Mi az, mi embert boldoggá tehetne?
Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint özön,
A telhetetlen elmerülhet benne,
S nem fogja tudni, hogy van szívöröm.
Kinek virág kell, nem hord rózsaberket;
A látni vágyó napba nem tekint;
Kéjt veszt, ki sok kéjt szórakozva kerget:
Csak a szerénynek nem hoz vágya kínt.
Ki szívben jó, ki lélekben nemes volt,
Ki életszomját el nem égeté,
Kit gőg, mohó vágy s fény el nem varázsolt,
Földön honát csak olyan lelheté.
Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába:
Egész világ nem a mi birtokunk;
Amennyit a szív felfoghat magába,
Sajátunknak csak annyit mondhatunk.
Múlt és jövő nagy tenger egy kebelnek,
Megférhetetlen oly kicsin tanyán;
Hullámin holt fény s ködvárak lebegnek,
Zajától felréműl a szívmagány.
Ha van mihez bizhatnod a jelenben,
Ha van mit érezz, gondolj és szeress,
Maradj az élvvel kínáló közelben,
S tán szebb, de csalfább távolt ne keress,
A birhatót ne add el álompénzen,
Melyet kezedbe hasztalan szorítsz:
Várt üdvöd kincse bánat ára lészen,
Ha kart hizelgő ábrándokra nyitsz.
Hozd, oh hozd vissza szép szemed világát;
Úgy térjen az meg, mint elszállt madár,
Mely visszajő, ha meglelé zöld ágát,
Egész erdő viránya csalja bár.
Maradj közöttünk ifju szemeiddel,
Barátod arcán hozd fel a derűt:
Ha napja lettél, szép delét ne vedd el,
Ne adj helyette bánatot, könyűt.

Ne hidd, hogy örökké tart a bánat,
tavasz követi a telet -
az élet visszatér fűbe-fába,
kopár mezőbe, holt virágba,
hogyha a napfény ránevet.


A mag sorsa is csak kín a mélyben,
míg megered a kis gyökér -
de mégis felfelé tör egyre,
életre, fényre, napmelegre,
küzd, amíg céljához ér.


A rózsa is, míg kibontja kelyhét,
ki sejti fájó kínjait -
míg a bimbóból magát kitépi,
kétség lankasztja, vágy emészti,
- kitárni selymes szirmait.


Az ember is csak akkor lesz ember,
ha tudja, mi a szenvedés -
de kétségek közt, ezernyi gondban
küzd, és bízik a holnapokban,
s nem töri le a csüggedés.



G. Ferenczy Hanna: Emlékkönyvbe

Szenvedély


a tekinteted
Álomtánc
csak az álom
csak vágy
csilingelő sóhajok
dobol a vérem
eleget vártunk
elszállt vágy
engem szolgálsz
Esőcseppek az ablakon
én leszek
éj, együtt, külön
gyertya fény
kegyetlen szenvedély
körbefon
mások-benned
Mert így akarom...
még...
mély-sötét csillagok
miért nem
Most ölelj!
Nappali vágy
ne még...
Nem kellenek!
nézz rám
Rabbá teszel
sikolts!
Sólyom lelkem
Suttogj!
szelíden tombolva
Szemedet figyeltem
Szenvedély
Szivárványt szőj
tombolni
Vad vágyak
Vallomás...
vágy vers
vágy vonal
ziláld szét


( Komáromi János )

Amikor...

Amikor tudod,hogy nem jön,de mégis várod.
Amikor tudod,hogy kár volt az egész,mégse bánod.
Amikor meglátod,hevesebben dobog szíved.
Amikor érzed,hogy érte remeg két kezed.
Amikor várod,hogy újra eljöjjön a pillanat.
Amikor várod,hogy ismét oda adhasd neki magad.
Amikor várod,hangját szavait.
Amikor naponta felidézed magadban az együt töltött emlékeit.
Amikor néznéd mosolyát és két szemét.
Amikor vágysz arra,hogy megint feléd nyújtsa két kezét.
Amikor nem bírod már,hiszen kavarognak benned a szavak.
Amikor közeledbe van és alig bírod türtőztetni magad.
Amikor elhiszed,hogy erre volt szükséged.
Amikor elhiszed,hogy míg együtt voltatok ő is megőrölt érted.
Amikor megijedsz,mert rossz nélküle élned.
Amikor újra elaludnál és ébrednél mellette.
Amikor jó lenne,ha újra veled lenne.
Amikor már önmagaddal harcolsz ellene.
Amikor rájössz,hogy mit sem ér a józan ész.
Amikor dönthetsz,hogy miért is ne,hisz egyszer élsz
Amikor világossá válik,hogy bármily rossz,ez mégis jó neked.
Amikor tudod,hogy TILOS,de mégis újra meg újra megteszed...
Akkor vedd tudomásul,hiába tagadod,igen is SZERETED!!!

- netlelet

Az érettségizők várták, nem jött be nekik... Pedig ma évfordulós!

Radnóti Miklós: MAJÁLIS

A hangraforgó zeng a fű között,
s hördül, liheg, akár egy üldözött,
de üldözők helyett a lányok
kerítik, mint tüzes virágok.

Egy lányka térdrehull, lemezt cserél,
a háta barna, lába még fehér,
a rossz zenén kis lelke fellebeg
s oly szürke, mint ott fönt a fellegek.

Fiúk guggolnak és parázslanak,
az ajkukon ügyetlen szép szavak,
duzzasztja testük sok kicsiny siker
s nyugodtan ölnek, majd ha ölni kell.

Lehetnének talán még emberek,
hisz megvan bennük is, csak szendereg
az emberséghez méltó értelem.
Mondjátok hát, hogy nem reménytelen.

1944. május 10.

Radnóti Miklós

Radnóti Miklós (1909 - 1944) - a magyar líra kiemelkedő képviselője. Polgári zsidó családból származott, szüleit korán elvesztette, gazdag nagybátyja nevelte. Egy ideig külföldön tanult, aztán beiratkozott a szegedi egyetemre, ahol bekapcsolódott a "szegedi fiatalok" falukutató munkájába. Tanári oklevelet szerzett, de nem tanított, írásból, fordításból élt. Egyik verskötetéért már 1931-ben bíróság elé került. Származása s a fasizmus térhódítása mind nehezebbé tették életét. 1940-től szinte állandóan munkaszolgálatos volt, 1944-ben a szerbiai hegyekbe vitték, majd gyalogmenetben Németország felé hurcolták. A legyengült költőt Győr mellett lőtték agyon. - Már első verseiben humanizmus, meg nem alkuvó békevágy szólalt meg, igazán nagy költővé azonban a spanyol polgárháború évei, a fasizmus növekvő veszélye, az üldöztetés és a munkaszolgálat szenvedései tették: a fasizmus embertelensége elleni tiltakozása, az otthon, a haza és a szeretett feleség utáni vágyakozása megrendítő erejű versekben szólalt meg. Nagy formaművész volt, s mint műfordítót is a legnagyobbak közé soroljuk. Korai halála a modern magyar líra egyik legnagyobb vesztesége.

EGYKORI TANÍTVÁNYOM EMLÉKKÖNYVÉBE


Én láttam a bimbót, én láttam azt,
Midőn, érezve a nyájas tavaszt,
Kezdett kifejleni:
Örűlt a lelkem és kéjjel telék,
És mint hiú kertész, sokat merék,
Sokat, reményleni.

De ennyit nem. Reményem balga volt,
Árnyékban sem mutatta a valót:
Milyen lesz a virág.
A természet rá csillogó mezet
Szövött: a sok kontár kertész kezek
El nem torzíthaták.

Hintsed, virágszál, most hintsd bájaid.
A hervadásnak messze napjait
Rettegned nincsen ok:
Érintsen bár a hervadás szele,
Dús illatod, lényednek szebb fele,
A szellem élni fog!

(1847)
Arany János

Csokonai Vitéz Mihály

A reményhez

Főldiekkel játszó
Égi tűnemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
A boldogtalan,
S mint védangyalának,
Bókol úntalan.
Síma száddal mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
Mégis megcsalál.

Kertem nárcisokkal
Végig űltetéd;
Csörgő patakokkal
Fáim éltetéd;
Rám ezer virággal
Szórtad a tavaszt
S égi boldogsággal
Fűszerezted azt.
Gondolatim minden reggel,
Mint a fürge méh,
Repkedtek a friss meleggel
Rózsáim felé.
Egy híjját esmértem
Örömimnek még:
Lilla szívét kértem;
S megadá az ég.

Jaj, de friss rózsáim
Elhervadtanak;
Forrásim, zőld fáim
Kiszáradtanak;
Tavaszom, vígságom
Téli búra vált;
Régi jó világom
Méltatlanra szállt.
Óh! csak Lillát hagytad volna
Csak magát nekem:
Most panaszra nem hajolna
Gyászos énekem.
Karja közt a búkat
Elfelejteném,
S a gyöngykoszorúkat
Nem irígyleném.

Hagyj el, óh Reménység!
Hagyj el engemet;
Mert ez a keménység
Úgyis eltemet.
Érzem: e kétségbe
Volt erőm elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
Testem főldbe vágy.
Nékem már a rét hímetlen,
A mező kisűlt,
A zengő liget kietlen,
A nap éjre dűlt.
Bájoló lágy trillák!
Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák!
Isten véletek!

Szabó Lőrinc: Magány

Sok kétely és bűn a halálba láncol,
de soktól néha már szabadulok.
 
Kunyhóm falán az ősz mosolya táncol,
barátaim a fák s a farkasok.
 
Az utak, melyek innen szertefolynak,
erdőmön túl az égre fölhajolnak
 
s minden virág, fű, óra, cserje, kő
egyetlen, boldog, nagy jelképbe nő
 
s annak fényébe szőve éjszakám
istent szívembe lopja a magány. 

József Attila.

A HETEDIK
E világon ha ütsz tanyát,
hétszer szűljön meg az anyád!
Egyszer szűljön égő házban,
egyszer jeges áradásban,
egyszer bolondok házában,
egyszer hajló, szép búzában,
egyszer kongó kolostorban,
egyszer disznók közt az ólban.
Fölsír a hat, de mire mégy?
A hetedik te magad légy!
Ellenség ha elődbe áll,
hét legyen, kit előtalál.
Egy, ki kezdi szabad napját,
egy, ki végzi szolgálatját,
egy, ki népet ingyen oktat,
egy, kit úszni vízbe dobtak,
egy, ki magva erdőségnek,
egy, kit őse bőgve védett,
csellel, gánccsal mind nem elég, -
a hetedik te magad légy!

Szerető után ha járnál,
hét legyen, ki lány után jár.
Egy, ki szivet ad szaváért,
egy, ki megfizet magáért,
egy, ki a merengőt adja,
egy, ki a szoknyát kutatja,
egy, ki tudja, hol a kapocs,
egy, ki kendőcskére tapos, -
dongják körül, mint húst a légy!
A hetedik te magad légy.

Ha költenél s van rá költség,
azt a verset heten költsék.
Egy, ki márványból rak falut,
egy, ki mikor szűlték, aludt,
egy, ki eget mér és bólint,
egy, kit a szó nevén szólít,
egy, ki lelkét üti nyélbe,
egy, ki patkányt boncol élve.
Kettő vitéz és tudós négy, -
a hetedik te magad légy.

S ha mindez volt, ahogy írva,
hét emberként szállj a sírba.
Egy, kit tejes kebel ringat,
egy, ki kemény mell után kap,
egy, ki elvet üres edényt,
egy, ki győzni segít szegényt,
egy, ki dolgozik bomolva,
egy, aki csak néz a Holdra:
Világ sírköve alatt mégy!
A hetedik te magad légy.

1932

Juhász Gyula: Húsvétra

Köszönt e vers, te váltig visszatérő
Föltámadás a földi tájakon,
Mezők smaragdja, nap tüzében égő,
Te zsendülő és zendülő pagony!
Köszönt e vers, élet, örökkön élő,
Fogadd könnyektől harmatos dalom:
Szivemnek már a gyász is röpke álom,
S az élet: győzelem az elmuláson.

Húsvét, örök legenda, drága zálog,
Hadd ringatózzam a tavasz-zenén,
Öröm: neked ma ablakom kitárom,
Öreg Fausztod rád vár, jer, remény!
Virágot áraszt a vérverte árok,
Fanyar tavasz, hadd énekellek én.
Hisz annyi elmulasztott tavaszom van
Nem csókolt csókban, nem dalolt dalokban!

Egy régi húsvét fényénél borongott
S vigasztalódott sok tűnt nemzedék,
Én dalt jövendő húsvétjára zsongok,
És neki szánok lombot és zenét.
E zene túlzeng majd minden harangot,
S betölt e Húsvét majd minden reményt.
Addig zöld ágban és piros virágban
Hirdesd világ, hogy új föltámadás van!

Aprilisi trefa

Imadattal hordoztam
Igazgyöngyöt
Hus ver-ekszer
Kamilla illatu zöld szem.
De nem voltam eleg.
Bolondok napjan mondtad
Nem szeretsz ?
Azt hittem trefa
Felszeg mosolyom
Galuska
Sertett remeny
Siro szobor..
Nem segit könyörges
Szerelemvallomas
Akaratod...
Erös vagyaid visznek vesztünkre...
Legfajobb aprilisi trefa
a valosag.
Kejehes gajnerek jateka
Kezröl-kezre buli
Küküllötal,kastelyos,
Neha egy farmer
Zsido
Markaba preselt
Liliomszal
Szettepett szirom.
Ezt akartad ?!
Magadbol mulando
Nagy K ?!
Hervadt gyöngyviragot?!
Ne borulj nyakamba
Mikor latsz
Hizelgö
"Ohh..te Szoni....te meg mindig olyan..."
Sajnallak....
Neveld bitangjaid
Ibolyabol szajha
Nem feledlek el.
Evfordulon eszembe jutsz...
De csak a szepet latom...

Együtt a magany.

(Szoni)

Ne szólj rám, ha sírok,
Mikor mindenki más nevet.
Ne szólj rám, ha gyűlöllek,
Mikor mindenki más szeret.
Ne szólj rám, ha nem köszönök,
Hisz te sem nézel felém.
Ne szólj rám, hogy gonosz vagyok,
Mert az ördög bújt belém.
Ne szólj rám, hogy ébren vagyok,
Mikor már rég alszik a világ.
Ne szólj rám, mert bűnös vagyok,
De benned is vannak hibák.
Ne szólj rám, mert nem segítek,
Talán megvan rá az okom.
Ne szólj rám, ha elengedlek,
És nem a kezedet fogom.
Ne szólj rám, hogy gazt szedek,
Hisz úgyis elhervad a virág.
Ne szólj rám, ha elmegyek,
Nekem túl rideg a világ.
Ne szólj, kérlek, ne mondj semmit,
Ha azt látod, elmegyek,
Búcsúzóul a szívem odanyújtom neked.


- netlelet

Petőfi Sándor

A NÉP NEVÉBEN

Még kér a nép, most adjatok neki!
Vagy nem tudjátok, mily szörnyű a nép,
Ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad?
Nem hallottátok Dózsa György hirét?
Izzó vastrónon őt elégetétek,
De szellemét a tűz nem égeté meg,
Mert az maga tűz; ugy vigyázzatok:
Ismét pusztíthat e láng rajtatok!
S a nép hajdan csak eledelt kivánt,
Mivelhogy akkor még állat vala;
De az állatból végre ember lett,
S emberhez illik, hogy legyen joga.
Jogot tehát, emberjogot a népnek!
Mert jogtalanság a legrútabb bélyeg
Isten teremtményén, s ki rásüti:
Isten kezét el nem kerűlheti.

S miért vagytok ti kiváltságosok?
Miért a jog csupán tinálatok?
Apáitok megszerzék a hazát,
De rája a nép-izzadás csorog.
Mit ér, csak ekkép szólni: itt a bánya!
Kéz is kell még, mely a földet kihányja,
Amíg föltűnik az arany ere...
S e kéznek nincsen semmi érdeme?

S ti, kik valljátok olyan gőgösen:
Mienk a haza és mienk a jog!
Hazátokkal mit tennétek vajon,
Ha az ellenség ütne rajtatok?...
De ezt kérdeznem! engedelmet kérek,
Majd elfeledtem győri vitézségtek.
Mikor emeltek már emlékszobort
A sok hős lábnak, mely ott úgy futott?

Jogot a népnek, az emberiség
Nagy szent nevében, adjatok jogot,
S a hon nevében egyszersmind, amely
Eldől, ha nem nyer új védoszlopot.
Az alkotmány rózsája a tiétek,
Tövíseit a nép közé vetétek;
Ide a rózsa néhány levelét
S vegyétek vissza a tövis felét!

Még kér a nép, most adjatok neki;
Vagy nem tudjátok: mily szörnyű a nép,
Ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad?
Nem hallottátok Dózsa György hirét?
Izzó vastrónon őt elégetétek,
De szellemét a tűz nem égeté meg,
Mert az maga tűz... ugy vigyázzatok:
Ismét pusztíthat e láng rajtatok!

(Pest, 1847. március.)

Látod ez a szerelem...

Nyári délután, néztél csak reám
simogattad csendben két kezem
gyorsan este lett, én is néztelek
aztán mi volt nem emlékezem

Látod ez a szerelem
ennél nagyobb élmény sohasem kell nekem

Nyári délután, néztél csak reám
simogattad csendben két kezem
Ugyan, hát szabad ezt?

Sétáltál velem, erdőn réteken
azt mondtad, hogy szedünk ibolyát
Jaj, te kis ravasz, nyár volt nem tavasz
volt ott minden, nem csak szép virág

Látod ez a szerelem
ennél nagyobb élmény sohasem kell nekem

Sétáltál velem, erdőn réteken
azt mondtad, hogy szedünk ibolyát

Te kis hazug, hol itt az ibolya?

Egyet mondok én, ketten könnyedén,
három szóból mindent érthetünk
Egyik szó a bók, másik szó a csók
harmadik tán nem is kell nekünk

Látod ez a szerelem
ennél nagyobb élmény sohasem kell nekem

Egy szó épp elég, két szív hogy ha ég,
mindent mond a szó, hogy szerelem
Látod, ez a szerelem.
Egy kis nyááááááááár, egy kis holdféééééééééény,
egy kis erdőőőőőőőő, egy kis bóóóóóók, egy kis csóóóóóóóóóók....

/netlelet - S. Nagy István /

Keszthely

Berzsenyi Dániel

Itt, a kék Balaton partja virányain,
Hol minden mosolyog, mint az aranyvilág,
Hol dús búzakalász rengedez a mezőn,
S a halmok koszorús oldalain ragyog
A százféle gyümölcs s a zamatos gerezd;
Itt a keszthelyi zöld parton emelkedik
A csendes Helikon. Jöjjetek, ó szelíd
Áon szűzei, és verjetek itt lakást!
Nézzétek, mi kies sorhegy ölelgeti
A tér telkeit és a vizenyős lapályt;
Itt leltek gyönyörű thessali berkeket,
Bércforrást, susogó völgyeket és homályt.
Gyakran múlatoz itt hínaras öblöken
Nereus, sáskoszorús nymphaleányival;
Gyakran zengeti itt Árion énekét
A hold fénye alatt gerjedező vizen.
S nézzétek, hol ama már feketült falak
Látszatnak, menedékváratok ott vagyon!
Ott vár títeket egy bölcs, s kebelébe zár
Egy nagy férfi, kinek lelke periklesi
Századnak született, s aki virágkorát
Rómának ragyogóbb színre derítené.

Tudod, sok mindent nem mondtam el...
Gyávaság?
Félsz?
Bizalmatlanság?
Szégyenlősség?
Talán sok minden oka volt...
Talán egyszerűen csak annyi:
Nő vagyok...
De ma már bánom...
nagyon bánom...
Amikor azt hittem,
hogy mennyi de mennyi időnk jut még egymásra,
nagyot tévedtem...
Az idő kíméletlen...
Sokkal kevesebbet adott a Sors,
mint gondoltam...
Miért?
Nem tudom...
Hibáztunk...
én is, te is...
vagy talán mégse?
Egyszerűen ennyi jutott egymásból?
Sokat adtunk, sokat kaptunk...
és mégis kevés volt...
Rossz időben botlottunk egymásba?
Millió kérdés van bennem,
mire a választ már nem is kell keresni,
hisz az a hajó már elment...
De csodás utazás volt!
Csodás...
Azóta a te életed is megváltozott már,
az enyém is...
Két külön Sors lett...
De ami szép volt, arra vigyázni kell...
és én vigyázok az emlékekre...

/ netlelet

Mert így akarom

"Kezemben tartalak,
rabom vagy Kismadár!
Éledő vágyad,
sóhajok kalitkájába zár.

Végig simítalak és
bár még ellenállsz,
a ruhád alatt lüktet
már a tested,
érzed "elested".

Mikor bőrödhöz érek
és nem kérek,
de követelek,
kicsit harcolsz,
de gyorsan
megadod magad.

Fejed hátra hanyatlik
és én lágyan csókolom
végig márvány-ívű
pelyhes nyakad.

Ruháid engedelmesen
hagynak el mint a hólepel
tavasszal a földeket.
Folyó a karom és
tested ívelő hidat épít fölé
....mert így akarom...

Nincsenek már titkaid
az enyém minden gondolatod.
Fátyolos szemeid
mögé rejtem el az időt.

Ziháló lélegzeted,
már mindent betölt.
Bőröd pórusai mohón
isszák magukba
simogató leheletem.

Már mozdulnál,
már csókolnál
de nem engedem.
Arcodra vágyak
pírját gyújtom,
már tombol az élvezet,
de tovább nyújtom
....mert így akarom...

Szempilláid megremegnek,
testeden hullámok futnak át,
ajkaim fent is lent is nyitják
a kéj kapuját.

Kitárod magad nekem,
enyém már mindened.
Nincs rejtett részed
mit nem birtokoltam.

Úgy érzed a csúcson vagy
és már zuhanni vágysz...
De én még nem engedem!
Még nem lehet!
Még nem akarom!
Még szállj tovább,Angyalom!

Egyre csak beszél
szemérmeddel a szám.
Még tovább kutatok.
Már a bőröd alá is befolyok,
én vagyok testedben a vágy.

Már nem vagy ura magadnak.
Én viszlek tovább!
Emellek, repítelek!
Minden sejted átjárom,
egész lényed kéjjel itatom át.

Izmaid összerántom,
majd elernyesztem.
Testedben a gyönyör
hullámait gerjesztem.

Lassan magadba öleled
a végtelen teret,
múltat és jövőt
tagadd meg
vonagló jelened.

Testedből források
fakadnak zuhognak
és magukkal ragadnak.
Hegyek születnek és
korlátok szakadnak át.

Szemedből könnycsepp
indul útra,sikoly szakad fel
újra, meg újra.
Kiáltasz lázba,
könnybe fúlva.

A kéj elönt, tehetetlen vagy.
Szorosan tartalak,
hiába vergődsz,
vágyad szítom tovább.

Kegyetlen vagyok!
Csak élvezd!
Látni és érezni akarom!

Hirtelen egyetlen
ponttá zuhansz,
majd kitárulsz és
mindent magadba fogadsz.
Lüktetsz, mint a születő
világegyetem.

Akár a teremtő Ősrobbanás,
szakad ki belőled sóhajod.
Újra és újra megszületsz.
S mikor elcsitulsz,
lágyan takar be karom
....mert így akarom... "


Komáromi jános