Valahogy mindig féluton vagyok.
Remélve, nem vagyok útban senkinek.
S míg "valahonnan"-"bárhova " jutok,
Talpam alá éles kövek görögnek.

Valahogy mindig féluton vagyok.
Úton a múltból,talán a most felé
S ha elhiszem, szép jelenem élem,
Hegyek zúdulnak, akét lábam elé.

Valahogy mindig féluton vagyok.
S néha félek, elfogy alólam az út
Olykor elfog az a furcsa érzés,
Hiába megye, minden út körbefut.

Valahogy mindig fáluton vagyok
S azt mondják az út a fontos,nem a cél
Vezet hitem, eltökélt magamba
S hogy minden lépés csillagokig ér

Valahogy mindig féluton vagyok,
Mint ki örökké utazni kényszerül
Csomagom könnyű, egy szív, egy lélek,
S próbálok úton maradni emberül.


( (forrás: Net blog ismeretlen szerzőtől :tom))

Füle Lajos:

FÉNYJÁTÉK



A napraforgók nem egymásra néznek,

egész valójukat feltárják a fénynek,

mert fényre vágynak és a fényből élnek.

Nem a virág, a fény tehát a lényeg:

a napraforgók nem egymásra néznek.

De jó, hogy tőlük tanulni lehet még!

Elnézem őket, én is úgy szeretnék...



FIATAL ÉS VÉN NAPRAFORGÓK



Hetykén a Napba néznek,

fiatalok,

duzzad bennük az élet;

visszaragyog ifjúságuk az égre,

fénylő sárga a kékre.



Állnak, alig emelve csak fejüket

barnán, magokkal telve

az öregek,

adósai a Napnak,

s fő-hajtva - úgy maradnak.

A napok rohannak, futnak,
céltalan bolyongunk a szürkeségben.
Mindenki siet valahová.
Nincs idő, nem állunk meg egy percre sem.
Hiányzik valami az életünkből.
Nem látjuk a tarka virágok színét,
nem érezzük a napfény melegét.
Hiányzik egy ölelés, egy jó szó,
elmúlt nyarak igézete,
ringó kalászos, erdők illata.
Hiányzik az életből valami...
Egy csoda, egy varázs, egy csillaggyúlás.
Egész életünkben szakadatlanul,
fuldoklásig küzdünk, harcolunk.
Vágyódunk a tökéletességre,
és csak reménykedünk hiába.
Reménykedünk egy csókban, ölelésben,
egy kézfogásban, egy mosolyban.
Hiányzik az életből valami...
Hiányzik a jó, hiányzik
a napfény mosolya, az éjszaka
vaksi pislogása, a hajnalok
ébredő ölelése. Hiányzik
a nappalok hangos nevetése.
A nappalok rohannak, futnak,
mindenki siet valahová.
De egyszer, valahol meg kellene
állni egy mosolyra, egy
ölelésre, egy igaz szóra.
Valahol meg kellene állni,
segíteni azon, aki elesett.
Meg kellene tanulni újra
mosolyogni, kezet nyújtani!
Hiányzik a világunkból
a nagy világ...
Hiányzik az életünkből
az életünk - a szeretet

(Kiegészítve: Móricz Eszter írásaiból: Hiányzik az életből valami) :tom

“Az vagyok, aki bárki más is lehet, ha hallgat a szívére. Olyan ember vagyok, aki leborul az élet titokzatossága előtt, aki nyitott a csodákra, aki derűsen és lelkesen viszonyul mindenhez, amit csinál.” (Paulo Coelho)

Szeretlek. Tőlem el ne várd,
szokott módját a széptevésnek,
téged aláznának meg a
bókká butitott esküvések,
mért mondjam: csodaszép a szád,
mikor csak oly szép, mint az átlag,
te is tudod: az úgyse vagy
akinek vágyra gyúlva látlak.
Egérfogáshoz épp elég
egy csöpp szalonna - macska semkell,
cincogó lányokat szokás
lábról levenni közhelyekkel,
az ő receptjük ismerős:
célzás ruhára, hajra, gyengéd
figyelmességek közt néhány
jól időzitett szemtelenség -
ez csapda csak s nem taktika,
nem bámulat, de szánalom kél
az áldozat iránt, kiért
fölös hűhó a macskafortély,
mikor csak bársony bőrödért
s csodás-ívű szádért dicsérlek:
arcod ne fesse hála-pír,
inkább harag-piros önérzet.
Tedd, hogy remek melled mögött
bonyolult szívedig találjak,
s ha szíved méltónak ítél,
fizesse értem meg az árát,
nászunk legyen ellenfelek
vívás utáni kézfogása,
egymás próbáját miután
mindkettő emberül kiállta,
amikor már nem érdekes
ki nyert, vesztett, hol több a sebfolt,
amikor csak egy lelkesít:
kettőnkhöz méltó küzdelem volt.

(kiegészítve: Baranyi Ferenc verse: Mindkettő emberül) :tom

Kosztolányi Dezső
SZEGÉNY ANYÁM CSAK EGY DALT ZONGORÁZIK

Szegény anyám csak egy dalt zongorázik.
Egy árva dalt. Azt veregeti folyton,
és megbicsaklik elefántcsont ujja
a fekete-fehér elefántcsonton.
És elfelejti, próbálgatja egyre,
és szállni vágy, mint vérző sas a hegyre,
mert szállni tudna, szállni és röpülni,
de visszahúzza újra ezer emlék.
Ezt zongorázta kisleány-korában,
s mikor apuskával egymást szerették.
Ezt próbálgatta, amikor születtem,
és megtanulta, elfeledte csendben.
Jaj, mennyi vágy van benne, hosszu évek.
Egy szürke dalban egy szent, szürke élet.
Hogy össze nem rogy a szobánk alatta,
hogy össze nem rogy menten, aki hallja.
E dalban az ő ifjusága halt el,
s a semmiségbe hervadt vissza, mint ő.
Kopog-kopog a rossz, vidéki valcer,
és fáj és mély, mint egy Chopin-keringő.

József Attila:Halálos szerelem

S ha nem volt még halálos szerelem,
azt akarom, ez halálos legyen,
értelmes kín: mert nincs értelme annak,
ha embernek üres kínjai vannak,
s ha nem szeretsz úgy, mint tenmagadat,
én meg fogom majd ölni magamat,
nem hogy szerelmem vagy bosszúm mutassam,
de jobban fájna elsorvadni lassan,
s árnyék leszek, melytől szorongva félsz,
bíró, kitől büntetést nem remélsz:
vigyázz! Ne hagyj meghalnom, amíg élsz!





Csupa szerelem Csupa szerelem az életünk,
Élünk, remélünk, szeretünk, s feledünk.
Minden szerelem egy újabb remény,
Egy lehetoség arra, hogy boldog legyél.
Ha úgy érzed,
Az egész világ összefogott ellened,
Egy Társra van szükséged,
Egy Társra, ki nagyon szeret Téged!
Kinek elmondhatod, mi nyomja a szíved,
Bármit mondasz, Ő mindig megért Téged.
S ha a fájdalomtól elered a könnyed,
Egy forró csókkal engesztel ki Téged!
Nincs ennél szebb dolog a világon,
A szerelem egy fényes csillag a hétköznapokbon.
Egy csillag mely annyira fényes,
Hogy elvakít mindenkit, de ugyanakkor nagyon kényes.
Vigyázz e kincsre, nagyon vigyázz,
S ezzel a tűzzel sohase játssz.
Csak merülj bele szép szeme világába,
S ajkad forrjon bele szerelmed ajkába!

/nem ismerem a szerzőt/

"Azt mondták rám, hogy öreg vagyok

azt hallottam, hogy nem is baj ez

Megrántottam az idő-hajót

Az őszülő vitorlám lengedez



Ki fogok hajózni a nyílt óceánba

ki tudja merre visz majd utam

a jövő a fontos, és nem az elmúlt

megtett, megélt, megunt suba



Lemondhatnék az emlékekről

mert nagy luxus az út velük

de nem megy másképp az idő-hajó

s titokban szívesen is vagyok velük



Nevetni kezd, majd görcsbe rándul

a szívem a szám s az öklöm is

jön egy jéghegy, de nem szólok másnak

hadd süllyedjen majd el ez is



Menekülnek a legénységből

sokan kik látnak, s hallanak

mert ez már a harmadik falat

de az idő-hajó tovább halad…"

Heltai Jenő - Egy asszony keze

De jó egy kis kezet
A kezünkbe fogni,
A karcsú ujjakra
Szavakat lehelni,
Csókokat dadogni,
A finom ereken,
Mint kék tengereken
Kábulásba veszve,
Elhajózni messze,
Sehol meg nem állni,
Folyton jönni, menni,
végül partra szállni,
Végül megpihenni
Rózsaszín szirteken
Koráll-szigeteken,
Az éles körmökön,
örök örömökön.

Ó, áldott asszonykéz,
vágyak forralója,
Gondok altatója,
Izzó homlokomon
Hűvös fehér pólya,
Drága élő bársony,
Te maradj a társam,
Örökre, örökre.
Mikor sírdogálok
Könnyem te töröld le,
Te szoríts marcangolj,
Ha lázad a vágyam,
Mikor valami fáj,
Te simogass lágyan,
S halottas órámon
Bús szemfedő selyme,
Te hullj takarónak
Megtört két szememre,
Elnémult szívemre.

Elmész...visszajössz..és látod

Elmész ...visszajössz..és látod
Még élek!Kicsikét rám eszmélsz.
aztám pár napra agyadba vésel
Élni nem tudsz nem is akarsz
nélkülem sem , és velem sem
Vissza mindig azért jössz
hogy lássam ölö mérged
folytonos hatását
ellenörizzed
hiszen
csak
csak
csak
nyugtod
csakis akkor lesz
ha müvedet befejezted?

Csoóri Sándor:
NYÁR-ÉJFÉLI ZÁPOR

Lidérces szenvedéllyel vonult
fölöttem át a nyár-éjféli zápor.
Elégiákkal megrakott vonatok
csattognak úgy, ahogy
a tonnás mennydörgések gördültek tova.
Kiálltam a fülledt teraszra bőrig ázni
s olyan volt ez a félnomád-félvad álom,
mint a szerelem veled.
Testem egész hosszában éreztem
a testedet az égből lezuhogni.
Egy-egy hátraforduló villám
tán alvajárónak látott.


Gyurkovics Tibor:
SZÁJ

Már nem tudom, hogy miért szeretlek
de azt azért tudom: nagyon.
Most hát reád rakom a terhet,
szempilláidra a szerelmet,
a mellkasodra, a szívedre,
a vállaidra, s úgy hagyom.


PÉNTEK (részlet)

A látványt ölte meg bennem szemed.
Nem tudok látni, mióta rám néztél
csak azt, ami testedből föllebeg
izgalmas fákkal lett tele a légtér.

De belső fákkal, mik úgy nőnek egy
hatalmas tájon, hogy az meg se látszik
zsúfolásig tele vagyok Veled
és nézlek, nézlek a megvakulásig.

Tapogatom az arcod. Ez az arc.
A végtelen. A minden arcok arca.
Nem látom már, csak amit Te akarsz
az ölelés zsákjába vagyok varrva.

Ezer öltéssel a húsomba szúr
minden kis izmod, mint a tű.
Mi szorít össze veled ily vadul?
Szeretlek. Olyan egyszerű.

MINDEN

Minden vagy, ami nem lehetsz,
egyre ragyogóbb, egyre szebb,
kirajzolódó, mint a seb,
amit farkasok ejtenek a szívemen,
s ha nem lehet, akkor sem tudok
véremet veszítve élni, csak veled.

Miért?!

Kit az ember igazán szeret
Kinek a száj izzó csókot ad
Azt hiszi mindent megtehet
Hisz nem okoz fájdalmakat.

De hite veszendőbb, mint
Az élet sivár porhüvelye
Bár ajkad édes csókod hint
Szerelmemnek hűlt helye.

Édes a gyűlölet, mit érzek
De mégis fáj mit okoztál
Hát válaszolj, kérlek
Mondd, te gondolkoztál?

Mikor azt mondtad nekem
Szeretlek örökre édesem
Mikor neked adtam szívem
Te fogadtad keservem?!

Hát élvezd édes kínomat
Élvezd tetted mivoltát
Ezzel lezártad sorsunkat
Szerelmem, ennyi volt hát!



Charles Algernon Swinburne - Búcsú

Menjünk tovább, dalom; ő meg se hall,
menjünk, ne féljünk, menjünk, méla dal!
Légy néma most! Az ének éve elszállt
sok édes régi vígodalmival.
Szerettük őt, de ő keblére nem zárt:
úgy van, dalom, bár angyalmódra dallj:
ő meg se hall.

Keljünk fel, menjünk, mert ő mitse tud.
Menjünk tengerre, mint a szél, ha fut
homokkal, habbal; mert van-é reményed?
Reményed nincsen: minden erre jut.
Keserves ízű, mint egy könny, az élet.
De hasztalan panaszlod ezt a bút:
ő mitse tud.

Menjünk tovább s haza; ő nem sirat.
Álmot s napot a szerelem miatt
s késő gyümölcsöt s illatlan virágot
feladtunk, mondva: Légy te, ki arat!
Most nincs fűszál sem; ő mindent levágott.
Vetők, aludni! ránk már nem virrad,
s ő nem sirat.

Menjünk, nyugodjunk; mert ő nem szivell,
ha róla dallok, arra nem figyel.
Nem látja, mint törődik a szerelmes.
Menjünk. Ne szólj. Elég. Hagyjuk mi el.
Szerelemtenger meddő, mély, keserves,
s bár látta már virágim ezrivel,
ő nem szivell.

Mondjunk le, menjünk; mert ő fel se vesz.
S bár csillagtól a lég is tünde lesz,
s bár a sok habvirág, mozogva, ringva
egy holdvirágtól aranyfénybe vesz:
súlyos hajunkra, fúló ajkainkra
mind ránkomolhat, eltemethet ez:
ő fel se vesz.

Menjünk, menjünk tovább; ő meg se lát.
Még egyszer, együtt, zengjük el dalát:
ő is tán, tűnt szavakra és napokra
gondolva, visszafordul arra, rád:
de már mi mintha ott se lettünk volna -
s bár minden ember résztvevő barát:
ő meg se lát.
(Babits Mihály fordítása)




Kovács János István - Halálig

Kutatlak őszi, enyhe szélben,
borús vasárnap...elbeszéljem?
A park szerelmi várta...s vallok,
neved sikoltva, hátha hallod:
nekem te jó vagy, mást keveslek,
ezért akarlak és kereslek!
Tudom, ha újra rád találok,
múlttá szelídül érv meg ál-ok...
S talán egy árva délelőttön
nagyot kiáltok: végre!...ő jön!
Puhán ölelj majd, pille-nesszel,
egész halálig!...és ne vessz el!

William Blake: A Mosoly

Van Mosoly, Szereteté,
És van csalárd Mosoly,
S van a Mosolyok Mosolya,
Miben e kettő egybefoly.

S van Szigor, Gyűlöleté,
S van a Dölyfnek is Szigora,
És a Szigorok Szigorát
Nem tudod feledni soha,

Mert a Szív Közepébe tapad
S Csontod Velejébe hatol;
De az összes volt Mosolyok közt
Csak egy van oly Mosoly,

Mire Bölcsőd és a Gödör közt
Csak egyszer nyílhat a szád;
De ha egyszer nyílik, örökre
Megszűnik a Nyomoruság.

- Devecseri Gábor fordítása -

Egyetlen egy szóra várok



Leírni téged nem lehet,
lelked elvakitja szemem,
és kék szemeid tükrében
több ezer csillag fürdik meg.


E két szem kutat és keres.
De ó jaj engemet nem lel.
Koborlok tovább és várok ,
hogy szerelmem végre lásson .


És mindig mikor meglátom,
egyetlen egy szóra várok,
mely lelkem felrepítené,
a le semmi se kényszeritené.


Siker kerget és mikor eláraszt,
azt szeretném ,hogy te ott légy.
Láss engem,mint lovagot és hőst,
ki küzd harcol a jóért, s győz.


Bárcsak tudnád mit megtennék,
hogy te szépséges enyim légy.
Én tűzön-vizen átkelnék,
a világ végére mennék.


De az ablakon kinézve,
a komor őszt észrevéve,
elmulás és bu jut eszembe,
mert magam vagyok örökre.

Nagy László:
AMIKOR NINCS KEGYELEM


Feküdtél sujtó fény alá:
a virág térdedre dől,
szerelmem súlyos zászlaja
tűzve van fejed felől.

Lecsukott zsalu-levelek
homályán, itt ülök én
varasodnak a zöld lapok,
repednek, dőzsöl a fény.

Üvegben málna-alkonyat.
Lenyesett rózsa zihál,
illata fölszáll, fönn bolyong
új nyaram ormainál.

Újra remeg a levegő,
hol kezed integetett.
Ágyadra szakadt óriás
lepke az emlékezet.

Kereng a nyárban köszörű,
szívemből szikraesés.
Feküdtél sujtó fény alá,
keltsen a fölismerés.

Ifjúság, szentség szétomol,
gyere be, birkózz velem.
Fönségesebb az ölelés
amikor nincs kegyelem.

Már vége a nyárnak

Izzó vörös szív a nap, a reggeli ég tövén
Lüktetése megcsillan a föld harmatos kövén.
Őszi ruhát hullató színes tarka fákon
Kicsi madár didereg, egy hajladozó ágon.
Csöppnyi feje legubbasztva, szárnya összezárva
Reménykedve föl-fölpillant, a nap melegét várja.
S lám az erdő túlsó végén nyújtózik a pirkadat
A sötétség szertefoszlik, híre-hamva sem maradt.
Virágszirmok nyílnak méhek, lepkék szállnak
Utolsó kortyát isszák, az elmúló nyárnak.
Szellők szárnya csípőssé vált, a napsugár gyenge
A nyár virágpor zászlaja mélyen leeresztve.
Mint a hold fogytak el, az izzasztó napok
S királyságuk eljöttét ünneplik a fagyok.
A természet lassan lehunyja szemét, s takaróját várja
Hosszú álma után köszönti majd, a tavasz kis virága

Vallomás


Mindig téged vártalak,
rolad szólt az álmom
melletted a világot,
megint szépnek látom.


Érted vagyok érted élek,
lényem lett a lényed,
egymáshoz ha szolunk
szívünk is beszélget.



Napom vagy csillagom,
mosolyod az égbolt,
ez az érzés bennem ,
jaj de nagyon rég volt.


Megláttál,megláttalak,
megfogtál, megfogtalak,
s ha kinyitjuk tenyerünk,
együtt szállunk repülünk.


Testem takarod ,
lelkem az ágyad,
vágyom utánad.

Remény

Nem kereslek,
Majd te megtalálsz,
Nem kutatlak,
Utat hozzám mindig látsz!

Nem nézek rád,
Elég, ha érzed,
Szívem rád vár,
Vedd már észre, kérlek!

Nem sírok utánad,
Hisz te sem tennéd,
Hiába siratlak,
Észre sem vennéd!

Nézem gyönyörű szemed,
S a szememben egy könny lepereg.
Nem nézem csodás ajkad,
Csak rád gondolok s velem vagy.

Csak rád gondolok,
De te nem érsz rám,
Rólad álmodom,
Ó kérlek, bújj hozzám

Szívem vár ezt ne felejtsd,
Lelkem miattad egy üres sejt,
Megcsókolsz és életre kel,
Csak csókolj meg még egyszer!

Csókod íze oly csodás,
Vele szép a napsugár,
Kezed melege csordultig betölt,
Arcod szememre mosolyt ölt.

Most már nézem gyönyörű szemed,
S többé nem félek tőled,
Ajkad hozzám ér,
S a szívembe újra van remény!

Merre vagy?



Hol vagy te álom ,melyet kergetek,
Hol vagy te lélek kiért élhetek?


Mért ne jössz el váratod szívemet,
miért gyötröd igy fájó lelkemet?



Életem üres s nem élhetem,
Nélküled nem ,nem kell már igy nekem .



Nélküled nem nem kell ami hátra van,
Életem se mert igy hasztalan.



Jöjj hát el már s boldogítsd lelkem,
Életem minden percét szeretheted.



Várlak hát én ,jöjj már gyersan el,
Szeress engem amig csak létezel!

Kéne valami jel ...
Kéne valami jel ,hogy tudjam van esélyem,
hogy tudjam nincs hiába minden szenvedésem.
Éjjel s nappal vagy bármikor ha rád gondolok,
a lábam remegni kezd a szívem hevesen dobog.


Kéne valami jel,hogy tudjam egyszer velem leszel majd,
hogy tudjam ,hogy engem ölelsz és csokolgasz .
Ajkad ajkamhoz ér kezed a kezembe van,
ezt szeretném érezni s minden nap melleted ébredni.


Kéne valami jel bármi ami reményt ad,
amitől szívem feléd,amitől arcomra mosoly fagy.
Ha nem igy lesz:nem lesz"ő meg én "
bármennyire is fog fájni,akkor is tudni szeretném .