Mért szeretem....


Vakon vártam rád,
Szívem nagyott dobbant,
Nem hallottam semmit,
Csak lépted ahogy toppant.

Megszünt akkor minden,
Hogy láttalak téged,
Nem gondoltam ekkor,
Mily szerelem éled.

Elém léptél ekkor,
S megfogtad kezem,
Fülembe ennyit sugtál:
"Szeretlek életem!"

TEDD A KEZED

Tedd a kezed
homlokomra,
mintha kezed
kezem volna.

Úgy őrizz, mint
ki gyilkolna,
mintha éltem
élted volna.

Úgy szeress, mint
ha jó volna,
mintha szívem
szíved volna.
(J.A.)

Légy önmagad


Légy magad ,légy önmagad!
Küldöz a szó,hív a hang .
Légy magad ,légy önmagad!
Bátran bontsd ki szárnyadat.

Légy magad ,légy önmagad!
Tűzd ki ,küzdd ki sorsodat!
Légy magad ,légy ömagad!
Se szebb díj se nagyobb rang.

Légy magad ,légy önmagad!
Égj, lobogj, szorj lángokat.

Légy önmagad!

CSAK VELED
Mikor elöször hallottam hangodat
a szívem nagyot dobbant
megijedtem ,mivel tudtam
Te nem akárki vagy!
De szívem huzott feléd,
és nem érdekelt ki mit mond Rolad,
mert tudom ,hogy a szívem a Tied,
s ezt senki megnem ronthatja!
Naprol ,napra csak Rád gondolok ,
feledni ,nem tudlak ,de nem is akarlak!
Már most érzem ,hogy Én csak a Tied vagyok
ha kell a világgal is harcolok ,
csak hogy végre ennyim légy!
Nem viccelek ezt teljesen komolyan gondolom .
Ha Te nem igy érzel akkor most Szolj,
mert csalodni nem akarok !
Imádom mikkor becézel és mondod SZERETLEK ,
csak bánom ,hogy oly messze vagyok Tőled !
Sokan modják hogy ez igy nem jó ,
de engem ez se érdekel, Kitartok !
Nagyon Szeretlek Kicsim ,és érzem ez örökre szól.
Soha megnem csallak ,és csak Rád Gondolok !
Mindenem Neked adom ,és soha másnak ,
csak Veled leszek hidd el ,mert Téged IMÁDLAK!
Alig várom már ,a percet hogy Veled legyek.
Az életem minden pillanatát csak Veled tölteném
Csak Veled tudom elképzelni a jövöm ,
én csak Téged tudlak SZERETNI!
De egy valamit soha ne felejts el,
Te a szívembe már örökre bent leszel ,
Ha akarod ha nem !
Téged IMÁDLAK ,most és mindörökére !

BÁNTANI ÉN NEM AKARLAK

Bántani én nem akarlak,
szavaimmal betakarlak,
el-elnézlek, amíg alszol.
Én sohasem rád haragszom,
de kit bántsak, ha nem téged,
az én vétkem, a te vétked,
mert akarva, akaratlan,
halálom hordod magadban,
s a fiammal, akit szültél,
halálom részese lettél,
és történhet már akármi
történhető, e világi,
oldhatatlan köt hozzád
a magasztos bizonyosság,
világrészek, galaktikák
távolából is mindig rád
emlékeztet ez a vétked.
Kit szeressek, ha nem téged.

Káli István

Késő őszi noszogató

Kiléptem az ajtón
s dérbe dermedt a gondolat.
Testemet átjárta
a szél, a kabátom alatt
viháncolt, nyirkosan,
bőröm borzongatva, s huncut-
kajánul pofámba
vágta: mit szólsz, ronda egy út?!
Hová mész, mit akarsz,
nem volt ebből elég neked?
Nyughass! Dicsőségre
vágynál? Talán majd gyermeked…
Maradj bent! Hiányzik
kint nyüzsögni tél küszöbén?
Nem lenne jobb ott bent,
emlékeid langyos ölén?
Hisz éltél szép tavaszt,
nyarad is termő volt, áldás
kísérte életed;
részed volt szabadra-váltás
reményében, olcsó
s drága örömből termett
derűd, s szerelmed is
ritkán ásott csapda-vermet.
Pihenj, ne bántson, hogy
a fény éppen csak megérint!
Kellemes a szobád
s a meleg – puha tenyér –, mint
gondos édesanya,
simogat, s közben feloldoz
minden vétked alól.
Ki kéri tőled, hogy dolgozz?
Asztalodon pohár,
s mint a múlt, melynek nincs kora,
csillantja rubinjait
Szent Márton-nap új bora.
Ki kéri számon, hogy
henyélsz? Az nem ront, nem javít!
Vonatfütty hasítja
tejködök alagútjait,
párás lesz ablakod,
mert kint már fagyos a jövő,
de kinek fontos, hogy
a vissza nem térő idő
honnan hová robog,
meddig ülsz benne és mikor
szállsz ki végleg,
s lesz belőled kozmikus por?
Nem csillag vagy, nem
égitestek ragyogása,
csak mindenkor kóbor
lelked talmi földi mása!
Hát minden hiába?!
Az elrettentő kaján szél
sem tud meggyőzni már,
hogy dacodon erőt vegyél?
Csak mert szeretni tudsz,
azt hiszed, megkímél a tél,
azt hiszed, ér annyit,
hogy azzal új tavaszt vegyél?
Rendben, menj csak, látom,
mégis azt akarod. Gombold
be kabátod, űzd ki
alóla a kajánt! Tombold
ki magad az őszben,
ha ez most jobb kedvre derít!
Mint porhó, pilléznek
majd csodás, új emlékeid.

Mint cicának nincsenek nagy igényeim,
csak annyi- kérlek szeress....
de minden szőrszálamat külön is,
ha lehet!!

Szabó Magda:

ŐSZ

Ilyenkor már csak a felleg kövér
meg az eső, mely bő kontyát kibontja,
ám apad a víz a rakpart kövén,
s a hegyek és fák sorvadnak naponta.
Fogy az erdő, a színét váltja, bágyadt,
sovány a város, olyan egyszerű lett:
nyurgább a kémény, horpaszak a házak,
hajnal s alkony közt a rés egyre szűkebb.
A tömör levegő is lefogyott,
keskeny, hasít, és hajlik, mint a penge,
a szenvedély nem tombol, csak morog,
vackot keres, megbúvik a szívekbe.
A vidék is sovány. Diója csörren,
a mustja csorran, mégis ösztövér.
Benned nézem magam már, mint tükörben,
s oly mindegy, én sovány vagyok, kövér.
Köd birkózik az ideges szelekkel;
meddő az írás. Mégse voltam meddő.
Csörög a vers. A termésem kinek kell?
Te gyűjtöd be s a kékszemű jövendő.
Mit feleljek, ha megkérdez az ősz?
Kopár a hegy, vetkőzik a faág.
A visszhang sem volt sosem ismerős,
mért volna ismerős a némaság?

Elmúltak

mert elmúltak már a régen várt idők
elszaladtak
észre sem vettük és már eltűnt
amit annyira vártunk
szép volt-e?
honnan is tudhatnánk
hiszen nem is láttuk
mindig még-szebbet akartunk
ami "csak" szép volt észre sem vettük
még csak nem is szerettük

tehetetlen roskadunk le most
sarkokon állunk sírva
az égre emeljük öklünk
és megátkozzuk a hazug sorsot
az álszent égi jeleket
miért nem vettük észre
ami jó volt
amikor valaki szeretett

önmagunk árnyaként
kihalt érzések között
botladozva járunk
kiégett szemekkel keresünk
valami itt felejtett szépet
rongyos hittel remegve hiszünk
talán elkerüljük a biztos véget

pedig elmúltak már azok az idők
amikor értünk hulltak a csillagok
akkor folyton a földet lestük
a könnyű
a hírtelen örömöt kerestük
ma már hiába az égre emelt tekintet
hiába a könyörgő
az átkokat szóró szavak
már elmúltak azok az idők...
és mi...
mi még itt vagyunk...

Október...

Elnézem az őszi rózsát,

Bús halottját dérnek-fagynak...

Ne higgyetek a mosolygó,

Ködöt bontó őszi napnak!


Október egy szeretkező,

Flastromos, vén, kacér asszony

Hazug fénnyel azért csábít,

Hogy fagyával elhervasszon.

(Ady Endre)




Téged dalol egész valóm,
szívem dobogja az ütemet,
szemem a mindenségbe foglal,
mint szerelmünk gyűrűjébe
zárt ritka követ.

Darabosan hullik
nehéz esőpásztákkal
a novemberi hajnal,
s te mindig fázol,
rétegesen öltözz,
szépen erotikus vagy,
de ne félj,
a világ befogad.

Testünkben az élet parancsa lüktet,
és a tegnapok malma őrli tovább a sorsunkat.





Novemberi éjszakában elrejtőzve
Közel a fákhoz
Bandukolsz a tiszta sötétben
Kristályok vetik ki belőled
A beteg megoldásokat.
Csak az egyszerűségre vágysz
Csillagharmóniára. Holdcsendre.
Csípős, dermedt jégcsapokra
Melyek halk cseppenése figyelmeztet arra,
Hogy messzebbre mentél
És egyre ritkábban nézel vissza.
Hontalan hangtalanságban
Hangtalan hontalanságban

Szabó Magda:
ELFOGADLAK

Ki vagy te, aki visszafogtad
futásomat?
Mért vagy erősebb, mint az ösztön,
mely mást mutat?
Iszonyodásom menedékét,
mért szegetted velem a békét,
amelyet a földdel kötöttem,
hogy bírjam, ha föld lesz fölöttem?
Szóba se álltam az idővel,
most alkuszom vele;
hiába érzem, hogy vulkán e föld,
hogy füstöl krátere,
riadozó álmom felett
neveli suta magzatát, lebeg
az együgyű reménység,
hogy te meg én s a jegenyék talán,
akik hallgatták vad szívünk verését,
mi mégis, mégis, mégis...
ó, talány,
ki fejt meg téged?
Ha körülnézel, kiborul a táj,
feldőlt kosár,
mikor mosolyogsz, jó mezőn
futkos valami nyáj,
ha megszólalsz, felemeli fejét
a folyó, úgy lesi beszéded.

Téged szeretlek? Téged, vagy a
mindenséget?

A karcsú hegyek hajlatán
úgy lebben, mint a láng
ez a hajlékony, nyári éjszaka.
A ház. Haza. Világ.
Futni szerenék, be az éj alá.
Ki van ott, aki hív?
Ha láthatnál most szívemig!
Milyen zavart e szív.

Én nem örömökre születtem.
Neked mért örülök?
Rég nem lehetnek terveim.
Most mire készülök?
Bokám és útjaim szilárdak.
Most miért szédülök?
Jaj, mennyire félbemaradtam!
Hát mégis épülök?Még nem tudom, mi vagy nekem,
áldás vagy büntetés.
De elfogadlak, mint erem
e lázas lüktetést.
Hát vonj a sűrű méz alá,
míg szárnyam-lábam befenem,
s eláraszt villogó homállyal
az irgalmatlan szerelem.

Az óra lassan megáll,
Szürke falakon olvadozik a magány,
Kongó termek lelkét keresem,
Tovatűnt emlékezetek esztelen serege,
Hever az öreg kereveten.
A sarokba bújik,
Ki talán részeg,
Vagy csak megfáradt,
Úgy tűnik, mintha élne,
Pedig már halott.
Kővé vált, megdermedt élet.




Ne félj!
Ne félj!
Ne félj, hisz nincsen rá okod,
a jövőt úgy sem tudhatod.
Ne sírj, töröld meg szép szemed,
hisz jár a boldogság neked!
Álmodj, egy jobb, egy új jövőt,
most állsz a szép napok előtt.
Ne félj, a jóban hinni kell,
ez már így magában siker!
Szeresd az életet nagyon,
nem baj, ha nem vár nagy vagyon.
Legyél te szerény, kis virág,
melynek viszi a szél az illatát!
Hited te el nem hagyhatod,
égből segítnek angyalok.
Minden öledbe hullik majd,
tudd meg, a vágy magja kihajt!
Kihajt, mint zsenge, kis növény,
övé a langy eső, s a fény...
Fa lesz, s a lombja égig ér,
ne félj, te mindig higgy, remélj!
Csodaszép napot kívánok Neked!

Elmúlás

Kikopott szürke falak között ülve,
magányosan magamelé nézve.
Gondolatok cikáznak fejemben,
s csak a múlt gyötör még lelkemben.
Fájdalas múlt, amit már magammögött hagytam,
mégis fájnak az érzések,
amiket egy napon talán elfelejtek.

NEMES NAGY ÁGNES: OKTÓBER

Most már félévig este lesz.
Köd száll, a lámpa imbolyog.
Járnak az utcán karcsú, roppant,
négy-emeletnyi angyalok.
S mint egy folyó a mozivászon
lapján, úgy úsznak át a házon.

Acetilén fényében ázik
az útjavítás. Lenn a mélyben,
iszamos, hüllő-hátu cső,
pára gyöngyösödik a kérgen,
s a városon, mint vér a gézen,
általszívódik a nyirok.

Vékony tűz nyüszít, sustorog,
mellette kucsmás, birka-bundás,
mint a makk-ász, guggol a munkás,
fölötte hengerhasu gépek,
rájuk irva: „Consolidated…”
S egy fa. Akár a régi csap,
csöpörésznek a targalyak,
szalad, olajjal töltekezvén
a gép gömbölyű béka-testén,
majd a bundára ér a csepp,
s fölsír a tűz: megérkezett.

Neonfény lobban és lehull.
A vizes kőre rácsorog.
Valaki, messze, úgy vonul,
hogy a köd kilométer-odva
énekét tompán sokszorozza –
hallani, amint tántorog.

Juhász Gyula: Október

Szüret tüzei égnek,
Szólnak szüreti nóták
S a szőlőhegyek hátán
Venyige lombja pirkad
És megszépül csöndesen
Az egész mulandóság.

Szüret tüzei mellett
Próbáljunk melegedni,
Szüret nótái mellett,
Míg venyigelomb pirkad,
Próbáljuk meg csöndesen
A tavaszt elfeledni!

Enyém e dalos ősz most,
Enyém az őszi pompa,
Enyém e bús mosolygás.
Venyige lombja pirkad
És megszépülsz csöndesen
Bánat, nagy őszirózsa!

Végtelen

A lelkel és a testem lázong szüntelen,
Vágyik Rád de szerinted ez helytelen .
Ellened küzdenem ám hidd el eröltlen,
Mert irántad valo szerelmem végtelen.

Olyan sok emlék jut eszben hirtelen,
Egyik másik olyan csunya es esztelen .
Mindketten együtt voltunk és mesztelen ,
Mert a szerelmem az irántad az töménytelen!

Rólad álmodni hidd el veszélytelen ,
Mindegyik szép kellemes és vértelen,
Nem látni Téged életem az embertelen ,
Ki birja nélküled sokáig könnytelen ?

Régen nem láttalak ,kedvem örömtelen,
De a szerelmem irántad mégis féktelen,
Ellenálni ám Neked a szívem képtelen,
Mert irántad való szerelmem végtelen !

Horváth-Varga Sándor: AMIT AZ ÉLETTŐL AKAROK

Remélni jót és alkotni szépet
Boldognak látni minden népet
Megetetni az összes éhezőt
Virággal ültetni be tar mezőt
És meglocsolni a sivatagot
Ez - mit az élettől akarok

Békében nevelni sok gyermeket
S ne legyen rémisztő a rengeteg
Fény gyúljon fel az agyakban
S az ember ne éljen akaratlan
Csak az örömök legyenek nagyok
Ez - mit az élettől akarok

Emlékezni arra mi régen volt
Becsülve tisztelni az öregkort
Mert tapasztalás tanít jövőt
És erős oltalmazhat serdülőt
Hogy városokat ne fedjen el homok
Ez - mit az élettől akarok

A vérnek legyen végre értéke
S nem kérdezve, hogy kérték-e
Csak adni, magadból őszintén
Hogy kísérjen a tudás, a fény
S a gyermekek legyenek boldogok
Ez - mit az élettől akarok

Kérem, legyen mindennap ünnep
Hol könnyet nem a fájdalmak szülnek
Legyen hit, megértés, szeretet, béke
Hisz az életnek van valódi értéke
Így büszke lehetek, hogy ember vagyok
Ez - mit az élettől akarok

Amikor lehunyod két csillag szemed
Amikor párnádra hajtod a fejed
Amikor gondod a holnapra hagyod
Amikor álmodsz - én Veled vagyok.
Amikor lépted rossz útra téved
Amikor sorsod nehéznek érzed
Amikor egyedül maradtál végleg
Amikor nincs más - vezetlek Téged.
Amikor sírnál - de elfogyott a könnyed
Amikor érzed a szavak is őlnek
Amikor a sötét elnyelne Téged
Amikor fény kell - én gyújtok Néked.
Amikor könnyed patakként árad
Amikor örök vendég a bánat
Amikor felhők ültek a szemedre
Amikor sírsz - mosolyogj a szemembe.......
Amikor fáj - ne hagyd, hogy fájjon
Amikor bánt - ne hagyd, hogy bántson
Amikor eljön a halál érted
Akkor élni én hívlak Téged.

Álmodj patakot, virágzó rétet
Őzet, pacsirtát, fürge menyétet.
Álmodj napot, szellőt - fényeket,
csillagok vándora - élj életet.....

Pilinszky János - Azt hiszem

Azt hiszem, hogy szeretlek;
lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz.
De láthatod, az istenek,
a por, meg az idő
mégis oly súlyos buckákat emel
közéd-közém,
hogy olykor elfog a
szeretet tériszonya és
kicsinyes aggodalma.
Ilyenkor ágyba bújva félek,
mint a természet éjfél idején,
hangtalanúl és jelzés nélkül.
Azután
újra hiszem, hogy összetartozunk,
hogy kezemet kezedbe tettem...

Szilágyi Domokos: ŐSZ

Tövist virágzik az idő,
mázsás ködöt a levegő,
légüres bánatok lebegnek,
szállanak, zuhannak, leesnek.

Avar hullámzik, bokámat
nyaldossa, szívemig fölárad
- ősz, te szilaj, te szomorú,
kegyelmes szívbéli háború,

add, hogy a szemem szép tágra,
kerekedjél a világra,
s legyen a szavam oly könnyű
s oly éles, mint a tavaszi fű.