Büntetésem

Kín,szenvedés ,szomoruság amit érdemlek
Hogy mit élhettél át? Most már érthetlek.
Elfelejtve mindent,eldobva régi álmokat,
Nemrég elvesztett újra megért vágyakat.
Miért tehettem akkor,miért irtam le,
Miért hazudtam másnak,az égröl csillagokat le ?
Hogy mondhattam másnak mi csak tulzás volt ,
Mit felháborodásomban irtam ..rossz huzás volt .
Szenvednem kell ezt érdemlem,
Kín,és könny nélkül nem lehet élhetnem.
Lelkiismeret-furdalás keserű vizcseppek,az arcomon,
Hisz egyszer évek mulva nélküled kell meghalnom egy hajnalon.
Magányosan egyedül nincstelenül telnek napjaim,
Rossz fájó hogy soha nem ölelhetnek már Téged karjaim.
Kínzó érzés hogy egy mondat miatt vége lett,
Egy túlzó kijelentés mi csak fájdalmat szülhetett.
Pedig nem azt éreztem ,csak kínomba irtam,
Hogy Téged elveszitettelek csak azért sírtam.
Ha vissza mehetnék a régi-régi idökbe,
Most nem borulna könnyes arcom zsebkendöbe.
Nem tehetek most már semmit,multba vissza nem mehetek ,
S lehet, hogy igy mást Soha életembe nem szerethetek.

Lassan közeleg a végső vallomás,
Legördül a könny, nem lesz folytatás.
Dobban a szív, megremeg a lélek,
Hazugság mocskát ereszti a szélnek.

Egykor szebb jövőt hazudtak a sorok,
Nem volt az valóság, az élet konok.
Előtérbe került a sok hamis barát,
Háttérbe szorult a szerelmi varázs.

Szépség vívott harcot, a türelmes társsal,
Egyértelművé vált, melyik lesz hatással.

Juhász Gyula - Ének

Az alkony oson már
Fák lombja alól.
A nyár hegedűjén
Ősz bánata szól.

Fák lombja alól
Táncolva az ősz jön
S a rőt koszorút
Megrázza a törzsön.

Táncolva az ősz jön
S mint felleg a hegyre,
Vállamra borulnak
Az ősz meg az este.
Az ősz meg az este.

Nélküled

Ezer csillag fényével égtem,
Most sötét az éjszaka.
A végtelenböl a semmibe léptem,
Egy új élet még ujabb korszaka.
Fázni kezdek ha eljön a tél,
S vad játékot űz a képzelet:
Egyedül vagyok süvit a szél,
S Titokban suttogom a Neved...

Sebzett ajkam is vérzön énekelt,
Most néma mint a táj.
Kiáltásom a messzeségböl utra kelt,
Smost süket fülekre talált.
Tűz-melegben égnek nyári estéken,
S vad játékoz űz a képzelet:
Egyedül vagyok az üres széken
Ellepi a por a belevésett Neved..

Elmentél tölem kedves ,
S én hagytam hogy csak elmenj.
Hiába,lett volna minden ,
Ki menni akar ,azt hagyni kell.
Moslygott hozzá szívem ,
De mögé senki se nézett.
Játszom a közösbös embert,de most látom mily nehéz
H a azt kérdezné most valaki tölem ,
Mondjam meg mit jelentesz Te nekem ?!
Egy pillanatra zavarba jönnék ,
Magamban halkan azt mondanám :
"Semmit csak egy elmult szerelmet"
S nem venné észre rajtam senki sem,
Hogy titokban könnyes lett mind a két szemem .
Egy halk sohaj ez lenne minden s mennék tovább.
S a szív gyakran elárulja önmagát,
De most lát a két szemem messzi tul a könnyeken,
Hogy még mindig te vagy a mindenem .
Ha azt kérdezné tölem valaki,mit jelentesz nekem?!
Azt felelném halkan csendben ,
"Semmit ,semmit csak az Életem!"

Milosz, Czeslaw: Remény

Reménye annak van, aki hisz benne:
Nem álom a föld, hanem eleven test,
S nem csal a hallás, a tapintás, látás.
És minden dolog, mit a földön ismersz,
Olyan, mint egy kert, ha a kapunál állsz.

Belépni tilos. De hogy van ilyen kert,
Biztos. Ha jobban s okosabban néznénk,
Új virágot és csillagot nem egyet
Megláthatnánk a világ kertjében még.

Ámít a szemünk, egyesek azt mondják,
Hogy nincsen semmi, csupán mi képzeljük,
De épp annak, ki így szól, nincs reménye.
Ha elfordul az ember, azt gondolják,
Háta mögött a világ máris megszűnt,

Mintha tolvajok hordták volna széjjel.



Stignor István

Ősz

Minden arany már, a Napsugár is,
mely ontotta kincsét egész Nyáron át
nézd, sok falomb, levél fáradtan hintázik
az őszi széltől, lehullni, pihenni vágy...

Piros bogyók csüngnek csontváz-ágon,
társuk a lomb alig takarja őket
várják a sorsuk, s egy szeles nappalon
lehullva földre, adnak új életet...

Arany tutajként sodródik a vízen
hajtva a széltől egy árva falevél,
táplálta anyját rövid kis életében,
most letette sorsát... tovább már nem remél...

Szép most az Ősz. Akárha köddel
érkezik egy hűvös hajnalon,
s míg fázósan bújunk össze a csípős esőben,
a Föld készül. Mereng új Tavaszon....




Fuchs Éva: Sorsod

A sorsod
Élni, mint más -
Élni másképp:
Másra vágyni
S tenni másért
Gyűrt arcok mélyén
Csillogó könnyekben látni
Mitől fájt az éj,
Minden tiszta nevetést
Meghallani, s benne tudni
Holnapunk hitét.

A sorsod
Édes álmokból
Mindig felriadni,
Megízlelt vágyakat
Sírva mind feladni,
Feléd nyújtott
Kezek között
Markolni a légbe,
Ölelő karodat
Kitárni, s könnyeid
Emelni az égbe.

A sorsod
Egyedül viselni, mit
Nem bírsz el magad,
Kutatni a forrást,
Hol megértés fakad,
Mint megváltót
Mindenben, s magadban
Szerelmet keresve
Ezerszer szegeződve
Az áldott keresztre.

A sorsod
Mindig játszani,
És mindig veszíteni,
De mindig Tudni
Újból elkezdeni.
Távoli tiszta
Világra vágyva
Elmenni akarni,
- és kínok között,
Emberré feszülve
Mégis Maradni!

Reményik Sándor:
Kibékülés

Békét kötni mendennel és mindenkivel,
aki más, mint amit jónak, szépnek
tartok, s csak önmaga tud lenni.
Elfogadni külön kozmoszának törvényeit,
ha az enyémtöl eltérnek. Megbocsátani
idegen, rossz ízeket, helyükre tenni
téves jelképeket. Megérteni titkos
nyelvüket, a hebegöt, a dadogót,
a szitkozódó, mérget fröccsentö csúfat is.
Felismerni a tintahalfelhö mögött a zokogó,
magányos kárhozottat, aki adni, kérni
nem képes. Számláján csak bevétel-rovatot
vezet. tenni, áldozni sohasem szeret,
nem ismert egyebet, csak a nihilt,
koporsót ácsol, sírgödröt ás.
Elviselni a botor jajszavát, aki maga keresi búját, baját,
visszaüt, támad, s vádol, hogy ütik,
sült galambra lesve tétlenkedik.
Nyavalyáinak utána jár,
a figyelmeztetésért halálmadárt kiált.
Nem tudja másképp. Semmiféle vád,
ítélet csontalkatát nem szabja át.
Bölcs az, aki megbocsát: Ilyen a világ!
Ennyi az ember, s ennyi vagyok
magam is. Nem több és nem kevesebb.
Néha megostromlom a lehetetlent,
Sziszifuszként hegyre hordom terheimet,
azután visszahullok talajt vesztve megint.
De magamnak is megbocsájtok,
ami nehezebb, mint átugrani
saját, földre vetült árnyékunkat.
E biblikus varázslat mégis
megtörténik idönként, pedig nem idézi hit.
A csoda villáma váratlan mindig,
eltünteti, ami valónak tünik,
s megmutatja, ami a mulandóban is
igaz, mert soha el nem múlik.

Zelk Zoltán:
Vers a lehetről és a nemlehetről

A nem-lehetből, mondjad, még lehet
másképp lehet, vagy már csak így lehet,
hogy nem lehet más, csak a nem lehet?
Kimondanám már, hogy isten veled,
de fölsikolt bennem a nem lehet!
mert hajad, orrod, szájad és szemed -
mert az leszek, jaj, megint az leszek,
az a csordából kimart, seblepett,
kölyke-se-volt, nősténye-elveszett
csikasz, ki nyugtot csak akkor talál,
ha puskavégre fogja a halál.
De este lett, és olyan este lett,
megleltem újra arcod és kezed,
egymás szájába sírtuk: Nem lehet,
hogy már csak így, hogy másképp nem lehet!
és hajad, orrod, szájad és szemed.
S ki azt hittem, hogy élni ébredek,
megint csak itt, megint e dérlepett
falak között, megint a nem lehet.
Vacog a szív, veri a perceket,
veri, hogy nem, hogy nem, hogy nem lehet!
Ha megyek már az utcán, úgy megyek,
gázolva folyót, zihálva hegyet,
mert voltak folyók és voltak hegyek
és voltak évek, voltak emberek
és mi volt még! mi volt!
és azután
egy nyári perc december udvarán -
a vén remény... és voltak reggelek,
mikor veled, melletted ébredek
és hajad, orrod, szájad és szemed
s az ing, s a váll, s a paplanon kezed...
Úgy szól a szó, mint az emlékezet -
hát nincs szavam több és nem is lehet.

Reményhez
Megsugom néked édes titkomat
A Reményhez szóhoz fűzö álmomat
Mikor ugy éltem hogy elvesztem
A világhálon a páromat kerestem

Egy mondatom hirdetett esélyt
"Megadom magunknak a reményt"
E mondat megragadt egy szívben
Sválaszt adott késöbb e-mailben

A távolság közöttünk ott tátogott
Ám a vers nekünk reményt adott
amit Ö leirt szívemnek mondatban
Én átformáltam merengö sorokban

Megsugom néked édes titkomat
A Remény szohoz fűzö álmomat
Minden ember elmereng életében
Megtalálta-e párját a kedvesében

Nekem az angyalok talán segitettek
Lehet sorsom ismerve megszerettek
S mennyei csodát tettek ezen földön
A szerelmet azota is magamra öltöm

Megtaláltam 1hónapja Kedvesemben
Azt a gyönyörü Angyalt,akit kerestem
Aki ugyan ugy tiszta forrásként szeret
Aki szívéből oly tisztán őszinte lehet

Annyira csodálatos mindezt éreznem
A szívemig áradó szerelmét éreznem
Mind azt a jót mit megprobálok átadni
Megkapom magamnak ébren, álmodni

Hiszem a szerelemben ez a tökéletes
Mikor két szív ugyan olyan szerelmes
Mikor amit adok viszonzásul kapom
Ily boldogságrol titkon sem álmodom

S mégis részem lett-e szó Reményhez
E-szóval a vers végén leszek személyes
Mert minden sor mely naponta születik
Mid csakis az Angyalomat, Öt éltetik

Sha kérded mi lehet-e szám a sor végén
Megsugom az idö majd ,ha véget érvén
A múló napot jelentve visszaszámolnak
Mikor -e két szerelmes szív összeforrnak

Hát ezt jelenti -e szó hogy Rményhez
Mikor titkon remélem ,Ö hozzá elérnek
Magányban szött reményteli kis szavak
Remélem ma éjjel sem leszek hallgatag

Mert a reggel elsö napsugarai érintenek
Érezed,hogy távoli szív érzései féltenek
S a vágyaim amelyek éjfélkor születtek
A melengetö napsugárral Veled lehetnek

Az arcodat lágyan megcirogató fénysugár
Megsugóm hát Édesem szívem merre jár
Bujik szorosan testedhez forró öleléssel
S társul a legcsodálotasabb szerelmi féltéssel

Megsúgóm néked hát édes kis titkomat
A Remény szóhoz fűzödö örök álmomat!

"Őszi álom (Diószerelem)

Mint szikkadt kenyéren
az éhes álmok,
állok mozdulatlanul,
csendben, s várok
valami jelre,
valami fényre,
tán´egy széllel érkező
őszi mesére…

Elmondhatná
a vén diófa nekem,
milyen a szép őszi
diószerelem,
mikor két dió
egymás mellé pottyan,
s diólelkük
fénylőn
egymásba koppan…

Van-e őszi érzés,
van-e őszi álom,
s ha van, merre menjek,
merre találom?
Meglelem-e
őszi harmat erejében,
elsuhanó völgyek
sárguló szemében?

Lassan megfogan bennem
az őszi mámor…
Szivárványcseppek
lebegnek a fákon,
és a nyár emlékén
ringó levelek:
milliónyi
földre hulló
színes álom…

Mint szikkadt kenyéren
az éhes álmok,
éhezem én is,
s míg egy jelre várok,
lendülő karomat
az égre tárom:
Jöjj őszi szerelem!
Jöjj el, őszi álom!"

Öt év merült el az idő vizén,
hosszú órákat ringatott a part,
hogy szépség-hálód rabja lettem én,
s kesztyűtelen kezed csapdába csalt.
Nem nézek már a éji égre sem,
de látom szemed jólismert tüzét,
a rózsaszirmok színét sem lesem
s orcádhoz vonja lelkem a hűség.

Nem bűvöl el virágok szirma, de
sóvár fülem elképzelt ajkaid
szerelmes hangját mézként szívja be
csapongó tévhitében - ám szelíd
emléked áttör minden gyönyörödön
s búval tetézi édes örömöm."

Remény

Nem kereslek,
Majd te megtalálsz,
Nem kutatlak,
Utat hozzám mindig látsz!

Nem nézek rád,
Elég, ha érzed,
Szívem rád vár,
Vedd már észre, kérlek!

Nem sírok utánad,
Hisz te sem tennéd,
Hiába siratlak,
Észre sem vennéd!

Nézem gyönyörű szemed,
S a szememben egy könny lepereg.
Nem nézem csodás ajkad,
Csak rád gondolok s velem vagy.

Csak rád gondolok,
De te nem érsz rám,
Rólad álmodom,
Ó kérlek, bújj hozzám

Szívem vár ezt ne felejtsd,
Lelkem miattad egy üres sejt,
Megcsókolsz és életre kel,
Csak csókolj meg még egyszer!

Csókod íze oly csodás,
Vele szép a napsugár,
Kezed melege csordultig betölt,
Arcod szememre mosolyt ölt.

Most már nézem gyönyörű szemed,
S többé nem félek tőled,
Ajkad hozzám ér,
S a szívembe újra van remény!

Bogár Lilla

Szívem

Betört az érzés és raboddá lettem
igy más dolgom mi lehet ?
Várom szíved hangját,vágyad percét
hogy hívhatsz engem ,hang szol hozzám
Nincsen célom,mig csak te nem adsz
A végtelen idöt se szidom
csak folyton az órát lesem érted
S felejtem a keresü perceket
mit távozásod ébresztett bennem
Merre vagy ,és merre jársz,és miért pont ott?
Nem gondolkodom csak elfogadom .
Sohajt szívem ha arra gondolok,
hogy akikkel vagy mily boldogok
Bolond szívem rolad rosszat semmit nem hisz el ,
hiába teszel ezt vagy azt ,szívem csak szeret.
Szolgád vagyok szolgád lennék ,
a hüség a jelszó,ha lelkem szól .
Rabod vagyok és vágyam töled hangos.
Fájdalom nincs bennem ,
hisz az érzést nem te kérted,
csak ébresztetted bennem.
Igy számomra az jó
ha te boldogan kelsz és fekszel .
Legfeljebb sóhajt rabszolga szívem ,
hogy más milyen boldog melletted .
Kérlek ha mégsem igy lenne hivass engem,
és szívem a te boldogságod kertje lesz .

Mikor kezdődött?
Mikor tanultuk meg, hogy árt a nap, hogy védekezni kell
ellene napszemüveggel meg napolajjal?
Mióta lessük egymást gyanakodva, és megyünk haza
egymástól szédelegve a félelemtől?
Mióta vagyunk elárulhatóak?
Mert most szeretünk ám aludni, és szeretünk hallgatni,
és már nem is fontos, hogy elfelejtünk valamit.
És morgunk, ha vidám színeket kennek a házfalakra, mert
kerülgetni kell a malteros ládákat.
Kávéházakban ülünk egyedül, mert félünk ismerősünkhöz odamenni.
Idegenek ülnek le mellénk, magányos madárijesztők,
akik egy kávéért elmondják az életüket, ami olyan egyforma,
mint amilyenek mi leszünk nemsokára,
de bennünket sem érdekel, mert már nem fontos más karikásszemu egyedülléte.
Ilyenkor elmegyünk.
Ilyenkor egy másik helyen ülünk le, és minden ugyanaz.

4.
A szerelemről irónikus mosollyal beszélünk,
és folyton arról beszélünk, pedig nincs is
szerelem, csak valami sivár pótlék, két másnemű
reménytelen összeborulása egy alig világított szobában, ahol
ha akarnánk se találnák meg egymást, de nem is akarják.
És úgy meghízott a lelkünk, hogy a mérleg ijedten
felszisszen, ha ráállunk, és ezt a kövér lelket mindig kiöntjük,
és mégis mindig csak több lesz.
Igen és nem helyett azt mondjuk, hogy mégis,
meg hogy tulajdonképpen, meg hogy talán fontolóra kéne venni.
s ha zenét hallgatunk egyedül tesszük,
mert ilyenkor lelkiismeret furdalásunk van,
emlékezünk és szégyelljük magunkat.
És ha egyedül vagyunk, mert nem merjük megfogni egymás kezét,
csak derekát. És ha keresünk valamit, az az akolmeleg.
Már nem nagy az igényünk pénz és lakás és emberek, akiktől
nem félünk és csodálkozunk,
hogy összezsugorodott igényeinket nehezebb kielégíteni,
mint napevő mohóságunkat.
És egyes szám első személyben beszélünk mindig,
a többesszámot mintha elfelejtettük volna.


És mégis féltem az életem,
pedig a tág világ olyan szűk lett, mint egy kaloda.

Napkeresőnek indultunk még mi is.
Azt hittük, az új szépséget, a rák gyógyszerét találjuk meg egyszer.
Azt hittük sok-sok emberrel fogjuk majd együtt megállítani a halált,
a halált, - amelyben pedig nem hittünk.
Emeletes ágyakban beszéltük meg.
És a bajok is szépek voltak, mert feladatot jelentettek, kemény ellenfelet.
Szalonnát sütöttünk és nevettünk, a komolyságunk a nevetés volt.
És azt hittük, hogy a legjobbkor születtünk,
hogy mi már mindent tudhatunk, mi már azt is tudtuk,
hogy mind emberek vagyunk, és hogy ez a legfontosabb.
Hidegvízben úsztunk, és énekeltünk,
és senkinek sem kapott görcsöt a szíve,
és felhevülten ittuk a hideg vizet,
nem is ihattuk másképp,
mindig melegünk volt, egyikünk se kapott tüdőgyulladást.
Nem, mi elpusztíthatatlanok voltunk.
Valamikor még befogadtuk egymást.
Valamikor zavarban voltunk,
ha barátainknak vallani akartunk,
nem voltak titkaink.
És kerestük a szerelmet is, mert szépek voltunk,
de a szerelem sem volt
titkolni való, hanem tisztelni való volt, amiről megilletődött
komolysággal - de csak így - bárki bármikor beszélhetett.
És boldogok voltunk,
mert a szerelemben csak a szerelmet kerestük,
nem anyáink szolid - érzelgős körítéseit, nem nagyatyáink szifiliszes bohémségét.
Valamikor szerettük együtt hallgatni a zenét,
és annyira szerettünk lenni, hogy alvásra is sajnáltuk az időt.
Igent és nemet mondtunk.

2.
Nem méricskéltük gondolat és indulat arányát, és kinevettük
aki ellenünk szólni mert.
A kenyérharcról azt hittük, hogy egy olyan összetett szó, ami
az éhezo emberek küzdelmét jelenti, s azt, hogy ebben mi is
résztveszünk. És olyan barátaink is voltak, akiket sose láttunk.
Nem mondtuk a fonöknek, hogy szép, ha ronda volt, de ha nem
volt az, mondtuk, had örüljön.
És ha megláttuk egymást, mindig rengeteg mondanivalónk volt
és iszonyúan fontos volt, hogy mindent elmondjunk, nem
fürkésztük a másik arcát, és nem kértük meg, hogy ne szóljon senkinek.
Gondolatban befestettük vidám színekre a géppuska himlőhelyes házak
szürkésbarna falát, és elhittük, hogy egyszer minden kék
lesz, meg piros, meg sárga.
És sose égtünk le a napon, mert a nap is szeretett minket.

3.

Ady Endre - Tüzes seb vagyok


Tüzes, sajgó seb vagyok, égek,
Kínoz a fény és kínoz a harmat,
Téged akarlak, eljöttem érted,
Több kínra vágyom: téged akarlak.

Lángod lobogjon izzón, fehéren,
Fájnak a csókok, fájnak a vágyak,
Te vagy a kínom, gyehennám nékem,
Nagyon kívánlak, nagyon kívánlak.

Vágy szaggatott föl, csók vérezett meg,
Seb vagyok, tüzes, új kínra éhes,
Adj kínt nekem, a megéhezettnek:
Seb vagyok, csókolj, égess ki, égess.

Bánt minden kérdés,
Cinkosul szidalmaz,
Ismétlődik vég nélkül
Egy szüntelen halmaz.
Elmész hát, minden nap
Konyakot veszel, és berúgsz,
De nem kerül el, ott az érzés,
Ami a világ bugyraiba húz.
Dalolj bár hamisat,
Te csak dúdolj, mint aki boldog,
Ne lássák, és ne tudják rólad,
Milyen keserves dolog
Hogy bár refrénnek ott a dal,
És vonyíthatod, mint a kutya,
Nem kell több, vagy más,
Olyan véres vagy, és puha
Mint a rongy élet, ami levetett
A harmatos fűben, ami nedves,
Mezítláb jöttél haza és sírva,
Amikor kidobott a kedves.
Nem tudod, mi a hűség,
De válni nem tudsz tőle,
A rossz megvár a sarkon,
Te meg csodát művelsz belőle.
Száraz válaszod nem elég,
Krákog, zaklat, és rád kiált,
Legyűrné az ördög az istent,
Mint az apa a kisfiát.
A pusztítás hatalom.
Tudja, aki ölni jár, vagy lop,
Szépen teszi tönkre a szívét
A jónak az unalom.

De nehéz, de nehéz,
részeg tántorgás közben
a pocsolyákat elkerülni.
Szédítő, zöld mocsár
fölött lebegve várni ott,
ahol a végletek között
az aranymetszet rejtett
mérlegén egyensúly rezeg!
De nehéz, de nehéz
zúzott testedből lelked
épségben kimenteni,
ha rázúdulnak a sors
lavina omlásának kövei!
De nehéz, de nehéz
a hullámhegy tetején is
szilárdan tudni,
hogy a szenvedő embert
szolgálni több,
mint tömjénben fürdő
zsarnokok kegyét keresni!
De nehéz, de nehéz
reményed apadó szintjét
fénylő hittel feltölteni,
s a végtelen szimmetriát
meglelni a pokolban is!
De nehéz, de nehéz
mindig bízni és mindig adni,
anélkül, hogy áldozatod
földi arannyal kifizetnék!
De nehéz, de nehéz
az agyaddal érezni
s a szíveddel látni.
Hiú sérelmeken mosolyogni
és sajnálni azt, aki megüt!
Ha megidézed magadban
a csillagszelídítő bölcset,
Ő mégis a nehezebbet
választja a könnyű helyett.
Belső Mestered
jobban tudja nálad,
hogy egyszerűbb
megtenni a könnyűt,
de az ijesztő erővel
visszaüt!
Izmaid attól nőnek,
hogy életed súlyát önként megemeled.
A félutat,
amely a csodához vezet,
akármilyen úttalan meredek,
neked kell kitaposnod.
E vállalkozás talán utolsó, ziháló
lélegzeted is elkéri,
de megéri!
Mert a titkos középpontig,
ahol az idő
az időtlent metszi,
eléd jön Isten,
s minden terhed továbbviszi.

Mért siratjátok az időt?
Mért fáj ha múlnak a napok?
Gondoljatok az évszakok szépségére!
Arra, hogy az ősz után jő a tél,
és utána a tavasz a kikelet.

Jő a megújulás, vele a szerelem.
És jő a beteljesedés amely végtelen.
És ismét a boldogságé az idő.
forgunk mint a korhinta az idő rengetegében.
de mindig szépek és szerelmesek leszünk. (Ez egy válasz tablet üzenetére (2008. 10. 17. péntek 12:58), amit ide kattintva olvashatsz)

Szia Ősz, szia melankólia!
Pocsolyában esőcseppek fodra,
Rozsdás fák égbe nyúló sóhaja,
Hajnal hideg illata .

Szia Ősz, szia elvágyódás !
Egy évszakon át tartó kirándulás,
Mögöttünk hosszan sáros lábnyomok,
Hamuszínű égen naplementehomok.

Szia Ősz, szia elmúlás!
Hideg ajkak közül meleg párafújás,
Száraz avar zizegő csöndje,
Körbetekintés a végtelen ködbe.

Szia Ősz, szia melankólia !
A szél bár engem is elfújna,
Mint a pillét! Mi egyek vagyunk,
Jöttél értem, hát induljunk!