Zajok a fejemben, utánam lábnyomok,
Néhány lámpa az alkonyban fényt zokog.
Végigsimulnak az árnyak a városban,
Hazugságok, miket sosem számoltam,
Csak félrerúgtam, mint az utcán a rögöt,
De tudom, hogy fáznak a falak mögött,
Hallucinogén létbe bánatot fojtva,
Vagy csak egyszerűen könnyeknek foglya
Az ember, s poharában színültig félelem,
A test nyöszörög, nyüszít, de a lélek nem,
Csupán álmodik, vár, hogy legyél önmagad,
Mert húzhatod az igát, de a cérna elszakad,
Földre hull az üveg, szétfolyik a koktél,
Látod a füstön át: a szőnyegen folt, vér.
Vörös csepp, a tegnapi szenvedés emléke,
S érzed, csak úgy, magától sosem lesz vége…

Kinézel az ablakon, sötét tengerben a nap,
Az elúszó égi hajókkal tán az idő szalad…
Morajlik, villám fénye festi szobádat,
S ahogy az arcodat nézem: csodállak,
Mert van, amit az eső sem most tisztára,
Csakis a lobogó tűz, szívednek világa,
És az a láng tekint szemeidből most felém,
Melyben minden múlandó fölött él a remény…

A vihar után nyugalom, de újra kél a szél,
És nevet, majd sír, s mosolyog az, aki él,
S bármi fáj, - nagyon fáj - tovább kell menni…
Sosem volt könnyű föld gyermekének lenni:
Beléd mar, megpróbál minden nap,
Vágy… kétség… elmúlás… és a gondolat,
Amint harcol, s pár idea összedől.
Olykor nagyot markolsz a semmiből,
Ám ahogy fogod, rájössz, ez is valami,
S kiáltod azt, mit a csendben hallani:
A lehetetlen és véletlen nincsenek,
Csoda van, - csak hozzá kevés az ismeret.
Ne rohanj el keresni, hiszen benned lakik,
S kuszának tűnő útjain elvezet majd a Hit…
Áldott vagy, nem áldozat! Bár terhekkel teli,
De szeretsz… Szeretsz… és ettől vagy ember

Szabó Sándor:

A csalit hűs homályán
Bolyongok csöndesen
S szívemben kis virágként
Nyit szerelem.

A csalit hűs homályát
Fuvalom lengi át
S én is halkan rebegek
Estimát.

Karinthy Frigyes:
Ősz

Tűz, melegíts, ne égess
Égő sebet szivemre;
Nap, ne vakíts, világíts,
Nem nézek a szemedbe.

Asszony, puhácska száddal
Csókolj, ne a fogaddal;
Ki önnön sírod ásod
Ember, ne ránts magaddal.

Virág, maradj az ágon,
Megvárom a gyümölcsöd
Nem rugdalok markodba
Végzet, lazítsd a görcsöd.

Élet, mindenki éljen
S ne tudja meg, miért él;
Ígérd már másnak, Isten,
Amit nekem igértél.

Reményik Sándor: Mivé lesz?

Mivé lesz ez a késő napmeleg,
Mely most így át meg áthat engemet,
S mely idén utolsó melegnek tetszik?
Rőzsetűzzé lesz lelkem ugarán,
Mely mellett csillagtalan éjszakán,
Nagy téli éjszakán
Álmok didergő tábora melegszik?

Mivé lesz ez a levélsuttogás,
Ez a haldoklók beszélgetése?
Támad belőle új melódia:
Ájtatos szívem nyárfareszketése?
Karácsonyesti prédikáció,
Ha már lehullt a hó?

Mivé lesznek e lobogó színek?
Marad egy tisztás szívem közepén:
Kietlen télben szép őszi sziget?

És napsütésből, nyárfareszketésből,
Színek pazarló játékaiból
Szövődik-e énbennem az a béke,
Mely mint egy láthatatlan sugárkéve
Testvéreim szívére ráhajol?

Tóth Árpád: A vén ligetben

A vén ligetben jártunk mi ketten,
Aludt a tölgy, a hárs, a nyár;
Hozzám simult félőn, ijedten,
S éreztem: nem a régi már.
Sebten suhantunk, halk volt a hangunk,
S csendes volt a szivünk nagyon,
És mégis csókba forrt az ajkunk
Azon a sápadt alkonyon.

Kezéből a fűre, könnyesen, gyűrve
Lehullott egy csöpp csipke-rom,
Fehéren és halkan röpült le,
Akár egy elhervadt szirom.
Szeme rámnézett kérdőn, búsan:
(Nincs búsabb szem, mint aki kérd)
Ily szomorúan, ily koldúsan
Mért hívtuk egymást ide? mért?

S mondta, hogy késő már az éj, s ő
Megy... mennie kell... s elfutott.
Hallottam haló zaját a lépcsőn,
S nem tudom, meddig álltam ott.
Aztán... le s fel jártam a parkban,
Mint aki valakire vár.
Gázolt a sarkam síró avarban,
S aludt a tölgy, a hárs, a nyár...

A kárhozott
Testvérem, látod, megtagadtalak!
Nem te haltál meg, csak a lelkem
a lelked ölte meg. Kitagadtalak.
Hittem, hogy a juss kézzelfogható,
holott a szellem szívem megmondhatója,
hogy mindennél jobban szerettelek,
s ellened fordították a szívemet:
Testvérem, látod, megtagadtalak!

Testvérem, átok öleli a lelkemet.
A vérhez hűséget nem szült anyám
s szó nélkül döftem hátba Hazám.
Ne hidd, hogy sorsom délceg út;
a végtelenségig boldogtalan
mély lelkemben a feneketlen kút!
Ellöktelek, s nem te lettél otthontalan:
Testvérem, átok öleli a lelkemet.

Testvérem, látod, kőszív az enyém,
és soha nem fogad szívébe az erény,
mert irigység lakik ott, hol a szív dobog,
hol benned a szeretet soha nem háborog.
Megkeresem Káin ősöm, bujdosó
és vándor ősöm, hogy cipeljem a sors
lelkünkre nehezedő örök szellemét:
Testvérem, látod, kőszív az enyém!

Testvérem, látod, mit érek én?
Hordom báb-testem kárhozat szellemét.
Megöltem újra az ártatlan erényt.
Gyilkosom nem lesz, mert óv az ég.
Hányszor nyújtotta felém kezét!
Ó Istenem! Tudom, nincs irgalom.
A mocsok csurran szellem-arcomon:
Istenem, látod, mit érek én!

Szerző: Gavallér János

József Attila:
TEDD A KEZED

Tedd a kezed
homlokomra,
mintha kezed
kezem volna.

Úgy őrizz, mint
ki gyilkolna,
mintha éltem
élted volna.

Úgy szeress, mint
ha jó volna,
mintha szívem
szíved volna.

Búcsúdal:

Ma nagyon csókolj,
nyíljék ki lelked legszebb csók-virága:
ma csókolsz utojára.

Ma nagyon szeress,
égjen ki lelked legforrób sugára:
ma szeretsz utoljára.

Holnap gyűlőölni fogsz.
Holnapra elmegyek.
Csak átkaid kisérnek,
s a jajgató szelek.

Ma nagyon csókolj,
nyíljék ki lelked legszebb csókvirága:
ma csókolsz utoljára.

Juhász Gyula: AZ ÖREGSÉGRŐL

Az ember sokszor megszépül, ha eljő
Az öregség. Fáradt tekintetében
Kihúny a vak mohóság, kapzsiság
S szelíden pislog az emlék világa.
A keze nem szorul konok ökölbe,
De símogató békélten pihen meg
Az ifjúság fején és vállain.

A haja őszén megcsillan mosolygón
A verőfény, mint a havas mezőkön,
Melyek fölött a kéklő végtelen van.
Halk léptei a temetőbe visznek,
De nem sietnek és gyakran megállnak
Egy kedves arcnál, egy hervadt virágnál,
Egy pohár bornál és egy bús zenénél.

Az ember sokszor megszépül, ha eljő
Az öregség. Hadd szépüljek meg én is!

Szeress egészen mellékesen és szelíden,
kissé szórakozottan is,csak úgy ahogy lélegzik,
vagy ahogy egy keddi napon,mikor "nem történik semmi",él az ember.

ŐSZI HANGULAT

Vége már a szép napoknak.
A virágok hervadoznak.
Bágyadoz a nap sugára.
Lombjai a rengetegnek
Mélabúsan integetnek;
El kell menni, úgy-e nemsokára?

Közelebb megyek hozzájuk,
Hallgatom a suttogásuk,
Ha nekem is felelnének.
Ülök a füves bozótba.
Mint ki virraszt, hallgatózva,
Ágya mellett vonagló betegnek.

Az erdőnek érverése,
Hegyi patak csörrenése
Egyre lágyabb, egyre lankad.
Odafönn a gyászfelhőbe
Készül már a szemfedője,
És egyszerre majd eláll, elhallgat.

Elmerengve tépelődöm,
Mi az ember itt a földön,
És a nagy rejtély, a lélek?
E csodás, e képzelhetetlen
Vég nélkül való mindenben
Elenyész-e csak e percnyi élet?

A levegő halkan mozdul,
És a haldokló falombrul
Egy levélke hull a földre.
Ez talán az égi válasz,
E halott kép, néma, száraz?
Hátha mégis… nézem eltünődve.

Mintha írva volna rája:
E világ egy játékkártya;
Elkeverik, meg kiosztják.
Porszem, ember, falevél, mind
Megannyi pillangó lény itt.
Újulásba forgó mulandóság…

Vajda János

Tamkó Sirató Károly:
Bíztató

Ne ess kétségbe, érjen bármi!
Csak egy a törvény: várni. Várni!

Ha reszket alattad a föld:
Csak önmagadat meg ne öld!

Ha egyetlen vagy, mint a szálfa.
Felvirrad még magányod álma.

Minden beérik, révbe fut:
És győzött az, ki várni tud.

Talán a kinyomtatott történet mögött végig ott lapult egy másik, egy sokkal nagyobb,
mely a világra hasonlít, azzal, hogy sosem marad ugyanaz, eleve a változás a lényege? Hm!?
És a betűk erről ugyanoly keveset árulnak el nekünk, mint a tükör foncsora a tükörkép hátsó feléről,
vagy olyan szűk bepillantást engednek csak, mint egy kulcslyuk. Lehet,
hogy a betűk csak a fazék fedőjét adják, és alatta ott fortyog - a lényeg.”

... Funke, Cornelia

Tatiosz:
Boldogtalan boldogok

Ha a boldogságot kutatod, belül keresd,
emlékezeted roppant nagy csarnokában.
Itt tied az ég, a föld, a tenger, a csillagok.
Itt találkozhatsz önmagaddal. Csak egyet-
len egy nem lehet a tied: a perc, amelyet
elfeledtél. Amire nem emlékszünk, már
nem a miénk...
Az emberek bebarangoiják a világot,
megcsodálják a hegyek égre meredő
csúcsait, a tenger egekig ívelö hullámait,
a folyók félelmetes kanyargásait, az óce-
án végtelenjét és a csillagok semmibe
tűnését. Csodálnak, miközben elfelej-
tenek emlékezni. Boldogtalan, aki emlé-
keire ügyet sem vet, és boldog ezek
szerint csak az lehet, aki emlékezni
képes.

ADY ENDRE
HÉJA-NÁSZ AZ AVARON


Útra kelünk. Megyünk az Őszbe,
Vijjogva, sírva, kergetőzve,
Két lankadt szárnyú héja-madár.

Új rablói vannak a Nyárnak,
Csattognak az új héja-szárnyak,
Dúlnak a csókos ütközetek.

Szállunk a Nyárból, űzve szállunk,
Valahol az Őszben megállunk,
Fölborzolt tollal, szerelmesen.

Ez az utolsó nászunk nékünk:
Egymás husába beletépünk
S lehullunk az őszi avaron.

Sebők László János

Halott részeg dala

Jaj istenem, amikor
meghaltam,
azt hittem, hogy berezelek!
Milyen kár, hogy
nem a lábamra
esett rá az a tégla,
rokkant nyugdíjasként
talán, több hasznomat
láttam volna.
Ha én a bort
ott, nem hagyom
nem lennék így
lealázva,
Édes rózsám,
ha egy puszit
adnál,
malter poros
lenne szájad.
Tégla van a fejem helyén,
asszem, reám sem ismernél.
Ha elvinnének már
innen engemet a
kis angyalok
nem is fáznék
olyan nagyon
itt a sárban, vagy
ha az ördögök tennék
ugyanaz lenne
a haszna.
Sebők László János

Ne sírj ha gyötör a bánat, csak kinevetnek ha sírni látnak. A te fájó szíved nem lesz attól könnyebb és csak nagyon kevés ember érdemli a könnyed!!

Emlékezz rám

Emlékezz rám,mikor fúj a szél
Emlékezz, mikor minden véget ér!
Nézz rám, fogd meg a kezem,
szorítsd meg bátran, míg lehunyom a szemem!
Emlékezz, mennyire szerettél,
mennyire fájt, mikor elmentél!
Nézz rám, fogd meg a kezem,
szorítsd meg bátran, míg lehunyom a szemem!

Vadász nyila elől tovatűnő,

sebezhetetlen, szeszélyes istennő!

Fiad áll előtted, álmokat feledő,

szavakat nyájként terelő,

esendő.

Te légy balzsamosan érintő, lázamat enyhítő!



A kezdet és a vég titkait már nem fürkészem rég.

A szorgos pici hangya is úgy cipeli ormótlan terhét,

hogy nem kérdezi minduntalan: miért?



Múltam idővitrinjében becses-törékeny porcelánemlékeim szemlélem.

Létem tünde[1]idején csak bennem olvad így össze a tarka múlt, a szürke jelen,

a rózsaszínű ismeretlen.



Az élet mámora még néha magával ragad:

egy sólyomszárnyú gondolat,

a Johann Sebastian által komponált éteri összhangzat,

egy jaj,

egy óhaj,

egy rebbenő sóhaj,

egy önfeledt gyermeki kacaj.



Minden csak lepkeszárny-rezdülés, egy furcsa fuvallat.

Az élet értelme Te magad vagy, ó őzlábú Pillanat,

és csak én nem vagyok idegen önmagamnak.

A falióra halkan ketyeg: tik-tak-tik-tak…

Kölcsey Ferenc
Veszteség

Itt epedett, itt dőlt kebelemre a mennyei lyányka,
Itt szívta ajkamról szép tüzem égi hevét.
Néma vagy ó boldog szerelem! mondá vala Phoebus,
S karjai közt kegyesem hirtelen elragadá.
Mit használ nekem, ah, s feldúlt örömimnek azóta,
Kínom mélye felett hogy dalom árja csapong.