Csendes fohász

Nem kell ide magasztos óda,
elég lesz egy csendes fohász,
- ha eljön az esteli óra -
egy halk és félszeg vallomás:
mióta csak veletek vagyok,
vágyom látni a holnapot.
Még csak egy napot.

Hisz ennyit kérek én a léttől.
Köztetek élni életem
ti hatalmas emberi költők.
Ha verseitek olvasva
vannak, szívem nevet, rajong,
s reményt várok az ősztől.
Csendben, őrködőn.

(Marie Marel & Jagos István)

Kaffka Margit: Litánia

Te édes-kedves társam,
Miféle szerződés ez?
Micsoda Isten irta,
Mikor szivünkbe irta?

Ez puha, fehér párnám,
Min nem nyugodtam eddig.
Lelkem szép muzsikája
Mit nem hallottam eddig.
Bölcsességgel teljes könyv;
Mostanig nem tanultam.
Én friss-jó egészségem;
Mily soká beteg voltam!

Én reggeli harangszóm,
Szép, napos délutánom,
Szelíd, esteli lámpám,
Sürü csillagos éjem. -
Ó éjem, égem, kékem,
Te kedves-kedvességem!
Csobogó, teli korsóm,
Friss, hajnali harangszóm,
Csendes, nyugalmas álmom,
Napfényes délutánom.

"Szerelem"? - ezt már írtuk,
Prózába, versbe sirtuk.
Szerelem; olcsó szó ez:
Szerelem, - így ne hívjuk!

Apám vagy és fiam vagy,
A mátkám és a bátyám,
- Kicsiny, fészkes madárkám;
Ideál, - szent, komoly, nagy;
Pajtásom, kedvesem vagy.

Hittel és emberséggel
Első te, kit vállallak,
Kit szóval-szívvel vallak
És álmomba se csallak.
Kit bántani nem hagynék,
Kiért tán ölni tudnék;
Te édes-kedves társam,
Miféle szerződés ez?
Micsoda Isten irta?

Legszebb napjaim veled töltöttem
most mégis elmegyek,
mert nem szeretsz,
bár én szeretlek.

Pedig mily gyönyörű volt
és most mégis vége,
elmegyek végleg,
remélem megérted,
hogy szerelem nélkül
üres az élet...

„Úgy érzem számtalan formában szerettelek már,számtalan alkalommal,
Míg egyik élet múlt a másik után, kor kor után, az örökkévalóságig…
Most lábad elé teszem le mind, tebenned célhoz ért minden eddigi és minden jövendő szerelem:

Az örök, egyetemes öröm és bánat, az örök élet:

Benne minden eddigi szerelem egyesül, egyetlen egyben, és minden költő éneke, aki csak volt és lesz még.”

Rabindranath Tagore: Végtelen szerelem (részlet)




"UNENDING LOVE"
Rabindranath Tagore
"You and I have floated here on the stream that brings from the fount.
At the hear of time, love of one for another."


I seem to have loved you in numberless forms, numberless times...
In life after life, in age after age, forever.
My spellbound heart has made and remade the necklace of songs,
That you take as a gift, wear round your neck in your many forms,
In life after life, in age after age, forever.

Whenever I hear old chronicles of love, it's age old pain,
It's ancient tale of being apart or together.
As I stare on and on into the past, in the end you emerge,
Clad in the light of a pole-star, piercing the darkness of time.
You become an image of what is remembered forever.

You and I have floated here on the stream that brings from the fount.
At the hear of time, love of one for another.
We have played along side millions of lovers,
Shared in the same shy sweetness of meeting, the distressful tears of farewell,
Old love but in shapes that renew and renew forever.

Ajándék

Szeretnék valamit adni neked, gyermekem, mielőtt elsodor az élet.
Szétválik a sorsunk, és szerelmünk feledésbe megy.
De ne félj, nem hiszem egy pillanatig sem, hogy ajándékaimmal a szíved is megveszem.
Te még fiatal vagy, a te ösvényed még hosszú, és egy kortyra lenyeled azt a szeretetet, amit adhatunk neked, és magunkra hagysz.
Vár a barátod és a hintalovad. De miért lenne hiba, ha sem időd, sem gondolataid nincsenek számunkra.
Öreg napjainkban számba vesszük a múltat, és a szívünkben - amit elvesztegettünk a kezünkkel örökre - ráérünk dédelgetni majd.
A folyó sebesen rohan egy dallal, és harcba száll minden akadállyal. De a hegy áll, mozdulatlan, emlékezve, és örök szerelemmel őrködik felette.

Az én dalom

Az én dalom lesz a szellő muzsikája, amely körülfon téged, gyermekem, mint a százkarú szerető szerelem.
Az én dalom, mint áldó csók, érint majd homlokon.
Magányodban melléd surran, és belesuttog a füledbe, melletted lesz a tömegben, és szelíd tartózkodással övez.
Az én dalom lesz a szárny, ha álmodsz, álmaidban ezen a szárnyon száll közelebb a szíved az ismeretlenhez.
Ott ragyog feletted, mint hűséges csillagod, ha életutadon az éj sötétje borong.
Az én dalom ül szembogaradon, és ráirányítja a tekintetedet a dolgok mélyére.
És ha a halál csendje elnyeli hangom, az én dalom - a te élő szívedben - tovább dalol.

(RABINDRANATH TAGORE (1861–1941) verseiből)

(korábban már tettem be a költőtől szép szerelmes verseket! lehet, hogy figyelmes is vagyok, de elsősorban szeretem a verseit!)

Weöres Sándor:

A társ

Keverd a szíved
napsugár közé,
készíts belőle
lángvirágot
s aki a földön
mellén viseli
és hevét kibírja
ő a párod.

Köszönöm Tom, ez igazán nagyon kedves volt tőled. Nagyon birom, hogy ilyen figyelmes vagy ! Ajándékozz még meg ilyen szép versekkel minket, kérlek! (Ez egy válasz tom1019 üzenetére (2008. 09. 15. hétfő 21:05), amit ide kattintva olvashatsz)

Szeptember 11-én Anand Sharma, az Indiai Köztársaság külügyi államminisztere fát ültetett Balatonfüreden a Rabindranath Tagore sétányon, az Indiai-ligetben.
A faültetés hagyományát évről évre valaki továbbviszi.
Az első fát 1926-ban Tagore ültette Füreden gyógyulása emlékére (a füredi szívkórházban kezelték).





Tagore eredeti faültetésének emlékét egy kőbe vésett vers is őrzi

"A szerelem a lélek selyme,
a szív bársonyvirága,
melynek magvát minden szívben
elültette a teremtés,
de amely csak minden ezredik szívében
érik meg igazán pompázó virággá."
(Rabindranath Tagore)


(Ez egy válasz tablet üzenetére (2008. 09. 15. hétfő 20:34), amit ide kattintva olvashatsz)

Tagore: Ne menj el.

Ne menj el, mig tőlem engedélyt nem kérsz szerelmesen.
Átvirrasztottam az éjszakát, s most pilláim az álomtól súlyosak.
Félek, hogy elveszitelek, ha alszom.
Ne menj el, mig tőlem engedélyt nem kérsz szerelmesen.
Felrezzenek s kinyújtom a kezem, hogy megérinthesselek.

Szabó Lőrinc:

PANNÓN ŐSZ

Ősz van, a régi, a tavalyi ősz
s e furcsa ősz egészen megbüvölt.
Tetszik nekem. Szétnézek, látom a
roppant hervadást, de nem keserít,
és nem bánom, hol végzem utamat.
Nem értem a világot; azt hiszem,
nincs célja; – mért is volna? – és ami
értelmet magam képzelek belé,
sose több, mint maga a létezés.
Ősz van… Szép ősz… A jókedvű rigók
torkából még az augusztus rikoltoz
s itt-ott nagy lepkék villognak: olyan
egy a születés és az elmulás,
mintha csak ruhát cserélne a Föld,
mintha a csere volna csak örök…
Ősz van… Nem az ősz: az benne a fontos,
hogy van!… A szél könnyelmű suttogása
ős legendákra tanítja az erdő
figyelmes bokrait és századok
óta köztünk kisértő szellemek
fájdalmát-örömét mesélgeti…
Ősz van!… Az évek szele csöndesen
hordja a sírokra a feledést…
Párás a fény… Szárazabb zajjal csúsznak
egymáson a tó hullámai… De
fáradhatatlan felhők görgetik
az égen lomha lavináikat…
Ősz van! Szép ősz!… Ősz minden változás:
szent dolog az ősz! – kiáltom, s ime,
sziklasötét barlangja hűvöséből
előbúvik a szakállas szatír
s a napsütötte pannón dombokon,
barátként mellém heveredve, némán
hallgatja az öregedő napok
lombzörgető, fáradt lépéseit.

Szűcs István:
Őszi varázslat

Még madarakat lát
a házak szeme,
s a méhek mérge
édesen dagad

Hajad lombja lesz
az este -
engedj be, engedj
lombodba

Az ősz fövenyére
hull a szeder,
az érett s gazdag
fekete

A harmat könnye
is elsárgul tőle,
ha már nem lesz
senkije



"Juhar az ablak előtt

Akárha ezer év óta
csak az ablak előtt ülnék -
bámulva, mint futnak messze
a tarka-barka hónapok.
Olybá' tűnik, nem változik
semmi, állóképpé simult
a világ (talán csak a szél)
rázza jobban az ablakot.



Én csak ülök, míg elvonul
előttem az összes évszak -
a tavasz összekacsint a
nyárral, az ősz télbe rohan;
szemem nem látja, csupán
az udvaron a juhart, mi'
kitartón állja a dúlást,
öltöz', s vetkőzik hangtalan.



Gyönyörködöm. Karcsú törzsén
láthatón' nem fog az idő,
tömött lombjában rabbá lesz
a tolakodó napsugár.
Most épp bíborban tetszeleg,
súlyos hajába az ősz lop
óaranyat, lába előtt
elfekszik az idei nyár.



Apránként vetkezik, mint kacér
asszony - a látvány fogva tart
ha nézed -, szél karol bele,
mint kipróbált, régi szerető.
S míg csöndben hullatja ezer
levelét, lassan elenyész -
átöleli az elmúlás,
mint halottait ősi temető."
(Sarhelyi Erika)

Már vége a nyárnak


Izzó vörös szív a nap, a reggeli ég tövén
Lüktetése megcsillan a föld harmatos kövén.
Őszi ruhát hullató színes tarka fákon


Kicsi madár didereg, egy hajladozó ágon.
Csöppnyi feje legubbasztva, szárnya összezárva
Reménykedve föl-fölpillant, a nap melegét várja.
S lám az erdő túlsó végén nyújtózik a pirkadat
A sötétség szertefoszlik, híre-hamva sem maradt.
Virágszirmok nyílnak méhek, lepkék szállnak
Utolsó kortyát isszák, az elmúló nyárnak.
Szellők szárnya csípőssé vált, a napsugár gyenge
A nyár virágpor zászlaja mélyen leeresztve.
Mint a hold fogytak el, az izzasztó napok
S királyságuk eljöttét ünneplik a fagyok.
A természet lassan lehunyja szemét, s takaróját várja
Hosszú álma után köszönti majd, a tavasz kis virága

ŐSSZEL

Atyám, a te kezed soha el nem fárad.
Tele rakta megint gyümölccsel a fákat,
Szőlőtőre fürtöt
Szép sorjába tűzött,
Ki ne magasztalná isteni munkádat!


Mennyei jóságod bőségét kitárja:
Hegy-völgy az emberek gazdag élés tára.
Áldás mosolyog ránk,
Felvidámul orcánk,
Édesen legyinti az örömnek szárnya.

Porszem vagyok én csak ezen a világon,
De kegyelmed érzem, nagyságodat látom,
Dicsérve dicsérlek
Mindig, amíg élek,
Fejemet meghajtva, szent nevedet áldom.

Pása Lajos

A legszebb vers:

Petőfi Sándor

SZEPTEMBER VÉGÉN

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.
Még ifju szivemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet,
De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,
A tél dere már megüté fejemet.

Elhull a virág, eliramlik az élet...
Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörleni véle könyűimet érted,
Ki könnyeden elfeledéd hivedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!

(Koltó, 1847. szeptember.)

Reményik Sándor:

MIKOR ÜNNEPET ÜL...

Mikor ünnepet ül
Lelkedben az öröm, vagy fájdalom,
- Lehet gyászünnep is -
Akit nagyon szeretsz,
Akkor hozzá mehetsz,
Jaj, csak ne menj szürke hétköznapon!

Akit szeretsz, annak
Egész lelket áldozz,
Jaj, csak vele gyakran ne találkozz!

Akit nagyon szeretsz:
Ne kívánd a házikódba társul,
Örvendj, ha a lelked vadvirágos,
Messze síkján néha hozzád társul.
Örvendj, mikor járhatsz
Bársony-puha karján
Erdők muzsikáló, suttogó avarján.
Vagy ha hegytetőkön,
Meredélyek felett
Vigyázva, szelíd kézzel átvezet.

Akit nagyon szeretsz:
Völgyben ne lakozzál,
Hegyen találkozzál
Ott társalogj Vele,
Társalgásod imádkozás legyen,
Fénnyel, árnnyal, végtelennel tele.

Akit nagyon szeretsz,
Soha meg ne csókold, ne öleld meg,
Áhítattal csak a kezét fogd meg.

Akit nagyon szeretsz:
Közted s közte, mint egy tündérfátyol,
Lebegjen a távol.

Mint egy fényes, hűvös tündérfátyol,
S hogy balgán letépjed,
Őrizzen az Isten attól téged!

Ami el nem kophat
Forró közelségbe',
Hosszú megszokásba,
Akárminek hívják:
Annak az érzésnek örök a zománca.

Szabó Magda

ŐSZ

Ilyenkor már csak a felleg kövér
meg az eső, mely bő kontyát kibontja
ám apad a víz a rakpart kövén
s a hegyek és fák sorvadnak naponta.
Fogy az erdő, a színét váltja, bágyadt
sovány a város, olyan egyszerű lett:
nyurgább a kémény, horpaszak a házak
hajnal s alkony közt a rés egyre szűkebb.
A tömör levegő is lefogyott, keskeny
hasít és hajlik, mint a penge
a szenvedély nem tombol, csak morog
vackot keres, megbúvik a szívekbe.
A vidék is sovány. Diója csörren
a mustja csorran, mégis ösztövér.
Benned nézem magam már, mint tükörben
s oly mindegy, én sovány vagyok, kövér.
Köd birkózik az ideges szelekkel;
meddő az írás. Mégse voltam meddő.
Csörög a vers. A termésem kinek kell?
Te gyűjtöd be s a kékszemű jövendő.
Mit feleljek, ha megkérdez az ősz?
Kopár a hegy, vetkőzik a faág.
A visszhang sem volt sosem ismerős
mért volna ismerős a némaság?

Wass Albert:

ŐSZI VÁGY

Oly jó volna ma messze menni,
s elenyészni a semmiségbe,
ha értem jönne most a párom,
s egy őszi útra elkísérne...

Egymást szép halkan átölelnénk,
úgy mennénk át egy furcsa hídon...
s a hídon megcsókolnánk egymást,
nagyon halkan és nagyon titkon.

ITT VAN AZ ŐSZ, ITT VAN ÚJRA

(Petőfi Sándor)

Itt van az ősz, itt van újra,
S szép, mint mindig, énnekem.
Tudja isten, hogy mi okból
Szeretem? de szeretem.

Kiülök a dombtetőre,
Innen nézek szerteszét,
S hallgatom a fák lehulló
Levelének lágy neszét.

Mosolyogva néz a földre
A szelíd nap sugara,
Mint elalvó gyermekére
Néz a szerető anya.

És valóban ősszel a föld
Csak elalszik, nem hal meg;
Szeméből is látszik, hogy csak
Álmos ő, de nem beteg.

Levetette szép ruháit,
Csendesen levetkezett;
Majd felöltözik, ha virrad
Reggele, a kikelet.

Aludjál hát, szép természet,
Csak aludjál reggelig,
S álmodj olyakat, amikben
Legnagyobb kedved telik.

Én ujjam hegyével halkan
Lantomat megpenditem,
Altató dalod gyanánt zeng
Méla csendes énekem. –

Kedvesem, te űlj le mellém,
Űlj itt addig szótlanúl,
Míg dalom, mint tó fölött a
Suttogó szél, elvonúl.

Ha megcsókolsz, ajkaimra
Ajkadat szép lassan tedd,
Föl ne keltsük álmából a
Szendergő természetet.

(Erdőd, 1848. november 17–30.)

Petőfi Sándor:

MINEK NEVEZZELEK?

Minek nevezzelek,
Ha a merengés alkonyában
Szép szemeidnek esti-csillagát
Bámulva nézik szemeim,
Mikéntha most látnák először...
E csillagot,
Amelynek mindenik sugára
A szerelemnek egy patakja,
Mely lelkem tengerébe foly
Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek,
Ha rám röpíted
Tekinteted,
Ezt a szelíd galambot,
Amelynek minden tolla
A békeség egy olajága,
S amelynek érintése oly jó!
Mert lágyabb a selyemnél
S a bölcső vánkosánál
Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek,
Ha megzendűlnek hangjaid,
E hangok, melyeket ha hallanának,
A száraz téli fák,
Zöld lombokat bocsátanának
Azt gondolván,
Hogy itt már a tavasz,
Az ő régen várt megváltójok,
Mert énekel a csalogány
Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek,
Ha ajkaimhoz ér
Ajkadnak lángoló rubintköve,
S a csók tüzében összeolvad lelkünk,
Mint hajnaltól a nappal és az éj,
S eltűn előlem a világ,
Eltűn előlem az idő,
S minden rejtélyes üdvességeit
Árasztja rám az örökkévalóság
Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek?
Boldogságomnak édesanyja,
Egy égberontott képzelet
Tündérleánya,
Legvakmerőbb reményimet
Megszégyenítő ragyogó valóság,
Lelkemnek egyedűli
De egy világnál többet érő kincse,
Édes szép ifju hitvesem,
Minek nevezzelek?

(Pest, 1848. január.)

Ismeretlen szerző

Hinni szebb jövőt!

Tényleg van miért, hinni a világban,
És hű társra találni egyedül, magányban?
Várni egy csodát, ami messze repít?
És ami bánatot is csak úgy, megszépít?

Van miért hinni? Bízva várni jövőt?
Leélni életet, vagy nyolcvan esztendőt?
Remélni jót, gazdagságot, szépet?
Szét kell, hogy tépjem ez idilli képet!

Szebb jövőért, bátran, ki kell állnunk büszkén
Hogy ne lehessen senki ezen a féltekén
Ki szemünkre hányja, egy század mulasztását
Hogy veszni hagytuk egykor, milliók boldogságát.

Lehet hinni szebbet, buzgón érte élni
De ideje végre már valamit lépni.
Elhozni a hitet milliók számára,
És békességet az egész hazára.

Nem elég remélni, várni, de tenni, akarni kell
Félre az útból mind, kiket nem érdekel.
Hisz ami szebb millió hívőnek,
Azt az ellenzők hívják temetőnek.

Nincs olyan JÓ, ami mindenkinek príma,
Tenyerébe mindenkinek saját sors van írva
S mi jó az egynek, talán sokaknak is
Mindig lesz olyan, ki azt mondja rá, Hamis!

Jó és szép az, mit annak érzel
És harcolsz érte, míg csak el nem vérzel,
És mi Neked az igazi boldogság,
Mindig lesz, ki azt mondja, Bolondság!

Én hiszem a jót, s míg hitem van, nem félek
Közös szebb jövőt remélek.
Melyben szív és szellem egy közös utat jár
Ész és boldogság közt van átjárható határ!