Versek

Odakinn holdfogyatkozás van
Bár, sosem hittem a csodákban
De mégis, mintha arcod látnám
Ha nyúlnék érte, megtalálnám

Hiányod régen rágja lelkem
Magányom, lám hiába rejtem
Rám tör a kétség, mi lesz velem
Ha nem talál rám a szerelem

Ezüstös szálon futnak napok
Liliom-fehérben maradok
Csak illatom jelzi, hogy élek
Mégis csak várok, s remélek

Egy régi dalt dúdolok halkan
Csak a Hold pislákol zavartan
Fátyolos felhő mögé bújik
Miközben az idő, hogy múlik

Estébe hanyatlik az emlék
És mintha öledbe temetnél
Fakuló fagyöngyként ébredek
Most búcsúzom tőled, ég veled!

Klikkelj a normál/tömörített mérethez

Karinthy Frigyes

Derengés

Vak voltam - látom a szemed
Süket voltam - hallom a hangod
Néma voltam - gügyögni kezdek,
Légy csendben, hallod?

Hallod? Torkomba zümmög
Elnyújtott, furcsa, vádoló panasz:
De messze, messze, de régi, de mély -
Hogy sír! Mi az?

Asszonyt igéző férfi búg,
Vagy ölbekúszó, gyönge gyermek?
Anyám, nem jó volt. Szülj meg újra.
Rossz voltam. Verj meg.

Baranyi Ferenc - Staccato

Amíg csupán lopjuk magunknak egymást:
csak lopott holmi lesz, mi rég miénk,
vezekelünk a rég megérdemelt nász
visszaeső kis bűnözőiként,
akié vagy, elvesz naponta tőlem,
s ha néha visszakaplak egy napig:
megint sután, csak félig-ismerősen
puhatolom felejtett titkaid,
heteken át, míg várom folytatását
egy-két lopott órának, meglopok
minden varázst, mit új találkozás ád,
mert úgy kezdjük mi egyre újra, hogy
már messze vagy, mikor megérkezel.
Karomba kaplak s mégsem érlek el.

VAS ISTVÁN
NYÁR

Emelkedik az égbolt s lesz ragyogóvá,
tarka haddá válnak a téli, vak órák:
megint, megint a nyár!
S megint csak mennél magasabbra hág
a nap s a nyár tüzes, aranyló ragyogásban,
a bú is bennem mind mélyebbre vág,
a fény közt mennyi kötelék, homály
marasztal és a pénz, ami kell, de nincs,
legvastagabb bilincs.
Hova évről évre jobban vágytam,
a zöld hegyeket, messze tengert már sose lássam:
ez rendeltetett.
Végelátlan bú ez a tekergő fonál,
ékkő a napkorong, de már
borzalmas ékkő,
hozzá az ég szelid keret.

Az ég, az ég azonban kéklő,
magos, de a földdel összeérő.
Part a láthatár, bizonytalan.
A páráktól az égbolt megremeg.
Az égnek fodra van?
Fodor? Nem, hullám ez, morajtalan.
Fejem fölött egy gólyapár kereng el.
Tán fürdenek?
No lám, a nyár lett nékem tenger,
tündéribb, mint mely megtagadtatott.
Az ég már partjain kiárad,
a sár földet, a szennyeset, vakot,
elönti a sok házat, ablakot,
én nem leszek hitetlen mint Tamás.
A levegőben ing a pára,
hogy zúg a fény, zuhog a fákra,
a lég is fényes tengeráradás.

Ez a szinjáték, mit óhajték,
hullám nagyobb hullámba csap,
a tajték
hancúroz és elémszalad.
De máris búgva ujra támad
a dőre vágy, csitított bánat,
e szinijáték mit nekem!
Jó volna benne elmerülni,
a tengeren könnyü hajóval ülni
és ringani a kéklő vizeken.
Hajómat tán egy áram megragadja
és engem is a végtelenbe dob.
Mert futnék már a nyárral égve
a térbe, a fénybe, a légbe, az égbe,
hisz nézni szép parton maradva,
de élni, élni jobb!

Búsitanak derűs káprázatok.
Én, én vagyok-e az, ki lázadok?
Én vagyok-e, ki tengerbe merül
s csak hagyja, ringassák a kék habok
és az is én vagyok,
ki elmarad a parton egyedül
és úszni nem mer?
Már nem tündéri kék e tenger.
Forróbb, forróbb a nyár és fojtogat,
készit mennydörgést, nagy viharokat.
De nincsen oly szörnyü vihar,
mint az, mit a tündöklő hőség
felkavar.
Ott fent
a kék, hatalmas csend,
a bősz ég,
itt lent
eső a por, villám a fény,
elvonulok sötétitett szobámba
s mintha a tenger fenekén,
barlangból nézek szörnyeteg világra.

Majd egyre később jő a hajnal,
egyre korábban alkonyul,
még zúg a nyár, de zöld tarajjal,
az ifjuság is elborul.
Az ősz zendíti énekét
s hever köröttem szerteszét
egy-egy színes kagylódarab,
tengerből, nyárból ez marad.

Klikkelj a normál/tömörített mérethez

Kedves tablet!

Vannak topicok, ahol nincs engedélyezve egy nap több hsz. Ez a topic is ilyen. Ezért a kettő hsz.-t összevontam.

(tudod, hogy segítek és inkább kérdezz, abból még nem volt baj! szándékosan nem írtam végig feketével, mert megint megorrolsz, egyébként nagyon szépek a versek, irigylem akinek küldted.)

wink

(Ez egy válasz tablet üzenetére (2008. 08. 17. vasárnap 16:07), amit ide kattintva olvashatsz)

tablet

2008. 08. 17. vasárnap 16:07

Szemedbe néztem

"Szemedbe néztem, s megfürödtem benne
Olyan volt tükre, mintha kristálytenger lenne
Melynek fenekén csillogó mélybarna homok
Gyémánttá tördeli a felkelő napot

Szemedbe néztem, s elmerültem benne
Olyan volt színe, mintha nyári éjjel lenne
Melynek égboltján ezüstös telihold ragyog
Mit körbetáncolnak álmos csillagok

Szemedbe néztem, s lángra gyúltam benne
Olyan volt tüze, mintha izzó láva lenne
Mi addig ég, míg csak a föld forog
Míg a mennyben dalolnak angyalok

Szemedbe néztem, s feloldódtam benne
Olyan volt fénye, mintha bűbájosság lenne
Mely árva lelkem velejéig hatott
S gyújtott szívemben heves imádatot

Szemedbe néztem, s eltévedtem benne
Olyan volt vonzása, mintha mélységes mély lenne
Mint szédítő, kábító, gyönyörű vad titok
Szemedben láttam meg: Szerelmes vagyok.

75. William Shakespeare: LXXV szonett

Az vagy nekem, mint testnek a kenyér
S tavaszi zápor fűszere a földnek;
Lelkem miattad örök harcban él,
Mint fösvény, kit pénze gondja öl meg;
Csupa fény és boldogság büszke elmém,
Majd fél: az idő ellop, eltemet;
Csak az enyém légy, néha azt szeretném,
Majd, hogy a világ lássa kincsemet;
Arcod varázsa csordultig betölt
S egy pillantásodért is sorvadok;
Nincs más, nem is akarok más gyönyört,
Csak amit tőled kaptam s még kapok.
Koldus-szegény királyi gazdagon,
Részeg vagyok és mindig szomjazom

Csukás István

Ülj ide mellém

Ülj ide mellém s nézzük együtt
az utat, mely hozzád vezetett.
Ne törődj most a kitérőkkel,
én is úgy jöttem, ahogy lehetett.
Hol van már, aki kérdezett,
és hol van már az a felelet.

LORELEY

Apollinaire

Élt Bacharachban egykoron egy szőke szép boszorka
A férfiak epedve mind meghaltak érte sorba
Pörbe idézteté s alighogy látta volt
Nagy szépsége előtt a püspök meghajolt
A szemed csupa drágakő gyönyörű Loreley
Miféle mágustól ered varázslatod felelj
Az életet meguntam a szemem átkozott
Püspök ki belenézett az mind elkárhozott
A szemem lánggal csillogó nem holmi drágakővel
A lángra csak a lángra a férfibűvölővel
A lángjaidban égek gyönyörű Loreley
Megbűvöltél most téged már más itéljen el
Püspök te nevetsz könyörögj értem inkább a Szűznek
Hogy Isten védje lelkedet adj engem át a tűznek
Kedvesem itthagyott már elment messzire
A halált szeretem s nem vágyom semmire
Szivem ugy fáj ugy fáj már meg kell halni nékem
Magamra nézek és belé kell halnom érzem
Szivem ugy fáj ugy fáj mióta nincs velem
Hogy elment szívem is gonosz lett hirtelen
Rábízta őt a püspök úr három lovas lándzsás vitézre
Az őrült nőt e három a klastromig kisérje
Szemed remeg bolondos Loreley menj tehát
Fekete és fehér lesz kolostori ruhád
És úgy mentek tovább az úton mind a négyen
Könyörgött nékik Loreley szeme mint csillagfény az égen
A sziklafalra föl hadd másszak lovagok
Hadd lássam egyszer még amint a kastélyom ragyog
A tükröm hadd legyen megint a folyam árja
Aztán megyek az özvegyek szüzek kolostorába
A szélbe odafönt kibomló haja szállt
Loreley Loreley három lovag kiált
A Rajnán odalent egy csónakot az ár hoz
Szeretőm benne ül meglátott hív magához
Szivem megédesül lent szeretőm suhan
Előrehajlik és a Rajnába zuhan
Mert látta a szép Loreleyt a folyó habjain
A haja mint a nap ragyog a szeme Rajna-szín

(Vas István)

Karinthy Frigyes

Kudarc

Így jár, ki csak rajong és nem vigyáz,
Ki a gyönyörtől már előre részeg -
Ha hozzájut, elvéti az egészet
És nyílt szinen kitör a lámpaláz.
Álmodtál Rhodust, szörnyüt és merészet,
Szárnyadnak szűk volt szűz rózsád, Shiráz
Most itt az árok s a hideg kiráz
S kietlen kút a pelyhes rózsafészek.
Süllyednék el, sülnék pokoli nyárson
Inkább, mint ez a béna, bamba száj -
Itt lenni véled és nem lenni boldog!
Fojtott kacajtól borzong síma bársony
Bőröd s a zugban reszket a homály:
Vihognak piszkos, szemtelen koboldok.

Tóth Árpád

Esti sugárkoszorú

Előttünk már hamvassá vált az út
És árnyak teste zuhant át a parkon,
De még finom, halk sugárkoszorút
Font hajad sötét lombjába az alkony:
Halvány, szelíd és komoly ragyogást,
Mely már alig volt fények földi mása,
S félig illattá s csenddé szűrte át
A dolgok esti lélekvándorlása.

Illattá s csenddé. Titkok illata
Fénylett hajadban s béke égi csendje,
És jó volt élni, mint ahogy soha,
S a fényt szemem beitta a szívembe:
Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te,
Vagy áldott csipkebokor drága tested,
Melyben egy isten szállt a földre le
S lombjából felém az ő lelke reszket?

Igézve álltam, soká, csöndesen,
És percek mentek, ezredévek jöttek, -
Egyszerre csak megfogtad a kezem,
S alélt pilláim lassan felvetődtek,
És éreztem: szívembe visszatér,
És zuhogó, mély zenével ered meg,
Mint zsibbadt erek útjain a vér,
A földi érzés: mennyire szeretlek!

Dsida Jenő:

Gyakran eljön

Éjjel meglátogatott.
Azt mondta: szeret engem. Sok-sok nap óta
figyel engem. Szeretne több nevetést látni az arcomon.

Megsimogattam nagy hűvös haját:
az szikrázott, mint karácsonykor a csillagszóró.

Meg akartam csókolni.
Huncutkásan megfenyegetett.

Aztán megígérte, hogy gyakran eljön.
Végtelenné tágult szobámon a puszták illata remegett át,
s mi labdázni kezdtünk nagy, zöld csillagokkal.

Juhász Gyula

Milyen volt...

Milyen volt szőkesége, nem tudom már,
De azt tudom, hogy szőkék a mezők,
Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár
S e szőkeségben újra érzem őt.

Milyen volt szeme kékje, nem tudom már,
De ha kinyílnak ősszel az egek,
A szeptemberi bágyadt búcsuzónál
Szeme színére visszarévedek.

Milyen volt hangja selyme, sem tudom már,
De tavaszodván, ha sóhajt a rét,
Úgy érzem, Anna meleg szava szól át
Egy tavaszból, mely messze, mint az ég.

Szelíden , mint a szél.

Szőkén, szelíden, mint a szél,
feltámadtam a világ ellen,
dúdolva szálltam, ténferegtem,
nem álltam meg - nem is siettem,
port rúgtam, ragyogtam a mennyben,
cirógatott mindenlevél.

Szőkén, szelíden, mint a szél,
minden levéllel paroláztam?
utamba álltak annyi százan
fák, erdők, velük nem vitáztam:
- fölényesen, legyintve szálltam
ágaik közt, szép suhanásban,
merre idő vonzott s a tér.

Szőkén, szelíden, mint a szél,
nem erőszak s akarat által,
ó, szinte mozdulatlan szárnnyal
áradtam a világon által,
ahogy a sas körözve szárnyal:
fény, magasság sodort magával,
szinte elében jött a cél.

Szőkén, szelíden, mint a szél,
a dolgok nyáját terelgettem,
erdőt, mezőt is siettettem,
s a tüzt - égjen hevesebben,
ostort ráztam a vetésekben:
- így fordult minden vélem szemben,
a fű, levél, kalász is engem
tagad, belémköt, hogyha lebben,
a létet magam ellen szítom én.

Szőkén, szelíden, mint a szél?
nem lehetett sebezni engem:
ki bántott - azt vállon öleltem,
értve-szánva úgy megszerettem,
hogy állt ott megszégyenítetten
és szálltam én sebezhetetlen:
- fényt tükrőzök csak, sár nem ér.

Szőkén, szelíden, mint a szél,
jöttömben csendes diadal van,
sebet hűsít fényes nyugalmam,
-golyó, szurony, kín sűrű rajban
süvített át, s nem fogott rajtam,
s mibe-naponkint belehaltam,
attól leszek pusztithatatlan,
s szelíden győzök, mint a szél.
attól leszek pusztíthatatlan

Anna Ahmatova:

Megjöttél

Sárga fény ömlik, este lett.
Áprilisi szelíd fuvalmak.
Megjöttél. Késtél éveket,
most mégis örömmel fogadlak.

Ülj mellém, húzódj közelebb,
mosolyogj - nézd csak, itt van,
lapozd a kis kék füzetet:
versek, gyermekkoromban írtam.

Bocsásd meg árnyék-életem,
mely napverőn is volt örök tél.
És bocsásd végre meg nekem:
sokakról hittem, hogy te jöttél.

Ház a hóban

Bolyongunk egyre, kéz a kézben,
nem tudunk elszakadni még.
Szótlan tűnődsz. Nem szólok én sem.
Sötétedik az esti ég.

Hallgatunk, templomba betérve,
keresztelőt, nászéneket.
És nem nézünk egymás szemébe...
Velünk minden másképp esett.

Aztán a havas temető vonz.
Ülünk. Könnyűl lélegzetünk...
Egy házikót a hóba rajzolsz. -
Abban mindig együtt leszünk.

Nélküled mit sem ér

Nem vagyok jó ember, se rossz
Nem haragszom, s nem vádolok
Nem érzem izét az édes bűnnek
Nem értem, miért vagyok hűtlen....

Minden kívánságom szinte valóra váltják,
Szeretnek, s nem eresztenek....
Némán állok elébe a jövőnek,
Gyertek évek, gyertek...jöjjetek....

De mégis felteszem magamnak
Az egy kérdést, mi bennem marad
Miért érzem ezt a kint, a vágyat
Melynek tárgya nem Ő, TE vagy.

Nem bírok már vidámnak lenni,
többé már nem őszinte a mosoly
nem szívből jön az ölelés, a csók
mert nem tiéd, nem tőled kapom

volt egy napom, tán percem
hogy megfontoljam életem
de gyáva voltam, nem bíztam benned
s tán önmagam hűsége is oda lett

nem jön vissza a pillanat esélye
félő, a vágyad már tovaszállt
itt voltál, éltél bennem
s meghagytad szíved lenyomatát

bíztam abban a csalfa hitben
engem semmi el nem tántorít
eltervezett szép remények
valóra váltják majd álmaim

és most kérdem önmagamtól
könnyekkel küszködve, csendesen
milyen álmok, mely vágyak azok
melyek szertefoszlanak íly hirtelen

új az érzés és új a bánat
ez mind, mi most bennem él
egy vágy hajt percről percre
hozzád bújni, ölelni még

védj meg a holnaptól s a mától
mert harc dúl bennem hevesen
szaggat a kín, fáj az érzés
Szeretlek,.... erről nem tehetek

Mert mi más fájhat ennyire
Mitől szomjazom...
Miért nem jön álom a szememre
S mitől fázom oly nagyon

Miért van az hogy nélküled
Értelmetlen minden
Tegnap még volt egy életem
Ma már romba dőlt, nincsen

Mert nélküled nem élet
Csak a percek múlnak csendben
S míg én néma vagyok s tán vak
Te már nem leszel itten

Sajnos nem tudom a szerzőt/Vik/

Heinrich Heine

A BETEG LOVAG

Egy régi, bús rege cseng-bong
A fülembe szüntelen:
Szerelem öl egy lovagot,
És kedvese hűtelen.

Mint hűtelen, csalfa teremtést -
Meg kell vetnie, kit imád,
Aljasnak kell tartania
Saját szíve indulatát.

Kész volna sorra kihívni
Minden vitézt, így - betegen:
"Ki vádolni meri lánykám" -
Álljon elő, vívni velem!"

Mélységesen hallgatna mind,
Csak egy nem: a saját szíve:
Saját vádló szívére kén'
Lándzsáját fölemelnie.

József Attila:
AMIT SZIVEDBE REJTESZ

Amit szivedbe rejtesz,
szemednek tárd ki azt;
amit szemeddel sejtesz,
sziveddel várd ki azt.

A szerelembe - mondják -
belehal, aki él.
De úgy kell a boldogság,
mint egy falat kenyér.

S aki él, mind-mind gyermek
és anyaölbe vágy.
Ölnek, ha nem ölelnek -
a harctér nászi ágy.

Légy, mint a Nyolcvan Éves,
akit pusztítanak
a növekvők s míg vérez,
nemz millió fiat.

Már nincs benned a régen
talpadba tört tövis.
És most szivedből szépen
kihull halálod is.

Amit szemeddel sejtesz,
kezeddel fogd meg azt.
Akit szivedbe rejtesz,
öld, vagy csókold meg azt!

Ady Endre:
EGY ÓCSKA KONFLISBAN

Királyném, kigyultak a lángok,
Aranyos hintónk, íme, száll,
Ma a nép közé vegyülünk el,
Te a királyné s én a király.
Lásd, ez a fényes kocsitenger
A villámfényes fák alatt
Miérettünk hullámzik, fénylik,
Hogy téged s engem lássanak.
Királyném, bocsásd le a fátylad:
Ma este kegyosztók leszünk.
(Döcög, döcög az ócska konflis
És mi sápadtan reszketünk.)

Királyném, megölnek a vágyak.
Sohse vágyott, mint te meg én,
Földi pár úgy az élet-csúcsra
És sohse volt még íly szegény.
Vágy, élet és sugár a lelkünk
És utunk mégis koldus-út,
Jogunk van minden fényességhez,
Amit az élet adni tud.
Király vagyok és te királyné,
Hát trónunk sohse lesz nekünk?
(Döcög, döcög az ócska konflis
És mi sápadtan reszketünk.)

Reményik Sándor: Isten

Uram, olyan egyforma minden szolgád
És oly egyforma minden templomod,
S olyan mindegy, hogy a toronycsúcsokra
Keresztet tűznek-e vagy csillagot.

Uram, én békén hagylak az imámmal,
De Te se kívánj a szívemtől semmit,
Vagyok kopott kőtábla, jaj sok zápor
Mosta le rólam a Te törvényeid.

Uram, teremtők vagyunk mind a ketten,
Amily igaz, hogy a lelkem Te adtad,
Olyan igaz, hogy én formállak Téged
És nincs Uram, én rajtam más hatalmad.

Mégis Uram, míg ringsz egy fűszál selymén,
Amíg sötétlesz mélyén egy örvénynek,
Amíg csillagbetűkbe írva látlak:
Uram, lesz még találkozásom Véled.