Esti Kornél éneke


Indulj dalom,
bátor dalom,
sápadva nézze röptöd,
aki nyomodba köpköd:
a fájdalom.

Az életen, a szinten,
a fénybe kell kerengni,
légy mint a minden,
te semmi.

Ne mondd te ezt se, azt se,
hamist se és igazt se,
ne mondd, mi fáj tenéked,
ne kérj vigaszt se.
Légy mint a fű-fa, élő,
csoda és megcsodáló,
titkát ki-nem-beszélő,
röpülő, meg-nem-álló.

Légy az, ami a bölcs kéj
fölhámja, a gyümölcshéj
remek ruhája, zöld szín
fán, tengeren a fölszín:
mélységek látszata.

No fuss a kerge széllel,
cikázva, szerteszéjjel,
ki és be, nappal-éjjel,
s mindent, mi villan és van,
érj el.
Tárgyalj bolond szeszéllyel,
komázz halál-veszéllyel,
s kacagd ki azt a buzgót,
kinek a mély kell.

Mit hoz neked a búvár,
ha fölbukik a habból?
Kezében szomorú sár,
ezt hozza néked abból.

Semmit se lát, ha táncol
fényes vizek varázsa,
lenn nyög, botol a lánctól,
kesztyűje, mint a mázsa,
fontoskodó-komoly fagy
dagadt üvegszemébe.
Minden búvárnak oly nagy
a képe.

Jaj, mily sekély a mélység
és mily mély a sekélység
és mily tömör a hígság
és mily komor a vígság.
Tudjuk mi rég, mily könnyű
mit mondanak nehéznek,
és mily nehéz a könnyű,
mit a medvék lenéznek.
Ó szent bohóc-üresség,
szíven a hetyke festék,
hogy a sebet nevessék,
mikor vérző-heges még
ó hős, kit a halál-arc
rémétől elföd egy víg
álarc,
ó jó zene a hörgő
kínokra egy kalandor
csörgő,
mely zsongít, úgy csitít el,
tréfázva mímel,
s a jajra csap a legszebb
rímmel.

A céda életet fesd,
azt, ami vagy te, tettesd,
királyi ösztönöddel
ismersz-e még felettest?
Az únt anyag meredt-rest
súlyát nevetve lökd el,
s a béna, megvetett test
bukásait a szellem
tornáival feledtesd.

Hát légy üres te s könnyű,
könnyű, örökre-játszó,
látó, de messze-látszó,
tarkán lobogva száz szó
selymével, mint a zászló,
vagy szappanbuborék fenn,
szelek között, az égben,
s élj addig, míg a lélek,
szépség, vagy a szeszélyek,
mert - isten engem - én is,
én is csak addig élek.

Menj mély fölé derengni,
burkolva, játszi színben,
légy mint a semmi,
te minden.

/Kosztolányi Dezső/

HALOTTAK NAPJÁN

Halottja van mindannyiunknak,
Hisz percről-percre temetünk,
Vesztett remény mindenik percünk
És gyászmenet az életünk.
Sírhantolunk, gyászolunk mindig,
Temetkező szolgák vagyunk!
-- Dobjuk el a tettető álcát:
Ma gyásznap van, ma sírhatunk!

Annyi nyomor, annyi szenny, vétek
Undorít meg e sárgolyón...
Hulló levélt hányszor feledtet
A megváltó, a gyilkos ón!...
Óh, hányszor kell a sírra néznünk,
Hogy vigasztaljuk önmagunk --
-- Dobjuk el a tettető álcát:
Ma ünnep van, ma sírhatunk!...

/Ady Endre/

ÁPRILY LAJOS

OKTÓBERI SÉTA


Ez itt a hervadás tündér-világa.
Akartál látni szép halált velem?
A Bükkös-erdő bús elégiája
szép, mint a halál és a szerelem.


Fától fához remegve száll a sóhaj,
közöttük láthatatlan kéz kaszál.
Az ágakról a fölrebbent rigóraj
tengődni még a holt irtásba száll.

Lombját a gally, nézd, mily kimélve ejti,
holnap szél indul, döntő támadás,
holnaputánra minden elfelejti,
milyen volt itt a végső lázadás.

Mint gyertya-csonkok roppant ravatalnál,
tönkök merednek dúltan szerteszét,
s a nyár, ez a kilobbant forradalmár,
vérpadra hajtja szőke, szép fejét.

A partot fűzek testőrsége óvja,
a tollforgójuk ritkítottan ing.
Halkan himbál a horgom úsztatója,
nagyot csobbant a játékos balint.

Fény-pászma hull most messze, holt mezőig,
s a víz egy percre hullámos határ:
innen mosolygó partja tükröződik,
itt egy utolsót lobban még a nyár.

De túl, gyepén a ritkuló bereknek
ijedt lombok rebbennek szerteszét,
a szél felettük pókszálat lebegtet,
ezüst pókszálat és ezüst zenét.

Az ősz hárfás tündére jár a réten,
az ő húrjáról szól a halk zene.
Most át fog jönni: árnyékát sötéten
pallónak átveti a jegenye.

KÁNYÁDI SÁNDOR: VALAMI KÉSZÜL


Elszállt a fecske,
üres a fészke,
de mintha most is
itt ficserészne,
úgy kél a nap, és
úgy jön az este,
mintha még nálunk
volna a fecske.
Még egyelőre
minden a régi,
bár a szúnyog már
bőrét nem félti,
és a szellő is
be-beáll szélnek,
fákon a lombok
remegnek, félnek.
Valami titkon,
valami készül:
itt-ott a dombon
már egy-egy csősz ül:

Nézd csak a tájat,
de szépen őszül.

Márai Sándor: Mennyből az angyal

MENNYBŐL AZ ANGYAL - MENJ SIETVE
Az üszkös, fagyos Budapestre.
Oda, ahol az orosz tankok
Között hallgatnak a harangok.
Ahol nem csillog a karácsony.
Nincsen aranydió a fákon,
Nincs más, csak fagy, didergés, éhség.
Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék.
Szólj hangosan az éjszakából:
Angyal, vigyél hírt a csodáról.

Csattogtasd szaporán a szárnyad,
Repülj, suhogj, mert nagyon várnak.
Ne beszélj nekik a világról,
Ahol most gyertyafény világol,
Meleg házakban terül asztal,
A pap ékes szóval vigasztal,
Selyempapír zizeg, ajándék,
Bölcs szó fontolgat, okos szándék.
Csillagszóró villog a fákról:
Angyal, te beszélj a csodáról.

Mondd el, mert ez világ csodája:
Egy szegény nép karácsonyfája
A Csendes Éjben égni kezdett -
És sokan vetnek most keresztet.
Földrészek népe nézi, nézi,
Egyik érti, másik nem érti.
Fejük csóválják, sok ez, soknak.
Imádkoznak vagy iszonyodnak,
Mert más lóg a fán, nem cukorkák:
Népek Krisztusa, Magyarország.

És elmegy sok ember előtte:
A Katona, ki szíven döfte,
A Farizeus, ki eladta,
Aki háromszor megtagadta.
Vele mártott kezet a tálba,
Harminc ezüstpénzért kínálta
S amíg gyalázta, verte, szidta:
Testét ette és vérét itta -
Most áll és bámul a sok ember,
De szólni Hozzá senki nem mer.

Mert Ő sem szól már, nem is vádol,
Néz, mint Krisztus a keresztfáról.
Különös ez a karácsonyfa,
Ördög hozta, vagy Angyal hozta -
Kik köntösére kockát vetnek,
Nem tudják, mit is cselekesznek,
Csak orrontják, nyínak, gyanítják
Ennek az éjszakának a titkát,
Mert ez nagyon furcsa karácsony:
A magyar nép lóg most a fákon.

És a világ beszél csodáról,
Papok papolnak bátorságról.
Az államférfi parentálja,
Megáldja a szentséges pápa.
És minden rendű népek, rendek
Kérdik, hogy ez mivégre kellett.
Mért nem pusztult ki, ahogy kérték?
Mért nem várta csendben a végét?
Miért, hogy meghasadt az égbolt,
Mert egy nép azt mondta: ,,Elég volt.'

Nem érti ezt az a sok ember,
Mi áradt itt meg, mint a tenger?
Miért remegtek világrendek?
Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.
De most sokan kérdik: mi történt?
Ki tett itt csontból, húsból törvényt?
És kérdik, egyre többen kérdik,
Hebegve, mert végképp nem értik -
Ők, akik örökségbe kapták -:
Ilyen nagy dolog a Szabadság?

Angyal, vidd meg a hírt az égből,
Mindig új élet lesz a vérből.
Találkoztak ők már néhányszor
- A költő, a szamár, s a pásztor -
Az alomban, a jászol mellett,
Ha az Élet elevent ellett,
A Csodát most is ők vigyázzák,
Leheletükkel állnak strázsát,
Mert Csillag ég, hasad a hajnal,
Mondd meg nekik, -
mennyből az angyal


New York, 1956.

József Attila: Amit szívedbe rejtesz


Amit szívedbe rejtesz,
szemednek tárd ki azt;
amit szemeddel sejtesz,
szíveddel várd ki azt.

A szerelembe -- mondják --
belehal, aki él.
De úgy kell a boldogság,
mint egy falat kenyér.

S aki él, mind-mind gyermek
és anyaölbe vágy.
Ölnek, ha nem ölelnek --
a harctér nászi ágy.

Légy, mint a Nyolcvan Éves,
akit pusztítanak
a növekvők s míg vérez,
nemz millió fiat.

Már nincs benned a régen
talpadba tört tövis.
És most szívedből szépen
kihull halálod is.

Amit szemeddel sejtesz,
kezeddel fogd meg azt.
Akit szívedbe rejtesz,
öld, vagy csókold meg azt!

PÁRISBAN JÁRT AZ ŐSZ


Párisba tegnap beszökött az Ősz.
Szent Mihály útján suhant nesztelen,
Kánikulában, halk lombok alatt
S találkozott velem.

Ballagtam éppen a Szajna felé
S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:
Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,
Arról, hogy meghalok.

Elért az Ősz és súgott valamit,
Szent Mihály útja beleremegett,
Züm, züm: röpködtek végig az uton
Tréfás falevelek.

Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé
S Párisból az Ősz kacagva szaladt.
Itt járt, s hogy itt járt, én tudom csupán
Nyögő lombok alatt.

/Ady Endre/

Váci Mihály: Még nem elég

Nem elég megborzongni,
De lelkesedni kell!
Nem elég fellobogni,
De mindig égni kell!
És nem elég csak égni:
Fagyot is bírni kell,
Ki acél akar lenni,
Suhogni élivel.

Nem elég álmodozni!
Egy nagy-nagy álom kell!
Nem elég megérezni,
de felismerni kell,
Nem elég sejteni,
hogy milyen kor jön el,
Jövőnket – tudni kell!

Nem elég a célt látni,
járható útja kell!
Nem elég útra lelni,
az úton menni kell!
Egyedül is! – Elsőnek,
elől indulni el!
Nem elég elindulni,
de mást is hívni kell!
S csak az hívjon magával,
aki vezetni mer.

Nem elég a jóra vágyni,
a jót akarni kell!
És nem elég akarni,
De tenni, tenni kell:
A jószándék kevés!
Több kell – az értelem!
Mit ér a hűvös ész?!
Több kell – az érzelem!
Ám nem csak holmi érzés,
de seb és szenvedély
keresni, hogy miért élj,
szeress, szenvedj, remélj!

Nem elég – a Világért!
Több kell – a nemzetért!
Nem elég – a Hazáért!
Több kell most – a népedért!
Nem elég – Igazságért!
Küzdj azok igazáért,
kiké a szabadság rég,
csak nem látják még,
hogy nem elég!
Még nem elég!

Wass Albert: Rózsaszírmok

Leszállt az alkony s egy lenge szellő
Tündér rózsát hintett az égre,
Fülembe suttogott egy bús mesét,
S tova libbent a messzeségbe...
Egyszer, régen, mikor még volt öröm,
Egy tündér élt nyíló rózsák között,
Alatta vígan csillogott a tó
S a zord szikla bíborba öltözött...
Ha jött az est, ott dalolt a szellő,
A bércen harsogott a vadpatak,
S a szellő halk suttogása mellett
Táncolt a köd, s ezüst hold sugarak...
Hanem egyszer, zúgó fergetegben
A Szélkirály orkán csapatja jött,
És elragadva a tündérleányt
Eltűnt a sötét fellegek mögött...
Azóta mindig, mikor jön az est,
S bíborban úsznak a hegyoldalak,
A szellő halkan az égre szórja
A fonnyadt tündér-rózsa szirmokat...
Én is olyan bús szellő vagyok,
Verseim picinyke rózsaszirmok,
Mi őket most, hogy alkonyom leszállt,
Haloványkék végtelenbe szórok...

Tánc

Lüktető lágy dallam,
Halk zeneszó.
Hangja füledbe mászik,
Mily ringató.

Egy dob, egy cin, s hegedű,
Arcodra kiül a derű.
Mozdul a derék, s vele a kéz,
Szemed partner után néz.

Keresed, ki kedves neked,
S táncba vezeted.
Lágyan kezeddel át karolod,
Lelkedet reá hangolod.

Egyszerre léptek a zene szól,
Testetek szinte összeforr.
Szemébe nézel és ő vissza rád,
Reád bízza hát magát.

Táncotok könnyed, meg nem áll,
Maga a románc.
Mert a szavak nélküli vallomás
Maga a tánc.

/Borni74/

Vihar

Még süt a nap, a szellő még lengedez,
De már érzed ennek hamar vége lesz.
Nő meleg, a levegő párával teli,
De tested már a lehűlést észleli.

Hallásod kitisztul, érzéked tompa,
Eláll a szél, s csend is lesz nyomba.
A csend, mely feszültséggel teli,
A változást, a rosszat hirdeti.

És máris az égen a felhők gyűlnek,
A látóhatáron összetömörülnek.
A feszültség nő, csak nő egyre,
S te csak nézel a sötét fellegekre.

Várod a pillanatot mely már oly közel,
De mégis mintha sosem jönne el.
Még egy pillanat, és a csend robban,
A levegő nekiiramodik azon nyomban.

És fúj, tombol, a fák lombjait tépi,
S őt a fellegek hada büszkén kíséri.
Villám lobban, s hangja dörren,
A kövön esőcsepp széjjelfröccsen.

S követi őt tengernyi másik,
Fa, rét, ember mind-mind elázik.
De ezzel még nincs ám vége,
A hideg víznek a széltől lesz éle.

A szél levelet sodor, cserepet tép,
A csendes utcán szomorú a kép.
Koszos víz törmeléket hordoz,
Majd leteszi eléd, elázott lábadhoz.

A vihar a végén messze elvonul,
Merre megy, tör, zúz megállíthatatlanul.
A szél elül, a nap is újra kisüt,
De a rombolás nyomai ott vannak mindenütt.

/Borni74/

Tiszavirág


Egy forró nyári szellő átsuhan a réten,
Pont ott ahol Én a folyó partot nézem,
A vízen a napfény meg-meg csillan,
S felette az idei kérész ide-oda illan.

Hajtja, űzi sorsát, mely nem nyúlik messze,
Röpke életében csak, hogy párját megszerezze.
Vízben él, és nő fel a kicsiny kis lárva,
Majd a partra kúszik, hol kinő csodálatos szárnya.

Ágról ágra szökken, suhan a széllel,
Boldogan repül sok testvérével,
Szinte forrni látszik a víznek tükre,
Ahogy rátalálnak egy-egy szerelmükre.

Násztáncukat is szárnyalva teszik,
Az emberi szem csak meredezik,
De estére már sajna mind a vízen úszik,
Az élettől lassan elbúcsúzik.

Ilyen hát szegény kérész élete,
Szerelemmel teli, mégis picinyke.
Reggel még tini, de éjjel már halott,
A vízben mégis sok utódot hagyott.

/Borni74/

Álomvilág!

Egy világ, mely otthont teremt,
Hol csak Te tudod mi mit jelent,
Neked ott minden sikerül,
Még az is mi az életben elkerül.
Világ, melyet Te teremtesz magad,
S eldöntheted ki jöhet, s ki az ki kinn marad.

A létet itt magad írod, s rendezed,
Akiket szeretsz, mind ott lehetnek veled.
Teremtesz fát, virágot, s réteket,
Házat, utat, s boldog életet.
Hol megoldod, mit máshol nem lehet,
Mert itt szabadon szárnyal a képzelet.

Itt nincs szabály mely utadba áll,
Mindent szabad, mit lelked kitalál.
A rosszból a végén jót faragsz,
S vágyod, hogy végleg itt maradsz.
Mert jó lenne, ha ez lenne a való,
És a túl oldal mind, ami hátra hagyható.

De jön a hajnal, a fény, az ébredés,
Jön az ébrenlét, és a nappali szenvedés.
Hol szabályok kötnek, s mindig van hiány,
Mert nem érheted el, mit szíved annyira kíván.
S mikor felébredsz, látsz egy más életet,
Mi álmodban történt azt részben elfeleded.

/ Borni74/

Tenger mélyén

Tenger mélyén élt egy lány,
csendben volt Ő és némán.
Mikor tudott segített,
de nem hallották hangját.
Felúszott a felszínre
hullámzott a habokon,
míg egy sodrás elvitte,
száraz partra vetette.

Tenger mélyén érzelem,
parton pedig félelem.
Mindkettőt megélte
ezért fájt az élete.
Ha csendben volt és némán,
nem hallották meg szavát,
Ha beszélt, nem értették
szavának mondandóját.

Tenger mélyén élő lány
nem adta fel önmagát.
Tudja azt, most mit érez,
nem bánja, ha nem értik,
nem adja fel könnyedén
céllal teli életét.
Bölcsen hallgat és némán
várja míg megkérdezik.

/Szakályné Nagy Irén/

John Suckling

Szerelemben a szerelem

Ámor, fehérré s vörössé ne tedd
a gyönyöreimet
és hölgyemnek ne adj
fekete szemeket, ritka bájakat.
Csak őrültséget adj, mely összehord
sok szerelmet nekem.
Igazi sport
szerelemben a szerelem.

Amit szépségnek érzünk, semmi más,
csak puszta ámítás.
És ha most szeretek
ilyen fürtöket, olyan szemeket holnapra
jöhet újabb keverék.
A szerelem lehet
Fekete, kék,
mi adja szépségét? a képzelet.

Étvágyunk adja meg, nem ételünk,
a kéjes ízt nekünk.
Bármely fogás lehet
Olykor a fácánnál is ízesebb.
Magunkban minden a mi fonalunk,
egekig, poklokig
azon jutunk,
mindegy milyen kéz gombolyít.

Mándy Gábor: Nem-szerelmes vers

Nem vagy szerelmes belém,
és én sem vagyok az.
Köszönöm, hogy leülsz mellém,
és hogy meghallgatsz.
Köszönöm, hogy beszélsz hozzám,
köszönöm a mosolyod.
Köszönöm, hogy időt szánsz rám.
Élvezem a pillanatot.
Együtt nem vagyunk magányosak,
minden rendben lesz már.
Mi leszünk a legboldogabb
nem-szerelmes pár.

Háború

Szégyentelen Hazug „Nagy”Emberek
Kik Háborúról, Életekről döntenek
Helyettem viszik, vására bőrömet
Mert Nekik kicsi ezen Gyönyörű tájék
Kik Mohók, Galád Gyáva Férgek…
Kik csak a héttérből ítélnek

Helyettük Életeket Én tiporjak el?
Én nézzek Galád módjára szembe azzal…
Ki Hazájáért harcol, tűzzel, vassal
Kinek gyermeke, gyermekemmel játszhatna
Ontsam vérét annak, ki különb, mint ezen Férgek
Csak azért mert másnak kell a földed

Nem, nem Én ezt nem teszem!
Inkább feláldozom Életem!
De ha Én nem teszem, majd jön valaki…
Ki helyettem megteszi, megteszi azt…
Mi a Világ pusztulását, romlását hozza el!
Inkább fogjak fegyvert és mentsem a menthetőt?

Mentsem meg a Világot saját fajtámtól?
A korhadt fában lakó Férgektől
Kik úgy pusztítják az elgyengült fatörzsét
Mint ezen Galádok a Haza jövőjét
Minden sors az Én kezembe kerüljön?
Én ítélkezzek, ki éljen, ki haljon?

És ha egy napon azt veszem észre…
Olyan vagyok, mint ezen Galádok népe
Elvakít és megőrjít, ezen nagyhatalom része
És majd nem tudok ki a Jó és ki a Férge
Kérlek titeket „Nagy” Emberek térjetek észhez!
Ne ontsuk a vért, inkább szánjuk meg a Népet!
/Kovács Péter/

Garai Gábor: Bizalom
S ha százszor is becsapnak és ezerszer
csalódom abban, kinek szívemet,
mint álmából a rózsát, kitakartam,
s ha épp az árul el, kit életemmel
fedeztem én,
s ha tulajdon fiam
tagad meg,
s ha nem harminc ezüstért,
de egy rongy garasért adnak el engem
barátaim,
s ha megcsal a reménység,
s ha kudarcaim térdre kényszerítenek
és elátkozom már, hogy megszülettem,
s ha csak a bosszút hízlalja a hála
híveimben,
s ha rágalom kerít be,-
akkor se mondom,hogy nem érdemes!
Akkor se mondom, hogy nem érdemes
hinni az emberben, akkor se mondom,
hogy megélek magam is, néptelen magányban, mert irgalmatlan az
élet.-
De csöndes szóval eltűnődve mondom:
bizalmam sarkig kitárt kapu,
nem verhet rá lakatot a gyanú;
ki-bejár rajta bárki szabadon.
Egy besurrant csaló tiszteletére
nem állítok őrséget tíz igaznak!
Kit tegnap itt gyöngeség bemocskolt,
megtisztálkodva ma betérhet újból;
ki kétélű késsel jött ide ma,
köszönthet holnap tiszta öleléssel!
Nem, nem a langy irgalmat hirdetem.
Nem hirdetek bocsánatot a rossznak,
kegyelmet a hazugnak,
nem tudok
mentséget a könnyes képmutatásra,
s az öngyilkos szenvelgést gyűlölöm,
akár a nyers önzés orvtámadását.
De hirdetem, hogy bűneink mulandók!
Mint a mammut és az ősgyík, a múltba
porlad a gyűlölet és a gyanakvás;
dühünk lehűl,
csak szerelmünk örök.
S halandó gyarlóságai között
csupán maga az ember halhatatlan.
Kérlelhetetlen gyötrelmei ellen
irgalmas vára bizalomból épül;
s az önmagával vívott küzdelemben
csak jósága szolgálhat menedékül.

KÉRDEZD: SZERETLEK-E


Kérdezd: szeretlek-e? s megmondom én, hogy
Szeretlek, mert ezt mondhatom;
De oh ne kérdezd: mennyire szeretlek?
Mert én azt magam sem tudom!
Azt tudni csak, hogy mély a tengerszem,
De milyen mély? nem tudja senki sem.

Mondhatnék esküt, hosszu és nagy esküt,
Az ég felé tartván kezem,
Hogy szívem minden dobbanása érted
És egyedűl érted leszen,
Hogy öröklámpa benne a hüség,
Mely még ott lenn a föld alatt is ég.

S mondhatnék átkot, hosszu és nagy átkot,
Mely, mint a villám, érjen el,
S égesse, tépje lelkemet legmélyebb
Pokolba mártott körmivel,
Ha elfeledlek téged, kedvesem,
Sőt ha rólad csak megfeledkezem.

Nem mondok esküt és átkot. Jaj annak,
Jaj, akit ez tart vissza csak.
Én eskü s átok nélkül is örökre
Lelkem lelkében tartalak,
Ott fogsz te állni magas-fényesen,
Mint a tejút a legmagasb egen.

S örök hűségem, oh ez a hüség is
Még a te érdemed csupán;
Hogy szerethetne mást többé, akit te
Megszeretél, dicső leány?
Ki egyszer már a mennybe szállt vala,
Nem látja azt a föld többé soha!

/Petőfi Sándor/

Jevgenyij Jevtusenkó
Bűvölő

Tavaszi éjszakán gondolj reám
és nyári éjszakán gondolj reám.
És őszi éjszakán gondolj reám
és téli éjszakán gondolj reám.

Ha lennék tőled oly távol talán,
mint ha más ország volna a hazám,
ágyad hűs lepedőjén, vánkosán,
hanyattfeküdve, mintha óceán
habja himbálna lágyan és puhán,
add át magad ott is nekem csupán.

Nappal ne is gondolj rám, úgy becsülj.
Nappal minden fonákjára kerül;
imádjanak, lengjen tömjén körül,
gondolj nappal - búdul vagy élvedül -
elméd mire gondolni kényszerül;
de éjszaka rám gondolj egyedül.