Háború

Szégyentelen Hazug „Nagy”Emberek
Kik Háborúról, Életekről döntenek
Helyettem viszik, vására bőrömet
Mert Nekik kicsi ezen Gyönyörű tájék
Kik Mohók, Galád Gyáva Férgek…
Kik csak a héttérből ítélnek

Helyettük Életeket Én tiporjak el?
Én nézzek Galád módjára szembe azzal…
Ki Hazájáért harcol, tűzzel, vassal
Kinek gyermeke, gyermekemmel játszhatna
Ontsam vérét annak, ki különb, mint ezen Férgek
Csak azért mert másnak kell a földed

Nem, nem Én ezt nem teszem!
Inkább feláldozom Életem!
De ha Én nem teszem, majd jön valaki…
Ki helyettem megteszi, megteszi azt…
Mi a Világ pusztulását, romlását hozza el!
Inkább fogjak fegyvert és mentsem a menthetőt?

Mentsem meg a Világot saját fajtámtól?
A korhadt fában lakó Férgektől
Kik úgy pusztítják az elgyengült fatörzsét
Mint ezen Galádok a Haza jövőjét
Minden sors az Én kezembe kerüljön?
Én ítélkezzek, ki éljen, ki haljon?

És ha egy napon azt veszem észre…
Olyan vagyok, mint ezen Galádok népe
Elvakít és megőrjít, ezen nagyhatalom része
És majd nem tudok ki a Jó és ki a Férge
Kérlek titeket „Nagy” Emberek térjetek észhez!
Ne ontsuk a vért, inkább szánjuk meg a Népet!
/Kovács Péter/

Garai Gábor: Bizalom
S ha százszor is becsapnak és ezerszer
csalódom abban, kinek szívemet,
mint álmából a rózsát, kitakartam,
s ha épp az árul el, kit életemmel
fedeztem én,
s ha tulajdon fiam
tagad meg,
s ha nem harminc ezüstért,
de egy rongy garasért adnak el engem
barátaim,
s ha megcsal a reménység,
s ha kudarcaim térdre kényszerítenek
és elátkozom már, hogy megszülettem,
s ha csak a bosszút hízlalja a hála
híveimben,
s ha rágalom kerít be,-
akkor se mondom,hogy nem érdemes!
Akkor se mondom, hogy nem érdemes
hinni az emberben, akkor se mondom,
hogy megélek magam is, néptelen magányban, mert irgalmatlan az
élet.-
De csöndes szóval eltűnődve mondom:
bizalmam sarkig kitárt kapu,
nem verhet rá lakatot a gyanú;
ki-bejár rajta bárki szabadon.
Egy besurrant csaló tiszteletére
nem állítok őrséget tíz igaznak!
Kit tegnap itt gyöngeség bemocskolt,
megtisztálkodva ma betérhet újból;
ki kétélű késsel jött ide ma,
köszönthet holnap tiszta öleléssel!
Nem, nem a langy irgalmat hirdetem.
Nem hirdetek bocsánatot a rossznak,
kegyelmet a hazugnak,
nem tudok
mentséget a könnyes képmutatásra,
s az öngyilkos szenvelgést gyűlölöm,
akár a nyers önzés orvtámadását.
De hirdetem, hogy bűneink mulandók!
Mint a mammut és az ősgyík, a múltba
porlad a gyűlölet és a gyanakvás;
dühünk lehűl,
csak szerelmünk örök.
S halandó gyarlóságai között
csupán maga az ember halhatatlan.
Kérlelhetetlen gyötrelmei ellen
irgalmas vára bizalomból épül;
s az önmagával vívott küzdelemben
csak jósága szolgálhat menedékül.

KÉRDEZD: SZERETLEK-E


Kérdezd: szeretlek-e? s megmondom én, hogy
Szeretlek, mert ezt mondhatom;
De oh ne kérdezd: mennyire szeretlek?
Mert én azt magam sem tudom!
Azt tudni csak, hogy mély a tengerszem,
De milyen mély? nem tudja senki sem.

Mondhatnék esküt, hosszu és nagy esküt,
Az ég felé tartván kezem,
Hogy szívem minden dobbanása érted
És egyedűl érted leszen,
Hogy öröklámpa benne a hüség,
Mely még ott lenn a föld alatt is ég.

S mondhatnék átkot, hosszu és nagy átkot,
Mely, mint a villám, érjen el,
S égesse, tépje lelkemet legmélyebb
Pokolba mártott körmivel,
Ha elfeledlek téged, kedvesem,
Sőt ha rólad csak megfeledkezem.

Nem mondok esküt és átkot. Jaj annak,
Jaj, akit ez tart vissza csak.
Én eskü s átok nélkül is örökre
Lelkem lelkében tartalak,
Ott fogsz te állni magas-fényesen,
Mint a tejút a legmagasb egen.

S örök hűségem, oh ez a hüség is
Még a te érdemed csupán;
Hogy szerethetne mást többé, akit te
Megszeretél, dicső leány?
Ki egyszer már a mennybe szállt vala,
Nem látja azt a föld többé soha!

/Petőfi Sándor/

Jevgenyij Jevtusenkó
Bűvölő

Tavaszi éjszakán gondolj reám
és nyári éjszakán gondolj reám.
És őszi éjszakán gondolj reám
és téli éjszakán gondolj reám.

Ha lennék tőled oly távol talán,
mint ha más ország volna a hazám,
ágyad hűs lepedőjén, vánkosán,
hanyattfeküdve, mintha óceán
habja himbálna lágyan és puhán,
add át magad ott is nekem csupán.

Nappal ne is gondolj rám, úgy becsülj.
Nappal minden fonákjára kerül;
imádjanak, lengjen tömjén körül,
gondolj nappal - búdul vagy élvedül -
elméd mire gondolni kényszerül;
de éjszaka rám gondolj egyedül.

Őrizem a szemed

Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.

Világok pusztulásán
Ősi vad, kit rettenet
Űz, érkeztem meg hozzád
S várok riadtan veled.

Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.

Nem tudom, miért, meddig
Maradok meg még neked,
De a kezedet fogom
S őrizem a szemedet.

/Ady Endre/

Ez nagyon jó! ..el lett találva az érzések hullámzása, intenzitása.. fantaszttikus
Amúgy a kédésre a válaszom igen.. éreztem.

Bocsánat az offért, de ezt kellett írnom. (Ez egy válasz X üzenetére (2010. 08. 25. szerda 21:26), amit ide kattintva olvashatsz)

érezted már?


érezted már a Vágyat?!
ami széttép
ami megőrjít
amit elhazudni nem lehet
eltemetni hiába
mert Ő zár magába
nem hal meg végleg soha
feltámad újra és újra
erősebb lesz mint valaha
lassan emészti el a perceid
magába olvasztja minden éber pillanatod
csak azt gondolhatod amit Ő diktál
azt a maradék csöppnyi józanságodat
megöli hamar
álmaidat uralja
réges-rég elvette minden szabad perced
nincs erőd és nincs merszed
hogy szembe szegülj
hogy ellenállj
sodor tovább és tovább
ismeretlen utakon
túl ráción és túl a minden napokon
ünneppé tesz minden vétkes pillanatot
és hiába tagadod
élvezed a bizonytalant
a gyötrődést
a fájdalmakat
félsz talán
de reszketve sírsz érte
menekülnél
bújnál saját lelked mélyére
rejtőznél a legszebb érzések mögé
de hasztalan
belőled nyeri az erőt
benned lakik
Te táplálod
ez a vágy Te vagy magad
elrejtenéd
elfelednéd
de hiába
csak hív
csak vonz
állati ösztönnek gondolod
de felette áll mégis az éteri tisztaságnak
milyen bűne is lehetne
az emberi vágynak
a boldogság-akarásnak
hazudhatnak az eszmék
az elvek
a fenkölt szólamok
de a Vágy nem vezet félre
ha megvalósulni hagyod
mutatja mi kell Neked igazán
mire vágyik a test és a lélek
ne mond hát: Félek!
és ne menekülj
nem a Vágy öl meg
hanem a hazugság
ami tagadja
hogy minden vágyadnak
a tiszta őszinte hit
és a szeretet az "anyja"
hogy minden emberi amit érzünk
és boldogtalanná csak a szokások
a lehet
a nem lehet
tehet
ha igazodunk elvárások szenvtelen rengetegéhez
a szabályokhoz
a vélt vagy valós elvárásokhoz
amik lassan megölnek
élve eltemetnek
legalább adj esélyt
önmagad rejtett kincseinek
legalább egy kicsit éld meg
a Vágyadat
azután jöhet az áldozat
jöhetnek újra a lehetek
a szabadok
és a nem lehetek
és a tudat
hogy: Rab vagyok!
de legalább egyszer élj
úgy ahogy élni teremtett
az alkotó szenvedély

Váci Mihály: Százezer út

Én mindig másként gondolom,
amit elém kínál a lét.
Ha rádnézek is - álmodom
egy velünk történő mesét.
Ha azt mondanám: - Jó, igen.
Ne vedd komolyan, el ne hidd:
- másodpercenként a szívem
igent biccent és nemet int.

Mert én magam is szüntelen
más vagyok, mint aki vagyok,
- sem az, akinek képzelem
sem az, ami én akarok
maradni, lenni: egyre más,
és mire elfognám, megint
új arc, szédület, kusza láz,
arcom rám soha nem tekint.
Bármely tükörben nézzem is:
- Megvagy! Idenézz! - sír, nevet,
de már is más, ahogy a víz
ragyogtat minden új eget.

Míg alszom tán ébren vagyok,
s ébren meg mélyen álmodom.
Hiszed - ölelsz, mint hű rabod,
s szíved tán épp elárulom,
és ha ellened vétkezem,
akkor hű sírásom keres,
s míg téged simít két kezem,
talán haragtól kék eres.

Mikor hozzád szegez a kín,
talán máshol feltámadok,
s ha hívnak csavargásaim,
mindig feléd vándorolok.
Rádnézek: - s hol vagy, nem tudom.
S bármit nézzek, az mind te vagy.
Elhagylak százezer uton,
hogy megleljem kapuidat.

És mindig másra vágyom,
mint amit szívből akarok.
Szomorún érzem fájón,
azt, ha boldog vagyok,
mikor a legforróbban élek,
legjobban gyilkolom magam,
s a legéltetőbb szenvedélyek
átölelnek halálosan.
Mert nincs határa semminek,
a van, nincs fojtva ölelik
egymást; ha dobban a szíved,
mindig meg is hal egy kicsit.

A van, a nincs két végű hinta,
és lengő hinta minden itt:
- ez mélybe dönt, szállni tanítva,
az zuhantat, míg felröpít.
Ha öröm hív - már vár a kín,
- a hinta egyre fel le száll,
ha égben vagy, lenn pokol int,
s ha mélyben - fentről fénysugár.

Ne kérj válaszokat, szívem.
Az igazságból is csak azt
tudom csupán, hogy elhiszem,
de nem azt tudom, hogy igaz.
Már másképp hiszem a világot
s régóta másképpen tudom.
De nem igaz, jó egy se - látod,
hát hagyd - majd újra álmodom.

most a vágy


most a vágy vezet
most ne fogd le a kezemet
követelve érintelek
nem lágyan hanem vadul
most a lelkem "akarni" tanul

Heinrich Heine - Bánat

Tudod mi a bánat?
Várni valakit ki nem jön el többé.
Eljönni onnan, hol boldog voltál,
S otthagyni szívedet örökké!

Szeretni valakit, ki nem szeret téged,
Könnyeket tagadni, mik szemedben égnek.
Kergetni egy álmot,soha el nem érni,
Csalódott szívvel mindig csak remélni!

Megalázva írni egy könyörgő levelet,
Szívdobogva várni, s nem jön rá felelet.
Szavakat idézni, mik lelekedre hulltak,
Rózsákat őrizni, mik elfakultak.

Hideg búcsúzásnál egy csókot koldulni,
Mással látni meg őt és utána fordulni.
Kacagni hamis lemondással,
Hazamenni,sírni könnyes zokogással.

Otthon átkönnyezni hosszú éjszakákat,
S imádkozni,
Hogy sose tudja meg
Mi is az a bánat.

A szív gyorsan elárulja önnmagát,
De mást lát a két szemem,
Messze túl a könnyeken,
Hogy még mindig te vagy a mindenem.

Ha az kérdezné tőlem most valaki,
Mondjam meg mit jelentesz nekem?
Tán büszkeségből azt felelném,
Semmit, csak múló szerelem.

Elmegyünk majd egymás mellett,
S a két szemed rám nevet.
Kacagva köszöntelek én is,
De hangom kissé megremeg.

Mosolygok az utcasarokig.
Aztán, hogy elfordulok,
Fáradt szememhez nyúlok,
S egy könnycseppet elmorzsolok.

A válás mindig nehéz,
De rosszul itélsz,
Nem bántam meg
Bárhogy is volt, nem bántam meg.

Szívemben mindig lesz egy hely emlékednek.
Elfelejtem azt, hogy rossz vége lett
És csak az maradsz,
Ki engem boldoggá tett.

Elmentél tőlem kedves,
S én hagytam, hogy menj csak el.
Hiába lett volna minden,
Ki menni akar, engedni kell.

Mosolygott hozzá az arcom,
De mögé, már senki sem néz.
Játszani a közönyös embert,
Most látom csak míly nehéz.

Ha azt kérdezné most tőlem valaki
Mondjam meg, mit jelentesz nekem?!
Egy pillanatra zavarba jönnék,
S nem tudnék szólni hirtelen!

S nagysokára mondanám halkan
Semmiség, csupán az életem.
S nem venné észre rajtam senki sem,
Hogy könnyes lett a szemem!

Láng

Eldobtam egy gyufát, s legott
Hetyke lobogásba fogott,
Lábhegyre állt a kis nyulánk,
Hegyes sipkájú sárga láng,
Vígat nyújtózott, furcsa törpe,
Izgett-mozgott, előre, körbe,
Lengett, táncolt, a zöldbe mart,
Nyilván pompás tűzvészt akart,
Piros csodát, izzó leget,
Égő erdőt, kigyúlt eget;
De gőggel álltak fenn a fák,
És mosolygott minden virág,
Nem rezzent senki fel a vészre,
A száraz fű se vette észre,
S a lázas törpe láng lehűlt,
Elfáradt, és a földre ült,
Lobbant még egy-kettőt szegény,
S meghalt a moha szőnyegén.
Nem látta senki más, csak én.
Tóth Árpád

Élet

Reggel mikor felébredek
Életem előveszem
Megnézem, hogy foltos-e már
Van-e rajta hiba Ma már

Kimentem Én az utcára
Sok embernek bánatára
Mindegyikkel ott az élet
Vele mégsem úgy ítélnek

Tovább menvén ott egy Koldus
Kalapjába Pénzt gyűjt, szorgos
Szólni nem bír olyan gyenge
Életét már elengedte

Ott a sarkon áll egy Kislány
Minden bája kitárul Rám
Ő is csak a pénzt halásza
Életét már elbaltázta

Felértem Én már a dombra
Felértem a Rózsadombra
Körül nézve, itt van élet!
Összeloptak minden szépet

Van itt minden, Kocsi, Villa
Szédelgőek Kis kunyhója
Nincsen Koldus, nincsen Kislány
Látom Én már mi vár itt Rám

Visszafelé Én is látom
Cudar világ, cudar álom
Csüggedni Én mégsem fogok
Segítek, Én ahol tudok


Lopok Én is! Hát, ha jobb lesz
Adok Én a koldusoknak
Kislány báját eltakarom
Rózsadombot megtagadom

Este mikor lefekszem
Életemet leteszem
Hagy aludjon Ő is kicsit
Holnap újra megmérkőzik

/Kovács Péter/

Büszke Magyar!


Büszke vagyok, mert Magyar vagyok!
Magyar vagyok, hát Büszke vagyok!

Büszke vagyok a Nemzetre!
A Nemzetre, mely bennem él!

Büszke vagyok a Hazámra!
Vele együtt minden tájára!

Büszke vagyok a Folyókra!
Mind Hazámat táplálta!

Büszke vagyok az Ősökre!
Kik gyökeret vertek a Katlanba!

Büszke vagyok Istvánra!
Helyettem a csatát megvívta!

Büszke vagyok Mátyásra!
Ki Keresztemet megóvta!

Büszke vagyok, a Világban!
Elmondhatom, a Hazám van!

Büszke vagyok Magamra!
Itt élhetek a Javakban!

Büszke vagyok, mert nincs szégyen!
Magyarnak lenni nem szégyen!

Mégis Félek, Félek! Nagyon Félek!
Büszke leszek a Jövőre?

Büszke vagyok, mert Magyar vagyok!
Magyar vagyok, hát Büszke vagyok!

/Kovács Péter/

ahogy...


ahogy hátra hajolt...
azok az ívek
emlékszem
most is érzem
hogy siklott tenyerem a bőrén
a kezemben tartottam
bár nem teljesen pőrén
de a lelke meztelen volt
vétkeit rég levetette
és nem vett fel álszent mosolyt helyette

ahogy előre borult...
azok a lankák
emlékszem
most is érzem
sejtjeim Őt akarták
megismerni minden titkát
kezemben tartani a testét
feledni nappalt és estét
vezetni az önmegvalósítás útjain
feltöltődni a gyönyör rejtélyes kútjain

ahogy kezemhez simult...
azok a rezdülések
emlékszem
most is érzem
én suttogtam testére a taktust
ereiben a vér átvette a ritmust
harmóniába olvadtak a lüktető mozdulatok
ahogy én akartam csak úgy mozdulhatott
és olyan magasra repítette a képzelet
ahonnan zuhanni is élvezet

ahogy elém omolt...
azok a csókok
emlékszem
most is érzem
tisztán dőltek le ostoba emberi határok
szégyenlősen bújtak el az egykori álmok
ősi ösztönök törtek elő
egyetlen pillanatban feltárult a jövő
testén át a lelkéhez engedett
hatalmat adott az Utak felett

Neked játék, nekem szerelem (Benkő Péter)

Neked játék, neked szerelem, neked a fény és a végtelen.
Nekem a hiány, nekem a küzdelem, nekem a bűn és a félelem.
Arcul csapott magányunkra rászáradt illúziókkal, kétsornyi hír lett az életem.
S ami szép, azt csak képzelem.
Neked eső, neked havazás, neked maradt a tisztaság, fehér lepedőn.
De záporverte homlokodra jeleket karcolt az idő,
mert nagyon fáj, mert üvölteni kéne, mert nem lehet,
mert nem lehet,
mert amit nem lehet, az az élet, mert lehetetlen az élet, mert nincs igaz.
Széttépett imakönyveink között a megtalált nyomornak sohasem lesz vége.
Neked játék, neked szerelem, neked a fény és a végtelen.
Nekem a hiány, nekem a küzdelem, nekem a bűn és a félelem.
Csak tovább roncsol a vágy, az eltévedt boldogság.
Kit fáradt vándorként engedtünk be hozzánk, s ránk gyújtotta házunk.
De nem, nekem szép így is, nekem szép a volt, s a lesz is,
még ha a bűnnel házasságot kötsz is.
Hajnali házak csendjét ma még titokban zárjuk,
a kulcs halott fémtestként postaládánkba koppan,
mint startpisztoly dörren a meneküléshez,
mert futni kell, magam, magad ellen,
mert a világ máglyát rak egymást ölelő testeink alá,
s a gyönyör nedvei a kozmoszba áradnak szét.
De itt ez csak per, itt ez csak büntetés.
Neked játék, neked szerelem, neked fény, nekem a végtelen
A közös bűn, a hiányzó értelem.
Mi neked küzdelem, nekem a félelem.
Talán egy más korban, egy más létben vége lesz a láznak.
De most ami volt, s ami lesz odaadod másnak.
Ez most a búcsú és a kezdet is.
Ez most fájni fog, még ha tudjuk is.

Vagy boldogtalan, vagy rossz ember az, aki jóízűen nevetni nem tud. Az ilyen embert jól megfigyeljétek. Ha boldogtalan: legyetek részvéttel; ha rossz: fussatok tőle. De ország dolgát, nemzedékek jövendőjét, fiatalok szerencséjét rá ne bízzátok. A nevetni nem tudó lélek az emberek közt s a holttest szaga az illatok közt: teljesen egyenlő két dolog. De a rossz emberek közt, akik nevetni nem tudnak, mégis az a legrosszabb ember, aki álnokságból erőltetve nevet. A tigris arca, mikor eleven vért iszik, nem oly utálatos, mint az ily ember arca.
Eötvös Károly

A KÉT NEM


A nő: tetőtől talpig élet.

A férfi: nagyképű kisértet.



A nőé: mind, mely élő és halott,

úgy, amint két-kézzel megfoghatod;

a férfié: minderről egy csomó

kétes bölcsesség, nagy könyv, zagyva szó.



A férfi -- akár bölcs, vagy csizmavarga --

a világot dolgokká széthabarja

s míg zúg körötte az egy-örök áram,

címkék közt jár, mint egy patikában.

Hiába száll be földet és eget,

mindég a semmiségen át üget,

mert hol egység van, részeket teremt,

és névvel illeti a végtelent.

Lehet kis-ember, lehet nagy-vezér,

alkot s rombol, de igazán nem él

s csak akkor él -- vagy tán csak élni látszik --

ha nők szeméből rá élet sugárzik.



A nő: mindennel pajtás, eleven,

csak az aprózó észnek idegen.

A tétlen vizsgálótól összefagy;

mozogj és mozgasd s már királya vagy:

ő lágy sóvárgás, helyzeti erő,

oly férfit vár, kitől mozgásba jő.

Alakja, bőre hívást énekel,

minden hajlása életet lehel,

mint menny a záport, bőven osztogatva;

de hogyha bárki kétkedőn fogadja,

tovább-libeg s a legény vérig-sértve

letottyan címkéinek bűvkörébe.

Valóság, eszme, álom és mese

úgy fér hozzá, ha az ő köntöse;

mindent, mit párja bölcsességbe ránt,

ő úgy visel, mint cinkos pongyolát.

A világot, mely észnek idegenség,

bármeddig hántod: mind őnéki fátyla;

és végső, királynői díszruhája

a meztelenség.

/Weöres Sándor/

l Hazudj Értem



Ó Drága egyetlen Múzsám
Csak Te vagy Nékem
Szörnyű álmomban elveszítlek Téged

Tudom, hogy fáj, amit teszek Érted
Kérlek, hazudd, hogy szeretsz úgy, mint régen

Sokszor nyomaszt mért nem érted
Hazudd azt, hogy még oda vagy értem

És ha este lefekszem Véled
Hazudd azt, hogy velem oly szép az élet

Ha reggel ébredsz és Én már nem élek
Hazudd azt, hogy csodás az élet

Csodás az élet drága Múzsám Véled
Csak Te vagy Nékem
Hazudd azt, hogy ugyanazt Érzed

/Kovács Péter/

VIRÁGÉNEK

Radnóti Miklós

Fölötted egy almafa ága,
szirmok hullanak a szádra,
s külön egy-egy késve pereg le,
ráhull a hajadra, szemedre.

Nézem egész nap a szádat,
szemedre hajolnak az ágak,
fényén futkos a fény,
csókra tünő tünemény.

Tűnik, lehunyod szemedet,
árny játszik a pilla felett,
játszik a gyenge szirommal,
s hull már a sötét valahonnan.

Hull a sötét, de ne félj,
megszólal a néma, ezüst éj;
kivirágzik az égi fa ága,
hold bámul a béna világra.

ADD A KEZED

Szép Ernő

Add a kezed mert beborúlt,
Add a kezed mert fú a szél,
Add a kezed mert este lesz.

Add a kezed mert reszketek,
Add a kezed mert szédülök,
Add a kezed összerogyok.

Add a kezed mert álmodok,
Add a kezed mert itt vagyok,
Add a kezed mert meghalok.