__________________________________________________

PETŐFITŐL 2 kedvenc versem:

A BÁNAT? EGY NAGY OCEÁN
A bánat? egy nagy oceán.
S az öröm?
Az óceán kis gyöngye. Talán,
Mire fölhozom, össze is töröm.

__________________________________________________

SORS, NYISS NEKEM TÉRT...
Sors, nyiss nekem tért, hadd tehessek
Az emberiségért valamit!
Ne hamvadjon ki haszon nélkűl e
Nemes láng, amely ugy hevit.

Láng van szivemben, égbül-eredt láng,
Fölforraló minden csepp vért;
Minden sziv-ütésem egy imádság
A világ boldogságaért.

Oh vajha nemcsak üres beszéddel,
De tettel mondhatnám el ezt!
Legyen bár tettemért a díj egy
Uj Golgotán egy új kereszt!

Meghalni az emberiség javáért,
Mily boldog, milyen szép halál!
Szebb s boldogitóbb egy hasztalan élet
Minden kéjmámorainál.

Mondd, sors, oh mondd ki, hogy így halok meg,
Ily szentül!... s én elkészitem
Saját kezemmel azon keresztfát,
Amelyre fölfeszíttetem.

__________________________________________________

Ha negyvenéves...
Ha negyvenéves elmúltál, egy éjjel,
egyszer fölébredsz és aztán sokáig
nem bírsz aludni. Nézed a szobádat
ott a sötétben. Lassan eltünődöl
ezen-azon. Fekszel, nyitott szemekkel,
mint majd a sírban. Ez a forduló az,
mikor az életed új útra tér.
Csodálkozol, hogy föld és csillagok közt
éltél. Eszedbe jut egy semmiség is.
Babrálsz vele. Megúnod és elejted.
Olykor egy-egy zajt hallasz künn az utcán.
Minden zajról tudod, hogy mit jelent.
Még bús se vagy. Csak józan és figyelmes.
Majdnem nyugodt. Egyszerre fölsóhajtasz.
A fal felé fordulsz. Megint elalszol.
Kosztolányi Dezső

Vicces vers de sebaj.

Farokbetegség

Jaj neked ország
kevés a gyermek
lassan kipusztulunk
s az öregek
egyre többen lessznek

de ne aggódj ezért
se félj a semmiért
mert kis idö multán
már népszerü lehet...
mondja egy próféta
magad is megtekinteheted
a sok tolókocsit az utcán

ha a "kell" és a "muszáj"
sokat mondja a száj
betegségben szenved,
maga az éned.
beteg lettél;
a saját farkadat
vadászod ez kár

de lassan belátod
- ezt tették sokan -
hogy hiába csinálod;
hogy ujra meg ujra,
s arra törekedjél,
hogy jobban megfeleljél
csak statust keressél.
a teljesítmények világában,
ezt úgysem éred el
mert mindég többet
itt a cél!

szaladgálhatsz
köröskörül
mégsem éred el
a farkadat
ha talán számodra
ez is kiderül

acsai
Válasz idézettel

Ha...

Ha nem veszted fejed, mikor zavar van,
s fejvesztve téged gáncsol vak, süket,
ha kétkednek benned, s bízol magadban,
de érted az ő kétkedésüket,
ha várni tudsz és várni sose fáradsz,
és hazugok közt se hazug a szád,
ha gyűlölnek, s gyűlölségtől nem áradsz,
s mégsem papolsz, mint bölcs-kegyes galád,

ha álmodol – s nem zsarnokod az álmod,
gondolkodol – s becsülöd a valót,
ha a Sikert, Kudarcot bátran állod,
s úgy nézed őket, mint két rongy csalót,
ha elbírod, hogy igazad örökre
maszlag gyanánt használják a gazok,
s életműved, mi ott van összetörve,
silány anyagból építsék azok,

ha mind, amit csak nyertél, egy halomban,
van merszed egy kártyára tenni föl,
s ha vesztesz és elkezded újra, nyomban,
nem is beszélsz a veszteség felől,
ha paskolod izmod, inad a célhoz,
és szíved is, mely nem a hajdani,
mégis kitartasz, bár mi sem acéloz,
csak Akaratod int: „Kitartani”,

ha szólsz a néphez, s tisztesség a vérted,
királyokkal jársz, s józan az eszed,
ha ellenség, de jóbarát se sérthet,
s mindenki számol egy kicsit veled,
ha a komor perc hatvan pillanatja
egy távfutás neked s te futsz vígan,
tiéd a Föld és minden, ami rajta,
és – ami több – ember leszel, fiam

Szeretlek kedvesem

"Szeretlek kedvesem,
és hiába űzöm el,
a tétova képzelet
Tehozzád elvezet
Sok kínzó éjjelen
Közötted, s közöttem
vergődik a lelkem,
és úgy kíván,
mint soha, senkit sem
Hogyha itt lehetnél,
és, ha itt lennél énvelem,
Veled megnyugodnék
e lázas éjeken
Lelkem csendesen
Veled megpihenne,
bőrünk összeérne,
a vágytól összeégve.
Szorongó szívünket,
mohó testünket,
-melyik Tiéd, s enyém
többé nem éreznénk,
e tűzben egyek lennénk.
És ha néha föleszmélnénk
e zsibbadt kábulatból,
semmit sem beszélnénk
Csak nézném a szemedet,
az nem csap be engemet,
és csókolnám ajkadat:
Örökre itt maradj!
Örökre itt maradj,
mert Veled lenne még reményem,
Veled lenne még életem,
lenne még perszelő tüzem
Szeretlek én szüzem..."

Így volna szép


Gyakorta érzek
Olyan különös
Kimondhatatlan
Valamit -
Mikor a kezem
A rózsafáról
Egy szirmot halkan
Leszakít,
Mikor átrezeg
Egy síró dallam
Finom húrjain
A zongorának;
Mikor szívemben
Harcokat vívnak
Hatalmas fénnyel
Hatalmas árnyak:
Mikor a szó
Mire se jó,
Mikor szemem egy
Ártatlan fényű
Szempárba mélyed;
Mikor álmodom
S messzire elhagy
A fájó élet;
Mikor ujjongva
Nevet a kék ég,
S a szellő mégis
Ezer zizegő
Halott levélkét
Takarít -
Gyakorta érzek
Olyan különös
Kimondhatatlan
Valamit.

S akkor előttem
Áll a nagy titok,
Amelynek soha
Nyomára jönni
Nem birok:

Miért nem szabad
Azt a sejtelmes
Suttogó halált,
Letépett szirmot
Szavakba szednem?
Miért nem lehet
Azt az örökös
Borongó, ködös
Szomorú álmot
Papírra vetnem?
Miért nem tudom
Azt a pillantást
Azt a sóhajtó,
Méla akkordot,
Mit a futó perc
Szárnyára kapván
Régen elhordott, -
Megrögzíteni,
S aztán őrizni
Örökre, csendben?
Az a sok síró
Ábrándos érzés
Miért nem ülhet
Miért nem gyülhet
Lelkem mélyére
S nem tömörülhet
Dalokká bennem?

Vagy ha már róluk
Dalt nem is zengek,
Miért nem tudom
Tudtokra adni
Csupán azoknak,
Kiket szeretek,
S akik szeretnek?
Nem mondom: szóval,
Csak egy mélységes
Szempillantással,
Egy fénylő könnyel,
Egy sóhajtással, -
S csupán ők tudnák,
Hogy mit jelent
Ez a rejtélyes
Titkos beszéd...

Így volna édes,
Így volna szent,
Így volna szép!

SZABÓ LŐRINC
Az Anyák

Csak egy voltak kivétel, az Anyák.
Szentek és ápolónők: a csodát,
a jelenést láttam bennük. A nagy
odaadást, az aggodalmakat,
a virrasztást, a könnyet, s mind, amit
a nő szenved, ha otthon dolgozik,
a gondviselést. Hogy testileg mi a
férj, feleség s a család viszonya,
nem sejtettem-kutattam. Valami,
éreztem előre elrendeli,
ki hol álljon, mi legyen, öröme,
bánata mennyi, milyen gyermeke,
és ezen változtatni nem lehet.
A férfi maga küzdi ki szerepét,
a nők az eleve-elrendelés:
ők a béke, a jóság, puhaság
a földön, a föltétlen szeretet...
Anyám, nyujtsd felém öreg kezedet!

Májusra várva
Mi az ami Erdélybe hív
Nem az ősi magyar szív
Nem is a táj gyönyöre
Mely a Székely nép öröme

Nem is a nagy hegyek csúcsa
Az erdők csendes búja
Nem a Gyilkostó környéke
Rétek sudár őzikéje

Nem a kispatak csobogása
Pihenőhelyek nyugodtsága
Nem is a híres vendégszeretet
A rohangáló gyermeksereg

Akkor mi visz engem oda?
Mi lehet az a csoda
Melyért oly távolra megyek
Ahol magasodnak a hegyek

Te vagy az a csoda
Érted megyek oda
A szívedért fogok menni
Az enyémet letétbe tenni

A percért nagyon hálás leszek
Ha végre foghatom a kezed
Mert ahogy telnek a napok
Érzem, nélküled semmi vagyok

JÓZSEF ATTILA
Május

A rengő lomb virágban ég
és készül a gyümölcsre,
a nyilt uccára lép a nép,
hogy végzetét betöltse.
Iramlanak a bogarak,
friss jelszavak repülnek.
S az aranyba vont ég alatt,
- mert beköszönt az ünnep -
a szabadság sétára megy.
Hős népe ágat lenget,
s ő kézenfogva vezeti
szép gyermekét, a rendet!

1935 vége

Csokonai Vitéz Mihály

A reményhez

Főldiekkel játszó
Égi tűnemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
A boldogtalan,
S mint védangyalának,
Bókol úntalan.
Síma száddal mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
Mégis megcsalál.

Kertem nárcisokkal
Végig űltetéd;
Csörgő patakokkal
Fáim éltetéd;
Rám ezer virággal
Szórtad a tavaszt
S égi boldogsággal
Fűszerezted azt.
Gondolatim minden reggel,
Mint a fürge méh,
Repkedtek a friss meleggel
Rózsáim felé.
Egy híjját esmértem
Örömimnek még:
Lilla szívét kértem;
S megadá az ég.

Jaj, de friss rózsáim
Elhervadtanak;
Forrásim, zőld fáim
Kiszáradtanak;
Tavaszom, vígságom
Téli búra vált;
Régi jó világom
Méltatlanra szállt.
Óh! csak Lillát hagytad volna
Csak magát nekem:
Most panaszra nem hajolna
Gyászos énekem.
Karja közt a búkat
Elfelejteném,
S a gyöngykoszorúkat
Nem irígyleném.

Hagyj el, óh Reménység!
Hagyj el engemet;
Mert ez a keménység
Úgyis eltemet.
Érzem: e kétségbe
Volt erőm elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
Testem főldbe vágy.
Nékem már a rét hímetlen,
A mező kisűlt,
A zengő liget kietlen,
A nap éjre dűlt.
Bájoló lágy trillák!
Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák!
Isten véletek!

Li Sang-jin: A névtelen kedvesnek
Azt mondtad, eljössz s nem vagy itt, nincs semmi jel se
fent, se lent, tornyod körül csak a fakó késői holdsugár dereng.
Sirok teérted hangosan, de mégsem ébredsz a szobán,
kusza leveled olvasom, de a tintája halovány.

Ha napba nézek én, szemem se rebben,
míg te pillogatsz.
Ez az egy játszma kettőnk közt, amelyben
még alulmaradsz.

S ha majd pokolra szállunk mind a ketten, -
hogyha van pokol,
más forró tengerár dobálgat engem,
s téged más bugyor.

De lelsz a holtak térein helyettem
társat is talán...
Ne hagyj el, éljünk együtt még mi ketten,
egymás oldalán.

Yamashita Tomohisa - Gomen ne, Juliet
(ez a koncert verzió dalszövege, a pacific album)


A veled való találkozás eszembe juttatta,
a rég elfeledett érzést, hogy milyen valakit szeretni.
Ezek a csodás érzelmek azóta is itt maradtak,
minden napot ragyogóvá és színessé varázsolva.
Bármi is áll az utunkba, már nem vesztem el őket,
mert azt esküdtem, hogy megvédelek és szeretni foglak.

Csókokkal és csókokkal milliószám, bizonyítottuk, de
valahol, valami mégse volt tökéletes.
Mindketten éreztük, ettől a szerelemtől búcsúznunk kell...
Ah, sajnálom, Juliet.

Szerelmünk kölcsönös, elért minket, nem titkolhatjuk.
Hiányzol, látni akarlak, de nem tehetem.
Ígéretünk - hogy nem hagyjuk el egymást - nem vált valóra.
Millió csókunk már nem talál célba.
Ezen a szent éjen téged kívánlak.
Beléd szerettem, akarom, hogy szeress.

Még ha szemeimre sötétség is borulna, téged bármikor felismernélek,
hisz oly sokszor öleltük egymást.
Szerettük egymást, de nem tudtunk felül kerekedni azon,
amit a sors rendelt el.

Csókokkal és csókokkal milliószám, bizonyítottuk, de
valahol, valami mégse volt tökéletes.
Mindketten éreztük, ettől a szerelemtől búcsúznunk kell...
Ah, sajnálom, Juliet.
Ah, sajnálom, Juliet.


Fordítás: Haniko

A SZERELEM
FILOZÓFIÁJA

Shelley

Forrás folyóba ömlik,
folyó az óceánba;
az egeknek folyton özönlik
vegyülő suhogása;
magány sehol; isteni jel
s rend, hogy minden tünemény
keveredjék valamivel -
Mért ne veled én?

A hegy csókolva tör égbe,
habot hab ölel, szorit, átfog;
egymást ringatva, becézve
hajlonganak a virágok;
a földet a nap sugara,
a hold a tengereket:
minden csókol... - S te soha
engemet?

(Szabó Lőrinc)

Akarsz-e játszani


A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindig, mindig játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfőre ülni,
borból-vízből mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani mindent, mi élet,
havas telet és hosszu-hosszu őszt,
lehet-e némán teát inni véled,
rubin-teát és sárga páragőzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
az utcaseprő, szegény, beteg ember,
ki fütyürész az ablakunk alatt?
Akarsz játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz játszani boldog szeretőt,
színlelni sírást, cifra temetőt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?

Este nélküled
Csillagok csillognak az égen,
Az este fészkében,
A fények lassan halványulnak el,
Mint az álmok reggel.

Az emberek elalszanak éppen,
A szendergő fényben,
Álmodnak szépet és jót,
Törpét és mackót.

Csak én gondolok rád még,
Csak nekem nem elég a sötét,
Nekem te kellesz hogy tudjak aludni,
Nem fogom feladni, nem fogom feladni

Létem ha végleg lemerült
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantu mezővé a szikla-
csípőket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerült,
ki rettenti a keselyűt?
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra?

"Álmodj...

Álmodj boldogot, álmodj szépet
Álmodj igazra váló meséket
Álmodj barátot, melletted állót
Álmodj hű társat, el sose válót
Álmodj magadnak igazi otthont
Álmodj bele, kivel megosztod
Álmodj táncot, mi magasba emel
Álmodj táncost, ki szívednek felel
Álmodj tüzet, lánggal égetőt
Álmodj csókkal perzselő szeretőt
Álmodj utakat, messzi világot
Álmodj szívedben nyíló virágot
Álmodj szerelmet, tiszta vágyat
Álmodj, lesz kivel megosszad ágyad
Álmodj szabadot, láncot megtörve
Álmodj szárnyalást, földhöz nem kötve
Álmodj hát jövőt, álmodj szépet
Álmodj igazzá váló meséket..."
( Bogdán András )

Üzenem:
Vedd magadra a türelemnek
Rozsdás bilincsét
S ha talán rossz a zár,
Várj, míg megigazíthatom.
Bilincsem voltál,
Bilincsed voltam,
Bilincs volt egész életünk,
Szerelmünk és Napunk,
Kikapóságunk és hűségünk,
Csókunk, elernyedésünk, lángunk,
Téves, sok esküvésünk,
De jó bilincs volt,
Derék béklyó
S rabok voltunk volna mindétig,
Ha nincs rabság és nincs bilincs.
Vedd hát az utolsót,
A legszerelmesebbet,
A türelem bilincsét
S várd, hogy mihamar
Kegyetlenül lezárom,
De várd,
De akard a végső rabságot,
Minden élet s öröm tetejét:
A türelmet,
Akarom,
Üzenem.

2

Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve
nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze,
mit száz ezer ős szemlélget velem.

Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,
öltek, öleltek, tették, ami kell.
S ők látják azt, az anyagba leszálltak,
mit én nem látok, ha vallani kell.

Tudtunk egymásról, mint öröm és bánat.
Enyém a mult és övék a jelen.
Verset írunk-ők fogják ceruzámat
s én érzem őket és emlékezem.

(Ez egy válasz tom1019 üzenetére (2008. 04. 13. vasárnap 10:32), amit ide kattintva olvashatsz)