Wass Albert:
Nagypénteki sirató

Elmegyünk, elmegyünk, messzi útra megyünk,
messzi út porából köpönyeget veszünk…
Nem egyszáz, nem kétszáz: sokszáz éves nóta.
Így dalolják Magyarhonban talán Mohács óta.
Véreim! Véreim! Országútak népe!
Sokszázéves Nagypénteknek
soha sem lesz vége?
Egyik napon Tamás vagyunk,
másik napon Júdás vagyunk,
kakasszónál Péter vagyunk.
Átokverte, szerencsétlen
nagypéntekes nemzet vagyunk.
Golgotáról Golgotára
hurcoljuk a keresztfákat.
mindég kettőt, soh'se hármat.
Egyet felállítunk jobbról,
egyet felállítunk balról,
s amiként a világ halad:
egyszer jobbról, egyszer balról
fölhúzzuk rá a latrokat.
Kurucokat, labancokat,
közülünk a legjobbakat,
mindég csak a legjobbakat.
Majd, ahogy az idő telik,
mint ki dolgát jól végezte:
Nagypéntektől Nagypéntekig
térdelünk a kereszt alatt
húsvéti csodára lesve.
Egyszer a jobbszélső alatt,
másszor a balszélső alatt,
éppen csak hogy a középső,
az igazi, üres marad.
Nincsen is keresztfánk közbül,
nem térdel ott senki, senki.
A mi magyar Nagypéntekünk
évszázadok sora óta
évszázadok sora óta
ezért nem tud Húsvét lenni.
Így lettünk országút népe,
idegen föld csavargója,
pásztortalan jószág-féle.
Tamással hitetlenkedő,
kakasszóra péterkedő,
júdáscsókkal kereskedő.
Soha-soha békességgel
Krisztus-Úrban szövetkező.
Te kerülsz föl? Bujdosom én.
Én vagyok fönt? Bujdosol Te.
Egynek közülünk az útja
mindég kivisz idegenbe.
Bizony, jól mondja a nóta,
hogy elmegyünk, el-elmegyünk,
messzi nagy útakra megyünk.
Messzi nagy útak porából
bizony, köpönyeget veszünk.
S ebben a nagy köpönyegben,
sok-sok súlyos köpönyegben
bizony pajtás, mondom Néked:
rendre, rendre mind elveszünk.

Bajorerdő, 1947

Sün mese

-Sanyarú sors, te szabtad rám gúnyámat,
céltábláját az emberek gúnyának.
Engem senki nem cirógat, becézget,
mert a bőröm egy kicsikét recézett.

Hogy irigylem a nercet, a hódokat!
Nekik kijár elismerés, hódolat.
Hányszor kértem a bennfentes rókától,
hogy legyen az én ügyemben prokátor.

Könyörögtem: Szólj a szőcsnek, bátyuska,
protezsálj be prémes állat státuszba,
vagy vegyen be legalább bélésnek.
De hiába! Nem enged e kérésnek.

Így kesergett sündörögve, bujkálva,
míg egy fakír nem került az útjába.
Az felkapta, gyönyörködve vizsgálta:
- Jössz az ágyamra te kispárna!

Mindenek szerelme


Ó, nézd, az idő csodaszép,
gyere ki a mezőre,
a napsugár, a szabad ég
várnak az élvezőre.

Kelyhet a virág tágra nyit,
friss szirma nesztelen nő,
kacéran bontja bájait,
akár egy meztelen nő.

Fenn hattyukeblü fellegek
elnyúlnak lusta kéjjel,
omló márványként, élveteg,
mint asszonytestek éjjel.

Zöld könnyüszoknyás karcsu fák -
megannyi ballerina,
féllábon áll, libeg-lobog,
minthogyha táncra hína.

Bogárpárok egymás megett
kerengenek a fűben,
szerelemtől kerengenek
az illatos sürűben.

Énnékem minden szerelem,
az ég, a föld, a felleg
és örök kéjjel szenvedem
ez örökös szerelmet.

Mert nincsen kéjes állapot,
mit csak a lélek érez,
nincs kéj, mely nem formál jogot
a szerelem nevéhez.

Énnekem minden szeretőm,
ami gyönyör szememben,
és testem romlik szenvedőn
e sok-sok szerelemben.

Az édes-forró napsugár
lázra csókolja arcom,
s ha hold süt át a függönyön,
a gyönyörtől nem alszom.

Ezer szeretőm van nekem
és én szeretem mindet
és mindenik tekintetem
mind szerelmi tekintet.

A föld szerelmét élvezem
s pusztulok élvezőben,
istenekkel szeretkezem
magamban a mezőben.


Babits Mihály
(1883-1941)

ebbe a topicba sem ártana egy-egy illusztrációs kép, emelné a látvány színvonalat! (csak egy tipp, természetesen nem kötelező!)

Vörösmarty Mihály

Ábránd

Szerelmedért
Feldúlnám eszemet
És annak minden gondolatját,
S képzelmim édes tartományát;
Eltépném lelkemet
Szerelmedért.

Szerelmedért
Fa lennék bérc fején,
Felölteném zöld lombozatját,
Eltűrném villám s vész haragját,
S meghalnék minden év telén
Szerelmedért.

Szerelmedért
Lennék bérc-nyomta kő,
Ott égnék földalatti lánggal,
Kihalhatatlan fájdalommal,
És némán szenvedő,
Szerelmedért.

Szerelmedért
Eltépett lelkemet
Istentől újra visszakérném,
Dicsőbb erénnyel ékesítném
S örömmel nyújtanám neked
Szerelmedért!

Belegaer partjain

Tündeleány, Belegaer partjain,
Mire vár, vajon mire vár?
A Nagy hajó, a Valinori hattyú,
Zúgó habokon, vizeken tovaszáll.

Tündeleány, Belegaer fövenyén,
Mitől fél, vajon mitől fél?
Arca sápadt, ruhája áttetsző,
Halovány testén átsüvít a szél.

Tündeleány, Belegaer homokján,
Merre néz, vajon merre néz?
Messzi a horizont, tág a határ,
Hol járhat kedvesem, a hős vitéz?

Tündeleány, Belegaer vidékén,
Miért sír, vajon miért sír?
Viharos tenger éj-komor kékjén
Nem látszik többé a hajnali pír.

Tündeleány, Belegaer vizében,
Miért, ó miért jössz felém
Elúszok messze, a világ szívéhez,
Ott alszom majd a tenger kebelén.

Tünde(quenya)nyelven:

Earo falassessen

Eldawende, Earo falassessen
ma larta, ai ma larta?
I alta cirya, Alqua Valinóreva
Nurrula wingessen, nenissen wíla.

Eldawende, Earo hrestassen
Mallo, ai mallo rúca?
Néca antorya, vaccorya vintala
Súre hlapu ter malwa hroarya.

Eldawende, Earo litsessen
Manna céna, manna céna?
Menel ná háya, arda ná alta
Masse melindonya, callo verya?

Eldawende, Earo nóresse
Manan, ai mana naina?
Rávea Earo morna-luinesse
Lá séya isca-carne ára.

Eldawende, Earo nenissen
Manan, ai, túla ninna?
Autan háya, ardo endanna,
Earo ambasse inye fumuva.

ÁPRLY LAJOS

Mennék eléd

Mennék eléd, mert itt vagy már közel.
A déli oldalon leselkedel.
Gyökerek hallják könnyű léptedet,
átküldesz egy-egy halk leheletet,
mely szűzies még és illattalan,
de sejtető, jó langyossága van.
Csak arcom érzi még, nem sejti más,
varázs van benne, keltető varázs.
Ahol jársz, néma éberség fogad,
keresed a rügyes sombokrokat,
hogy langyosságoddal rájuk lehelj
s kipattanjon a sárga kis kehely.
Feljössz az élre, melyet hó erez,
íj válladon, a hátadon tegez,
benne az arany nyílakat hozod,
melyekkel a telet megnyilazod.
Mennék eléd, s mint fényváró anyám,
még utoljára elkiáltanám
nevedet, melyből napfény sugaraz:
Tavasz, tavasz! Tavasz, tavasz, tavasz!

MÁJUSI ÉNEK

Csobog már a kis patak,
Zöld a lomb, a rét;
Méhe zsong, virág fakad,
Szellő zúg mesét.
Illat száll, madár dalol,
Felhőtlen a táj.
Halljátok-e gyermekek?
Hív a napsugár!

Hív az erdő, hív a völgy,
Hív a szép határ:
Menjetek vidulni hát,
Míg virít a nyár.
Szedjétek gyümölcseit,
Míg felétek int,
Míg az őszi hervadás
Itt nem lesz megint.

Ha megvirrad keleten
S fölsuhan a Nap,
Hálaima mondásra
Ne légy hallgatag;
És este se késlekedj
Fohászt zengeni
Ahhoz, ki a föld porát
Átmelengeti.

Ahhoz, ki a hó alól
Zöld tavaszt fakaszt
S tarka nyárrá bűvöli
Halkan a tavaszt.
Ahhoz, aki őszt ad és
Őszre szép telet,
Áldásokkal hintve be
Földi életed.
Piován Győző

Weöres Sándor

A nő

A nő: tetőtől talpig élet.

A férfi: nagyképű kísértet.

A nőé: mind, mely élő és halott,

úgy, amint két-kézzel megfogadhatod;

a férfié; minderről egy csomó

kétes bölcsesség, nagy könyv, zagyva szó.

A férfi - akár bölcs, vagy csizmavarga -

a világot dolgokká széthabarja

s míg zúg körötte az egy-örök áram,

cimkék között jár, mint egy patikában.

Hiában száll be földet és eget,

mindég semmiségen át üget,

mert hol egység van, részeket teremt,

és névvel illeti a végtelent.

Lehet kis-ember, lehet nagy-vezér,

alkot s rombol, de igazán nem él

s csak akkor él - vagy tán csak élni látszik -

ha nők szeméből rá élet sugárzik.

A nő: mindennel pajtás, elven

csak az aprózó észnek idegen.

A tétlen vizsgálótól összefagy;

mozogj és mozgasd s már királya vagy:

ő lágy sóvárgás, helyzeti erő,

oly férfit vár, kitől mozgásba jő.

Alakja, bőre hívást énekel,

minden hajlása életet lehel,

mint menny a záport, bőven osztogatva;

de hogyha bárki kétkedően fogadja,

tovább-libeg s a legény vérig-sértve

letottyan cimkéinek bűvkörébe.

Valóság, eszme, álom és mese

ugy fér hozzá, ha az ő köntöse;

mindent, mit párja bölcsességbe ránt,

ő úgy visel, mint cinkos pongyolát.

A világot, mely észnek idegenség,

bármeddig hántod: mind őnéki fátyla;

és végső, királynői díszruhája

a meztelenség.

J.A. (kedvenc költőmtől)

MÁRCIUS

A föld alól a gyors csirák
kidugják fejüket,
a fák, mint boltos áruját,
kirakják a rügyet,
kamaszok arcán pattanás,
férfiajkon a csók,
mind egy repeső kapkodás
a szoknyák lobogók,
s már itt és ott fölhangzanak,
elűzve kínt, fagyot,
a szívbe húzódott szavak,
eszmék és kardalok.

(1935 vége)





MÁRCIUS
1
Langy, permeteg eső szemerkél,
új búza pelyhe ütközik.
Kéményre gólya s a levert tél
jeges csucsokra költözik.
Zöld robbanásokkal kitört
a kikeleti víg erőszak.
Asztalos műhelye előtt
remény legyint meg, friss fenyőszag

Mit ír a hírlap? Dúl a banda
Spanyolhonban és fosztogat;
Kínában elűzi egy bamba
tábornok a parasztokat
kis telkükről. Had fenyeget,
vérben áznak a tiszta vásznak.
Kínozzák a szegényeket.
Hadi uszítók hadonásznak.

Boldog vagyok: gyermek a lelkem;
Flóra szeret. S lám, álnokul,
meztelen, szép szerelmünk ellen
tankkal, vasakkal fölvonul
az ember alja. Megriaszt
a buzgóság e söpredékben.
S csak magunkból nyerek vigaszt,
erőt az élet érdekében.

2
Zsoldos a férfi, a nő szajha,
szivüket el nem érhetem.
Gonoszságuk is föl van fujva,
mégis féltem az életem.
Hisz nincs egyebem e kivül.
Számol ezzel a gondos elme.
A megbántott Föld ha kihül,
ég Flórám és szivem szerelme.

Mert mi teremtünk szép, okos lányt
és bátor, értelmes fiút,
ki őriz belőlünk egy foszlányt,
mint nap fényéből a Tejút, -
és ha csak pislog már a Nap,
sarjaink bízóan csacsogva
jó gépen tovább szállanak
a művelhető csillagokba.

(1937. március)


(nem is tudtam, hogy azonos címmel két verse is megjelent, csak a másodikat ismertem-eddig...)

Shakespeare: Az vagy nekem
Az vagy nekem, mi testnek a kenyér
s tavaszi zápor fűszere a földnek;
lelkem miattad örök harcban él,
mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg;
csupa fény és boldogság büszke elmém,
majd fél: az idő ellop, eltemet;

Lehet ,hogy már fent van na de akkor megint fent lessz ...Heinrich Heine:BánatTudod, mi az a bánat?
Várni valakit, aki nem jön többé.
Eljönni onnan, ahol boldog voltál, s
otthagyni a szívedet örökké.
Szeretni valakit aki nem szeret Téged,
Kergetni egy álmot, soha el nem érni,
Csalódott szívvel mindig csak remélni
Megalázva írni könyörgő levelet,
Szívdobogva várni, de nem jön felelet
Szavakat leírni mik szívből fakadnak,
Rózsákat öntözni mik elhervadnak.
Hazudni, hamis lemondással
Hazamenni könnyes zokogással
Otthon átkönnyezni hosszú éjszakákat
S imádkozni, hogy Ő meg ne tudná, mi a bánat.

Mosolygott az arcom, de mögé senki nem néz.
Játszom a közömbös embert,
Most látom csak milyen nehéz.
Ha valaki azt kékérdezné tőlem:
Mondjam meg mit jelentesz nekem?
Egy pillanatra zavarba jönnék,
S nem tudnék szólni hirtelen.
Csak nagy sokára mondanám, halkan,
- Semmiség csak egy elmúlt szerelem.
Elmegyünk egymás mellett és az arcod
Rámnevet, kacagva köszöntlek én is,
De hangom kissé megremeg.
S nem venné észre rajtam senki sem,
Hogy titokban könnyes lett két szemem
Egy halk sóhaj ez volna minden jel, s
Mennék tovább csendesen.

Ha valaki azt kérdezné, tőlem:
- Mit jelentesz Te nekem?
Talán könnyelműen felelném:
- Semmit, semmit csupán... az ÉLETET.
A valóság mindig nehéz,
De tévedsz, rosszul ítélsz.
Szívedben mindig lesz hely emlékeknek
S felejtjük egyszer, hogy rossz vége lett.

Most búcsúzom, ennyi az egész
Most menj el, vissza se nézz
Csak vedd karodba azt, ki tőlem elrabolt
S gondolj arra, hogy voltam s talán... VAGYOK!

Aki csak pisilni jött a cukrászdába

Elmondja Bornai Tibor

Tóth Árpád: Örök tavaszban járnék...

Örök tavaszban járnék, melyben a rügyek barna
Puháján új levél görbül már szelíden,
Mint enyhe nap verőjén, ha kismacska pihen,
S bársony talpából lágyan ferdül ki gyenge karma...


Tavaszban, amikor a hősugár se karmol,
Csak mintha illatos közelű szűzkisasszony
Csiklándná pajkosan lágy fűszállal az arcom:
A zsenge napsugár, mely barnára se kormol...


Reggeltől estelig a friss erdőbe járnék,
Amíg a vidám alkony, mely halk sípon dúdolgat,
Mint arany sapkát dobná a magasba a holdat,
S kék csipkével beszegné az utakat az árnyék...


Sokat botanizálnék, nem lenne semmi gondom,
Lesném a fák alatt a gyöngyvirág szerelmét,
Ballagó bogarat kék párjához terelnék,
S a pók kötélhágcsóit csodálnám a falombon...


Olvasnék eltűnődve, mily titkos, furcsa műszer
A költők tolla, mely amíg betűket rajzol,
A néma vonalakból finom, tündéri jaj szól:
Szeizmográf, mely bús rengést szelíd cikkcakkba fűz fel...


S elfáradnék, s nem kéne zsongító mérgű vegyszer,
Hogy alhassam, puhán elringatna a pázsit,
S megálmodnám a tündérleányok arcvonásit,
Milyen lesz, amelyik hozzám szökik le egyszer...


S ocsúdva, messzi néznék a kék fátylú oromra,
Jön-e már kedvesem, s mivel várjam, s hogyan?
Dús rózsakoszorúval övezzem-e hajam,
Vagy tépve levelenként hintsem arany boromba?


Ó, jaj, jaj, édes ábránd, mézes bor, balga mámor,
Be keserű utánad az árva lélek íze,
Elég már... csak aranyfüst az álmok dőre dísze,
S a józanúlt agy újra hűs kétszerkettőt számol...


Bocsásd meg nékem, Élet, te sok jajjal kemény,
A merengést, de lásd, oly jó, ha még terem
Pár álom, elfeledni: ezer fejszés teren
Mint ritkul drága erdőnk: ember, hit és remény...



Hadd zengjen még a költő ábrándot, vigaszt, halkat,
Magának s másnak is: körül sok dermedt társa, -
Mint erdőn a szelíd ezüst zenéjű hársfa
Susog az éjben is, ha a többi fa hallgat...

Várnai Zseni - Csodák csodája

Tavasszal mindig arra gondolok,

hogy a fűszálak milyen boldogok:
újjászületnek, és a bogarak,
azok is mindig újra zsonganak,
a madárdal is mindig ugyanaz,
újjáteremti őket a tavasz.

A tél nekik csak álom, semmi más,
minden tavasz csodás megújhodás,
a fajta él, s örökre megmarad,

a föld őrzi az életmagvakat,
s a nap kikelti, minden újra él:
fű, fa, virág, bogár és falevél.

Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok,
innám a fényt, ameddig rámragyog,

a nap felé fordítnám arcomat,
s feledném minden búmat, harcomat,
élném időmet, amíg élhetem,
hiszen csupán egy perc az életem.

Az, ami volt, már elmúlt, már nem él,
hol volt, hol nem volt, elvitte a szél,
s a holnapom? Azt meg kell érni még,
csillag mécsem ki tudja meddig ég?!

de most, de most e tündöklő sugár
még rámragyog, s ölel az illatár!

Bár volna rá szavam vagy hangjegyem,
hogy éreztessem, ahogy érezem
ez illatot, e fényt, e nagy zenét,
e tavaszi varázslat ihletét,
mely mindig új és mindig ugyanaz:
csodák csodája: létezés… tavasz!

Sík Sándor: Tűnődés

Merre menjek?
Ki a rétre, könnyű lábbal?
Vagy a hegynek, föl a hegynek?
Itt mosolyog ifjú élet,
Ott magasok meredeznek.
Testvér velem mind a kettő.
Merre menjek?
Tudja Isten!... Tudja Isten!...

Ki a rétnek?
Ismeretlen bimbók rajta
Csodálatos színben égnek.
Álombeli nótát suttog
Vidám ajka könnyű szélnek.
Rózsás arca mosolyog a
Messzeségnek.
Tudja Isten!... Tudja Isten!...

Föl a hegynek?
Verejtékes sziklacsúcsok
Nagy-komolyan rám merednek.
De a győző hegyi vizek
Forrásai ott erednek.
És a csúcson tüze fénylik
Napkeletnek.
Tudja Isten!... Tudja Isten!...

Merre térjek?
Az én hazám mind a kettő,
Bennem forrnak, bennem élnek.
Ez is, az is lelkem lelke.
Fél lélekkel hogyan éljek?
Mozdulatlan egyre állok.
Merre térjek?
Tudja Isten!... Tudja Isten!...

(kimoderálva! nemzetiségi kérdéseket feszegető verseket, de főleg olyan linkeket, amelyben a "nagy Magyarországért" sírunk inkább NE! ITT NEM politizálunk, de még célzatosan sem! : tom)

Összeszedem bátorságom, hogy odalépjek hozzád,
s kimondom a szót, mely megsúgja kicsi szívem titkát.
Meghallod majd akkor belülről azt a dobbanást,
ami elárulja neked, hogy én mindig gondolok rád.
Kimondom a szót, melyet most még nehéz kiejteni,
de utána viszont sosem fogok többé könnyeket ejteni.
S talán hozzád bújva elfelejtem a mással töltött éjszakákat,
kimondom a szót, mellyel rájössz könnyen, mi is az én vágyam.
Átölellek, megcsókollak, s elmúlik a bánat,
te lehet csodálkozol még, hogy ez az én nagy vágyam.
De újra és újra kimondom a szót,
hidd csak el, hogy neked szól.
Kimondom a szót végre, melyet olyan sokáig magamba tartottam,
vedd észre, tiéd a szívem, csak számodra tartogattam.
A szó az, hogy Szeretlek, csak neked szólhat,
mert a szívemnek napról-napra egyre fontosabb vagy.
Kimondom a szót, most már te is boldogabb lehetsz,
elárulja mindezt szép, ragyogó szemed.
Most már te is bátran átölelhetsz,
Nem félhetsz, ha kimondom a szót: SZERETLEK!!!

ADY ENDRE


Meg akarlak tartani
Őrjít ez a csókos valóság,
Ez a nagy beteljesülés,
Ez a megadás, ez a jóság.

Öledbe hullva, sírva, vágyva
Könyörgök hozzád, asszonyom:
Űzz, kergess ki az éjszakába.

Mikor legtüzesebb az ajkam,
Akkor fagyjon meg a tied,
Taposs és rúgj kacagva rajtam.

Hóhérok az eleven vágyak,
Átok a legszebb jelen is:
Elhagylak, mert nagyon kivánlak.

Testedet, a kéjekre gyúltat,
Hadd lássam mindig hóditón,
Illatos vánkosán a multnak.

Meg akarlak tartani téged,
Ezért választom őrödül
A megszépítő messzeséget.

Maradjon meg az én nagy álmom
Egy asszonyról, aki szeret
S akire én örökre vágyom.

KISS BENEDEK


Csavargó-ének

Csillag-szemekkel vagy barbár-vakon,
csak menni, menni, havon és napon,
mindig csak menni sugár-szabadon!

Arcod csalánnal veri ki a szél,
indák kötöznek, gáncsol a gyökér,
szemedbe szúr a sunyi falevél.

Azért is menni, sugár-szabadon!

Megkövült gnómok sakkot játszanak,
Van köztük polgár, párttitkár és pap,
lehetnél, mint ők, kisisten és rab…

Mégiscsak menni, sugár-szabadon!

Kövek kivérzik lábad, a szemed
porral köpik be a vagány szelek
– szorítsd markodba s őrizd a hited!

Tovább csak, menni sugár-szabadon!

Csillag-szemekkel vagy barbár-vakon
tovább csak, menni, havon és napon,
Földet görgetni lábaink alatt –

Földet görgetni sugár-szabadon!