A Dunánál

1

A rakodópart alsó kövén ültem,
néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.
Alig hallottam, sorsomba merülten,
hogy fecseg a felszin, hallgat a mély.
Mintha szivemből folyt volna tova,
zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.

Mint az izmok, ha dolgozik az ember,
reszel, kalapál, vályogot vet, ás,
úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el
minden hullám és minden mozdulás.
S mint édesanyám, ringatott, mesélt
s mosta a város minden szennyesét.

És elkezdett az eső cseperészni,
de mintha mindegy volna, el is állt.
És mégis, mint aki barlangból nézi
a hosszú esőt - néztem a határt:
egykedvü, örök eső módra hullt,
szintelenül, mi tarka volt, a mult.

A Duna csak folyt. És mint a termékeny,
másra gondoló anyának ölén
a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen
és nevetgéltek a habok felém.
Az idő árján úgy remegtek ők,
mint sírköves, dülöngő temetők.

Ha téged nem szeretnélek
nem lenne többé reggel –
Ha téged nem szeretnélek,
nem lenne fény az éjben.
Ez a dal, most rólunk szóljon –
hisz megtaláltuk vágyaink.
A halállal, majd ha szemben állsz,
mondd megérte álmaink.

Legyen még,
legyen még,
legyen szenvedély.
Legyen dal, legyen fény.
Álarcunk tépjük szét.
Legyen otthonunk, s legyen szó,
mely a szívünkhöz ér.
Legyen még, legyen még,
legyen még.

Ne gondold, soha ne gondold,
elkéstünk már,
hogy nyomainkat elmossa még
az áradó világ.
Hisz a hegyek mögül felkélt a Nap,
mikor kezed kezemhez ért.
Ez a dal, most rólunk szóljon,
az elvesztett percekért.

Legyen még,
legyen még,
csak te legyél és én.
Legyen dal, legyen fény.
Álarcunk tépjük szét.
Legyen otthonunk, s legyen szó,
mely a szívünkhöz ér.
Legyen még, legyen még,
legyen még.

EGYMÁS KEZÉT FOGVA


Jó lenne messzire menni,
egymás kezét fogva –
Sokáig – nem kérdezi semmit,
egymás kezét fogva –
S mikor megszólalsz először,
csak a szememet nézd, semmi mást –
én nem kérdem soha tőled:
honnan jöttél,
csak azt, mit kívánsz.

Elmúlnak a szürke napok,
egymás kezét fogva.
Érezzük majd valami történt,
egymás kezét fogva –
Mikor hozzám érsz először
csak a szememet nézd, semmi mást –
és nem lesz fontos semmi,
csak az, csak az
– mit kívánsz.

nagyon szépekek ezek a versek

Paul Veraline:
TANÁCS KISFIÚKNAK NYÁRRA

A kisleány kiváncsi:
két ujjhegyével tartja,
mert azt hiszi, pisálni
készül a kölyök farka.

De az feláll. Húzigálja
- csak tízéves, Úristen! -,
s hogy nyögdicsél a drága,
míg jobbra-balra spriccel.

A lány bámul: nem sárgás,
fehér tejet eresztett.
Lehajtja hozzá száját,
megkóstolja a nedvet.

Ne büszkélkedj, fiacskám,
ne mondd ezt élvezetnek.
Pajtásod többet használ,
kivel a rétre mentek.

Elfeküsztök az árok
legalján, komisz kölykök,
gyorsan le a nadrágot,
dugjátok ki a pöcköt,

szívd ôt meg, de a spermát
tarsd vissza, mert így kéjes,
mikor két suhanc egymás
tátott szájába élvez.

S hogy ennél jobb már nincsen?
Van! Osztályodban negyven
bugris jár, egy-egy frissen
meszelt, ruganyos seggel.

Menj egyikkel a pajta
mögé, állítsd négykézláb,
fektesd a fűben hasra,
guggoltasd, mint a békát:

térdelj mögéje szépen,
húzd szét farráncát, lôdd meg.
Azt érzed, hogy az égben
vagy és zsárnyaid nôttek.

Vagy te feküdj le s hagyd, hogy
ô fúrjon meg fardombod
tövén - nem élt még taknyos,
ki erre nemet mondott.

S a lánykák! Most bérmáltak:
nagyszámú a rokonság,
mind vétkezni kívánnak -
és nôvérkéd, hugocskád!

Csináld velük akárhol,
találsz csűrt, padlást, kertet
dosztig - csak ne az ágyon,
mert ezzel gyanút keltesz.

Hanyatt fektesd az édest.
Két lába között árok.
Azt nem kell keresgélned:
szabad szemmel meglátod.

Oda, fiam! Elôlrôl
nyomod be. Használj némi
erôszakot elôször.
Tudja meg, ki a férfi!

A lányság között gyorsan
veszi neszét hírednek.
Jönnek hozzád csoportban,
s akikkel egyszer tetted:

mind utánad szaladnak
s repetálnak belôle.
Ezt meg ne gyónd a papnak,
mert ideges lesz tôle.

(Faludy György)

nem feledkeztünk meg

ISMERETLEN SZANSZKRIT KÖLTŐ: SZERETKEZÉS KÖZBEN

Selymes húsa hozzád tapad, ölébe süpped
horgonyod,
körülvesz édes szőre,

csorgatott méz a pillanat, megszédülsz és
azt gondolod,
nem válsz el soha tőle,

nincs bánat, gond, se fájdalom,
nincs múlt s jövő csupán jelen,
s száguldasz rajta, meztelen

lovas, amíg az élvezet ágyékodból
fejedbe száll,
s libabőr futkos hátadon

szemet hunysz; nyíló, illatos lótuszvirág
az életed
s a mindenség tökéletes.


PAUL VERLAINE: FRIGID NŐ

Nem vádollak érzékiséggel:
a sok nő közt, ki bekapott
a múlt szezonban, én is ettem
nálad ízesebb falatot.

Mégis imádlak, fiatal vagy,
könnyű tested nyílegyenes,
s elutasító nyugalmával
lányosan vonzó és kecses;

hosszú lábfejedet száz évig
csókolnám; szemedet sosem
homályosítja-gyújtogatja
az orgazmus s a szerelem;

tested jó illata szerényen
nem szalad szeretőd elé:
odatapad fehér bőrödhöz
és friss, akár a tengeré;

kicsikéd elegánsan keskeny;
ajka aranyszínű, finom
szőrével szendén válik szét, ha
bunkómmal durván kinyitom;

melled, hódító, lányos melled,
e hegyes élű, pici mell
úgy áll fel, mintha a pubertás
ma reggel érte volna el;

zárt ajkad gőgös és fölényes;
vállad serdülő fiúváll;
álszent homlokod nem akarja
tudni, altested mit csinál;

fodrász-nem-látta hajad kurta
fürtjei hintáznak remek
tarkódon, s akkor sem nyugosznak,
mikor egymásra fekszenek;

csigolyáid, mind gyöngyvirágsor
vezetnek egyenest oda,
hol tested legfehérebb része
és bűvös völgye Canova

vésőjét idézte, ha volna
szobrász, ki ily hátsót hasít,
meg ilyen lábat, le egészen
hónaposretek sarkadig.

ölelkezésünk nem viharzott,
esőcske volt, mely csepereg,
nem lángoltunk és nem is adtunk,
csak egy kevésve meleget.

Kis pöcködet megudvaroltam,
de nem mozdult nyelvem alatt -
így párzásunk nem nyújtott többet,
mintha kiráznám magamat.

Többször próbáltam felsrófolni
extázisunkat, kedvesem,
de te, mint lány az intézetből,
rám szóltám: - "Ezt ne tedd velem."

Mégsem felejtlek el. Remélem,
hogy ismét lefekszem veled -
igérem: vadabb leszek és te
utána jóval nedvesebb.

(FALUDY GYÖRGY FORDÍTÁSÁBAN)

ha jól emlékszem voltak már...de szépek, tehát nem árt ismételni (Ez egy válasz tom1019 üzenetére (2008. 04. 11. péntek 21:53), amit ide kattintva olvashatsz)

Ne feledkezzetek meg a költészet napjáról:

József Attila:
ARS POETICA

Költő vagyok - mit érdekelne
engem a költészet maga?
Nem volna szép, ha égre kelne
az éji folyó csillaga.

Az idő lassan elszivárog,
nem lógok a mesék tején,
hörpintek valódi világot,
habzó éggel a tetején.

Szép a forrás - fürödni abban!
A nyugalom, a remegés
egymást öleli s kél a habban
kecsesen okos csevegés.

Más költők - mi gondom ezekkel?
Mocskolván magukat szegyig,
koholt képekkel és szeszekkel
mímeljen mámort mindegyik.

Én túllépek e mai kocsmán,
az értelemig és tovább!
Szabad ésszel nem adom ocsmány
módon a szolga ostobát.

Ehess, ihass, ölelhess, alhass!
A mindenséggel mérd magad!
Sziszegve se szolgálok aljas,
nyomorító hatalmakat.

Nincs alku - én hadd legyek boldog!
Másként akárki meggyaláz
s megjelölnek pirosló foltok,
elissza nedveim a láz.

Én nem fogom be pörös számat.
A tudásnak teszek panaszt.
Rám tekint, pártfogón, e század:
rám gondol, szántván, a paraszt;

engem sejdít a munkás teste
két merev mozdulat között;
rám vár a mozi előtt este
suhanc, a rosszul öltözött.

S hol táborokba gyűlt bitangok
verseim rendjét üldözik,
fölindulnak testvéri tankok
szertedübögni rímeit.

Én mondom: Még nem nagy az ember.
De képzeli, hát szertelen.
Kisérje két szülője szemmel:
a szellem és a szerelem!

Nem vagyok én sem író sem költő,
Csak vagyok egy gyerek, ki tán egyszer felnő.
Mondatoknak végére rímeket illesztek,
Néhány emberben ezzel érzelmet ébresztek.
Van ki örömmel olvassa soraim néha,
Van ki gondolja, mit csinál e léha...?
A gondolatok fejemben jönnek csak sorban,
Kezemben igazság, nem pedig a borban.
Sajnálom, ha nem Tudsz írni e helyen,
Pihegj csak nyugodtan, de ne állj fejen...
Nem is szapotítom tovább itt a szót,
Kívánok Neked minden szépet, s jót. (Ez egy válasz zelli üzenetére (2008. 04. 09. szerda 09:06), amit ide kattintva olvashatsz)

Meghajtom költői nagyságod előtt fejem!
De ma nem tudok írni e helyen!
De pihegek,
mert még vannak ily jó emberek! (Ez egy válasz T-A-M üzenetére (2008. 04. 08. kedd 17:52), amit ide kattintva olvashatsz)

Arcodon lassan gördölő könnycseppek,
Lelkedben fájón kellemes emlékek.
Leszel Te még szökellő rókalány,
Örül Neked fórumos mind ahány.
A buja kis bestia biztosan visszatér,
Szívén a beteg folt tűnik, ha öröm ér.
Vackából kimászva vidáman trillázik majd,
Kioldott fékkel ezerrel pörögve szárnaylva hajt.
Kötött Lelked oldódik remélem hamarost,
Megismerni mikor kell, ha nem most?
Mindig örömmel várakozva Tekints a jövőbe,
Szebb Életed lesz, ha nem most, hát jövőre!

(Ez egy válasz zelli üzenetére (2008. 04. 08. kedd 05:49), amit ide kattintva olvashatsz)

"A párában, a vízesés felett,
Halványan, mint egy álom,
És testetlenül, mint egy lehelet:
Az örökifjú szivárvány lebeg.

Megrokkannak a sziklák, a hegyek,
A kő mállik, az erdők sírba térnek,
Új medret tör a patak magának,
S a régit testálja a feledésnek.
Megőszül a világ.

De a szivárvány mindig egy marad
S színei meg nem fakuló csodák.
Örökifjan és egyformán lebeg,
Halványan, mint egy álom
És testetlenül, mint egy lehelet.

Mint a művészet az élet felett."

Megható, és nagyon köszönöm! Emiatt is bőgtem, de jólesett!
Mivel mostanában jó adag fogalmazásgátlót kaptam, ezért a válaszom kissé szabadvers, nem a rím az úr! Bár a legjobb műveim is inkább szabadversek......

TAM-nak köszönettel......

Itt voltam köztetek,
szökellt a kis rókalány.
Vidám, buja kis Bestia volt, de szívén ott egy beteg folt.
Talán kimászik vackából még,
és vidámabb versek is születnek, de még itt a fék......
De remélem egyszer kötött lelkem megismered, és kész....... (Ez egy válasz T-A-M üzenetére (2008. 04. 07. hétfő 16:21), amit ide kattintva olvashatsz)

Valahogy más


Valahogy más vagy a szememben,
Mint akárki.
Máshogy nézed a dolgokat,
És másképp éled át.
Szemeidben egy megfagyott könnycsepp ragyog,
Mi várja,
Hogy felengedhessen veled együtt.
Valahogy mégsem nézel rám úgy,
Mint akárki más.
Valahogy mégsem ölelsz kezeiddel,
Míg szemeiddel igen.
Valahogy mégsem szólalsz ajkaiddal,
Míg a szíveddel igen,
Valahogy mégsem csókolsz száddal,
Amíg a lelkeddel igen.
Valahogy mégsem hívsz szépszóval,
Míg szemeimet nézed,
Valahogy mégsem mondod soha:
"Szeretlek"
Amíg a szíveddel érzed


Szerző Ninia

Végh György: Virághozó április

Elmúlt a tél, itt a tavasz,
minden bokor újra éled,
a földből a virágokat
előhúzzák a tündérek.

Április is segít nekik,
megáll minden kicsi fánál-
virágot tűz mindenhová:
tavasz van ott, merre járt már.

Virágot hint a friss szélbe,
száll a színek zivatarja-
s merre elmegy, a kopár föld
virágoktól tarkabarka.

Jer közénk és jól megy Dolgod,
Segítünk, s a Gondod Oldod.
Minden Napod jó lesz mától,
A Golden Gate fórumától!
Olvasgasd és Írjál bele,
Mindenkinek jobb lesz kedve...
Ne bántson hát ami elmúlt,
Új korszak jön ne Légy feldúlt.
Boríts fátylat rossz dolgokra,
Légy pozitív, Gondolj jóra.
Csalódásra itt a gyógyír,
Mikor a T-A-M csak Neked ír...
Legyen szép hát minden Napod,
Tőlem ezt a pár sort Kapod! (Ez egy válasz zelli üzenetére (2008. 04. 07. hétfő 16:09), amit ide kattintva olvashatsz)

Blue

Olyan szomorú vagyok,
Csalódtam egy nagyot!
Kaptam hideget, fagyot!
Levelegőt alig kapok!

Ó, Istenem, adj egy jó napot!

/Szerző: Jómagam/

VAJDA JÁNOS

Szerelem édene

I

Eszemadta kisleánya, gyöngyalak,
Hej, mióta téged én megláttalak!
Talán egyet fordult vélem a világ,
Hej azóta nekem áll a boldogság.

Szebb a világ, de hogy is szebb ne volna!
Szép szemed világol minden bokorba;
Minden ágon víg madár dalol nekem,
Mennyországgá változott az életem.

Huzhatd cigány azt a búsat, ízibe,
Megrepedhet szomoru nótád szive;
Amely hangod sír legkeservesebben,
Fölvidul és táncra kel a lelkemben.

- És ha a te szemeidbe tekintek,
S szép szemed sugáriban eltévedek,
Aki téged megteremtett, virágom,
Az istent is örömestebb imádom!

II

Ha te volnál cserebogár s repülnél
Sebesebben, mint a madár, mint a szél,
Nem kérnélek én az édesanyádtól,
Kifognálak bárhol a nagy világból.

Ha te volnál árva csillag az égen
S bujdosóvá lennél a messzeségben,
Elfognálak - magam sem tom, hol s hogyan,
Habár ott is, hol a világ vége van...

III

Nem éltem még, csak ezután élek
Magamnak, meg gyöngyvirágom, néked,
A világ hadd álljon, amint állhat,
Miattam cigánykerekeket hányhat...

Nem bánom, légy lelkemnek királya,
Szivem a te hatalmad jobbágya;
Adó gyanánt vedd el örömimet,
Bánatidat rakd reám tehernek.

De még így is hidd el attól félek,
Megirigylik boldog életemet.
Tedd kezedet ide az enyémbe,
Bujdossunk el erdő közepébe...

IV

Virágos zöld erdő közepében,
Egy kis kunyhó szárnya enyhelyében,
A világ minden baját feledve
Öleléssel, csókkal éldegélve...

Nem lesz ottan irigyünk. Az erdő
Maga is oly boldogság-lehellő;
Minden ágon és minden bokorban
Ádám, Éva paradicsoma van.

A szerelem édes, bús gyötrelmét
Nyögdécselő vadgalambok, gerlék
Lombok alól, hogyha ránk lenéznek,
Megvigasztalódnak és remélnek.

A szűz rózsabimbókkal enyelgő
Csapongó könnyelmü déli szellő
Látva üdvözítő csókjainkat
Tőlünk örök hűséget tanulhat...

Virágos zöld erdő közepében
Egy kis kunyhó szárnya enyhelyében
A világ minden baját feledve
Öleléssel, csókkal éldegélve...

V

Sorsom ékes csillaga az égen,
Mosolygásodat pirulva nézem.
Eszembe jut az a tenger átok,
Melyekkel kicsiny hitem megbántott...

Oh, ha e sok átkomat hallottad,
Halljad meg most háladó imámat,
S bocsáss meg, ha minden szenvedésem,
Melyet eddig adtál, - elfelejtem.

Vezettél járatlan vész-ösvényen,
Áldozatra tátongó örvényen;
Szörnyek ellen csatába kevertél,
Szívemen sok nagy sebet ejtettél.

De csak azért indítál ez útnak,
Ez volt útja a tündérországnak,
Melyben most lakom - s csak egy vakajtó
Vezet ki belőle - a koporsó...

VI

Emberélet rövid mulandóság,
Hiszem, hogy nem örökkévalóság.
De az élet egy pillanatában
Hiszem, hogy örökkévalóság van!

Midőn ajkak csókban egybeforrnak,
Égő szívek egymáson dobognak,
S elfeledjük, hogy van mulandóság:
Az ilyen perc: örökkévalóság!

Reményik Sándor: Egy virág úszik...

Egy virág úszik végtelen vizen,
Ringatja szelíden az ár,
Ősszel fogant, ugaron termett,
Nem tudja, mi a nyár,
Egy álom úszik végtelen vizen,
Ringatja szelíden az ár.

Valaki állt egy kőhíd magasán,
És a kezében volt egy kis virág,
Ősszel termett, ugaron nőtt virág,
És a szívében volt egy álom,
S a vándor szólt:
"Mit érek véle, ha valóra váltom?

Ez álomnak itt nincs otthona, háza -
És ez a virág túlon-túl fehér:
Az élet neki rút, s törékeny váza.

Ez az álom
Se másnak, se nekem ne fájjon,
Ne hulljon erre senki könnye
És hervadó szirmához mi sem érjen,
Még egy imakönyv se!

A virágot a folyóra bocsátom,
A szent, örök folyóra,
A tengerhez hadd vigye közelebb
Minden hullám és minden óra,
Lehullatom a szent, örök folyóra.

Tartsa meg öröknek az örök víz,
És viruljon a tenger közepén,
Mint őszi pompa, s mint tavaszi dísz!"

S úgy lőn.
A vándor ott maradt, a hídon állva,
És a virág - elment - az óceánba.

Kosztolányi Dezső:Fák beszéde


Pálma

- Versben beszélek, és verssel köszöntsék
nagy, mozdulatlan legyezőimet
s nagy csöndemet is. Én vagyok a Fönség.

Hárs

- Szülőhazádban a vén udvaron
hová gurultak labdáid, szegény?
Hová repült a sárkányod vajon,
s kedved, hited az életed felén,
És merre szálltak, merre tűntek el
viháncoló, víg gyermektársaid?
Ezt kérdezed, de senki sem felel,
csupán mi zúgunk, régi hársak itt.

Nyírfa

- Héjam fehér, mint a papír.
Megbabonázza azt, ki ír,
és hogyha elrontott a hír,
nevem álmodba visszasír.
Izen neked a nyír.

Almafa

- Bő, zöld szoknyában, széles terebéllyel
mesékről álmodom, ha jő az éjjel.
A lombjaim közt almák aranya.
Mindig csak adnék, én, örök anya.

Eperfa

- Itt lakmároztál egykor, az eperfán,
jaj, hogy szerettél. Majd ha por leszel,
egy nyári szellő még felém seper tán.

Nyárfa

- Mily szép nevem van. Hallod? Nyárfa, nyárfa.
Karcsún, fehéren állok a határba.
Úgy reszketek és sírok, mint egy árva.
S minden széllel zenélek, mint a hárfa...

ARANY JÁNOS

A MÉH ROMÁNCA


Ablak alatt
A pünkösdi rózsa,
Kezd egy kicsit
Fesleni bimbója:
Kékszemű lyány,
Válogat belőle,
Koszorúnak
Holnap esküvőre.

Reménykedik
Egy kis méh az ágon:
Szép eladó,
Jaj, ne bántsd virágom!
Ezt az egyet
Magamnak kerestem,
Alig hasadt
Mikor eljegyeztem.

Felel a lyány:
Te bohó kis állat!
Lelsz te rózsát
Nem egyet, ha' százat,
Holnap is nyit,
Holnap is eljössz te
Csak ne kívánd
Ami legszebb közte.

Mond a kis méh:
Szőke szép hajadon,
Neked Isten
Hű szeretőt adjon!
Nem sok amit
Kívánok tetőled:
Ne szakaszd le
Az én szeretőmet.

Felel a lyány:
Dehogynem szakasztom!
Dehogy leszek
E ne'kűl menyasszony!
Koszorúmban
Ezt fonom előre,
Ugy vigyenek
Holnap esküvőre.

El se mondá,
Nyult a szép bimbóhoz
Hogy letörje
A virágcsomóhoz.
A szegény méh
Rárepűlt kezére,
Csókot adni
Annak a fejére.

"Hess te gyilkos!
Ne bocsáss fulánkot:
Leszakasztám,
Vigyed a virágod."
"Szép menyasszony,
Már nekem mi haszna!
Koszorúdnak
Híja lesz miatta."

Koszorúdnak
Híja lesz miatta -
Ezt a kis méh
Keserűn mondhatta,
Mert a szíve,
Hiába parányi,
Nagyon tudott
A virágért fájni.

S a leánynak,
Hiába kiáltott,
Szeme alá
Üti a fulánkot;
Szegény bogár!
S maga haldokolva
Félreült, egy
Rozmarin-bokorra.

Szép menyasszony
Jajgat a sebével,
Esküvőre
Sem mehet szemével:
Holdfogyásig
Dagadt lőn a tája...
Azalatt meg
Elhagyá babája.