Arcodon lassan gördölő könnycseppek,
Lelkedben fájón kellemes emlékek.
Leszel Te még szökellő rókalány,
Örül Neked fórumos mind ahány.
A buja kis bestia biztosan visszatér,
Szívén a beteg folt tűnik, ha öröm ér.
Vackából kimászva vidáman trillázik majd,
Kioldott fékkel ezerrel pörögve szárnaylva hajt.
Kötött Lelked oldódik remélem hamarost,
Megismerni mikor kell, ha nem most?
Mindig örömmel várakozva Tekints a jövőbe,
Szebb Életed lesz, ha nem most, hát jövőre!

(Ez egy válasz zelli üzenetére (2008. 04. 08. kedd 05:49), amit ide kattintva olvashatsz)

"A párában, a vízesés felett,
Halványan, mint egy álom,
És testetlenül, mint egy lehelet:
Az örökifjú szivárvány lebeg.

Megrokkannak a sziklák, a hegyek,
A kő mállik, az erdők sírba térnek,
Új medret tör a patak magának,
S a régit testálja a feledésnek.
Megőszül a világ.

De a szivárvány mindig egy marad
S színei meg nem fakuló csodák.
Örökifjan és egyformán lebeg,
Halványan, mint egy álom
És testetlenül, mint egy lehelet.

Mint a művészet az élet felett."

Megható, és nagyon köszönöm! Emiatt is bőgtem, de jólesett!
Mivel mostanában jó adag fogalmazásgátlót kaptam, ezért a válaszom kissé szabadvers, nem a rím az úr! Bár a legjobb műveim is inkább szabadversek......

TAM-nak köszönettel......

Itt voltam köztetek,
szökellt a kis rókalány.
Vidám, buja kis Bestia volt, de szívén ott egy beteg folt.
Talán kimászik vackából még,
és vidámabb versek is születnek, de még itt a fék......
De remélem egyszer kötött lelkem megismered, és kész....... (Ez egy válasz T-A-M üzenetére (2008. 04. 07. hétfő 16:21), amit ide kattintva olvashatsz)

Valahogy más


Valahogy más vagy a szememben,
Mint akárki.
Máshogy nézed a dolgokat,
És másképp éled át.
Szemeidben egy megfagyott könnycsepp ragyog,
Mi várja,
Hogy felengedhessen veled együtt.
Valahogy mégsem nézel rám úgy,
Mint akárki más.
Valahogy mégsem ölelsz kezeiddel,
Míg szemeiddel igen.
Valahogy mégsem szólalsz ajkaiddal,
Míg a szíveddel igen,
Valahogy mégsem csókolsz száddal,
Amíg a lelkeddel igen.
Valahogy mégsem hívsz szépszóval,
Míg szemeimet nézed,
Valahogy mégsem mondod soha:
"Szeretlek"
Amíg a szíveddel érzed


Szerző Ninia

Végh György: Virághozó április

Elmúlt a tél, itt a tavasz,
minden bokor újra éled,
a földből a virágokat
előhúzzák a tündérek.

Április is segít nekik,
megáll minden kicsi fánál-
virágot tűz mindenhová:
tavasz van ott, merre járt már.

Virágot hint a friss szélbe,
száll a színek zivatarja-
s merre elmegy, a kopár föld
virágoktól tarkabarka.

Jer közénk és jól megy Dolgod,
Segítünk, s a Gondod Oldod.
Minden Napod jó lesz mától,
A Golden Gate fórumától!
Olvasgasd és Írjál bele,
Mindenkinek jobb lesz kedve...
Ne bántson hát ami elmúlt,
Új korszak jön ne Légy feldúlt.
Boríts fátylat rossz dolgokra,
Légy pozitív, Gondolj jóra.
Csalódásra itt a gyógyír,
Mikor a T-A-M csak Neked ír...
Legyen szép hát minden Napod,
Tőlem ezt a pár sort Kapod! (Ez egy válasz zelli üzenetére (2008. 04. 07. hétfő 16:09), amit ide kattintva olvashatsz)

Blue

Olyan szomorú vagyok,
Csalódtam egy nagyot!
Kaptam hideget, fagyot!
Levelegőt alig kapok!

Ó, Istenem, adj egy jó napot!

/Szerző: Jómagam/

Reményik Sándor: Egy virág úszik...

Egy virág úszik végtelen vizen,
Ringatja szelíden az ár,
Ősszel fogant, ugaron termett,
Nem tudja, mi a nyár,
Egy álom úszik végtelen vizen,
Ringatja szelíden az ár.

Valaki állt egy kőhíd magasán,
És a kezében volt egy kis virág,
Ősszel termett, ugaron nőtt virág,
És a szívében volt egy álom,
S a vándor szólt:
"Mit érek véle, ha valóra váltom?

Ez álomnak itt nincs otthona, háza -
És ez a virág túlon-túl fehér:
Az élet neki rút, s törékeny váza.

Ez az álom
Se másnak, se nekem ne fájjon,
Ne hulljon erre senki könnye
És hervadó szirmához mi sem érjen,
Még egy imakönyv se!

A virágot a folyóra bocsátom,
A szent, örök folyóra,
A tengerhez hadd vigye közelebb
Minden hullám és minden óra,
Lehullatom a szent, örök folyóra.

Tartsa meg öröknek az örök víz,
És viruljon a tenger közepén,
Mint őszi pompa, s mint tavaszi dísz!"

S úgy lőn.
A vándor ott maradt, a hídon állva,
És a virág - elment - az óceánba.

Kosztolányi Dezső:Fák beszéde


Pálma

- Versben beszélek, és verssel köszöntsék
nagy, mozdulatlan legyezőimet
s nagy csöndemet is. Én vagyok a Fönség.

Hárs

- Szülőhazádban a vén udvaron
hová gurultak labdáid, szegény?
Hová repült a sárkányod vajon,
s kedved, hited az életed felén,
És merre szálltak, merre tűntek el
viháncoló, víg gyermektársaid?
Ezt kérdezed, de senki sem felel,
csupán mi zúgunk, régi hársak itt.

Nyírfa

- Héjam fehér, mint a papír.
Megbabonázza azt, ki ír,
és hogyha elrontott a hír,
nevem álmodba visszasír.
Izen neked a nyír.

Almafa

- Bő, zöld szoknyában, széles terebéllyel
mesékről álmodom, ha jő az éjjel.
A lombjaim közt almák aranya.
Mindig csak adnék, én, örök anya.

Eperfa

- Itt lakmároztál egykor, az eperfán,
jaj, hogy szerettél. Majd ha por leszel,
egy nyári szellő még felém seper tán.

Nyárfa

- Mily szép nevem van. Hallod? Nyárfa, nyárfa.
Karcsún, fehéren állok a határba.
Úgy reszketek és sírok, mint egy árva.
S minden széllel zenélek, mint a hárfa...

ARANY JÁNOS

A MÉH ROMÁNCA


Ablak alatt
A pünkösdi rózsa,
Kezd egy kicsit
Fesleni bimbója:
Kékszemű lyány,
Válogat belőle,
Koszorúnak
Holnap esküvőre.

Reménykedik
Egy kis méh az ágon:
Szép eladó,
Jaj, ne bántsd virágom!
Ezt az egyet
Magamnak kerestem,
Alig hasadt
Mikor eljegyeztem.

Felel a lyány:
Te bohó kis állat!
Lelsz te rózsát
Nem egyet, ha' százat,
Holnap is nyit,
Holnap is eljössz te
Csak ne kívánd
Ami legszebb közte.

Mond a kis méh:
Szőke szép hajadon,
Neked Isten
Hű szeretőt adjon!
Nem sok amit
Kívánok tetőled:
Ne szakaszd le
Az én szeretőmet.

Felel a lyány:
Dehogynem szakasztom!
Dehogy leszek
E ne'kűl menyasszony!
Koszorúmban
Ezt fonom előre,
Ugy vigyenek
Holnap esküvőre.

El se mondá,
Nyult a szép bimbóhoz
Hogy letörje
A virágcsomóhoz.
A szegény méh
Rárepűlt kezére,
Csókot adni
Annak a fejére.

"Hess te gyilkos!
Ne bocsáss fulánkot:
Leszakasztám,
Vigyed a virágod."
"Szép menyasszony,
Már nekem mi haszna!
Koszorúdnak
Híja lesz miatta."

Koszorúdnak
Híja lesz miatta -
Ezt a kis méh
Keserűn mondhatta,
Mert a szíve,
Hiába parányi,
Nagyon tudott
A virágért fájni.

S a leánynak,
Hiába kiáltott,
Szeme alá
Üti a fulánkot;
Szegény bogár!
S maga haldokolva
Félreült, egy
Rozmarin-bokorra.

Szép menyasszony
Jajgat a sebével,
Esküvőre
Sem mehet szemével:
Holdfogyásig
Dagadt lőn a tája...
Azalatt meg
Elhagyá babája.

Wass Albert:
Nagypénteki sirató

Elmegyünk, elmegyünk, messzi útra megyünk,
messzi út porából köpönyeget veszünk…
Nem egyszáz, nem kétszáz: sokszáz éves nóta.
Így dalolják Magyarhonban talán Mohács óta.
Véreim! Véreim! Országútak népe!
Sokszázéves Nagypénteknek
soha sem lesz vége?
Egyik napon Tamás vagyunk,
másik napon Júdás vagyunk,
kakasszónál Péter vagyunk.
Átokverte, szerencsétlen
nagypéntekes nemzet vagyunk.
Golgotáról Golgotára
hurcoljuk a keresztfákat.
mindég kettőt, soh'se hármat.
Egyet felállítunk jobbról,
egyet felállítunk balról,
s amiként a világ halad:
egyszer jobbról, egyszer balról
fölhúzzuk rá a latrokat.
Kurucokat, labancokat,
közülünk a legjobbakat,
mindég csak a legjobbakat.
Majd, ahogy az idő telik,
mint ki dolgát jól végezte:
Nagypéntektől Nagypéntekig
térdelünk a kereszt alatt
húsvéti csodára lesve.
Egyszer a jobbszélső alatt,
másszor a balszélső alatt,
éppen csak hogy a középső,
az igazi, üres marad.
Nincsen is keresztfánk közbül,
nem térdel ott senki, senki.
A mi magyar Nagypéntekünk
évszázadok sora óta
évszázadok sora óta
ezért nem tud Húsvét lenni.
Így lettünk országút népe,
idegen föld csavargója,
pásztortalan jószág-féle.
Tamással hitetlenkedő,
kakasszóra péterkedő,
júdáscsókkal kereskedő.
Soha-soha békességgel
Krisztus-Úrban szövetkező.
Te kerülsz föl? Bujdosom én.
Én vagyok fönt? Bujdosol Te.
Egynek közülünk az útja
mindég kivisz idegenbe.
Bizony, jól mondja a nóta,
hogy elmegyünk, el-elmegyünk,
messzi nagy útakra megyünk.
Messzi nagy útak porából
bizony, köpönyeget veszünk.
S ebben a nagy köpönyegben,
sok-sok súlyos köpönyegben
bizony pajtás, mondom Néked:
rendre, rendre mind elveszünk.

Bajorerdő, 1947

Sün mese

-Sanyarú sors, te szabtad rám gúnyámat,
céltábláját az emberek gúnyának.
Engem senki nem cirógat, becézget,
mert a bőröm egy kicsikét recézett.

Hogy irigylem a nercet, a hódokat!
Nekik kijár elismerés, hódolat.
Hányszor kértem a bennfentes rókától,
hogy legyen az én ügyemben prokátor.

Könyörögtem: Szólj a szőcsnek, bátyuska,
protezsálj be prémes állat státuszba,
vagy vegyen be legalább bélésnek.
De hiába! Nem enged e kérésnek.

Így kesergett sündörögve, bujkálva,
míg egy fakír nem került az útjába.
Az felkapta, gyönyörködve vizsgálta:
- Jössz az ágyamra te kispárna!

Mindenek szerelme


Ó, nézd, az idő csodaszép,
gyere ki a mezőre,
a napsugár, a szabad ég
várnak az élvezőre.

Kelyhet a virág tágra nyit,
friss szirma nesztelen nő,
kacéran bontja bájait,
akár egy meztelen nő.

Fenn hattyukeblü fellegek
elnyúlnak lusta kéjjel,
omló márványként, élveteg,
mint asszonytestek éjjel.

Zöld könnyüszoknyás karcsu fák -
megannyi ballerina,
féllábon áll, libeg-lobog,
minthogyha táncra hína.

Bogárpárok egymás megett
kerengenek a fűben,
szerelemtől kerengenek
az illatos sürűben.

Énnékem minden szerelem,
az ég, a föld, a felleg
és örök kéjjel szenvedem
ez örökös szerelmet.

Mert nincsen kéjes állapot,
mit csak a lélek érez,
nincs kéj, mely nem formál jogot
a szerelem nevéhez.

Énnekem minden szeretőm,
ami gyönyör szememben,
és testem romlik szenvedőn
e sok-sok szerelemben.

Az édes-forró napsugár
lázra csókolja arcom,
s ha hold süt át a függönyön,
a gyönyörtől nem alszom.

Ezer szeretőm van nekem
és én szeretem mindet
és mindenik tekintetem
mind szerelmi tekintet.

A föld szerelmét élvezem
s pusztulok élvezőben,
istenekkel szeretkezem
magamban a mezőben.


Babits Mihály
(1883-1941)

ebbe a topicba sem ártana egy-egy illusztrációs kép, emelné a látvány színvonalat! (csak egy tipp, természetesen nem kötelező!)

Vörösmarty Mihály

Ábránd

Szerelmedért
Feldúlnám eszemet
És annak minden gondolatját,
S képzelmim édes tartományát;
Eltépném lelkemet
Szerelmedért.

Szerelmedért
Fa lennék bérc fején,
Felölteném zöld lombozatját,
Eltűrném villám s vész haragját,
S meghalnék minden év telén
Szerelmedért.

Szerelmedért
Lennék bérc-nyomta kő,
Ott égnék földalatti lánggal,
Kihalhatatlan fájdalommal,
És némán szenvedő,
Szerelmedért.

Szerelmedért
Eltépett lelkemet
Istentől újra visszakérném,
Dicsőbb erénnyel ékesítném
S örömmel nyújtanám neked
Szerelmedért!

Belegaer partjain

Tündeleány, Belegaer partjain,
Mire vár, vajon mire vár?
A Nagy hajó, a Valinori hattyú,
Zúgó habokon, vizeken tovaszáll.

Tündeleány, Belegaer fövenyén,
Mitől fél, vajon mitől fél?
Arca sápadt, ruhája áttetsző,
Halovány testén átsüvít a szél.

Tündeleány, Belegaer homokján,
Merre néz, vajon merre néz?
Messzi a horizont, tág a határ,
Hol járhat kedvesem, a hős vitéz?

Tündeleány, Belegaer vidékén,
Miért sír, vajon miért sír?
Viharos tenger éj-komor kékjén
Nem látszik többé a hajnali pír.

Tündeleány, Belegaer vizében,
Miért, ó miért jössz felém
Elúszok messze, a világ szívéhez,
Ott alszom majd a tenger kebelén.

Tünde(quenya)nyelven:

Earo falassessen

Eldawende, Earo falassessen
ma larta, ai ma larta?
I alta cirya, Alqua Valinóreva
Nurrula wingessen, nenissen wíla.

Eldawende, Earo hrestassen
Mallo, ai mallo rúca?
Néca antorya, vaccorya vintala
Súre hlapu ter malwa hroarya.

Eldawende, Earo litsessen
Manna céna, manna céna?
Menel ná háya, arda ná alta
Masse melindonya, callo verya?

Eldawende, Earo nóresse
Manan, ai mana naina?
Rávea Earo morna-luinesse
Lá séya isca-carne ára.

Eldawende, Earo nenissen
Manan, ai, túla ninna?
Autan háya, ardo endanna,
Earo ambasse inye fumuva.

ÁPRLY LAJOS

Mennék eléd

Mennék eléd, mert itt vagy már közel.
A déli oldalon leselkedel.
Gyökerek hallják könnyű léptedet,
átküldesz egy-egy halk leheletet,
mely szűzies még és illattalan,
de sejtető, jó langyossága van.
Csak arcom érzi még, nem sejti más,
varázs van benne, keltető varázs.
Ahol jársz, néma éberség fogad,
keresed a rügyes sombokrokat,
hogy langyosságoddal rájuk lehelj
s kipattanjon a sárga kis kehely.
Feljössz az élre, melyet hó erez,
íj válladon, a hátadon tegez,
benne az arany nyílakat hozod,
melyekkel a telet megnyilazod.
Mennék eléd, s mint fényváró anyám,
még utoljára elkiáltanám
nevedet, melyből napfény sugaraz:
Tavasz, tavasz! Tavasz, tavasz, tavasz!

MÁJUSI ÉNEK

Csobog már a kis patak,
Zöld a lomb, a rét;
Méhe zsong, virág fakad,
Szellő zúg mesét.
Illat száll, madár dalol,
Felhőtlen a táj.
Halljátok-e gyermekek?
Hív a napsugár!

Hív az erdő, hív a völgy,
Hív a szép határ:
Menjetek vidulni hát,
Míg virít a nyár.
Szedjétek gyümölcseit,
Míg felétek int,
Míg az őszi hervadás
Itt nem lesz megint.

Ha megvirrad keleten
S fölsuhan a Nap,
Hálaima mondásra
Ne légy hallgatag;
És este se késlekedj
Fohászt zengeni
Ahhoz, ki a föld porát
Átmelengeti.

Ahhoz, ki a hó alól
Zöld tavaszt fakaszt
S tarka nyárrá bűvöli
Halkan a tavaszt.
Ahhoz, aki őszt ad és
Őszre szép telet,
Áldásokkal hintve be
Földi életed.
Piován Győző

Weöres Sándor

A nő

A nő: tetőtől talpig élet.

A férfi: nagyképű kísértet.

A nőé: mind, mely élő és halott,

úgy, amint két-kézzel megfogadhatod;

a férfié; minderről egy csomó

kétes bölcsesség, nagy könyv, zagyva szó.

A férfi - akár bölcs, vagy csizmavarga -

a világot dolgokká széthabarja

s míg zúg körötte az egy-örök áram,

cimkék között jár, mint egy patikában.

Hiában száll be földet és eget,

mindég semmiségen át üget,

mert hol egység van, részeket teremt,

és névvel illeti a végtelent.

Lehet kis-ember, lehet nagy-vezér,

alkot s rombol, de igazán nem él

s csak akkor él - vagy tán csak élni látszik -

ha nők szeméből rá élet sugárzik.

A nő: mindennel pajtás, elven

csak az aprózó észnek idegen.

A tétlen vizsgálótól összefagy;

mozogj és mozgasd s már királya vagy:

ő lágy sóvárgás, helyzeti erő,

oly férfit vár, kitől mozgásba jő.

Alakja, bőre hívást énekel,

minden hajlása életet lehel,

mint menny a záport, bőven osztogatva;

de hogyha bárki kétkedően fogadja,

tovább-libeg s a legény vérig-sértve

letottyan cimkéinek bűvkörébe.

Valóság, eszme, álom és mese

ugy fér hozzá, ha az ő köntöse;

mindent, mit párja bölcsességbe ránt,

ő úgy visel, mint cinkos pongyolát.

A világot, mely észnek idegenség,

bármeddig hántod: mind őnéki fátyla;

és végső, királynői díszruhája

a meztelenség.

J.A. (kedvenc költőmtől)

MÁRCIUS

A föld alól a gyors csirák
kidugják fejüket,
a fák, mint boltos áruját,
kirakják a rügyet,
kamaszok arcán pattanás,
férfiajkon a csók,
mind egy repeső kapkodás
a szoknyák lobogók,
s már itt és ott fölhangzanak,
elűzve kínt, fagyot,
a szívbe húzódott szavak,
eszmék és kardalok.

(1935 vége)





MÁRCIUS
1
Langy, permeteg eső szemerkél,
új búza pelyhe ütközik.
Kéményre gólya s a levert tél
jeges csucsokra költözik.
Zöld robbanásokkal kitört
a kikeleti víg erőszak.
Asztalos műhelye előtt
remény legyint meg, friss fenyőszag

Mit ír a hírlap? Dúl a banda
Spanyolhonban és fosztogat;
Kínában elűzi egy bamba
tábornok a parasztokat
kis telkükről. Had fenyeget,
vérben áznak a tiszta vásznak.
Kínozzák a szegényeket.
Hadi uszítók hadonásznak.

Boldog vagyok: gyermek a lelkem;
Flóra szeret. S lám, álnokul,
meztelen, szép szerelmünk ellen
tankkal, vasakkal fölvonul
az ember alja. Megriaszt
a buzgóság e söpredékben.
S csak magunkból nyerek vigaszt,
erőt az élet érdekében.

2
Zsoldos a férfi, a nő szajha,
szivüket el nem érhetem.
Gonoszságuk is föl van fujva,
mégis féltem az életem.
Hisz nincs egyebem e kivül.
Számol ezzel a gondos elme.
A megbántott Föld ha kihül,
ég Flórám és szivem szerelme.

Mert mi teremtünk szép, okos lányt
és bátor, értelmes fiút,
ki őriz belőlünk egy foszlányt,
mint nap fényéből a Tejút, -
és ha csak pislog már a Nap,
sarjaink bízóan csacsogva
jó gépen tovább szállanak
a művelhető csillagokba.

(1937. március)


(nem is tudtam, hogy azonos címmel két verse is megjelent, csak a másodikat ismertem-eddig...)