Újévi reménykedés

Hóval jöttél, fiatal esztendő,
Csupa fehér vagy, szép-, jóra kelendő.
Napos és fehér, - ó ha az is volnál,
Naposabb, fehérebb a fekete ónál!

Szép hó, fényes, hűvös és metsző,
(Az üdvös értelem rokonának tetsző
Jó melegítő, tiszta fehérség,
Borítsd be a rossz föld keserű kérgét!

Borítsd be, borítsd be, burkold el, öleld meg,
Holt-eleven szíve hátha fölenged.
Kripta-ürén a kifagyott mélynek
Hátha még pihegő magok is élnek.

Hisz felszakad egyszer a becstelen tél is!
Vérben és mocsokban ha százszor vetél is,
Egyszercsak, mégiscsak megjön a jövendő.
Hátha te lennél az, fiatal esztendő?

Hátha te lennél az, aki elbontod
Fejünk felől a fekete boltot,
Butaság fekete fellegei gátját,
S eget érhet újra az igaz imádság.

Kiálts, ne hallgass, igazak imája,
Hallja az Isten, hallja, kívánja!
Visszalengő hózivatar, pelyhezd az égre,
Zizegjed, zúgjad: szeretet, béke!

Nektek is, népek gyilkosai, balgák,
Kiérzi az Isten szívetek hangját.
Amit kimondani magatok se mertek,
A szegény nyomorult, vacogó lelket.

Bélpoklos hazugság üvöltésén által
A pőre szív az, mit az Isten áthall:
"Ments meg, ó ments meg magunktól minket,
S átkozott magunktól szegény mieinket!"

Ó hallom, hallom az ember hangját,
Élők és hullák sírják, sikongják:
"Kit ember-okosság beteg ördöggé tett,
Mentsd meg önmagától az emberiséget!"

Fekete földön újévi fehérség:
Zsibbadt szívünkben csecsemő reménység.
Isten, éveket, szíveket teremtő,
Teremtsen újjá ez az újesztendő!

Sík Sándor

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ
Ünnepnapon


Az emberár künn küszködik, tolong,
s a ronda pénzért vásárolt mulatság
híg kéje eltorzítja lomha arcát,
kocsikra kap föl, fut, mint a bolond.

Erdőkbe bújik, mássza a hegyet,
iszik, erőlködik, fáradva izzad,
a kürt rotyog, döng és porzik a színpad,
a kába lármán dőzsöl és nevet.

Én benn ülök, a légbe bámulok,
száz kép tolong föl, én vagyok urok,
egy szent gyönyör szelíd ütembe hintáz.

Incselkedik velem kéj, félelem,
aztán lehúnyom szótlanul szemem,
s lelkembe játszik a tündéri színház.

Gyurkovics Tibor

Karácsony

Egy bizonyos idő után
akárhány karácsonyfát láthatsz,
mindig csak egyet látsz
s a többi látszat.

A többi öröm másé, idegen,
vagy elrabolt öröm,
Jézus Krisztus hozzánk
csak egyszer jön.

Csak egyszer száll le az angyal
kitárt fehér szárnnyal
és hozza le a békességet,
egyszer jön Boldizsár a mirrhával.

És többé nincsen békességünk,
nincs Máriánk, se szalmánk,
de erre az egy éjre
mindig emlékszünk.

És ott is gondolnak ránk.

Szabolcsi Erzsébet: Mindennapi csendünk

Csak a csend, hallod,
mindennapi csendünk rebben
rövid nappalok, hosszú éjek után.
Távolból kutyaugatás, tücskök esti dala
ciripeli, zümmögi, dünnyögi át az időt hajnalig.
Csokoládéillatú fahéjas-almás barátságos beszélgetések
emléke kavarog gyertyafénytől imbolygó szelíd árnyak között.
A múlt zsongó hangjai. Hallod?
Bennünk zenél az idő.

Ady Endre:
Békesség ünnepén

Békesség most tinéktek, emberek.
Övendezzél, derék világ,
Hangozzatok, jámbor legendák,
Zsolozsmák, bibliák, imák.
Kicsi gyertyák, lobogjatok föl,
Bóduljunk tömjénnek szagán!…
Szép dolog ez!… Így kell csinálni
Minden karácsony-éjszakán…
Hejh, szép az istenes legenda,
A csillag, a jászol, az élet,
Ki lehetne még vele húzni
Talán még néhány ezer évet…
Békesség hát néktek, emberek,
Örvendezzék a vak, a béna:
A jászol benne van a legendában
S a jászolban benne a széna…
Különben is az élet csupa vígság,
Útvesztőkből csillag vezet ki,
A pásztorok és bölcs királyok
Szinte futnak - egymást szeretni
S a betlehemi félhivatalosban
Miként egykor meg vala írva:
Mindenkit jászolánál várja
Az arany, a tömjén, a mirrha…
Örvendezzél, derék világ,
Harsogjatok, jó, égi villik,
Örvendezzél, derék világ,
Te meg vagy váltva tudniillik.
Lobogj, kis gyertya! Meg nem árthat
Ennyi kis fény tán a világnak.
Odakint szörnyű nagy a kétség,
Odakint szörnyű a sötétség.
Odakint szörnyű vaksötétben
Sirály sikoltoz, vércse vijjog,
Bagoly huhog, kóbor eb szűköl…
Odakint valami nagy titkot
Rejteget a sötét világ,
Jó lesz mormolni szaporábban
A szent zsolozsmát, bibliát.
A föld könnyektől terhesült meg
S a terhesült föld ing, remeg,
A vajudó kínnak gyümölcse
Nem lehet más, csak szörnyeteg…
Ami sóhaj, nyögés, kín, szenny volt
És rettentett a földgolyón,
Vad orkánban kitörni készül,
Világot törve, rombolón,
Évezredes tragédiának
Bosszuló vége fenyeget,
Vad-éhesen, vad harcra készen
Állnak iszonyú seregek…
A Messiást nem várják immár,
Nem kell többé a Messiás,
Hazug a megváltás meséje,
Szentségtelen a szentirás,
Hazug minden, amit az ember
Évezredekkel istenné tett,
Csak egy igazság - közös jussú
S egyenlő végű - ez az: élet…
Ám ne nézz ki az éjszakába,
Örvendezzél, derék világ,
Hangozzatok, jámbor legendák,
Zsolozsmák, bibliák, imák,
Ne halljátok a föld-dübörgést,
Menjen tovább a szürke élet,
Közelg a földi végitélet…
Addig lobogj csak, kicsi gyertya,
Harsogjatok csak, égi villik,
Örvendezzél, derék világ,
Te meg vagy váltva tudniillik.

Csorba Győző:

ÜNNEP ELŐTT

Csak lassan múljék sok időm legyen
fölkészülni: maga a készülődés
az is jó s készen lenni jó ugyancsak
Évente több a vendég messziről
s közelről egyaránt illik tanulnom
hogy valóban tisztességgel fogadjam
a társaságot


Nem csekély dolog
hogy gyerekcsapatoktól vénekig
annyian érkeznek nem is tudom
élők-e még mind mert mind élni látszik
s mind jókedvű és jóakaratú
az ünnep örömétől csillogó
Csak lassan múljék hisz jobb is talán
a várás mint a beteljesülés
Advent… Ó mennyi holmimat kinőttem
s ledobtam - ezt még nem sőt még nem is
kényelmetlen… Érzelgősség? öregkor?
Fehér a kert áldom fehér a város
áldom s elindulok titokzatos
ösvényeken (kint? bent? milyen irányban?)
jutok melegbe fenyőszagba gyertya-
fénybe s remélt ajándékokhoz is
Fehér a kert a város is fehér
s elindulnak szintén felém seregben
lábak és tárgyak advent nem tudok
semmit de mindent könnyen elhiszek:
kell a meglepetés kell kell az ünnep.

Alföldi Géza: Ha nálunk született volna...
Népszámlálás volt Betlehemben, –
így szól a Karácsony története, –
s akkor született meg egy istállóban
az Úr egy Fia, – Mária Gyermeke…

Nem volt, ki szállást adjon nékik.
Barmok lehelték rá a meleget.
Nem volt egy pólyája, egyetlen takarója,
Meséli a monda… Mert ott született!

De Cegléden, vagy Kecskeméten,
a Hortobágyon ha született volna,
az első Karácsony igaz történetéről
így szólna ma a bibliai monda:

… Rozál épp az udvart seperte.
János meg a jószágnak almozott.
A kis Péterke az öreg kandúrral játszott.
A Puli, az meg hátul kalandozott.

Akkor ért a ház elé József.
Jó tejszagot lehelt a méla csönd.
Mária, fáradtan, alig vonszolta magát
S a kerítésen át József beköszönt.

Rozál fogadta hangos szóval:
– Mi szél sodorta erre kendteket? –
– Törvénybe mennénk. De beteg lett az asszony
s pihenni kéne, mert – ránk esteledett.

Kerestünk födélt a korcsmában.
De szállást a bérlője nem adott.
Hej pedig az asszony az utolsóban van már,
de hiába – nincs pénz, mert szegény vagyok…

Már istálló is elég lenne,
Csak tető legyen már fejünk felett… –
Rozál a seprűjét a falnak támasztotta,
Bodri a kiskapuig settenkedett.

– Takarodsz vissza, beste lelke!
Kerüljenek csak kietek bentébb!
Talán egy ágy, az csak akad majd még a háznál.
Hogy elfáradt, szegény!… Eszem a lelkét!…–

Szélesre tárta a kiskaput.
Mária arca, mint viasz: sápadt.
– Ne ugass már, Bodri!… Hát nem látod, hogy vendég?!
Eredj csak, Péterke s szólj az apádnak!

Jöjjön csak, lelkem, segítek én…
Támaszkodjék rám!… Óvatost lépjen!…
Úgy-úgy, lelkem!… Kend meg csukja be csak a kaput,
de siessen, oszt maga is segéljen!…–

János is sebten előkerült.
Kemény keze még a villát fogta.
– Utasok… Nincsen szállásuk… S beteg az asszony…
Behívtam őket…– Mért ne tettek volna?

– Az asszonynak vess tiszta ágyat!
Az ember meg a lócán elalhat.
És valami enni is akad tán a háznál…
Péter, egy kis borért, fiam, szaladj csak!…–

A Bodri is odasündörgött.
Péter a butykossal máris kocog.
S ameddig az asszony megvetette az ágyat,
János kolbászt s egy köcsög tejet hozott.

Máriát már a fájdalom rázta.
A párnák között csöndesen feküdt.
S amíg az asszony terít, megnyugodva látja,
Hogy János a szobába épen befűt.

A kemencében lángolt a tűz.
Rozál az ágynál csendesen állt ott
És lelkükre a tiszta ágy friss párna-szaga,
Mint békesség, csendesen leszállott…

Kint az égen holdfény ragyogott.
Házra, tájra ezüstszín-port hintett.
S még nem volt éjfél, mikor a meleg szobában,
ím, megszületett a régenvárt Kisded…

A szomszédságból akadt bölcső…
Nagy Andráséktól csipkés kis paplan.
S négy-öt asszony zsibongott a szomszéd szobában,
a kis teknő körül szép kör-alakban…

Jaj de szép… s fiú!… Nézd csak, apjuk!…
Ujjongott Rozál, míg óva mosta…

És ígyen született meg az Isten Gyermek…
… Már… hogyha nálunk születhetett volna!…

Éjfél, sűrű csönd ül a járdán
Mire gondol a vén Hold
Hogy csak mosolyog rám?
Lomha szél fúj, rőt avar fut a lábam elé,
Tépett ág jajong a fán

Holdfény derűs emléket ébreszt,
Újra éled a régmúlt, minden gyönyörűség,
Boldog órák az ifjúságom szép idején
Gyertek hozzám vissza még!

Halvány lámpa villog fenn
Még áldott árnyék rejt el
Szúrós zaj kél, összerezzen a csend,
Ha rámtör majd a reggel

Hajnal, ne tarts tükröt a vénnek!
Ha csak emlék az élet, talán szép marad még
Tán e kék éj, a holdvilág még ifjúnak lát
Úgy, mint egykor, régesrég

Füstben barnult új nap kél
A korhadt, pállott széllel
Kihunyt lámpát gúnyol az ömlő fényár

Ha elkullog az éjjel...

Nézz rám! Kicsit érints meg némán!
Maradj még, szelíd emlék
Színes hajdani nyár...
Érj csak hozzám, és feléled a boldog idő!
Jaj, a hajnal pirkad már...

Juhász Gyula: Testamentom

Szeretnék néha visszajönni még,
Ha innen majd a föld alá megyek,
Feledni nem könnyű a föld izét,
A csillagot fönn és a felleget.

Feledni oly nehéz, hogy volt hazánk,
Könnyek vizét és a Tisza vizét,
Költők dalát és esték bánatát:
Szeretnék néha visszajönni még.

Ó, én senkit se háborítanék,
Szelíd kísértet volnék én nagyon,
Csak megnézném, hogy kék-e még az ég
És van-e még magyar dal Váradon?

Csak meghallgatnám, sír-e a szegény,
Világ árváját sorsa veri még?
Van-e még könny a nefelejcs szemén?
Szeretnék néha visszajönni még!

És nézni fájón, Léván, Szigeten,
Szakolcán és Makón a hold alatt,
Vén hárs alatt az ifjú szerelem
Még mindig boldog-e és balgatag?

És nézni: édesanya alszik e
S álmában megcsókolni a szivét
S érezni, most is rám gondol szive:
Szeretnék néha visszajönni még!
-------------------------------------------------

Latinovits-József Attila - Mama
És egy kicsit másképp:
Gálvölgyi - József Attila-Mama

Juhász Gyula:
Karácsony felé

Szép Tündérország támad föl szívemben
Ilyenkor decemberben.
A szeretetnek csillagára nézek,
Megszáll egy titkos, gyönyörű igézet,
Ilyenkor decemberben.

…Bizalmas szívvel járom a világot,
S amit az élet vágott,
Beheggesztem a sebet a szívemben,
És hiszek újra égi szeretetben,
Ilyenkor decemberben.

…És valahol csak kétkedő beszédet
Hallok, szomorún nézek,
A kis Jézuska itt van a közelben,
Legyünk hát jobbak, s higgyünk rendületlen,
S ne csak így decemberben.

A másik Télapó


- Apu, te most ideülsz a ládára!
- Dehogy ülök! Eszem ágában sincs!
- De amikor játszunk!
- Játszunk? Ezt eddig nem tudtam. És miért kellene nekem a ládára ülnöm?
- Mert te leszel a szegényember.
Na persze - gondolom -, mi sem jellemzőbb a szegényemberekre, mint hogy ládán ülnek.
- És te mi leszel?
- Én a Télapó.
Ez nagyszerű! Igazán rám férne már egy kis ajándék. Leülök a ládára. Szegényember vagyok.
Télapó előrenyújtja a kezét, és vészjóslóan búg. Úgy látszik, ez egy búgócsigával ötvözött Télapó.
- Remélem, Télapó, jó nehéz a puttonyod - mondom bizakodva.
Abbahagyja a búgást, a kezét leereszti.
- Milyen puttonyom?
- Amiben az ajándékokat hozod.
- Ááá - nevet a tudatlan szegényembereknek kijáró fölénnyel -, én nem az a Télapó vagyok. A másik!
- A másik? Melyik?
Újra búgni kezd, a keze fönn. Búgás közben mondja... mit mondja?!... sziszegi:
- Ebben a zsebemben - a jobb zsebére üt - van a jég meg hó - a bal zsebére üt -, ebben a hideg, téli szelek - egyik mellényzseb -, ebben van a dér - másik mellényzseb -, ebben meg a zúzmaranéni.
Én oktondi! Még hogy búgócsiga?! Nyilván a hideg téli szelek búgnak a zsebében. Vagy a zúzmaranéni. Egy zúzmaranénitől minden kitelik.
A konyhában érezhetően csökken a hőmérséklet, a födőtartón egy piros födő fázósan megrezzen. Összébb húzom magamon az ingem.
- Még szerencse, hogy nincs több zsebed - mondom, és vacogok egy kicsit.
- Ne beszélj annyit, szegényember - süvíti Télapó -, mert kieresztem a jégt és a hót.
Nem is tétovázik: kiereszti. Szép nagy pelyhekben hullani kezd a hó, a mosogatón és a gázcsöveken hegyes jégcsapok híznak. Didergek.
- Ha ezt előre mondod, melegebben felöltözöm.
Télapó kutyába se vesz, a másik zsebéből előzúgnak a hideg téli szelek, füttyögnek a konyha egyik sarkából a másikba, cibálják szegény pletyka gyerektenyérnyi, cirmoszöld leveleit, behuhognak a konyhaszekrénybe, megzörrentik az evőeszközöket, és hordják, hordják a havat. Ülök térdig hófúvásban, az ingem alá - megannyi tűszúrás - hópihék száguldanak. És mindez nem elég, kiszabadul a dér is, fehérlik a hajam, a bajszom, és ajjaj, jön már zúzmaranéni is, rám telepszik, olyan a testem, mintha ezüsttel volna bevonva - már amennyi kilátszik belőle a hóból.


Folytatás: 1656 (Ez egy válasz wchris üzenetére (2007. 12. 06. csütörtök 17:16), amit ide kattintva olvashatsz)

folytatás:


- Látom, szegényember, súlyosan fázol - mondja elégedetten Télapó.
- De még milyen súlyosan - motyogom elkékült szájjal -, lassan a szívemen is jégcsapok lógnak.
Télapó ezen elgondolkozik, mereven néz, talán a jégcsapos szívemet próbálja elképzelni. Na itt az alkalom - gondolom -, és nemhiába vagyok szegényember, már mondom is, mint Tiborc:
- Akármennyire is a másik Télapó vagy, mégsem szép tőled, hogy csak havazod, jegezed, szelezed, derezed és zúzmaranénized a szegényembert. Valami jó, valami szegényembernek-való azért akadhatott volna egyik fránya zsebedben. Jaj, megfagyok!
Tényleg, kezem-lábam egy-egy érzéketlen kődarab, a fülem egyetlen szúró fájdalom. Egy jegesmedve sem bírná ezt a rémületes telet.
- Na várj - mondja Télapó -, ebben a zsebemben is hoztam valamit. Szegényembernek-valót. - Az inge zsebébe nyúl.
- Mi az?
- Téli csillagok.
Felszikráznak fölöttünk a téli csillagok, csupa sziporka, csupa ragyogás a konyha mennyezete. A hideg most is csontig ható, szegényember szívéről nagy koppanással mégis lehullik egy jégcsap. Hát emlékszik rá! Tavaly télen nézte Télapó és szegényember együtt a téli csillagokat. Mert télen a legcsodálatosabb a tiszta, csillagos ég. Csak kevesen tudják, mert kinek van érkezése nagy hidegben csillagos eget bámulni? Télapó meg a szegényember tudják. Igen ám, de akkor füles sapkában voltunk, bundás csizmában és télikabátban. Úgy könnyű!
- Ez nagyon szép tőled, Télapó - vacogom maradék erőmmel -, de csak annyit értél el vele, hogy díszkivilágítás mellett fagyok meg.
Lép felém egyet.
- Mit is mondtál, miből raktatok nagy tüzet hideg teleken amikor gyerek voltál Rácpácegresen?
- Rőzséből - nyögöm, és a dobhártyámon már dörömbölnek a fagyhalál bimbamjai.
- Azt is hoztam! - kiált Télapó.
- Mit?
- Rőzsetüzet.
- Már hogy hoztál volna, kedves Télapó, amikor nincs is több zsebed?
- De-de! - mondja büszkén, és megfordul.
Tényleg! A farzseb!
Kedves szülők, csak farzsebes nadrágot vegyetek a gyerekeiteknek!
Előveszi a farzsebéből a rőzsetüzet, elém rakja.
Eszi a láng a vékony ágakat, a ropogás boldog szimfónia, a téli csillagokig csap fel a rőzsetűz. A szegényember mohón előrenyújtja elgémberedett kezét, elpárállanak róla a havak, jegek, derek és zúzmaranénik, az északi-sarki konyha vöröslő fényben dereng.
- Te nem fázol, Télapó?
- De, egy kicsit én is.
- Akkor gyere közelebb.
Közelebb jön, leguggol a tűz mellé, ő is a láng felé tartja a kezét.
- Jó meleg - mondja.
- Ühüm - bólint a szegényember.
Melegszenek.

A Mikulás mosolya

Hogyha baj ér, bánat, szégyen,
Bízzál Myra püspökében.
Elhozza csillagos éjen
Ajándékát észrevétlen.


Cipődet ablakba tedd ki,
Kincseit szívedbe rejti,
Ahogy tette sokszor régen.
Megjön sűrű hóesésben.


Arcát senki meg ne lássa,
Rejti fehér nagy szakálla.
Találkozhatsz véle bárhol,
Megismered mosolyáról.


Kitől jót és szépet várhatsz,
Bizony Ő: a Mikulás az.
Csengettyűje szól a szánnak:
Itt volt, de már messze vágtat.


Hiszen gondja van, temérdek:
Kincsét osztja a reménynek.
Aranyszarvas, hogy repítse,
Megérkezzen minden szívbe.


Hogyha jól és szépen várod,
Magadban is megtalálod.
Nemcsak várni, hogy mit kapnál:
Az a legtöbb, ha te adtál.


A szívedben, hogyha érzed,
Készítsél valami szépet.
Rajzolj erdőt, végy festéket,
Ajkadon fakadjon ének.


Tanulj nótát, csoda-verset,
Dalait a szeretetnek.
Akit egész évben várnak,
Segítsél a Mikulásnak.


Ahol baj van, gond és bánat,
Oszd kincsét a kacagásnak.
Hogy minden arc felderüljön,
Sötét ágra harmat gyűljön,
Ezüst nyoma csengő szánnak:
Mosolya a Mikulásnak.

Tali Gitta

Érkezik a Mikulás

Anyu sürget: siess Ani!
Gyorsan cipőt tisztítani!
Mikulás jön még ma este,
Rakjunk mindent gyorsan helyre!

Az ablakot hagyjuk nyitva,
Hogy látszódjon cipő s csizma!
És figyeljünk a száncsengőre,
Még az oly várt belépőre!

Fogadjuk Őt énekléssel,
S kínáljuk meg puha székkel!
Hosszú utat tett idáig,
Míg eljutott ennyi házig.

Ám tudta, hogy nagyon várják,
Ajtót s szívet mind kitárják.
Ezért repül szarvasszánja
Városokra és tanyákra.

Megérkezett, mert jött a tél,
Decembernek legelején.
Teli zsákkal, sok cukorral,
És a mókás krampuszokkal.

Szétosztotta ajándékát,
Kiürítette a zsákját.
És a végén még azt mondja:
"Jövőre is lesz víg móka.
Várjatok, és eljövök én
Decembernek legelején!"

Várnai Zseni: CSODÁLATOS

Miért keresnék távoli csodákat?
hiszen, hogy élek, maga is csoda!
Csodálatos, hogy volt idő: nem éltem,
csodálni ezt meg nem szűnök soha.
Csoda, hogy látok, hallok és beszélek,
csoda, hogy érzek és gondolkodom,
képzeletemben képek szárnyasodnak
s betűhálómmal őket elfogom.

Hát nem csoda, hogy írok, egymagában?
Sejtelmem nincs, hogy honnan e zene?
Mért éppen én s nem ő, vagy tán a másik
e furcsa szellem titkos búhelye?
Csodálhatnám a napot és a holdat
s az Érthetetlen szót, hogy: Végtelen;
de mért szállnék a messzi csillagokra,
hiszen csoda az én kis életem.

És új életek szakadtak belőlem,
oly egyszerű és mégis oly csodás,
ahogy a rügyből a levél kipattan,
mégis mi hát egy új fogantatás?
Mi az a furcsa láz: szeretni, vágyni,
mi a remegés, mi a félelem?
S mily különös, úgy csüggni mindhalálig
egy idegen, egy másik életen.

A gyerekem az életemnek mása,
ő én vagyok, de mégis Ő maga.
Csodáltam őt, amikor járni kezdett,
mikor kibuggyant legelső szava,
s hogy egyre nőtt, akkor már félni kezdtem:
lehetséges, hogy Ő még Én vagyok?
s mikor benne is képek szárnyasodtak,
akkor éreztem, hogy már elhagyott.

Csodálatos, hogy mennyiféle kép van,
s ahány ember, megannyi képzelet.
Mindenki lát, csupán röptén elfogni
kevesen tudják ám a képeket,
művésznek mondják az ilyen varázslót,
aki szavakba, színbe, kőbe vés,
de honnan ez, én is miként csinálom?
Ez az, ami oly rejtelmes, mesés.

Csodálkozom, csodálkozom, hogy élek!
Azt sem tudom, miből, meddig, hogyan?!
Akár a mag, amely egy sziklacsúcson
gyökeret ver s kövek közt megfogan.
A szél a gyönge magvat elsodorja,
de erős az élet és megtapad...
Csodálatos az élet és hogy élek
s hogy én is adtam életmagvakat!

Szép estét Mindenkinek!

Babits Mihály: Halavány téli rajz

Milyen fehér csöndesség ez!
Messze házunk télben ül.
Gyere az ablakhoz, édes!
Csókolj meg és nézz körül!
Süt a nap, elállt a hó már,
mégis pelyhek hullanak:
puhán, halkan, pehelymód száll
pillanat és pillanat.

Gyere, édes, az ablakhoz,
tekints szét az udvaron!
Nézd, a friss, a lágy, a vaskos
szőnyegen még semmi nyom!
Csak a kis szolgáló lába
rajzolódik halavány,
s elvész, mint a Szaharába
egy zarándok karaván.

Szalma közt fagyottan áll a
kert füzes mélyén a kut
intve dermedt jégszakálla
hogy az év, mint óra, fut.
Jertek apró, jertek sűrű
pillanatok pelyhei
jobban mint e szalmagyűrű
szívünk kútját védeni.

Milyen furcsa füstünk árnya
a túlsó tető haván:
mintha távol emlék szállna
rokon szívbe tétován.
Ki gondolhat ránk e csöndben,
míg körülvattáz a hó?
Titkos lánc nyúl át a földön
összekötve aki jó.

Szia Zeli,

szerintem az "lelki szegény" , akiben egy szép vers nem indít meg semmit. A mai rohanó világban jó néha megpihenni, csendben lenni és meghallani a szépet.
És döbbenet, hogy egy másik topikban azt olvasom, lehet hogy nem vagyok egészen ép, mert olvasom a gg fórumát. Pedig nagyon sok értékes topik van (OK, van olyan is amit még egyszer sem néztem meg..), többek között ez a verses is!

Habár írni nem szoktam, de sokszor benézek - így részemről csak köszönet az ilyen fajta dilettáns kategóriába tartozó embereknek, aki szánnak időt arra, hogy néha írjanak egy-két idézetet.
audrey (Ez egy válasz zelli üzenetére (2007. 12. 02. vasárnap 15:18), amit ide kattintva olvashatsz)

no, akkor "A teljesség felé"-ből egy gondolat, minek címe:

Kétféle óhaj

"Gyere velem repülni" - szól a darázs a virágnak.
"Tapadj az ágra mellém" - szól a virág a darázsnak.

s ugyanebből másik kedvenc-kedvenc-kedvencem:

Az értelmét-adó s a lényét-adó

"Nő vagyok", sugározza a virág; "virág vagyok", sugározza a nő. "Férfi vagyok", sugározza a termő fa törzse; "termő fa törzse vagyok", sugározza a férfi.
Ha faggatni akarod: a rózsa eltűnik illata, színe, formája mögött; a gyümölcsfa kitárul. Ha élvezni akarod: a rózsa kitárul; a gyümölcsfa eltűnik gyümölcsei mögött.

nagy tudású ember volt. olyan... olyan kiteljesedett. (Ez egy válasz zelli üzenetére (2007. 12. 02. vasárnap 15:18), amit ide kattintva olvashatsz)