no, akkor "A teljesség felé"-ből egy gondolat, minek címe:

Kétféle óhaj

"Gyere velem repülni" - szól a darázs a virágnak.
"Tapadj az ágra mellém" - szól a virág a darázsnak.

s ugyanebből másik kedvenc-kedvenc-kedvencem:

Az értelmét-adó s a lényét-adó

"Nő vagyok", sugározza a virág; "virág vagyok", sugározza a nő. "Férfi vagyok", sugározza a termő fa törzse; "termő fa törzse vagyok", sugározza a férfi.
Ha faggatni akarod: a rózsa eltűnik illata, színe, formája mögött; a gyümölcsfa kitárul. Ha élvezni akarod: a rózsa kitárul; a gyümölcsfa eltűnik gyümölcsei mögött.

nagy tudású ember volt. olyan... olyan kiteljesedett. (Ez egy válasz zelli üzenetére (2007. 12. 02. vasárnap 15:18), amit ide kattintva olvashatsz)

TÉL
József Attila
Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Hogy melegednének az emberek.
Ráhányni mindent, ami antik, ócska,
Csorbát, töröttet s ami új, meg ép,
Gyermekjátékot, - ó, boldog fogócska! -
S rászórni szórva mindent, ami szép.
Dalolna forró láng az égig róla
S kezén fogná mindenki földiét.
Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Hisz zúzmarás a város, a berek...
Fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni
És rakni, adjon sok-sok meleget.
Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni,
Hogy fölengednének az emberek!

Jaj, Ti mocskos "Művészlelkek"!
Sokáig nem értettem Magam!
És 26 évesen egy Hozzám hasonló lány értette meg Velem, hogy nem vagyok a "dilettáns-kategória"
Nem szexuálisan, hanem értelmileg!

Imádom Weörest! Szerelmi költészete zseniális! (Ez egy válasz édespille üzenetére (2007. 12. 02. vasárnap 15:10), amit ide kattintva olvashatsz)

Weöres - Rongyszőnyeg (27)

Száz ponton zörget a kezem
s megakad egy kilincsen:
a Van mindig bizonytalan,
csak egy biztos: a Nincsen.

A Van: szivárvány. Színeit
nem tagolják határok.
A Nincs: egynemü, színtelen
és feneketlen árok.

Mi létező: bizonytalan.
Gomolygó füst a kincsem.
Nem biztos, hogy van, ami Van,
de biztos nincs: a Nincsen.

Fgyetlen bog a jó s a rossz.
Kecske-bürü a "lenni".
Nem biztos, hogy van valami,
de biztos nincs: a semmi.

Száz ponton zörget a kezem
s megakad egy kilincsen:
a Van mindig bizonytalan,
csak egy biztos: a Nincsen.

azoknak, akiket úcceretek... köszönet

Reményik Sándor - Néha félek...

Néha félek...
Úgy nyugtalanít ez a suttogás,
Ezek a halk neszek,
Ez az imbolygás, ez az összejátszás
A hátam megett.
E halk hullása nem tudom minek.
Itt nem hull levél,
Tán az Idő pereg
Bús percegéssel itt, az örökzöldben.
Néha félek...
A fenyves olyan kísérteties.
Néha úgy érzem, hogy lepke vagyok,
S felszúrhat minden öreg fenyő tűje.
Egy idegen parány,
Akit nem tűr az ősvadon magában.
De multkor egy gyökérbe botlott lábam,
S ahogy fölnéztem,
Megrázta szakállát egy vén fenyő,
És így szólt hozzám barátságosan:
Öcsém, jobban vigyázz!
S ha elvágódsz, hát csak magadra vess!

Weöres Sándor - Rongyszőnyeg (24)

Álmodtad hogy nincs testem, se lelkem,
csak te magad gondoltál ki engem,
kép vagyok csak és tiéd örökre,
magad varrtál fehér függönyödre.

Jó lenne a sorsot félrevetni,
álmod pelyhén újra megszületni.
Ha álmodban újra-élni tudnék,
kicsit sírnék
hogy csicsígass,
kicsit rínék
hogy babusgass,
aztán csöndben megint elaludnék.

Csendben,olvasás közben elaludt.
Nyugodjon Békében!



Hát elment... SZABÓ MAGDA. ÍRÓ, az egyik legjobb!
Minden, amit írt: kincs, lebilincselő, sodró, letehetetlen és örök.

Köszönöm, hogy volt...

Köszönöm minden sorát, de ezeket a műveit mindenek felett:

Régimódi történet
Für Elise
Abigél
Ajtó
Az a szép fényes nap

Csak remélni merem, hogy talán lesz még egy búcsúajándéka nekünk...

Most már ott fent van az övéi között, és itt marad a szívünkben örökre.

Borisz Paszternak: Minden valóra vált

Fölhigult, kásás lett az út ma,
szélire tartok, ott a jobb.
Jeget, agyagot összegyúrva
folyós latyakban caplatok.

Elröppen egy szajkó csevegve
a vetkező nyíres felett,
súlytalan szökken az egekbe,
mint a félig kész épület.

Röptiben én az eljövendő
teljes életre látok át,
a minden ízében betellő
holnapra, mely valóra vált.

Járom az erdőt meg-megállva.
Terped a köd, pásztákban áll.
Visszhang felel rám, mint madárra,
a világ minden útja vár.

A lucskos, agyagos homokban,
hol a pőre föld felhasadt,
pötyög egy madár hangfogósan,
pillanatokig néma csak.

Mint zenélő dobozt, az erdő
hallgatja a halk madarat,
szavát felkapja visszazengőn,
s vár, vár, míg a hang elapad.

S most hallom, vagy öt verszta messze,
az útjelző póznák alól
lépés neszez, fákról pereg le
s ereszekről zuhog a hó.

/Garai Gábor fordítása/

Weöres Sándor - Rongyszőnyeg (4)

Barátom, ki azt mondod, ismersz engem,
nézd meg szobámat: nincsenek benne díszek,
miket magam választottam; nyisd szekrényemet:
benn semmi jellemzőt sem találsz.

Kedvesem és kutyám ismeri simogatásom,
de engem egyik sem ismer. Ócska hangszerem
rég megszokta kezem dombját-völgyét,
de ő sem tud mesélni rólam.

Pedig nem rejtőzöm - csak igazában nem vagyok.
Cselekszem és szenvedek, mint a többi,
de legbenső mivoltom maga a nemlét.

Barátom, nincs semmi titkom.
Átlátszó vagyok, mint az üveg - épp ezért
miként képzelheted, hogy te látsz engem?

RHUPHINOSZ: KIKÖTŐI SZAJHA

Kerkúrion nagy kurva,
hajnalhasadtig járja
a kikötőt s ringatja
fenekét, mint a bárka.

A tengerparti szajhák
körében ő a legszebb,
s mint a díszhajók, arca
mindenkor frissen festett.

Hány tengerész sülyedt el
miatta, hány jóember,
de erős csónak: rajta
nem foghat ki tenger.

Két utast visz egyszerre,
mivelhogy szívós bárka,
az egyik elöl száll fel,
a másik felszáll hátra.

PETŐFI SÁNDOR:Kis furulyám szomorúfűz ága

Kis furulyám szomorúfűz ága,
Temetőben szomorkodik fája;
Ott metszettem azt egy sírhalomról,
Nem csoda, hogy oly siralmasan szól.

Ott hunytál le, kedves szép csillagom!
Ragyogásod többé nem láthatom.
Hogyne volna hát sötét világom!
Hogy volna hát élni kivánságom!

Hazaballag nyájam estefelé,
Én ballagok a temető felé,
Kél a holdnak halovány orcája,
Kél furulyám epedő nótája.

Addig epeszt a bánat engemet,
Addig-addig nyögöm keservemet:
Míg egyszer a hanggal egyetemben
Lelkem is a másvilágba reppen.

Weöres Sándor: Ha kérdik, ki vagy, ezt mondd:


egynemű vagyok a széllel,
folyó sodrával,
esőcsepp hullásával,
madár röptével,
fapadlón járó facipős ember lába zajával.
Levegő-e a szél?
Víz-e a folyás és a csöppenés?
A röpülés madár-e
és fából van-e a fapadlón járó facipős ember kopogása?
Megszűnik a szél,
a levegő nem szűnik meg,
de szél nélkül halott.
Elhullt a madár,
a teste új mezbe öltözött,
száz új alakba szétívódott -
de a röpte nem maradt meg
és el se veszett.
Többet nem is tudok magamról
és mire tudnék,
már több leszek annál,
hogysem tudhatnék bármit is.
Még nem vagyok egész
és mire az lehetnék,
már több leszek annál,
hogysem magamban lehessek egész.
Még nem is élek,
nem is fogok élni:
életnél teljesebb
leszek a holtom után.

Ezt mondd, ha kérdezik, ki vagy.

MÁRKOSZ ARGENTÁRIOSZ: FEHÉR LEÁNYSZOBA

Már két hete udvarlok Alkippének
fehér leányszobájában, hogy adja
meg végre azt, mit oly hevesen kérek.
De fél. A szomszédban csücsül az anyja.
Levetkeztem végül minden szemérmet:
- "Nem bírom tovább" - suttogtam -, "te drága!
Felrobbanok, megveszem, úgy szeretlek.
Társalgás közben csússzunk be az ágyba,
úgysem látja, mit csinálunk kettesben."
- "Hármasban" - szólt az ajtóban mamája.

József Attila - Bús magyar éneke

Száll az ének a mezőnek, esti szellő hollószárnyán,
Valami kis kopott ember énekelget búsan, árván
Bolondságról, szerelemről, kora őszről, illó nyárról
S körülötte elterülő néma magyar pusztaságról.

Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre,
Nem is tudja, feltámad-e, elpihenne mindörökre.

Titokzatos messzeségben istent keres magyar hangja,
Régi honát, testvéreit - mást se tehet - siratgatja.
Piros kedve pillangó volt, sárba fulladt ott Erdélyben,
Zöld reménye foszlányai meghaltak a Felvidéken.

Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre,
Nem is tudja, feltámad-e, elpihenne mindörökre.

Nincsen csak egy citerája, húrjai az égig érnek,
Rajt' pengeti balladáit véres könnynek, könnyes vérnek.
Mámor esték elszállottak, ott fagytak a Karsztok alján
S ismeretlen menyasszonya tört liliom, olyan halvány.

Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre,
Nem is tudja, feltámad-e, elpihenne mindörökre.

Nem nézi a délibábot, túl van az már a határon
S elkerüli zárt szemét az incselkedő pajkos álom.
Holt vitézek sírtájára hullat dalt és nefelejcset
S fohászkodik: Uram, Hazám el egészen ne felejtsed:

Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre
S hazáján ha segíthetne, élne mégis mindörökre.

Ha az éjszaka véget ér, de még napkelte előtt,
Ölelj át, vigyázz rám, mint soha azelőtt.
Ha hallgatsz, én is hallgatok,
nézlek és beszívom illatod.
Ha beszélsz, iszom szavaid,
figyelem ajkad és kezed mozdulatait.
Ha hozzádbújok, veled biztonságban vagyok.
Ha szeretsz, nem kell úgy tennem, mint a nagyok;
Lehetek az, aki vagyok.

/Luna Piena/

Kosztolányi Dezső - Halottak

Volt emberek.
Ha nincsenek is, vannak még. Csodák.
Nem téve semmit, nem akarva semmit,
hatnak tovább.
Futók között titokzatos megállók.
A mély sötét vizekbe néma, lassú
hálók.
Képek,
már megmeredtek és örökre
szépek.
Nem-élők,
mindent felejtő, mindent porba ejtő
henyélők,
kiknek kezéből a haraszt alatt
lassan kihullt a dús tapasztalat.
Nem tudja itt Newton az egyszeregyet,
fejére tompa éjszaka borul,
Kleopatra a csókokat feledte,
és Shakespeare elfelejtett angolul.
Nem ismeri meg itt anya a lányát,
sem a tudós ezer bogos talányát.
Ábrándok ők, kiket valóra bűvöl
az áhitat, az ima és a csók.
Idézetek egy régi-régi műből,
kilobbant sejtcsomók.

Radnóti Miklós
Két karodban


Két karodban ringatózom
csöndesen.
Két karomban ringatózol
csöndesen.
Két karodban gyermek vagyok
hallgatag.
Két karomban gyermek vagy te,
hallgatlak.
Két karodban átölelsz te,
ha félek.
Két karommal átölellek,
s nem félek.
Két karodban nem ijeszt majd
a halál nagy
csöndje sem.
Két karodban a halálon,
mint egy álmon
átesem.

Moretti Gemma

Vigyáznak rád

A napra bíztalak:
forró szívében megmártva magad.
Legyél erős, tiszta és nem sebezhető,
óvd amit szeretsz, és ne feledd
ami jó és emberi, az mindig érthető.

A holdat is megkérlelem,
ha sötétbe süllyed a világ,
legyen álomba mesélő dajka,
égre festett, hajnalig fénylő virág.

Rábízlak a csillagokra is:
vigyázzák álomképed
ha alszol, szőjjenek szivárványt
szíved fölé, s a reggel kék függönye mögé bújva
lessék, köszöntsék ébredésed.

Reményik Sándor: Templomok

Én csak kis fatornyú templom vagyok,
Nem csúcsíves dóm, égbeszökkenő,
A szellemóriások fénye rámragyog,
De szikra szunnyad bennem is: Erő.
S bár irigykedve holtig bámulom
A dómok súlyos, drága titkait,
Az én szívem is álmok temploma
És Isten minden templomban lakik....

beteszek egy ezerszer lerágott verset...de én ezt nagyon szeretem...közel 16 éve egy éjszakai mulatozás közben egy félrészeg lány elszavalta nekem túlkiabálva a zenét...következő hétre megtanultam, és elmondtam neki én hihetelenül meglepődött, és teljesen oda volt a boldogságtól...az ikertesója lenyúlta a labilis kapcsolatú pasimat
azóta imádom ezt a verset

Nagy László:
Ki viszi át a szerelmet


Létem ha végleg lemerült
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantu mezővé a szikla-
csípőket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerült,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a szerelmet a túlsó partra!