Petőfi Sándor: Ivás közben


Hányadik már a pohár?... csak
Ötödik?
Teremt' ugyse! becsülettel
Működik.
Máskor megfe-felelek kétannyinak:
S lábaim most már öttől is inganak.
Ing a lábam, a nyelvem meg
Elakad -
Torkom a therpomyléi
Szorulat,
Ledionas a bor, mely lecsepege,
Gondolatim... Sex... Rex... Xerxes serege.
Sehogysem t'om kifejezni
Magamat -
Azt hiszitek, hogy talán a
Bor miatt?
Ne higgyétek, édes atyámfiai,
Nekem a bor nem szokott megártani.
Nekem a bor hogymikép is
Ártana?
Hát hiába voltam volna
Katona?
Úgy biz, aki fölmarkolta, katona -
Mégpedig bakancsos voltam valaha.
Zöldhajtókás, sárgapitykés
Közlegény...
Egész a közlegénységig
Fölvivém!
Jó: bakancsom hogy hamar lerúghatám;
Még idővel degradáltak volna tán.
Tyhű, látjátok, ott az könnyen
Megesik,
Mert a katonai pálya
Fene sik;
Legkivált az olyfélének, mint magam,
Kinek kissé akaratos feje van.
Útmutatást nekem ne is
Adjatok,
Szent Dávid hárfájára sem
Hallgatok!
Orrnál fogva senki engem nem cibál, -
Azt cselekszem, ami tetszik... Tudja Pál,
Mit kaszál.
...Eh, de én itt egyre-másra,
Mint malom,
Csak darálok, csak darálok,
S szomjazom.
Adjatok bort! a malom jól nem megyen:
Hogyha nincs nedv, ami hajtsa, bőviben.
Hadd igyam hát! hogy forogjon
Kerekem -
Meg sem állok, csak a kancsó-
Feneken.
Bárha mindjárt - amint Falstaff szólana -
Bárha, mondom, egy mérföldig tartana.
Hol is hagytam?... tudja gólya...
Úgy igaz!
A malom volt az utósó...
Vagy nem az?
Mit is mondtam a malomról... én bizon
Hogyha présbe csavarítnak sem tudom.
Annyi szent: a szemem héja
Oly nehez,
Mint malomkő... tán az álom
Környekez.
Elég is ma a tivornya, ágyba hát!
Álmadozzuk folytatását... jó 'jszakát!




Gondoltátok volna, hogy drága Petőfink ilyet is tudott!

Baranyi Ferenc: Egyszer majd minden összeköt

Ölelésünkben összeér:
Talán a szív, talán a vér.

Az éjszakában összeköt:
Talán a fény, talán a köd.

Mi hát-mi egybetart-lánc?
Talán csak szeretsz. Talán csak kivánsz.

Mindegy. Most hozzám tartozol.
S enyém leszel valamikor.

Egyszer majd minden összeköt:
A szív, a vér-a fény, a köd.

/1959/

Keresek egy verset, talán ti tudtok segíteni.
Tudom, hogy láttam, olvastam már valahol, de most sehol sem találom. Ha valamelyikőtök találkozott már vele, kérem ossza meg velem.
Nem biztos, hogy pontosan idézem...

"Ha téli estéd sok lesz gyere el,
ha némaság küld, egy percet se várj!
Ha rád parancsol régi kézfogásom,
rögtön gyere .."

Köszi előre is

Tóth Árpád - Este

Öregeste ódivatu költők
Bordalait sorra olvasom,
Agg betűk, mint nemes, vén szőlőtők,
Húzódnak a sárga papiron.
Lugasoknak fűszeres árnyéka
Fakó írás mögül rámlehel,
Ősmámorok édes maradéka
Rámborul, mint rózsaszín lepel.

Rémlik: ülök venyigetűznél, lent,
Kertek alján, őszi alkonyon,
Halk szüreti dal a hegyen átzeng,
Mellettem egy ősi billikom.
Duruzsuló zsarát meleg pírja
Két merengő, régi arcra száll:
Orczy Lőrinc a parazsat szítja,
S rámosolyog jó Vitéz Mihály.

Dicsérgetik új must sűrü mézét,
De még jobban az öreg bakart,
Jó Lőrinc úr gyönyörködve néz szét:
"Megáldottad, Uram, a magyart!"
Öreg kezeszára meg se rezzen
Emelintvén súlyos serlegét,
És szól: "Áldomásra hadd feresztem
Öreg bajszom hűs őszi derét!"

"Áldd meg, Uram - ezt sóhajtja hosszan -
Barna vesszők kék gerezdeit,
E tájon, míg magyar serleg koccan,
Örök búnak magja vesszen itt...'
Vitéz Mihály koccint rá, s kupámat
Ráköszöntvén én is ővele,
De valami irigy lárma támad,
S foszlik álmom színes szövete.

Lenn az utcán, a rőt gázvilágon
Verekszik két tántorgó alak,
Rendőrgombok villogását látom,
Káromlástól rengnek a falak.
Öreg könyvem halkan összecsukva
Menekülök e látvány elől,
S kacag a szél a beteg, a puszta,
Feketélő, vén hegyek felől...

1907

PETŐFI SÁNDOR: KELLEMETLEN ŐSZI REGGEL...

Kellemetlen
Őszi reggel.
Kedvtelen, borús idő.
Hulldogál az
Elvirított
Őszi tájra az eső.

A szobában
Ketten űlünk
Együtt: én s az unalom.
Terhes vendég!
Mint malomkő
Csügg rajtam. De megcsalom.

Szépen titkon
A szobából
Kiröpítem lelkemet.
Szállj, lelkem, szállj
Messze, messze...
Útad napnyugatra vedd.

Napnyugatra
Vannak, akik
Én előttem kedvesek:
Agg szülők és
Ifju lyányka
S mind, akiket szeretek.

Járd be őket,
Járd be sorra,
S jőj meg késő est felé
Édességgel
Megterhelve,
Mint virágokról a méh.

Koltó, 1846. október 26. - november 5.

Pierre Reverdy: Még több szerelmet

Az éj medencéihez többé nem indulok
Nem szorongatom meghitt árnyak jeges kezét
A reménytelenségtől nem szabadulhatok
S nem szállok nagy vizekre sem melyek várnak fenségesen

Mégis e formátlan arcok felé megyek
Vonagló vonalak felé melyek bebörtönöznek
Szemem bizonytalanba elragadják
Zilált tájak felé titokzatos napok felé
Hol ittas idő lepleiben a szerelem oson
E tárgytalan szerelem mely éjjel-nappal ég
S lámpásul hordja ahhoz is fáradt mellkasom
Hogy visszafojtsa elhaló lélegzetét

Kék messzeség tűzforró táj fehér homok
Aranyhengergető föveny hol sarjad a semmittevés
Langyos móló s tengerészt elaltató
Hízelgő víz mely becézgeti a sziklafalat
A zöldet legelő falánk nap alatt

Elcsitult gondok szemhunyorgatása
Göndör-csigás könnyű emlék a homlokon
Álomtalan nyugvás mélységes ágyakon
Elnapolt erőlködés megereszkedése
Egek tenyérbe sikamló nevetése

De a magány szomorusága mindenek felett
Nehéz szivem bezárt szivem óriás szivem
A fájdalomhoz hozzászoknod nem lehet

/Tellér Gyula fordítása/

Egyik kedvenc versem:

József Attila: Ősz

Tar ágak-bogak rácsai között
kaparásznak az őszi ködök,
a vaskorláton hunyorog a dér.

Fáradtság üli a teherkocsit,
de szuszogó mozdonyról álmodik
a vakvágányon, amint hazatér.

Itt-ott kedvetlen, lompos, sárga lomb
tollászkodik és hosszan elborong.
A kövön nyirkos tapadás pezseg.

Batyuba szedte rongyait a nyár,
a pirosító kedvü oda már,
oly váratlanul, ahogy érkezett.

Ki figyelte meg, hogy, mig dolgozik,
a gyár körül az ősz ólálkodik,
hogy nyála már a téglákra csorog?

Tudtam, hogy ősz lesz s majd fűteni kell,
de nem hittem, hogy itt van, ily közel,
hogy szemembe néz s fülembe morog.

Zúg az őszi szél


Könnyelmű, bolondos fajta vagyunk.
De októberben nagyon félünk.
Sápadt az arcunk, fátylas a szemünk
s begyújtjuk a lobogó nagy tüzet.

Gyümölcsök helyett kis szobánkban
a polcokra meséket rakunk,
duruzsoló, piros, érett meséket:
fehér időkre kellenek.

Gondjainkkal megtömjük a kályhát,
- hiszen annyi van, annyi van! -
rövidke négy hónapig, öt hónapig
bizton eltartanak.

Vacogva megcsókoljuk egymást.
Aztán egy egész lompos fenyő-erdőt
húzunk magunkra takarónak:
Téli álomra térünk.

Dsida Jenő

Tóth Árpád
A VÉN LIGETBEN

A vén ligetben jártunk mi ketten,
Aludt a tölgy, a hárs, a nyár;
Hozzám simult félőn, ijedten,
S éreztem: nem a régi már.
Sebten suhantunk, halk volt a hangunk,
S csendes volt a szívünk nagyon,
És mégis csókba forrt az ajkunk
Azon a sápadt alkonyon.

Kezéből a fűre, könnyesen, gyűrve
Lehullott egy csöpp csipke-rom,
Fehéren és halkan röpült le,
Akár egy elhervadt szirom.
Szeme rámnézett kérdőn, búsan:
(Nincs búsabb szem, mint aki kérd)
Ily szomorúan, ily koldusan
Mért hívtuk egymást ide? mért?

S mondta, hogy késő már az éj, s ő
Megy... mennie kell... s elfutott.
Hallottam haló zaját a lépcsőn,
S nem tudom, meddig álltam ott.
Aztán... le s fel jártam a parkban,
Mint aki valakire vár.
Gázolt a sarkam síró avarban,
S aludt a tölgy, a hárs, a nyár...



PILINSZKY JÁNOS:


Milyen felemás..



Milyen felemás érzések közt élünk,
milyen sokféle vonzások között,
pedig zuhanunk, mint a kő
egyenesen és egyértelműen.


Hányféle szégyen és képzelt dicsőség
hálójában evickélünk, pedig
napra kellene teregetnünk
mindazt, mi rejteni való.


Milyen
megkésve értjük meg, hogy a
szemek homálya pontosabb lehet
a lámpafénynél, és milyen
későn látjuk meg a világ
örökös térdreroskadását.

Faludy György:
Michelangelo utolsó imája

Üllőd a föld s az égi boltra állván
oly ívet írsz karoddal, mint a nap.
Hetvenhat éve állok fenn az állvány
deszkázatán, de nem találtalak.

Vésőm alatt porladva hullt a márvány
s öklömben torzó, vagy bálvány maradt.
Nem leltelek meg, illanó szivárvány,
ki ott ragyogtál minden kő alatt.

Magam lettem vén kőtömb, száz bozótban
megszaggatott, mogorva, durva, szótlan,
de lelkemben még égi fény ragyog.

Hogy tudnám testem börtönét levetni?
Üss rám, ha tudsz vén bűnöst szeretni,
Istenszobrász! A márvány én vagyok.

Szabó Lőrinc - Pannón ősz

Ősz van, a régi, a tavalyi ősz
s e furcsa ősz egészen megbüvölt.
Tetszik nekem. Szétnézek, látom a
roppant hervadást, de nem keserít,
és nem bánom, hol végzem utamat.
Nem értem a világot; azt hiszem,
nincs célja; – mért is volna? – és ami
értelmet magam képzelek belé,
sose több, mint maga a létezés.
Ősz van... Szép ősz... A jókedvű rigók
torkából még az augusztus rikoltoz
s itt-ott nagy lepkék villognak: olyan
egy a születés és az elmulás,
mintha csak ruhát cserélne a Föld,
mintha a csere volna csak örök...
Ősz van... Nem az ősz: az benne a fontos,
hogy van!... A szél könnyelmű suttogása
ős legendákra tanítja az erdő
figyelmes bokrait és századok
óta köztünk kisértő szellemek
fájdalmát-örömét mesélgeti -
Ősz van!... Az évek szele csöndesen
hordja a sírokra a feledést...
Párás a fény... Szárazabb zajjal csúsznak
egymáson a tó hullámai... De
fáradhatatlan felhők görgetik
az égen lomha lavináikat...
Ősz van! Szép ősz!... Ősz minden változás:
szent dolog az ősz! – kiáltom, s ime,
sziklasötét barlangja hűvöséből
előbúvik a szakállas szatír
s a napsütötte pannón dombokon,
barátként mellém heveredve, némán
hallgatja az öregedő napok
lombzörgető, fáradt lépéseit.

Pilinszky János : Keringő

A zongorát befutja a borostyán,
s a gyerekkori ház falát
szétmállasztja a naplemente.

És mégis, mégis szakadatlanul
szemközt a leáldozó nappal
mindaz, mi elmúlt, halhatatlan.

Radnóti Miklós: Októberi erdő

A bokron nedves zűrzavar,
a tegnap még arany avar
barna sár lett a fák alatt,
férget, csigát, csirát takar,
bogárpáncélt, mely széthasadt;

hiába nézel szerteszét,
mindent elönt a rémület,
ijedt mókus sivít feléd,
elejti apró ételét,
ugrik, - s a törzsön felszalad;

tanulj hát tőle, védd magad,
a téli rend téged se véd,
arkangyalok sem védenek,
az égen gyöngyszín fény remeg
s meghalnak sorra hiveid.
(1937)

Szép estét mindenkinek!

Ady Endre: Október

Elnézem az őszi rózsát,
Bús halottját dérnek-fagynak...
Ne higgyetek a mosolygó,
Ködöt bontó őszi napnak!

Október egy szeretkező,
Flastromos, vén, kacér asszony --
Hazug fénnyel azért csábít,
Hogy fagyával elhervasszon.

Fekete István


Szeptember

Őszi hálót szőnek már a pókok.
vizek tükrén vándor csillagok.
Bokrok árnyán üresek a fészkek,
mint az erdők szélén nyári kis lakok.

Szőlőhegyen rizling meg a saszla
cukrot szűrnek a napsugárból.
Hasad már a diók szagos héja,
jegenyenyár csúcsán varjú szól.

Levegőben seregélyek járnak,
harkály rikkant, lepke tántorog,
Kinyílik a zsúpos présházajtó
s régi mámort lehel vén garádtorok.

Völgybe ér a délutáni árnyék.
hűvös az est, harmatos a rét.
Köd lebeg a patak fényes selymén,
teljes csillagporral tündöklik az ég.

Aztán elvesznek mind az utak
nem marad más , csak a csend és álom,
Mohos tetőkön ásít a kémény,
halott levél kereng a pókfonálon.

az a franya 3000 karakter!
folytatas:

És Jenő nem adta vissza a Shelley-kötetet
És már nincs, akinek a hóhér eladja a kötelet
És elszáradnak idegeink, elapadt vérünk, agyunk
Látjátok, feleim, szemtekkel, mik vagyunk
Íme, por és hamu vagyunk


na itt van vege a Márai-versnek!

szerintem hatalmas!


közben meg egyszer elolvastam, es föltünt, hogy nem tökeletesen az a vezio, amit ismertem

Rippl szinei ( nem rippli )
meg nem avar lofejet, hanem avar leletet..mas elteresre nem figyeltem föl

Márai Sándor: Halotti beszéd„


Látjátok, feleim, szem’ tekkel mik vagyunk
Por és hamu vagyunk
Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek.
Össze tudod még rakni a Margitszigetet? ...
Már minden csak dirib-darab, szilánk, avitt kacat
A halottnak szakálla nőtt, a neved számadat
Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak
Elporlanak, elszáradnak a szájpadlat alatt
A „ pillangó ”, a „ gyöngy ”, a „ szív ”- már nem az, ami volt
Amikor a költő még egy család nyelvén dalolt
És megértették, ahogy a dajkaéneket
A szunnyadó, nyűgös gyerek álmában érti meg
Szívverésünk titkos beszéd, álmunk zsiványoké
A gyereknek T o l d i - t olvasod és azt feleli, o k é
A pap már spanyolul morogja koporsónk felett:
„ A halál gyötrelmei körülvettek engemet ”
Az ohioi bányában megbicsaklik kezed
A csákány koppan és lehull nevedről az ékezet
A tyrrheni tenger zúgni kezd s hallod Babits szavát
Krúdy hárfája zengi át az ausztrál éjszakát
Még szólnak és üzennek ők, mély szellemhangokon
A tested is emlékezik, mint távoli rokon
Még felkiáltsz: „ Az nem lehet, hogy oly szent akarat ...”
De már tudod: igen, lehet ... És fejted a vasat
Thüringiában. Posta nincs. Nem mernek írni már.
Minden katorga jeltelen, halottért sírni kár
A Konzul gumit rág, zabos, törli pápaszemét
Látnivaló, untatja a sok okmány és pecsét -
Havi ezret kap és kocsit. A Mistress s a baby
Fénykép áll az asztalán. Ki volt neki Ady?
Mi volt egy nép? Mi ezer év? Költészet és zene?
Arany szava?... Rippli színe? Bartók vad szelleme?
„ Az nem lehet, hogy annyi szív ...” Maradj nyugodt. Lehet.
Nagyhatalmak cserélnek majd hosszú jegyzékeket.
Te hallgass és figyelj. Tudjad, már él a kis sakál
Mely afrikai sírodon tíz körmével kapál
Már sarjad a vadkaktusz is, mely elfedi neved
A mexikói fejfán, hogy ne is keressenek
Még azt hiszed, élsz? ... Nem, rossz álom ez is.
Még hallod a hörgő panaszt: „ Testvért testvér elad ...”
Egy hang aléltan közbeszól: „ Ne szóljon ajakad ...”
S egy másik nyög: „ Nehogy ki távol sír e nemzeten ...”
Még egy hörög: „ Megutálni is kénytelen legyen.”
Hát így. Keep smiling. És ne kérdjed senkitől, m i é r t?
Vagy: „ Rosszabb voltam mint e z e k ? ...” Magyar voltál, ezért.
És észt voltál, litván, román ... Most hallgass és fizess.
Elmúltak az aztékok is. Majd csak lesz, ami lesz.
Egyszer kiás egy nagy tudós, mint avar lófejet
A radioaktív hamu mindent betemet
Tűrd, hogy már nem vagy ember i t t, csak szám egy képleten
Tűrd, hogy az Isten tűri ezt s a vad, tajtékos ég
Nem küld villámot gyújtani, hasznos a bölcsesség
Mosolyogj, mikor a pribék kitépi nyelvedet
Köszöni a koporsóban is, ha van, ki eltemet
Őrizd eszelősen néhány jelződet, álmodat
Ne mukkanj, amikor a b o s s megszámolja fogad
Szorongasd még a bugyrodat, rongyaidat, szegény
Emlékeid: egy hajfürtöt, fényképet, költeményt -
Mert ez maradt. Zsugorin még számbaveheted
A Mikó-utca gesztenye fáit, mind a hetet,

es az utolso, ami tulelte az idö vasfogat, mar nem fert bele a 3000 karakterbe

ez a masik kedvencem

ennek is van cime, mint az angyalok-nak ( a masik kettö cim nelkül )

ha valaki rajön, hogy a mi ezen vers cime, az beirhatja a valaszat a kviz-szobaba

ez a leggondosabban megszerkesztett versem!
azert is vagyok ra büszke, mert ilyenre nem mindenki kepes

szal csak figyelmesen!!!...ott van a cim, csak meg kell talalni! ( azert annyira nem nehez )

Karddal küzdünk
A halál ellen
Rég nem félünk,
De szólni senki sem mer.

Dúvadként élve
Az erdőben, hegyeken,
Lápos réteken,
A halál itt van velem,
Ha akarom, ha nem.

A levegőben szárnyal
Lelkem a végtelenbe
Áttetsző testem által
Lopva nézhetek be
Esténkent a saját félelmembe

Lévén, hogy víziókról van szó
Le kell győznünk magunk!
El ne felejtsük azt, hogy:
Nem apadhat vérünk, agyunk!


utolso sor marai-tol szarmazik ( azt megkeresem a neten, es bemasolom ide )

ifjabb koromban ( amikor meg ön es közveszelyes voltam ) en is költeszkedtem

megosztom veletek szerzemenyeim azon reszet, amelyeket nem vesztek el idövel
mindegyik kopirájt...ha valaki ugy adja elö, hogy a sajatja, es ez az info eljut hozzam, annak nem lennek a helyeben, mert ugy vennem, hogy ifjusagom depresszios reszet lopta el, pedig arra szüksegem van

szal ha valaki terjeszteni akarja öket, akkor tessek elöbb megkerdezni, hogy szabad-e!
esetleg megadom a versiras helyszinet datumat, meg a költö ( szereny szemelyem ) nevet

ime a legelsö versem...egyertelmüen kiforratlan, de nekem megis az egyik kedvencem ( mert ez az elsö )

Angyalok

Angyalok ragyogják be sötétülő létünk
Fényglória örvénylik fölébünk
Időtlen vonások tükrözik a szépséget
Az angyalok azt hirdetik: minden=élet

Követjük hát az általuk kijelölt utat
S egy sötét csillagösvényre az angyal rámutat
Léptek nélkül lebegünk a boldogság felé
Ahol megkapjuk jutalmunk eddigi létünkért...

...De hiába bízunk bennük vakul
Az angyalok szent mosolya vicsorrá alakul
...És bőrlebenyes szárnyak lebbennek
- a félelem köré
Nincs jövője az embereknek
- átkozottak mindörökké!

Vörös szemek, sötét bőr, kosszarv, véres fog
Ezek fémjelzik az angyalokat most
Homály, köd, mérges gáz es fénytelenség
Leplezi a gyilkosok minden tettét.

Mikor húsunkat karmok és fogak tépik
( Az angyalok az embert tápláléknak nézik )
És mikor orrunkat megcsapja a forró vér szaga
Akkor jövünk rá: nemcsak életünk, a halálunk is oda.



a következö aztan tenyleg nagyon depresszios es/vagy elborult elmejü:

Sötét felhők
Sötét emberek
Sötét idők
De nem baj ... felkelek
Sötét bőrt
Sötét félelmet
Szőke nőt
De nem ... nincs ... elmegyek
Sötét pentagramma izzik
A sötét kör közepén
Embert ölni nem illik
De ki teszi meg ha nem én
Fekélyes társadalom
Sötét élet
Hullád fölött földhalom
Túl sok a vétked
Próféta vagyok
Tisztítom a világot
Mögöttem sok a halott
Féld hát te is a lángot
Mely isteni fényt árasztván
Betölti a létet…
Ismerd meg a hatalmát
Mielőtt elér a végzet

a következö: csak hogy ne vadoljon senki plagiummal nyiltan vallalom, hogy az utolso versszak nem komplett a sajat tollambol szarmazik...de annyira tetszett a ket idezet, hogy kenyszert ereztem arra, hogy beepitsem a versembe..mind a kettöt..egymas melle..ehhez persze kicsit at kellett alakitani...na mindegy nem magyarazom tovabb....itt van:

Reánk borult a Pokol sötétje
Kiméletlen vörös démonokat ontva
Minden ember bújik lelkét féltve
A rettegésük hangját mélyen elfojtva

Te se küzdj vándor az emberekért
Hisz nem érdemli meg egy sem
Démonok ellen nem véd a pajzs s vért
Lásd: én is véremben fekszem

Hiába nyersz meg egy csatát
Ha nem úszod meg sértetlen
Nyomát viselni fogod barát
Keresztül egy fél életen

Egy darabot mindig elvisznek belőled ne feledd...
Keresd hát a lelked jó vándor – Ég veled!
De már látom: Hited romokban hever
Tudatod a téboly határán szédeleg.