Paul Verlaine: Őszi chanson

Ősz húrja zsong,
jajong, busong
a tájon,
s ont monoton
bút konokon
és fájón.

S én csüggeteg,
halvány beteg,
míg éjfél
kong, csak sírok,
s elém a sok
tűnt kéj kél.

Óh, múlni már ősz,
hullni már eresszél!
Mint holt avart,
mit felkavart
a rossz szél...

(Tóth Árpád fordítása)

Messzire nézett a szemem,
És fülem mindent hallani vélt
Kinyílt előttem a végtelen
Én is megnyílok valakiért.

Mit ér nagysága a hegynek,
Ha nem látja senki csúcsait,
Ha elvész értéke a kegynek,
Ha én, és a vágy szétszakít?

Megnyílok hát, leomlok, mint a hegy,
Hogy mindenki bejárhassa romjaim,
De mit ér az, amiért a küzdés nem megy?
Ha ünneplőm lesz, széttépett rongyaim?

Mit ér, ha leomlok, a kegyetlen a porba
Ha nem vagyok már hegy, csak a rom?
Mit ér, ha szétkapkodják köveim sorra,
Ha bánatom a kövekbe takarom?

Kinyílt előttem a végtelen
Én is megnyílok valakiért.
Nem leszek elérhetetlen
És elér majd, az, aki ért.

Lehetséges h. már volt...

"Antoine de Saint-Exupéry: Fohász

Uram, nem csodákért és látomásokért fohászkodom, csak
erőt kérek a hétköznapokhoz.
Taníts meg a kis lépések művészetére!

Tégy leleményessé és ötletessé, hogy a napok sokféleségében és
forgatagában idejében rögzítsem a számomra fontos felismeréseket és
tapasztalatokat!
Segíts engem a helyes időbeosztásban!

Ajándékozz biztos érzéket a dolgok fontossági sorrendjében, elsőrangú
vagy csak másodrangú fontosságának megítéléséhez!
Erőt kérek a fegyelmezettséghez és mértéktartáshoz, hogy ne csak
átfussak az életen, de értelmesen osszam be napjaimat, észleljem
a váratlan örömöket és magaslatokat!

Őrizz meg attól a naiv hittől, hogy az életben mindennek simán kell mennie!
Ajándékozz meg azzal a józan felismeréssel, hogy a nehézségek,
kudarcok, sikertelenségek, visszaesések az élet magától adódó
ráadásai, amelyek révén növekedünk és érlelődünk!

Küldd el hozzám a kellő pillanatban azt, akinek van elegendő bátorsága és szeretete az igazság kimondásához!
Az igazságot az ember nem magának mondja meg, azt mások
mondják meg nekünk.

Tudom, hogy sok probléma éppen úgy oldódik meg, hogy nem teszünk semmit.
Kérlek, segíts, hogy tudjak várni!
Te tudod, hogy milyen nagy szükségünk van a bátorságra.

Add, hogy az élet legszebb, legnehezebb, legkockázatosabb
és legtörékenyebb ajándékára méltók lehessünk!

Ajándékozz elegendő fantáziát ahhoz, hogy a kellő pillanatban és
a megfelelő helyen - szavakkal vagy szavak nélkül - egy kis jóságot
közvetíthessek!

Őrizz meg az élet elszalasztásának félelmétől!
Ne azt add nekem, amit kívánok, hanem azt, amire szükségem van!
Taníts meg a kis lépések művészetére!"

Arany János: Ó, ne nézz rám.....

Ó, ne nézz rám oly sötéten,
Pályatársa életemnek,
Mint midőn az őszi felleg
Húzza árnyékát a réten;
Nézz szelíden, nézz mosolyogva:
Férfié az élet gondja.

Bárha csügged hív barátod,
Nincs enyelgő tréfa nyelvén,
S a kemény sors vésze kelvén
Arcom elborulni látod;
A te szíved ez nem nyomja:
Férfié az élet gondja.

Dörgve hull a nagy zuhatag,
Szirthez illik rémes árnyék;
De szelíd a rónatájék,
Zengve lejt a völgyi patak,
Mely a zöld virányt befolyja:
Férfié az élet gondja.

Hát ne nézz rám oly sötéten;
Zúgjanak bár künn a vészek,
Csak ez a kis enyhe fészek
Ez maradjon mindig épen:
Szívem a bajt könnyen hordja:
Férfié az élet gondja.

/1852/

Üzenet Arany Janinak(akit imádok főként balladái, Shakespeare-fordításai miatt is) a múltba: Sajnos ez ma már nem igaz!
És a mottóm, ars poeticám erre az esetre: "Én csak igazi Férfi mellett tudok igazi Nő lenni!"

Móra Ferenc: A szív


A szív a legfurcsább csavargó,
Vigyázzatok reá nagyon!
A megszokás halála néki,
De mindig kész van útra kélni,
Ha nyílik rája alkalom.

A szív a legfurcsább csavargó,
A tolvaj-utat kedveli,
Hiába tiltja tilalomfa,
Nem hajt veszélyre, tilalomra,
Még vakmerőbben megy neki.

A szív a legfurcsább csavargó,
Minden lépése új talány:
Onnan szalad, hol rája várnak
S hívatlanul oson be másnap
Pár ragyogó szem ablakán.

A szív a legfurcsább csavargó,
Ne bánjatok durván vele!
Mert ahonnan elűzték egyszer,
Hívhatják vissza bár ezerszer,
Nem látják többet sohase.

A szív a legfurcsább csavargó -
Dölyfös kacajjal elszalad,
Hogy megalázva, elgyötörve
Visszalopódzzék a küszöbre,
Hol csupa dacból megszakad. . .

Nagy Zoltán: Zenét...

Zenét ha hallgatsz, gondoltál-e rá,
Hogy hallgat-é az téged s mit te zengsz itt?
A tájat nézted: nézett-é a táj?
S illat ha szédít, mért hogy sose fáj,
Hogy könnyű lelke nem tud rólad semmit?

S ha zeng a vágy lelkedben s csendje éjén
Repül a hang, mint eldobott zsarátnok,
Ó mért lesed, hogy más hang felel-é?
Ki istenét lelkében fellelé,
Puszták csendjén is boldog a zarándok.

Ha surranó fény leng lazult haján
S ajkán a szó mint illat suhan át,
Még mit akarsz? Hallgasd, mit szíved áhít,
Tekintetének könnyű fuvoláit
S arcán a színek gyenge futamát.

Ne dobd a rózsát el, mert nem beszél!
Nyugodj meg, Lélek: szem-nem-látta táj,
Különös illat, mit be nem lehelnek,
Zengő kiáltás, melyre nem felelnek,
Magános jaj, mit visszafojt a száj...

/1923/

Szabó Lőrinc: Semmiért egészen

Hogy rettenetes, elhiszem,
De így igaz.
Ha szeretsz, életed legyen
Öngyilkosság, vagy majdnem az.
Mit bánom én, hogy a modernek
Vagy a törvény mit követelnek;
Bent maga ura, aki rab
Volt odakint,
Én nem tudok örülni csak
A magam törvénye szerint.

Nem vagy enyém, míg magadé vagy:
Még nem szeretsz.
Míg cserébe a magadénak
Szeretnél, teher is lehetsz.
Alku, ha szent is, alku; nékem
Más kell már: Semmiért Egészen!
Két önzés titkos párbaja
Minden egyéb;
Én többet kérek: azt, hogy a
Sorsomnak alkatrésze légy.

Félek mindenkitől, beteg
S fáradt vagyok;
Kívánlak így is, meglehet,
De a hitem rég elhagyott.
Hogy minden irtózó gyanakvást
Elcsitíthass, már nem tudok mást:
Mutasd meg a teljes alázat
És áldozat
Örömét és hogy a világnak
Kedvemért ellentéte vagy.

Mert míg kell csak egy árva perc,
Külön; neked,
Míg magadra gondolni mersz,
Míg sajnálod az életed,
Míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan
Halott és akarattalan:
Addig nem vagy a többieknél
Se jobb, se több,
Addig idegen is lehetnél,
Addig énhozzám nincs közöd.

Kit törvény véd, felebarátnak
Még jó lehet;
Törvényen kívül, mint az állat,
Olyan légy, hogy szeresselek.
Mint lámpa, ha lecsavarom,
Ne élj, mikor nem akarom;
Ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan
Börtönt ne lásd;
És én majd elvégzem magamban,
Hogy zsarnokságom megbocsásd.

Akkor hozok majd még Éppen rendet rakok a mappáim közt a gépen, s találtam pár "ütős" verset...

De addig is egy levélke


Levél


Nem tudom, válasszak-e néki formát, s azt sem, levelem eléri- e a versnormát. Csak azt, hogy szeretnék mindent leírni, mindent, amit szavakkal nem is lehet. De tudod, segít nekünk a képzelet, hisz lehetsz távol, vagyok a szemed, s látom, amit Te, s álmunk is közös lett,.....

Arra gondolok, milyen lenne Veled az este, ha csak üldögélnénk lesve, mikor bukkan fel a fák között a hold sápadt teste. Csak mi ketten, szerelmesen, egymás kezét keresve,ülnénk egy padon, a nyári alkonyon egyre gondolva akkor, és ott csak magunkra, önzőn, mintha már minden mindegy is volna nekünk, hiszen nincs élet, nincs szó, nincs dal már nélkülünk, csak ketten vagyunk, leszünk? MAGUNKNAK!

S kérdted, hát mondom… Csak írnék, csak írnám,versedre válaszul, hogy igen, leszek a napod, holdad, csillagod, vagy kék eged, vagy talán mégsem? Csak ecset, mivel magadnak , mindezt lefestheted, mikor épp nem ölel karod, s nem lehetsz velem. Éreztem, bár még nem tudtam, akkor ott, hogy a végzet, az ami a nyakadba ugrani késztet, s a mai idézet: "A legfontosabb találkozásokat a lelkek előre megbeszélik egymással, amikor a testek még nem is látták egymást." csak megerősített........

És leszek a dalod, ami csendedbe hangot lop, engem dúdolsz majd este, míg szakállad igazítod, s a tükörbe nézve én mosolygok vissza Rád. Már szavaidhoz nincs mit tenni...szeretlek, csak ennyi, s ez most nem üres szó, kavargó örvény, vad szél, Rád gondolnom valami megfoghatatlan, csak jó nagyon,
szorítanálak, el ne tűnj megint, ha hajnalon ébreszt az óra, és félek, ha újra csak a semmit markolom... S ha nem vagy itt, mikor lefekszem, beljebb húzódom az ágyon, hogy elférj, ha mellém fektet majd az álom....

Az óra, az is képet ébreszt, testünk lesz burka, egy est, két test, s az idő végtelenre jár… lélek, s gondolat után egymásra talál Most levélben kergetsz szavaddal őrületbe.
Érzem én is, szörnyű a távolság, húznám fejed ölemre,
turnám a hajad, kívül magamon, ahogy repítettél, Istenem,
egekbe szálltam, s nem tudom már, testemnek, vagy lelkemnek kellesz- jobban... Igen vágytalak, majd leírom, mennyire, de még nincs szavam,
majd alkotok rá, mert az, hogy víz vagy a sivatagban,
kenyér, éhező magamnak, mind kevés...... nem, nem tudom,
mi vagy nekem.... de megírom, ha lesz már rá szavam..... Írnék most tavaszról, pattanó rügyekről, patakcsobogásról,
tücsökzenéről, madártrilláról, lágy zenéről, szivárványról,
rét zöldjéről. Áh bolond vagyok,még a macskanyávogásról
is TE jutsz eszembe!

Múltunk? Volt. Ványadt vállam terhek tonnáit hordta halomba, hazugság hordalékokkal bélelt ereken lépdelt a lábam, megmásztam hegyet- völgyet, míg Rád találtam. S most írom Neked szitálón szálló szép gondolatok sorát.
Száll a szó, zöldellő réten tarka pillangó ahogy száll...

Itt vagy Te, és én is itt vagyok…


(Ez egy válasz Moncy üzenetére (2007. 08. 24. péntek 23:03), amit ide kattintva olvashatsz)

Hogy is törölnénk ki.... tökkkkkkkéletes versek... ebből most épp elküldtem pár részt sms-ben...

Elég ha annyit mondok megőőőrült Akinek küldtem (Ez egy válasz wchris üzenetére (2007. 08. 06. hétfő 21:44), amit ide kattintva olvashatsz)

JÓZSEF ATTILA: ASSZONYVÁRÁS ASSZONYSZOBOR MELLETT

Asszonyra várok, aki vággyal telve
most szép, forró kezével
hajamba túrna s nagyon megölelne.

Asszony. S villogna a bőre a homályban,
mint ez a szoborasszony,
kire félénken hull a holdvilága.

Asszony, kinek oly megadó az ajka,
mint ez a szoborasszony,
ki szép kőtestét félénk holdnak adja.

Nem is tudom: ki. Szent és messzi asszony.
Egy áldott száj, ki számra
mohó polipként s forrón rátapadjon.

Súlyos parfűmje fojtogatva szállna
és megremegne szívem,
mint szellőtől meging dús, déli pálma.

S ha megkívánnám, a szobor mellé állva -
Ó, forró szép szobor, kin
a holdvilág is tüzes csókká válna!

Szobor, egy élő asszony állna melléd!
Szobor, hideg s én mégis
Megcsókolom most fényes, büszke mellét.

LEVÉL, MELYET FRANCOIS VILLON MESTER,
MIKOR NEM VOLT MÁR EGY BÜDÖS VASA, ÍGY ÍRT
DE BOURBON HERCEGHEZ:

Tisztelt uram, fenség, vagy mi a fene, bevezetésül
fogadd üdvözletemet. Bár nem vagyok ficsúr, kit a babája fésül,
sem gróf, aki a népet nyúzza, sem Monsignor, ki hintón jött az égből.
Nevem kurtán Villon. Szeretőm utcalány. /Úgy hívják: Mirjam./
És én? Én eddig néhány verset írtam,
persze csak úgy privát gyönyörűségből.
Máskülönben pedig boldog vagyok,
hogyha vasárnap nem látok papot.



(és egy Szász Endre kép, amelynek címe: Villon)

József Attila: Óda

I.
Itt ülök csillámló sziklafalon.
Az ifju nyár
könnyű szellője, mint egy kedves
vacsora melege, száll.
Szoktatom a szívemet a csendhez.
Nem oly nehéz-
idesereglik, ami tovatűnt,
a fej lehajlik és lecsüng
a kéz.

Nézem a hegyek sörényét-
homlokod fényét
villantja minden levél.
Az úton, senki, senki,
látom, hogy meglebbenti
szoknyád a szél.
És a törékeny lombok alatt
látom előrebiccenni hajad,
megrezzenni lágy emlőidet és
-amint elfut a Szinva-Patak-
ím újra látom, hogy fakad
a kerek fehér köveken,
fogaidon a tündér nevetés.

2.
Óh mennyire szeretlek téged,
ki szóra bírtad egyaránt
a szív legmélyebb üregeiben
cseleit szövő, fondor magányt
s a mindenséget.
Ki mint vízesés önön robajától,
elválsz tőlem és halkan futsz tova,
míg én, életem csúcsai közt, a távol
közelében, zengem, sikoltom,
verődve földön és égbolton,
hogy szeretlek, te édes mostoha!

(József Attila : Óda 3. 4. vers sz.)
(Ez egy válasz zelli üzenetére (2007. 08. 24. péntek 17:36), amit ide kattintva olvashatsz)

József Attila: Óda, Illyés Gyula feleségéhez, Flórához írta!
Kedvenc költőm! (Ez egy válasz tom1019 üzenetére (2007. 08. 24. péntek 16:03), amit ide kattintva olvashatsz)

Kedvenc vesem két versszakát idéztem.

(Remélem kitaláljátok, hogy melyikből, és hogy ki írta.)



Szeretlek, mint anyját a gyermek,

mint mélyüket a hallgatag vermek,

szeretlek, mint a fényt a termek,

mint lángot a lélek, test a nyugalmat!

Szeretlek, mint élni szeretnek

halandók ,míg meg nem halnak.

Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,

örzöm, mint hulló tárgyakat a föld.

Elmémbe, mint fémbe a savak,

ösztöneimmel belemartalak,

te kedves, szép alak,

lényed ott minden lényeget kitölt.

A pillanatok zörögve elvonulnak,

de te némán ülsz fülemben.

Csillagok gyúlnak és lehullnak,

de te megálltál szememben.

Ízed, miként barlangban a csend,

számban kihülve leng

s a vizes poháron kezed,

rajta a finom erezet,

föl-földereng.





Óh, hát miféle anyag vagyok én,

hogy pillantásod metsz és alakít?

Miféle lélek és miféle fény

s ámulatra mélto tünemény,

hogy bejárhatom a semmiség ködén

termékeny tested lankás tájait?



S mint megnyilt értelembe az ige,

alászállhatok rejtelmeidbe!...



Vérköreid, miként a rózsabokrok,

reszketnek szünzelen.

Viszik az örök áramot hogy

orcádon nyíljon ki a szerelem

s méhednek áldott gyümölcse legyen.

Gyomrodnak érzékeny talaját

a sok gyökerecske át meg át

hímezi, finom fonalát

csomóba szöve, bontva bogját-

hogy nedüid sejtje gyüjcse sok raját

s lombos tüdöd szép cserjéi saját

dicsöségüket susogják!

Az örök anyag boldogan halad

benned a belek alagutjain

és gazdag életet nyer a salak

a buzgo vesék forró kutjain!



Hullámzó dombok emelkednek,

csillagképek rezegnek benned,

tavak mozdulnak, munkálnak gyárak,

sürgö, millio élö állat,

bogár,

hínár,

a kegyetlenség és a jóság,

nap süt,homájló éjszakai fény borong-

tartalmaidban ott bolyong

az öntudatlan örökkévaloság.

Ha rád nézek, úgy hiszem
azt szeretnéd, hogy szeresselek.
Nem dicsekvés ez, talán kíváncsiság,
milyen lehet szerelemben veled
azon gondolkodni hová sétáljunk az este.
És végül cél nélkül indulni el;

de elindulni. Vajon milyen lehet?
Tényleg ezt akarod-e? Hogy valaki
kincse, és ne ékszere legyél csupán,
amit szeret másnak megmutatni.
Egy kincs amit az ember szeret,
félt, ápol, és nem dicsekszik vele.

De talán félreértem nap mint nap
szende, kedves pillantásod,
s csak én szeretném azt hinni, mit hiszek.
Nem tudom. De szeretem azt a pillantást.
Azt a kicsit bizsergető, zavaros érzést,
amit kelt bennem. Csodás.

S talán ha egyszer lesz merszem,
meg is kérdezem: szükséged van-e rám?
Hogy szeresselek? Hogy legyek neked?
De addig marad pillantásod,
mosolygásod, és kíváncsiságom
érzéseid fele.

"Ha bölcsebb lennék, mint amilyen vagyok,
innám a fényt, ameddig rámragyog,
a nap felé fordítnám arcomat,
s feledném minden búmat, harcomat,
élném időmet, amíg élhetem,
hiszen csupán egy perc az életem.

Az ami volt, már elmúlt, már nem él,
hol volt, hol nem volt, elvitte a szél,
s a holnapom? Azt meg kell érni még,
csillag mécsem ki tudja, meddig ég?!
de most, de most e tündöklő sugár
még rámragyog, s ölel az illatár!"

Reményik Sándor: Csendes csodák

Ne várd, hogy a föld meghasadjon
És tűz nyelje el Sodomát.
A mindennap kicsiny csodái
Nagyobb és titkosabb csodák.

Tedd a kezed a szívedre,
Hallgasd, figyeld hogy mit dobog,
Ez a finom kis kalapálás
Nem a legcsodásabb dolog?

Nézz a sötétkék végtelenbe,
Nézd a szürke kis ezüstpontokat:
Nem csoda-e, hogy árva lelked
Feléjük szárnyat bontogat?

Nézd, árnyékod, hogy fut előled,
Hogy nő, hogy törpül el veled.
Nem csoda ez? S hogy tükröződni
Látod a vízben az eget.

Ne várj nagy dolgot életedbe,
Kis hópelyhek az örömök,
Szitáló, halk szirom-csodák:
Rajtuk át Isten szól: jövök.

Átok

Nem hittem a szememnek,
Valami ártott a kedvemnek.
Sokáig még nem értettem,
Vajon mi rosszat tettem?

Aztán összeállt a kép,
Nem pihentem ily keveset rég.
Szétszórtság, teendők még,
Tettem, hogy ne legyen fék.

Kereshettek, már nem találtok.
Szívemben, véremben csak átok.
Ki verte Rám, már nem tudom.
De, hogy nem érdemeltem, azt tudom!

/Szerző: Jómagam; 2007. 08. 17./

Én nem tudom mi ez?

Én nem tudom mi ez, de jó nagyon,
Elrévedezni némely szavadon,
mint alkonyég felhőjén, mely ragyog,
És rajta túl derengő csillagok.

Én nem tudom mi ez, de édes ez,
Egy pillantásod hogyha megkeres,
mint napsugár, ha villan a tetőn,
holott borongón már az este jön.

Én nem tudom mi ez, de érezem,
hogy megszépült megint az életem,
Szavaid selyme szíven simogat,
Mint márciusi szél a sírokat.

Én nem tudom mi ez, de jó nagyon,
Fájása édes, hadd fájjon, hagyom.
Ha balgaság, ha tévedés, legyen
Ha szerelem, bocsájtsd ezt meg nekem!