A játék.
Az különös.
Gömbölyű és gyönyörű.
Csodaszép és csodajó,
Nyitható és csukható,
Gomb és gömb és gyöngy, gyürü,
Bűvös kulcs és gyertya lángja,
Színes árnyék, ördöglámpa.
Játszom ennen-életemmel,
Búvócskázom minden árnnyal,
A padlással, a szobákkal,
A fénnyel, mely tovaszárnyal
A tükörrel fényt hajítok,
A homoknak, a bokornak,
S a nap - óriás aranypénz -
Hirtelen ölembe roskad.
Játszom két színes szememmel,
A két kedves pici kézzel,
Játszom játszó önmagammal,
A kisgyermek is játékszer.
Játszom én és táncolok.
Látszom én, mint sok dolog.
Látszom fénybe és tükörbe,
Játszom egyre körbe-körbe
Játszom én és néha este
Felkelek
S játszom, hogy akik alusznak,
Gyerekek.

Kosztolányi Dezső

Johann Wolgang von Goethe: Bolgog vágyakozás

Most bölcseknek beszélek,
mert a többi gúnnyal vár itt:
akkor élet csak az élet,
hogyha lánghalálra vágyik.

Szerelemnek estje, melyben
nemzettél, mely téged nemzett,
elfog furcsa sejtelemmel
lassan égő gyertya mellett.

És egy percig sem maradnál
lenn, az árnyban éjszakázva,
új kivánság elragad már,
föl, magasabb rendű nászra.

Téged messzeség se tör le,
szomjazod a fényeket,
szállsz, pillangó, megbüvölve,
s már a láng elégetett.

És amíg ez nem tiéd:
élet a halálban-
bús vendég vagy, nem egyéb,
földön és homályban.

/Vas István fordítása/

William Shakespeare: LXXIII

That time of year thou mayst in me behold
When yellow leaves, or none, or few do hang
Upon those boughs which shake against the cold
Bare ruined choirs where late the sweet birds sang.
In me thou see'st the twilight of such day
As after sunset fadeth in the west;
Which by and by black night doth take away,
Death's second self, that seals up all in rest.
In me thou see'st the glowing of such fire,
That on the ashes of his youth doth lie,
As the death-bed , whereon it must expire,
Consum'd with that which it was nourish'd by.
This thou perceiv'st, which makes thy love more strong,
To love that well, which thou must leave ere long.

1. Szabó Lőrinc fordítása:

Nézd, életem az az évszak, amelyben
Pár rőt-levél(vagy az se) leng, a tar
Fák ágai reszketnek a hidegben:
Dúlt kórusukban nem zeng drága dal.

Bennem már csak az a homály dereng,
Mely alkony után sápad nyugaton
S amelyet lassan, feketén beleng
Az éj, a fél-halál, a nyugalom.

Bennem már csak az a kis láng lidérclik,
Mely ifjúsága hamván haldokol,
Mint ravatalon, amelyen kivégzik:
Amiből kelt, vissza abba omol.

Ezt látva csak erősödik szerelmed,
Hogy szeresd azt, aki maholnap elmegy.

2. Faludy György fordítása:

Oly évszakhoz hasonlíts, ha a fákon
már nincs, vagy csak teng-leng a sárga lomb
mint romtemplom didergő karzatán, hol
nemrég édes madárkórus dalolt.
Nézz engem, mint nyugati szemhatáron
foszló alkonypírt, mikor a setét
éji lassú-lassan csukja le az álom
szemhéját, mint koporsó fedelét.
Lásd bennem a már-már húnyó lidércet,
ki ifjúságom hamuján lebeg,
halálos ágyán, mert tüze kiégett,
s ami táplálta, az emészti meg.

Ezt forgasd elmédben, s növeld szerelmed
az emberért, ki nemsokára elmegy.

Horatius: Tu ne quaesieris...(I. 11.)

Tu ne quaesieris, scire nefas, quem mihi, quem tibi
Finem di dederint, Leuconoe, nec Babylonios
Temptaris numeros. Ut melius, quidquid erit, pati,
Seu plures hiemes seu tribuit luppiter ultimam,
Quae nunc oppositis debilitat pumicibus mare
Tyrrhenum: sapias, vina liques et spatio brevi
Spem, longam reseces. Dum loquimur, fugerit invida
Aetas: carpe diem quam minimum credula postero.

Trencsényi-Waldapfel Imre fordításában:

Tu ne quaesieris

Kedves, csak ne kutasd, tudni tilos, hogy nekem és neked
Mit szántak, mi jövőt isteneink, kár Babylon sötét
Számításait is kérdeni, jobb tűrni, akármi lesz,
Vagy még több telet is ad Jupiter, vagy soha látni már
Nem fogjuk, ha a zord téli vihar zúg el a tengeren:
Szűrd meg bölcsen a bort, balga reményt tilt az irígy idő
Hosszan szőni. Amíg szánkon a szó, már tovatűnt a nap.
Tépd le, virága tiéd; holnapokat, Leukonoé, ne várj.

neeemmm!
csak a szépérzékem magasabb rendű, mint Neked!

nem bírtam látni ezt a képet, mint ahogy ezért szoktam le a hírességek kategóriáról!
pedig látom, h ott /is/ rendkívül korrekt vagy az utóbbi időbe! de hát belefáradtam!

off én vótam! /ha rossz a helyszín ahová írtam kérlek húzd át a helyére!/ (Ez egy válasz tom1019 üzenetére (2007. 08. 02. csütörtök 12:52), amit ide kattintva olvashatsz)

Túl érzékeny vagy, és álszent!
EZ EGY PORNÓ OLDAL, és ha visszalapozol a versek topicban, akkor olvashatsz egy csomó pornográf jellegű "versikét" is, és NEM CSAK szépirodalmit!!! (Ez egy válasz surdapapa üzenetére (2007. 08. 02. csütörtök 12:10), amit ide kattintva olvashatsz)

aszem elintézted, h ne olvassam el a zelli által betett verseket!

undorító! (Ez egy válasz tom1019 üzenetére (2007. 08. 02. csütörtök 11:51), amit ide kattintva olvashatsz)

Nem egészen ide illik Faludyról, de nem tudtam kihagyni, ha a szeretkezésről és a szexről van szó az írásaiban (fordításaiban):
(kép kimoderálva: tom) (Ez egy válasz erdokerulo üzenetére (2007. 08. 02. csütörtök 09:45), amit ide kattintva olvashatsz)

Ismeretlen szanszkrit költö müve, Faludi György fordításában
Szeretkezés közben


Selymes húsa hozzád tapad, ölébe süpped horgonyod,
körülvesz édes szöre,
csorgatott méz a pillanat, megszédülsz és azt gondolod,
nem válsz el soha töle,
nincs bánat, gond, se fájdalom, nincs múlt, jövő
csupán jelen, s száguldasz rajta meztelen
lovas, amíg az élvezet ágyékodból a fejedbe száll,
s libabör futkos hátadon
szemet hunysz, nyíló illatos lótuszvirág az életed,
s a mindenség tökéletes...


Szeretkezés után
(válasz az elöbbi versre)

S aztán? Unalmas latyakos lábfürdö lett a mindenség,
homlokodnál a fejfájás
szúnyogja kering és zizeg, üres vagy, bamba, és vizes.
Nem szólsz, a lány fölösleges.
Mint bogáncs szúr a szöre
az élet cafattá mosott, egy elefánt letaposott.
Kihúzhatnád belöle!

3. A híres, szinte már önálló életet élő Faludy György fordítás:

Ballada a múlt idők dámáiról

Ha az útkereszten május alkonyatkor
én, a csavargó egy percre megállok:
akkor halkan megkérdem önmagamtól,
hogy Thaisz vagy Heléna merre jár most?
Hol van Sabina, a szőke császárné,
aki előtt fél Róma térdepelt,
s hol van a nimfa, ki a tó vizéből
fehér testének választ énekelt?
Hova lettek a csókok és a vágyak,
az alkonyattól piros szénaágyak,
a pásztorórák, a szerelmi szó?
De hova lett a tavalyi hó?

És aztán, napszálltakor, újra kérdem
hogy szőke volt, vagy barna volt a lány,
kinek fehér válláért minden éjjel
felsírt a ciszternából Johanán?
Hol van a melle, mely kígyózva táncolt,
hol van az öle, melyen aranylánc volt,
és hol van a teste, mely olyan halvány volt,
mint ezüsttükörben a liliom?
Hova lettek a csókok és a vágyak,
az alkonyattól piros szénaágyak,
a pásztorórák, a szerelmi szó?
De hova lett a tavalyi hó?

Hol vannak a tébai királylányok,
s a mellbimbóikról hova lett a rúzs,
s ámbár még illatos múmiájuk
fehér csontjáról hova lett a hús?
S a szír nők, kik görög hajósok ölében
feküdtek tarka bambuszágyakon,
s a hetérák, kik kis mellüket nézve
álltak a korinthusi várfalon?
Hova lettek a csókok és a vágyak,
az alkonyattol piros szénaágyak,
a pásztorórák, a szerelmi szó?
De hova lett a tavalyi hó?

Hol van Heloise, kiért a szarkofágban
Abelard szíve még most is dobog,
s hol van a szűz, akit Rouen várában
égettek meg nemrég az angolok?
Odaadnám érte fél életem:
ha a kezét kezembe tudnám venni,
s csak egyszer tudnék vele végigmenni
az alkonyattól lila réteken...
De nyomukat hiába kutatom,
mert hol van a fekete ugaron
a pásztoróra, a szerelmi szó?
De hova lett a tavalyi hó?

Tanúlságos utóirat

Ezért, ha májusban egy lánnyal járkálsz,
és nem tudod, hogy Pláton vén szamár,
s ha a parkban csiklandó nevetése
mögött nem érzed meg, hogy mire vár,
akkor, ha egy nap otthagyott, ne kérdezd,
hogy hova lett és kivel merre jár?
Mert megtudod, hogy a szerelmi szó
számodra volt-mint a tavalyi hó.

2. Szabó Lőrinc fordítása:

Ballada a hajdani hölgyekről

Mondjátok, hol van hova lett
Flóra, a szép nő, Róma fénye?
Archipiada hol lehet
s Thais, vele egy anya vére?
Hol tapsra, szóra, zenére
tó fölött ébredő Echó
emberfölötti tünde lénye?
De hol van a tavalyi hó?!

Hol va Héloise, akinek
olyan tiszta volt az erénye,
hogy Abélard kést szenvedett
és lett végűl szerzetes érte,
Hol a királynő, kinek kénye
zsákban dobatta a bohó
Buridánt a Szajna vizébe?
De hol van a tavalyi hó?!

Haremburgis! és a remek
Blanche királynő, dalok sziréne,
Nagylábú Berta s a szivek
Allis-a és Beatricé-je,
s Johanna, kit, Rouenban, élve
tűzre vitt az angol bakó:
hová jutott, Szent Szűz, mi végre?
De hol van a tavalyi hó?!

Ajánlás

Herceg, ne gondolj napra, évre,
hol vannak ők, ne kérdje szó;
felel a refrén, visszakérdve:
De hol van a tavalyi hó?!

Surdipapa, a kedvedért előkerestem egy Villon vers 3 fordítását, és az eredetit is, franciául, mert elvetemült vagyok!

Na akkor kezdjük az eredetivel!

Francois Villon: Ballade des dames du temps jadis

Dictes-moy ou, n'en quel pays,
Est Flora, la belle Romanie?
Archipiade, ne Thais,
Qui fut sa cousin germaine?
Echo, parlant quand bruyt on maine
Dessus riviere ou sus estan,
Qui beaulté eut trop plus qu 'humaine?
Mais oú sont les neiges d'antan?

Qú est la tres-sage Helois,
Pour qui fut chastré et puis moyne
Pierre Esbaillart, á Sainct-Denys?
Pour son amour eut cest essoyne.
Semblablement, oú est la Royne
Qui commanda que Buridan
Fust jetté en ung sac en Seine?
Maqis oú sont lesz neiges d'antan?

La royne Blanche comme ung lys,
Qui chantoit á voix de seraine,
Berthe au grand pied, Beatrix, Allys,
Haremburges,, qui tint le Mayne,
Et Jehanne, la bonne Lorraine,
Qu' Anglois bruslerent á Rouen:
Qú sont-ils, Vierge souveraine?
Mais oú sont les neiges d'antan!

Envoi

Prince, n'enquerez, de sepmaine,
ou elles sont, ne de cest an,
Car ce refrain le vous remaine:
Mais oú sont les neiges d'antan!

1. Vas István fordítása:

Ballada a hajdani hölgyekről:

Mondjátok, milyen véget ért
A szép római dáma, Flóra,
Archippát s a rokoni vért,
Thaist, mely ország rejti, ója?
Echót, ki ráfelel a szóra
S a vizek fölött hallható,
Nem volt szebb nála föld lakója?
De hol van a tavalyi hó!

Hol a bölcs Héloise, kiért
A csonkítást magára rótta
Abélard és szerzetbe tért?
Nem vitte a szerelme jóra.
S a királynő? ki tud ma róla?
Zsákban dobatta be mohó
Kedvvel Buridánt a folyóba.
De hol van a tavalyi hó!

Blanche királynő, szirén zenélt,
Liliom volt, úgy ült a trónra,
Haremburgis, ki Maineben élt,
S Nagylábú Berta látható ma?
hamvát az angol szélbe szórta,
Hol van Johanna már, a jó?
Szent Szűz, egek uralkodója,
De hol van a tavalyi hó!

Ajánlás

Herceg, hol vannak már azóta,
Ne kérdezze kiváncsi szó.
Felel a refrén, régi nóta:
De hol van a tavalyi hó!

Lord Byron: Hogy bucsúra kélt

Hogy bucsúra kélt
csönd s könnybe borúlva
szivünk s alig élt
omolva borúba:
sápad szine hóra,
a csókja jeges;
s inté amaz óra:
mi bút hoz emez!

A hajnali harmat
az arcra fagyott,
mint hirnöke annak,
mi szűmbe sajog.
Esküd feladád,
és könnyű a híred:
neved ér, s vele vád
és gyász veri híved.

Említnek: akár a
tompa csapás
emléked, a drága,-
diderget a láz.
Ki tudja, ha tudlak-e,
régi tudód;
mély búm mély tüze
lelhet-e szót!

Társam vala rejtve-
s most néma a gyász,
mert elvet a lelke,
s a szíve csalás.
Ha évek után
majd rálelek újra,
köszönöm-e tán?-
Könny s csöndbe borúlva.

/Rónay György fordítása/

Alekszandr Szergejevics Puskin:
Tatjana levele Anyeginhoz

Én írok levelet magának-
Kell több? Nem mond ez eleget?
Méltán tarthatja hát jogának,
hogy most megvessen engemet.
De ha sorsom panasz-szavának
szívében egy csepp hely marad,
nem fordul el, visszhangot ad.
Hallgattam eddig, szólni féltem,
és higgye el, hogy szégyenem
nem tudta volna meg sosem,
amíg titokban azt reméltem,
hogy lesz falunkban alkalom,
s hetenként egyszer láthatom;
csak, hogy halljam szavát, bevallom,
szóljak magához, s azután
mind egyre gondoljak csupán,
éjjel-nappal, míg újra hallom.
Mondják, untatja kis falunk,
a társaságokat kerüli,
mi csillogtatni nem tudunk,
de úgy tudtunk jöttén örülni.
Mért jött el? Békességesen
rejtőzve mély vidéki csendbe,
tán meg sem ismerem sosem,
s a kínt sem, mely betört szívembe;
tudatlan lelkem láza rendre
enyhülne tán s leszállana,
s akit szívem kíván, kivárva,
lennék örök hűségű párja
s családnak élő, jó anya.

Másé!...A földön senki sincsen,
kinek lekötném szívemet.
Ezt így rendelte fenn az Isten...
Tied szívem, téged szeret!
Ó, tudtam én, elfogsz te jönni,
zálog volt erre életem;
az égieknek kell köszönni,
hogy sírig őrzöm vagy nekem...
Rég álomhős vagy éjjelemben,
látatlan is kedveltelek,
bűvöltek a csodás szemek,
rég zeng hangod zenéje bennem...
Nem álom volt, színezgető!
Beléptél, s ájulásba hullva,
majd meglobbanva és kigyúlva
szívem rádismert: ő az, ő!
Nem a te hangod szólt-e újra,
ha egy-egy csendes, bús napon
inséges szívekhez simulva
vagy imádságban leborulva
altattam égő bánatom?

Nem te vagy itt árnyék-alakban
s nézel reám e pillanatban
az áttetsző homályon át?
Nem te hajolsz párnámra éjjel,
suttogsz: szerelemmel, reménnyel
enyhíted lelkem bánatát?
Ki vagy? Őrangyal vagy te, féltőm?
Vagy ártóm és gonosz kisértőm?
Döntsd el hamar, hogy lássak itt.
Lelkem talán csak vágya csalja,
tapasztalatlanság vakít,
s az égi kéz másként akarja...
Hát jó. Sorsom gyanútlanul
gyónásommal kezedbe tettem,
előtted könnyem hullva-hull,
könyörgök: védj, őrködj felettem...
Gondold el, mily magam vagyok,
nincs egy megértő lelki társam,
így élek néma tompulásban,
én itt csak elpusztulhatok.
Várlak: emeld fel árva lelkem,
nézz biztatón, ne adj te mást-
Vagy tépd szét ezt az álmodást
kemény szóval. Megérdemeltem.

Végzem! Átfutni nem merem,
megöl a félelem s a szégyen,
de jelleme kezes nekem,
bízom: a sorsom van kezében...

/Fordította: Áprily Lajos/

Stefan George: Szivünk asszonya

A sekrestyés a templomból kifutván
rémülten hadarta a zegzug utcán
az asszonyoknak, a plébániának,
hogy a szentkép ajkai nyitva állnak

és hogy a szeme, az arca felfelé néz...
Azok siettek az oltár elé, és
bűneikre gondolva leborultak.-
Még az igaz szivek is elszorultak.

Éj lett, s távoztak, töprengve, kuszáltan...
Csak az az egy, aki fehér ruhában
elsőnek érkezett s kit a csodálat
Hűségnek hív s szép Szívünk Asszonyának,

csak az látta jól, a jel mit jelentett,
válasz csak az ő hivásának intett.-
Fejet hajtva kék elragadtatásban
ment haza és égi szomoruságban.

/Szabó Lőrinc fordítása/

Stefan George: Herzendame

In enger gasse winkelreichem düster
Lief aus der kirche angsterfüllt der küster
Und rief den frommen frauen seiner pfarre
Dass jezt das gnabenbild nach oben starre

Dass seine lippen refend offen stünden...
Sie kamen denkend ihrer letzten sünden
Sie warfen sich zu boden vor dem wunder-
Auch die gerechten zitterten jetzunder.

Es wurde nacht und tief erschauernd wallten
Sie aus dem tor...nur sie in weissen falten
Die als die erste kam und deren name
Getreue ist und schöne herzensdame

Sie hatte nur das zeichen wahr gesehen
Ganz offen war es nur vor ihren flehen-
Sie schritt mit leicht geneigtem haupt in blauer
Verzückung und in wunderbarer trauer.

Ady Endre:
ADJON ISTEN MINDENKINEK


Adjon Isten békét, kedvet
Asszonyoknak, embereknek,
Sok örömet mindenkinek,
Pénzt, szerelmet, vágyat, hitet.
Gyönyörű-kék itt az Ég.


Úgy szeretném megtalálni,
Úgy szeretnék azzá válni,
Kinek az élet teher:
Az ember könnyen megy el.
Gyönyörű-kék itt az Ég.


Által-adni úgy szeretném
Sok hirtelen vágyam, eszmém,
Sok drága kincset, nagyot,
Amihez már vén vagyok.
Gyönyörű-kék itt az Ég.


Néha-néha szerelemmel
Telik meg az ilyen ember.
Néha-néha úgy megsajog,
Más bánat, bú és más bajok.
Gyönyörű-kék itt az Ég.


Adjon Isten ifjúságot,
Szabadságot, boldogságot,
Egészséget, pénzt és hitet,
Szerelmet, hírt mindenkinek.
Gyönyörű-kék itt az Ég.

"Hadd legyek én!
Fájó szívvel várok. Csak egy szó kell, semmi más,
egy szó, mely leírva hangtalan, de kimondva mégis oly csodás.
Szeress, vagy gyűlölj, de érezz valamit oly forrón, mint én!
had legyek kérlek fényfolt, sötét lelked mélyén!

Könnycseppjeim éledjenek! Lágyítsák szíved gyökerét!
Had halljam a szót: "Szeretlek!" - amit már annyira szeretnék!
Szeress! Az akarok lenni neked,
akinek a kimondhatatlan szót kimondani mered.

Az szeretnék lenni, aki még senki sem lehetett neked.
aki nem csak félénken mosolyog, hanem ha örül, nevet,
zokog ha fáj, hisz minden érzése igazabb.
Szerelme is olykor imádatba csap...

Nem fáj a hiányod, hanem pokolian éget,
Én vagyok a lány, aki a világtól óvni szeretne téged.
Csupán csak az akarok lenni neked,
aki téged a világnál is jobban szeret.
had legyek kérlek neked én,
aki sötét lelkednek megmutatja mi a fény!

Több akarok lenni neked, mint csupán egy lány!
több akarok lenni az életednél is talán!
olyan fontos akarok lenni, mint te vagy nekem!
meg szeretném mutatni, milyen az önzetlen szerelem.

Nem látok, hiszen fényed megvakít.
lényed szívemnek mély érzelmeket tanít.
Nevess velem, hisz élni szép!
...De hidd el velem szebb is lehet még...

Az akarok lenni, amit leírni nem lehet,
kezemben akarom fogni a szívedet!
Szeress kedves! Bár komolyodni nem tudok,
látod neked mégis komoly verset írok...

S ha úgy érzed, hozzád túl komolytalan vagyok,
nevess velem, s akkor megtanulhatod,
így is lehet szép a világ,
ha nem csak komoly dolgok várnak mi ránk...

De hidd el, nem csak nevetni tudok!
olyannak láthatsz olykor, amilyennek akarod.
érted változni is képes vagyok.
Szeress! Csak ennyi, amit akarok!

Az akarok lenni neked,
aki mindig veled együtt nevet.
s aki ha zokog olykor, hisz megbántottad őt...
A komolytalanul is komoly "nőt"..."

Friedrich Hörderlin: Hyperion sorsdala

Fenn suhogtok fellegek puha
szőnyegein, isteni szellemek!
Fényittas szellők
simogatnak benneteket,
mint a művésznő ujjai
szent húrokat.

Sorstalanul, mint szendergő
csecsemő, éltek, óh istenek;
egyszerü bimbóban
rejtőzve szűzen
nyit örökké
szemetek.

De ránk idelenn
nem vár nyugalom sohasem.
Vaktába csak egy
órától a másikig
úgy sodródnak az átok-
verte halandók,
mint hullámok
szirtről-szirtre zuhanva,
míg elnyeli őket a vak szakadék.

/Fordította Képes Géza/

William Shakespeare: LXV. szonett

Ha bronz, kő, s a föld, s a nagy tengerek
Hatalmát is bús romlás törli le,
Ily dühvel, hogy bírkózhatna meg
A szépség halk sziromnyi ereje?

Óh, hogy állja az Idő a napok
Zord ostromát a mézillatú nyár,
Ha érvkapuk gőgje is összerogy,
S málik a zúzhatatlan sziklaszál?

Szörnyű gondolat! Mi mentheti meg
Az Idő kincsét az Idő elől?
S ha a szépséget meglopni siet,
Gyors lábait mely vaskéz tartja föl?

Egy se!...vagy csoda lesz, s a fekete
Tinta neved fénnyel ragyogja be.

/Fordította: Szabó Lőrinc/

Quintus Horatius Flaccus (Venusia, ma Venusa, Olaszország, Kr. e. 65. december 8. – Róma, Kr. e. 8. november 27.): római költő.
Egyik leghíresebb, máig népszerű verse a párbeszédes formában írott „Kibékülés" (Ódák III. 9.):
Horatius:
Míg én voltam a kedvesed
s felfénylő nyakadat még nem ölelte más
ifjú, míg veled éltem én,
nálam jobban a dús perzsa király sem élt.
Lydia:
Míg más nem hevitett, csak én,
míg el nem ragadott tőlem a trák Chloé,
rólam szólt a dalod s olyan
híres voltam, akár hajdani ősanyánk.
Horatius:
Lantot penget a szép Chloé,
fenséges szerető és dalosajku is;
hogy megváltsam az életét,
vállalnám a halált boldogan érte én.
Lydia:
Engem most Calais szeret,
testem most vele ég egy szerelem tüzén,
hogy megváltsam az életét,
vállalnám a halált kétszer is érte én.
Horatius:
S mit szólnál, ha a régi láng
fellobbanna ma és szőke Chloé helyett
hozzád kötne a vágy megint,
ajtóm újra neked nyílna ki, Lydiám?
Lydia:
Szép csillag Calais, ragyog,
náladnál meg a bősz Adria sem vadabb,
nád sem hajladozóbb, de nézd!
csak véled tudok én halni is, élni is!


(Radnóti Miklós fordítása)