Olyan a szerelem, mint a gyöngyszemű harmat,
amelytől fénylik a szirom,
amelyből felszökik, kévéjében a napnak,
szivárvány-szikra, miliom.

by ***Keny***(VIP):

"Elhagyott városok emlékeznek rám,
Ismerős arcodat emlékem őrzi már.
Néhány helyre visszamennék ott várnak még hiszem,
De száz helyről futottam már nem védett senki sem.

Sok mindenen túl voltam, mikor megláttalak,
Üvöltöttem szeretetért szememmel hívtalak
Te meghallgattál és jól esett, hogy hittél nekem,
El sem tudom mondani mennyit jelentesz nekem.

Lehet néha tévedek, mégis hiszel nekem,
Könnyes arcom nem ismered de jó vagy velem.
Rád tudom számíthatok a bajban, s az örömben,
Ha nehezek is a holnapok jó, hogy voltál nekem.

Egy új életet kaptam tőled én,
Ezer szállal kapaszkodom beléd,
Egy új életet kaptam, egy régen várt esélyt,
Többet mit is kívánhatnék még,

Ó szólj, hogy halljalak, ó szólj, hogy lássalak.
Ó szólj, hogy érezzelek.
Jó volt veled, jó volt veled."

"Csak néztem, át az ablakon,
hogy tűnik el az alkonyon
arcod vonala szemeimből,
mint puha pihe, kezeimből.

Vágytam újra a pillanatot,
mint nyíló bimbó a pirkadatot,
majd ágyamban lehunytam szemem
hogy újra itt legyél; velem..."

"Kergethetném, űzhetném a vágyat
kereshetném szüntelen az ágyat,
puha fészket, kettőnk menedékét
várhatnám emlékek jelenését:

Lágy érintésed és illatodat,
fülem hártyáján édes hangodat,
de talán már nem, nem is akarom,
mert tudom: nincs oly nagy hatalom

Mely visszaadhatna téged nekem,
hogy este melléd hajthassam fejem,
mert rólad most csak álmodni tudok;
megyek hát aludni, és nem harcolok."

"A mélyben néma, hallgató világok,
üvölt a csönd fülemben s felkiáltok,
de nem felelhet senki rá a távol,
a háborúba ájult Szerbiából
s te messze vagy. Hangod befonja álmom, -
s szivemben nappal újra megtalálom, -
hát hallgatok, míg zsong körém felállván
sok hűvös érintésü büszke páfrány.

Mikor láthatlak újra, nem tudom már,
ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár,
s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék,
s kihez vakon, némán is eltalálnék,
most bujdokolsz a tájban és szememre
belülről lebbensz, így vetít az elme;
valóság voltál, álom lettél újra,
kamaszkorom kútjába visszahullva
féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e?
s hogy ifjuságom csúcsán, majdan, egyszer,
a hitvesem leszel, - remélem újra
s az éber lét útjára visszahullva
tudom, hogy az vagy. Hitvesem s barátom, -
csak messze vagy! Túl három vad határon.
S már őszül is. Az ősz is ittfelejt még?
A csókjainkról élesebb az emlék;

csodákban hittem s napjuk elfeledtem,
bombázórajok húznak el felettem;
szemed kékjét csodáltam épp az égen,
de elborult s a bombák fönt a gépben
zuhanni vágytak. Ellenükre élek, -
s fogoly vagyok. Mindent, amit remélek
fölmértem s mégis eltalálok hozzád,
megjártam érted én a lélek hosszát, -
s országok útjait; bibor parázson,
ha kell, zuhanó lángok közt varázslom
majd át magam, de mégis visszatérek;
ha kell, szivós leszek, mint fán a kéreg,
s a folytonos veszélyben, bajban élő
vad férfiak fegyvert s hatalmat érő
nyugalma nyugtat s mint egy hűvös hullám:
a 2x2 józansága hull rám."

/Radnóti:Levél a hitveshez/

"Mesélj anya,milyen voltam,
amikor még kicsi voltam?
Az öledbe hogyan bújtam?
és tehozzád hogyan szóltam,
amikor még nem volt beszédem?
Honnan tudtad mit kívánok?
Megmutattam a kezemmel?

Mesélj rólam!Hogy szerettél?
Engem is karodba vettél,
meleg tejeddel etettél,
akárcsak a testvéremet?
Gyönyörködtél akkor bennem?

Úgy neveztél: kicsi lelkem?
És amikor még nem voltam,
a hasadban rugdalóztam,
tudtad-e, hogy milyen leszek,
milyen szépen énekelek?
Sejtetted, hogy kislány leszek?
Mesélj anya,
mesélj rólam!
Milyen lettem,
amikor már megszülettem?
Sokat sírtam vagy nevettem?
Tényleg nem volt egy fogam sem?
Ha én nem én lettem volna,
akkor is szerettél volna?"

/Csorba Piroska:Mesélj Rólam!/

"Nem tud úgy szeretni a világon senki
Mint az édesanyám tud engem szeretni.
Akármit kivántam megtette egy szóra,
Még a csillagot is reám rakta volna.

Mikor a faluban iskolába jártam,
Rendesebb egy gyerek nemigen volt nálam.
El nem tűrte volna ő azt semmi áron,
Hogy valaki nálam szebb ruhába járjon.

Éjjel - nappal őrzött mikor beteg voltam,
Magát nem kimélte, csak értem aggódott.
Mikor felgyógyultam, fáradt két szemében
Öröm könnynek égtek, s csókolva becézett.

Én Istenem áldd meg, őrizd az anyámat,
Viszonozhassam én ezt a nagy jóságot.
Lássak a szemében boldog örömkönnyet,
Ne lássam én soha búsnak, szenvedőnek."

/József Attila/

"Anyám,ha egyszer nagy leszek,
hosszú lajtorját fabrikálok,
rajt csillagért égig megyek-
lenn tündöklő,való világok.

Minden zsebem telitömöm
üstökösökkel,csillagokkal,
iskolás társaim között
szétosztom két gazdag marokkal.

Neked anyám,a holdat hozom le,
nagy teliholdat az ölemben.
Fénye bevilágitja házunk,
ezer villanykörte se szebben!
(Alvaro Yunque:Anyám,ha egyszer nagy leszek -Kormos István forditása)

A mai két aktualitás az érettségizőknek:

Vajda János: Húsz év múlva...

"Mint a Montblanc csúcsán a jég,
Minek nem árt se nap, se szél,
Csöndes szívem, többé nem ég;
Nem bántja újabb szenvedély.

Körültem csillagmiriád
Versenyt kacérkodik, ragyog,
Fejemre szórja sugarát;
Azért még föl nem olvadok.

De néha csöndes éjszakán
Elálmodozva, egyedül
Múlt ifjúság tündér taván
Hattyúi képed fölmerül.

És ekkor még szívem kigyúl,
Mint hosszú téli éjjelen
Montblanc örök hava, ha túl
A fölkelő nap megjelen.."

Juhász Gyula: Anna örök...

"Az évek jöttek, mentek, elmaradtál
Emlékeimből lassan, elfakult
Arcképed a szívemben, elmosódott
A vállaidnak íve, elsuhant
A hangod és én nem mentem utánad
Az élet egyre mélyebb erdejében.
Ma már nyugodtan ejtem a neved ki,
Ma már nem reszketek tekintetedre,
Ma már tudom, hogy egy voltál a sokból,
Hogy ifjúság bolondság, ó de mégis
Ne hidd szívem, hogy ez hiába volt
És hogy egészen elmúlt, ó ne hidd!
Mert benne élsz te minden félrecsúszott
Nyakkendőmben és elvétett szavamban
És minden eltévesztett köszönésben
És minden összetépett levelemben
És egész elhibázott életemben
Élsz és uralkodol örökkön, Amen"

"Ez itt a magányosság erdeje.
Itt én vagyok csak; én és valaki,
valaki, akit nem is ismerek.
És aki mégis, mégis elkísér
akármeddig megyek.
Valaki, akit mégsem ismerek.

S van itt egy álmom: különösen szép,
és különösen mégis fáj nekem:
Valaki egyszer majd elémbe lép,
és megfogja két tévelygő kezem,
lecsókolja két könnyező szemem...
Valaki majd az életembe lép,
aki százszor több, mint az életem.
Van itt egy álmom: különösen szép,
és különösen, mégis fáj nekem...

Ez itt a magányosság erdeje.
Itt én vagyok csak, én és valaki,
Valaki, akit nem ismerek,
és akiről még tudnom sem szabad:

Bár jobban szeretem, mint magamat..."

"A szív a legfurcsább csavargó,
Vigyázzatok reá nagyon!
A megszokás halála néki,
De mindig kész van útra kelni,
Ha nyílik rája alkalom.

A szív a legfurcsább csavargó,
A tolvaj-utat kedveli,
Hiába tiltja tilalomfa,
Nem hajt veszélyre, tilalomra,
Még vakmerőbben megy neki.

A szív a legfurcsább csavargó,
Minden lépése új talány:
Onnan szalad, hol rája várnak,
S hivatlanul oson be másnap
Pár ragyogó szem ablakán.

A szív a legfurcsább csavargó,
Ne bánjatok durván vele!
Mert ahonnan elűzték egyszer,
Hivhatják vissza bár ezerszer,
Nem látják többet sohase.

A szív a legfurcsább csavargó-
Dölyfös kacajjal elszalad,
Hogy megalázva, elgyötörve
Visszalopóddzék a küszöbre,
Hol csupa dacból megszakad."

/Móra Ferenc/

"Egy idő után megismered
Az apró különbséget
Egy kézfogás
És a bilincs szorítása között.

És megismered,
Hogy a szerelem nem vonzalom
És egy társ nem biztonság.

És megismered,
Hogy a csók nem szerződés
És az ajándék nem ígéret.
És elfogadod kudarcaid
Emelt fővel és előre tekintő szemekkel,
Asszonyi bájjal, férfias erővel
S nem gyermeki bánattal
És megismered, hogyan építsd a jelen útját,
Mert a holnapé túl bizonytalan,
Hiszen a tervek és jövők útja
Félúton mindig megszakad.

Egy idő után megismered,
Még a nap is megéget, ha túl sokat kérsz.
Így virágoztasd csak fel saját kertedet
Díszítsd csak fel saját lelkedet
És ne várd, hogy valaki más
Hozzon virágot Neked.

És tanuld meg, hogy tudsz szívós lenni,
Hogy igenis erős vagy
És igenis vannak értékeid.
És tanulj, csak tanulj, minden búcsúval
Csak tanulj..."

"Ha vendég kopogtat halkan az ajtón,
S mikor türelmetlenül rezdül a zár,
Miért lehet, hogy szívem
Még mindig vár?

Ha érzem a virágok illatát a parton,
S letépek egy gyengécske szálat,
Miért lehet, hogy testemben
Még érzem a vágyat?

Ha kezembe kerül egy édes fénykép
S párnámat szorosabban ölelem,
Miért lehet, hogy hiányzol s
Még könnyezem?

Ha az esti napsugarakkal huncutul játszok,
S egy tűnő fény szemembe villan,
Miért lehet, hogy a sugarakkal
Az álmom is elillan?

Ha némán az éjszakai árnyakba olvadok,
S hallgatom az utcácska moraját,
Miért lehet, hogy rejtenem
Kell lelkem sóhaját?

Ha az Élet ábécéje lángbetűkkel égeti
Szívembe örökül jelét Nevednek,
Miért lehet, miért? Hogy
Ennyire szeretlek?"

/Leonetta: Miért lehet? /

"Oly gyorsan elrepült a tizenkét hónap,
Derűsebben jön el mindennap a holnap
Mióta része Vagy mindennapjaimnak,
Vágyódva szárnyaló gondolataimnak.
Szeretlek szívemnek minden reményével,
A felkelő napsugár melegségével.

Egy éve már hogy mosolyog a hajnalom,
Átlépett mi szerelmünk a szép álmokon.
Azóta a madár is szebben énekel,
Mikor fejünk felett suhanva elszelel.
Szeretlek Kedvesem, elhoztad a reményt,
Boldogságot, amit a sorsunk ránk kimért.

Májusi dombtetőn várom a jöttödet,
Mezei virágok lepjék el léptedet.
Szerelmünk záloga dobog a szívünkben,
Csókkal megpecsételt igéző jövőnkben.
Egy éve már hogy Szeretlek szép Kedvesem,
Még a Hold is ragyog felettünk fényesen."

/Valentinus: Egy éve már.../

Michael Drayton: Búcsú a szerelemtől

Ha vége, hát csókolj meg s isten áldjon;
megtagadlak, már nem vagyok tied;
gyönyörnek, óh, mily gyönyörnek találom,
hogy ledobhattam bilincseimet.
Egy kézfogás még, - töröld eskünket
s ha találkoznak sorsunk útjai,
ne árulja el se szó, se tekintet,
hogy a volt vágyból maradt valami.
Most, bár szerelmünk már-már alig él,
s ravatalánál zokog a hüség
és utolsót lüktet a szenvedély
s a tisztulás lefogja a szemét,
most még, noha mindnyájan elsiratták
fel tudnád támasztani, ha akarnád.

Christopher Marlowe: Első látásra

Nem vagy ura, hogy gyűlölj vagy szeress,
mert vágyad vize hajt, s az végzetes.
Ha két futó feszeng verseny előtt,
te választasz már vesztest vagy nyerőt.
S ha két egyforma aranyrúd világít,
úgy érzed, az egyik szebben világlik.
Szemünkön át hatol belénk a villám:
a vágy, hiába töprengünk a titkán.
A habozás csak a szerelem árnya;
ki szeretett valaha, s nem első látásra?

Szép Ernő: Add a kezed

Add a kezed mert beborúlt,
Add a kezed mert fú a szél,
Add a kezed mert este lesz.

Add a kezed mert reszketek,
Add a kezed mert szédülök,
Add a kezed összerogyok.

Add a kezed mert álmodok,
Add a kezed mert itt vagyok,
Add a kezed mert meghalok.

Mért áhítja a fütykös a puncit, a punci a fütyköst?
- ennek a jámbor nép így magyarázza okát:
akkortájt, amikor Prometheus ős-szüleinket
gyúrta agyagból, még egyfele járt a keze.
Nem formált testrészt, melytől szétválik a két nem,
s mellyel az emberi faj újrateremti magát.
Majd azután később, hogy a természet legyen úrrá,
más-másfélékké tette az embereket.
Úgy, hogy emennek öléből egy keveset kiszakított,
s tette a másik lény lába közé e csomót.
Most ama vájat folyton kergeti ezt a csomócskát,
és e csomó folyton visszakívánja helyét.

Janus Pannonius

Pilinszky János: Tilos csillagon

Én tiltott csillagon születtem,
a partra űzve ballagok,
az égi semmi habja elkap,
játszik velem és visszadob.

Nem is tudom, miért vezeklek?
Itt minden szisszenő talány,
ne fusson el, ki lenn a parton,
e süppedt parton rámtalál.

S ne félj te sem, ne fuss előlem,
inkább csittítsd a szenvedést,
csukott szemmel szoríts magadhoz,
szoríts merészen, mint a kést.

Légy vakmerő, itélj tiédnek,
mint holtak lenn az éjszakát,
vállad segítse gyenge vállam,
magam már nem birom tovább!

Én nem kivántam megszületni,
a semmi szült és szoptatott,
szeress sötéten és kegyetlen,
mint halottját az itthagyott.

József Attila: Miért hagytál el?


Igaz-e, hogy érezlek most is,
Amikor messzire vagy tőlem?
Mért hagytál el, hogyha kívánsz,
Ha bennem lehetsz csak ünneplőben.

Mért nem csókolsz, ha úgy esik jól?
Mért fáradnak el a rohanók?
Mért rág szú-módra szét a tenger
Karcsú, viharra teremtett hajót?...

Tudom, hogy jössz majd. Úgy esel belém,
Mint szép, szikrázó mennykő a tóba!
De megégetnők-e a világot,
Vonagló lángokként összefonódva?

S pocsolyákba árkolt bús arcomba
Birnál-e nézni, ha én is belelátnék?...
Ó asszonyom, te balga, te bolond,
Játszót-játszó, ostoba, semmi játék!