Amerikai ima
Jim Morrison
Fordította: Földes László


Ismered a meleg haladást a csillagok alatt?
Tudod-e hogy létezünk?
Elfelejtetted a mennyország kulcsait?
Megszülettél-e és már élsz?

Találjuk fel újra az Isteneket, minden korok összes mítoszát!
Ünnepeljétek a mély, régi erdőkből jövő szimbólumokat!
Elfelejtettétek az ősi háború tanulságait?

Nagyszerű arany közösülések kellenek,
Az atyák az erdő fái alatt kárálnak, anyánk halva a tengerben.

Tudod, hogy mészárlásokba vezetnek bennünket nyugodt admirálisok,
és hogy a kövér, lassú generálisok a fiatal vértől obszcének lesznek?
Tudod, hogy a tévé uralkodik rajtunk?
A Hold száraz vérszopó állat.

Gerillabandák forgatják a számokat a zöld-inda tömbben,
Hadba készülnek ártatlan pásztorok ellen, akik csak halnak.

Ó, létezés nagy teremtője, adj nekünk még egy órát,
hogy előadhassuk művészetünket és tökéletesítsük életünket!
Az éjjeli lepkék és az ateisták kétszeresen isteniek és haldokolnak.
Éltünk, meghalunk és a Halállal még nincs vége.

Utazzunk tovább a rémálomba! Kapaszkodjunk az életbe!
Szenvedélyünk kivirágzana. Kapaszkodjunk kétségbeesett puncikba
és farkakba! A trippertől kaptuk a végső látomást.
Kolumbosz ágyéka zöld halállal lett tele...

FJODOR IVANOVICS TYUTCSEV
BÚJÓCSKA

Mint rendesen, ott a gitár, a helyén;
ablakban a szegfü- s a rózsacsokor;
padlón ragyog a kora-alkonyi fény:
itt, itt a szobánk!... De a lány maga hol?
Hol késik a drága, a huncut, a szép?
Hova bújt aranyos, pici szilfidem: Ő?
Érzem közelének igaz gyönyörét:
vele ittasul, üdvözül a levegő!
A rózsa bibor tüze még biborabb.
A szegfü kacér - ugye, rejt valamit?
Tudom én, ki pirúl el a pírja alatt!
Tudom én, a szirom kivel illatozik!
Pendűlt a gitár szive? Tán ideged
csókolta a drót zizegő aranyát?
Rád gondol a hangszer: a húrja remeg,
s amit érez, imádva dalolja tovább!
Hogy izzik a porszem a nap sugarán,
be kedves a tánca, be friss, be derűs!
Két szem mosolyos ragyogása e láng:
az részegit engem is, isteni tűz!
Kis lepke repűl be, sugár, tünemény,
ideszáll, odaszáll, lobogó, repeső...
A szivemre, hamar, gyönyörű jövevény:
rád ismerek, éteri lény: Te vagy Ő!

(fordította: Szabó Lőrinc)

Block:Oly ismerős vagy

Oly ismerős vagy, mintha hajdan
éltél is volna velem.
Másoknál, otthon, utcazajban
meglátom arcod hirtelen.
Te jössz, ha halk nesz kél mögöttem,
ott vagy te, bárhol is legyek.
Hallom kopogni éji csöndben
közelgő könnyű léptedet.
Nem te suhansz el láthatatlan
mellettem, ha ajtót nyitok,
légből, párából szőtt alakban,
te álmaimból támadott?

El-eltűnődöm néha: nem te ültél a szérűskert alatt,
egy sír gyöpén, a cínteremben, kartonkendődben hallgatag?
Egy pillanat-még ott pihentél,
s tűntél, suhantál már tova.
Dalolva a patakra mentél...
Az estharang szelíd szava
választ zúgott dalodra messze,
s én sírtam, s vártam csüggeteg,
hogy hallak-e, hogy szólsz-e, jössz-e,
de elhalt édes éneked.
Kartonkendőd egy percre túlnan
megvillan még a part felett,
s eltűnsz. De érzem szomorúan,
hogy még találkozom veled.

/Lator László fordítása/

Kívánok Neked elegendőt.

Kívánok Neked elegendő szeretetet a Szívedbe és elegendő közösséget Lelkeddel.
Kívánok Neked elég fényt, hogy megvilágosítsa leckéidet,
és elég sötétséget, hogy elvezessen bölcsességedhez.
Kívánok Neked elegendő adást, hogy megnyissa szívedet,
és elegendő ajándékot, hogy hazavezessen Téged.
Kívánok Neked elegendő vagyont, hogy gazdagítsa bankszámládat,
és elegendő szolgálatot, hogy gazdagítsa életedet.
Kívánok Neked elég tevékenységet, hogy élesítse elmédet és erősítse testedet,
és elegendő pihenést, hogy békét hozzon Neked.
Kívánok Neked elegendő napfényt, hogy melengesse arcodat és megtisztítsa szívedet.
Kívánok Neked elég szellőt, hogy felemelje hajad és álmaid.
Kívánok Neked elegendő barátságot, hogy emlékeztessen rá, nem vagy egyedül,
és elegendő magányt, hogy emlékeztessen középpontodra.
Kívánok Neked elég esőt, hogy táplálja kertedet, és megtisztítsa lelkedet.
Kívánok Neked elegendő vihart, hogy elsöpörje a régit és helyet készítsen az újnak.
Kívánok Neked elegendő ködöt, hogy elhozzon Téged az Itt és Mostba,
és emlékeztessen Téged saját varázslatos voltodra.
Kívánok Neked elegendő sarat, hogy táplálja növényeidet,
és hogy biztosan tartsa a földön talpadat.
Kívánok Neked elegendő felhőt az égen, hogy arra buzdítsanak, láss mögéjük!
Kívánok Neked elég madarat, hogy röptük gyönyörködtesse szemedet,
és elegendő madárdalt, hogy szerenád legyen fülednek.
Kívánok Neked elég puszit és ölelést, gyermekeket és állatokat,
hogy elhozzák Neked a mindennapok örömét.
Kívánok Neked elegendő földet, hogy biztosan tartsa fáid és szándékaid gyökereit.
Kívánok Neked elegendő csillagfényt, hogy táplálja képzeleted,
és elegendő holdfényt, hogy simogassa Lelked.
Kívánok Neked mindenből elegendőt.

(Jen Willis, lelkésznő

Shelley: A szerelem filozófiája

Forrás a folyóba ömlik,
folyó az óceánba;
az egeknek folyton özönlik
vegyülő suhogása;
magány sehol; isteni jel
s rend, hogy minden tünemény
keveredjék valamivel-
Miért ne veled én?

A hegy csókolva tör égbe,
habot hab ölel, szorít, átfog;
egymást ringatva, becézve
hajlonganak a virágok;
a földet a nap sugara,
a hold a tengereket:
minden csókol...-S te soha engemet?

/Szabó Lőrinc fordítása/

Szabó Győző Gyula: Úgy szeretném...

Csókom ne kérd, elvárni nem szabad,
Vagy lesz, vagy nem, hogy múlik napra nap,
Azt akarom, hogy én akarjalak!
Más városban, hol este csíp a fagy,
Erdő mélyén, hol vadkan rajtakap,
Azt akarom, hogy én akarjalak!

Szabó Lőrinc

A legfőbb boldogság, a legkötőbb,
a legodaadóbb, istenitőbb,
az, amely úgy hív, hogy borzongsz bele,
az, amelyben két világ egy zene,
az, amelyben a szellem szárnyra kél,
az, amely már nem is szenvedély,
az, amely fény, súlytalan súlyegyen,
az, amelyben minden jel végtelen,
az, amelyben már mozdulni se mersz,
az, amelyben örökbéke a perc,
az, amelyben megszakad a tudat,
az, amelyben kicseréled magad,
az, mely, élvezve, a vég gyönyöre,
s ha ébredsz, a költészet kezdete:
A legfőbb tudás nem a szépeké -
bárkié, ki a tulsó partra jut,
s tovább vinni, a közös menny fölé,
Kué Fi és Kleopátra se tud.

Burns: Ha mennél hideg szélben

Ha mennél hideg szélben
a réten át, a réten át,
rád adnám kockás takaróm,
öleljen át, öleljen át!
S ha körülzúgna sors-vihar
rémségesen, rémségesen:
szívemben volna házad,
osztd meg velem, osztd meg velem!

Volna köröttem zord vadon,
sötét, veszett, sötét veszett;
mennyország volna nékem az
együtt veled, együtt veled!
S ha volnék minden föld ura
az ég alatt, az ég alatt:
legszebb ékköve
volnál magad, volnál magad!

/Weöres Sándor fordítása/

Konsztantyin Szimonov:
Várj reám

Várj reám, s én megjövök,
hogyha vársz nagyon,
várj reám, ha sárga köd
őszi búja nyom;
várj, ha havat hord a szél,
várj, ha tűz a nap,
várj, ha nem is jön levél
innen néhanap;
várj, ha nem vár senkit ott
haza senki már,
s ha nógat is bárki, hogy
nem kell várni már.

Várj reám, s én megjövök.
Fordulj daccal el,
ha álltatják ösztönöd,
hogy: feledni kell...
ha lemondtak rólam már
apám s lányom is,
s jóbarát már egy se vár--
...szinte látom is:
borral búsul a pohár,
s könnyet ejt szemük,
rám gondolva. De te várj
s ne igyál velük.

Várj reám! Ó átkelek
minden vészen én.
Aki nem várt, rám nevet:
"Szerencsés legény".
Nem tudhatja senki sem,
te meg én csupán,
hogy te jártál ott velem
öldöklő csatán,
s te mentettél meg, de hogy ?
Egyszerű titok:
várni tudtál rám, ahogy
senki sem tudott.

Sulpicia: Vallomás

Megjött a végre várt szerelem, forr tőle a vérem,
bármit szól a világ, nem tagadom le ma már!
Meghallgatta dalom panaszos szavait Cytheréa,
és elküldte nekem rég keresett szeretőm.
Megtartotta szavát: örömöm kifecsegheti írigy
nyelvvel akárki, akit még ily öröm sosem ért.
Már semmit sem írok titkos táblákra ezentúl,
hadd tudják: szeretem, s büszke vagyok, ha szeret!
Boldogság ez a bűn; a szemérem lenne ma vétek,
egymáshoz méltó két szerető szeret itt!

/Radnóti Miklós fordítása/

Ronsard: Csók

Mikor fölnyíló ajkaidnak
virágos ösvényein át
felém lehell a rózsaillat:
ajkaim a csók mámorát
szomjazva mélyen elpirulnak
és elborítanak a vágy
gyönyörével, ha rádborulnak.
Mert a csók nedvei lehullnak
a szívbe, s elcsendesítik
a szemed lángjától kigyulladt
szerelmi máglya tüzeit.

/Rónay György fordítása/

Petőfi Sándor:

A TISZA

Nyári napnak alkonyúlatánál
Megállék a kanyargó Tiszánál
Ott, hol a kis Túr siet beléje,
Mint a gyermek anyja kebelére.

A folyó oly símán, oly szelíden
Ballagott le parttalan medrében,
Nem akarta, hogy a nap sugára
Megbotoljék habjai fodrába'.

Síma tükrén a piros sugárok
(Mint megannyi tündér) táncot jártak,
Szinte hallott lépteik csengése,
Mint parányi sarkantyúk pengése.

Ahol álltam, sárga föveny-szőnyeg
Volt terítve, s tartott a mezőnek,
Melyen a levágott sarju-rendek,
Mint a könyvben a sorok, hevertek.

Túl a réten néma méltóságban
Magas erdő: benne már homály van,
De az alkony üszköt vet fejére,
S olyan, mintha égne s folyna vére.

Másfelől, a Tisza tulsó partján,
Mogyoró- s rekettye-bokrok tarkán,
Köztök egy csak a nyilás, azon át
Látni távol kis falucska tornyát.

Boldog órák szép emlékeképen
Rózsafelhők usztak át az égen.
Legmesszebbről rám merengve néztek
Ködön át a mármarosi bércek.

Semmi zaj. Az ünnepélyes csendbe
Egy madár csak néha füttyentett be,
Nagy távolban a malom zugása
Csak olyan volt, mint szunyog dongása.

Túlnan, vélem átellenben épen,
Pór menyecske jött. Korsó kezében.
Korsaját mig telemerítette,
Rám nézett át; aztán ment sietve.

Ottan némán, mozdulatlan álltam,
Mintha gyökeret vert volna lábam.
Lelkem édes, mély mámorba szédült
A természet örök szépségétül.

Oh természet, oh dicső természet!
Mely nyelv merne versenyezni véled?
Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,
Annál többet, annál szebbet mondasz. -

Késő éjjel értem a tanyára
Fris gyümölcsből készült vacsorára.
Társaimmal hosszan beszélgettünk.
Lobogott a rőzseláng mellettünk
.
Többek között szóltam én hozzájok:
"Szegény Tisza, miért is bántjátok?
Annyi rosszat kiabáltok róla,
S ő a föld legjámborabb folyója."

Pár nap mulva fél szendergésemből
Félrevert harang zugása vert föl.
Jön az árvíz! jön az árvíz! hangzék,
S tengert láttam, ahogy kitekinték.

Mint az őrült, ki letépte láncát,
Vágtatott a Tisza a rónán át,
Zúgva, bőgve törte át a gátot,
El akarta nyelni a világot!

Óbecsey István: Szeressétek az öregeket

Nagyon szépen kérlek titeket,
Szeressétek az öregeket.
A reszkető kezű ősz apákat,
A hajlott hátú jó anyákat.
A ráncos és eres kezeket,
Az elszürkült, sápadt szemeket.
Én nagyon kérlek titeket,
Szeressétek az öregeket.

Simogassátok meg a deres fejeket,
Csókoljátok meg a ráncos kezeket.
Öleljétek meg az öregeket,
Adjatok nekik szeretet.
Szenvedtek Ők már eleget,
A vigasztalóik ti legyetek.
Én nagyon kérlek titeket,
Szeressétek az öregeket.

Ne tegyétek Őket szük odúkba
Ne rakjátok Őket otthonokba.
Hallgassátok meg a panaszukat,
Enyhítsétek meg a bánatukat.
Legyen hozzájuk szép szavatok,
Legyen számukra mosolyotok.
Én nagyon kérlek titeket,
Szeressétek az öregeket.

Ők is sokat küzdöttek értetek ,
Amíg fölnevelkedtetek.
Fáradtak Ők is eleget,
Hogy ti módosabbak legyetek.
Ők is elfogadtak titeket,
Mikor Isten Közéjük ültetett.
Azért én kérlek titeket,
Szeressétek az öregeket.

Ha majd az örök szeretet
Elhívja Őket közületek,
Ti foglaljátok el helyüket,
Mert ti lesztek majd az öregek.
S mindazt, mit nekik tettetek,
Azt adják nektek a gyerekek.
Azért előre intelek titeket,
Szeressétek az öregeket.

"Este, nélküled

Ki tudja, hol vagy. Hiányzol.
Ez a kegyetlen érzés megláncol.
Sírok, ágyamon ülve sírok,
A rázkódástól írni alig bírok.
Aludni nem tudok, szívem csak fáj,
Percekig, órákig, napokig Rád vár.
Hiányod megőrjít! Testem szédeleg,
Érintéseid, csókjaid kellenek!
Utálom a világot, utálom az életet,
Utálom magamat, ha nem Veled lehetek.
Hiányzik kacajod, mosolyod, hangod,
Érintéseid, szemed, kezeid, arcod.
Miért nem vagy velem? Hisz kellesz nekem!
Oly sötét és szomorú ez a verem.
Nélküled senki vagyok, egy nyomorult senki,
Nem élek, nem lélegzek, el kell most temetni.
Minden perc kínzás, ha nem vagy itt velem,
Szögek a szívemben. Ez jut most nekem.
Veled lenni. Ez minden álmom.
De csak sírok, és sírok, és nem jön az álom..."

Gyurcsó István: Hiányoddal
Könnyű annak, kinek te vagy az élet,

kinek reggelihez te vagy a cukor.

Te fűszerezed csókkal az ebédet:

kinek vacsora után te vagy a bor.

Jó a társnak, kinek te vagy a társa:

a magányosság ne tudd meg, mily nehéz.

Boldog az, aki jó simogatásra

öledbe hajthatja le fáradt fejét.

Könnyű annak, kinek te vagy a párja:

átvilágítod a hétköznapokat.

Veled a szív mindenkor megtalálja

a boldogsághoz szükséges dolgokat.

- Könnyű annak... De ne tudd meg, mily nehéz,

keserű nekem, ha nem te vagy a méz.

"Most még...
Most még ne mondj semmit, majd akkor ha megjöttél,
Most még ne mondj semmit, csak akkor ha döntöttél,
Még ne mondj semmit addig még nem érted mit tettél,
Ne mondj semmit még, mert nem vagy nem jöttél.
Most még nem létezünk csak játszunk, csak játszuk, hogy élünk.
Mert ez nem az amit akartunk, mert amit akartunk attól félünk
Most még ne add nekem mit mástól elvettél,
Most még ne mond már akkor, már akkor szerettél.
Most még ne mondj semmit, majd találunk szavakat,
Melyekből élet fakad melyek vége nem a pokolba szakad,
Majd ha megszültük egymást nagy vajúdás után,
Akkor mond, nem késtünk le semmit, amit az élet tőlünk kíván.
Most még legyünk csendben hisz fut az út alattunk,
Rohanó fák takarnak roncsokat mit látni nem akartunk,
Lerombolt vágyak mellettünk melyek közt lelkek bolyonganak,
Akik közt megszűnt a kapcsolat csak látszat az mi megmaradt,
Most még próbálj szállni, ne légy vergődő madár
Légy Te a vándor ki végül hazatalál.
De én had mondjam azt SZERETLEK, s ezért én elmegyek.
Ne bántsalak, ne legyen több bűn mert szeretni így nem lehet.
Ha majd átléped a lét küszöbét, ha majd fájni kezd a nincs többé,
Értelmet kap mi volt a volt s mi volt miért.
Egyet megtudsz majd biztosan lesz egy üzenet
Ki téged mindennél jobban szeretett.
Elmegyek ne bántsalak többé, elmegyek mert szeretlek.
Szeretlek örökké."

Francesco Petrarca: Ha nem szerelmet

Ha nem szerelmet, akkor hát mit érzek?
És ha szerelem ez, minő, miféle?
Ha jó, miért van oly halálos éle?
Ha rossz, e gyötrelem miért oly édes?

Miért sirok-rivok, önként ha égek?
S ha kénytelen, mit ér a könnyek éje?
Élő halálnak kéjes szenvedése,
miért ölelsz, ha én egyet nem értek?

S ha egyetértek: nincs ok a fájdalomra.
Mély tengeren, kormánytalan bolyongok
egy gyönge bárkán, összevissza szélben.

Tudásom oly kevés, bűnöm oly sok,
hogy nem tudom magam se, jó mi volna;
fázom hő nyárban, s égek puszta télben.

/Sárközi György fordítása/

rabindranath tagore-ról az emberek általában akkor hallanak először, amikor totál részegnek bizonyulnak...akkor tekintheted magadat teljesen elázottnak, ha már nem tudod kimondani a nevét...ez egy teszt az alkoholos befolyásoltság kimutatására...olyan, mint az egy lábon állás, vagy a vonalon járás, csak verbális formában

és hogy ne offoljak:

Mondd meg nekem, igaz-e mindez, szerelemesem, mondd, mindez igaz-e?
Ha ezek a szemek kilobbantják villámukat, kebledben a sötét fellegek viharosan felelnek reá.
Igaz-e, hogy ajkaim édesek, mint az első tudatos szerelem fakadó bimbója?
Májusok eltűnt hónapjainak emlékei zsonganak-e tagjaimban?
A föld lábam érintésétől dalokat rezzent-e hárfa-módon?
Igaz-e, hogy harmatcseppek hullanak az éjszaka szeméből, ha megjelenek, és a reggel fénye örül, ha beburkolja testemet?
Igaz-e, igaz-e, hogy szerelmed korokon és világokon át vándorolt egyedül, hogy engem megkeressen?
S hogy mikor végül megtaláltál, ősrégi vágyad teljes nyugalmat talált szelíd szavamban és szememben és ajkamon és lebegő hajamban?
Igaz-e, hogy a Végtelen misztériuma van kis homlokomra írva?
Mondd meg nekem, szerelmesem, mindez igaz-e?

Ó, nő, te nemcsak az Isten kezeműve vagy, hanem a férfiaké is; mindig ők díszítenek fel a szívükből vett szépséggel.
Költők arany képek fonalaiból szőnek hálót neked; festők mindig új halhatatlanságot adnak alakodnak.
A tenger gyöngyeit adja, a bányák aranyukat, a nyári kertek virágaikat, hogy betakarjanak és elborítsanak, hogy drágábbá tegyenek téged.
A férfiszívek vágya ifjúságodra árasztotta glóriáját.
Félig nő vagy és félig álom. (Ez egy válasz tom1019 üzenetére (2007. 06. 08. péntek 11:17), amit ide kattintva olvashatsz)

Előszőr B.füreden hallotam róla úgy 35 évvel ezelőtt, majd olvasgattam is verseit (ajánlom figyelmetekbe főleg a romantikus költészetét):

CSALOGÁNY CSATTOG
(Balássy László fordítása)

Csalogány csattog. Honnan tudta már
a fény előtt, hogy kél a napsugár,
midőn még az éj sárkánya az ég
köré fonta fekete kötelét?

Szárnyas kis hírnök, hogy talált reád
Kelet heroldja a sötéten át,
míg szunnyadtál a bozótban, s a lomb,
az ég sátra sűrűn föléd hajolt?

Az éjbe-merült táj felett a te
dalod volt az élet üzenete.

Ébredj, alvó, emeld fel homlokod,
öleld az áldó, vérpiros napot,
s zengd a csalogány ujjongó dalát!

Rabindranath Tagore



-----------------------------------------------------------------------------
Rabindranath Tagore (Kalkutta, 1861. május 7. – Kalkutta, 1941. augusztus 7.) indiai költő, író.

Gazdag, és tekintélyes indiai családban született. Apja 17 éves korában Angliába küldte jogot tanulni, ám ő inkább a művészet felé vonzódott. Több hangszeren megtanult zenélni, és dalokat is írt. Hazatérve Szantiniketánban lévő birtokán gazdálkodott, később iskolát alapított, és egyre népszerűbb műveinek kiadásából élt meg. Hosszú élete során több mint 50 kötetét adták ki. Alkotásainak egy részét maga fordította angolra, így Európában is kezdett ismertté válni. 1905-től az indiai függetlenség kivívásáért felhívásokat tett közzé, erőszakmentes, pacifista szemlélettel. 1912-ben állította össze az „Áldozati ének” kötetét (eredeti címén „Gitanjali” , amiért 1913-ban irodalmi Nobel-díjat kapott. Ő írta és zenésítette az indiai himnuszt. Az 1930-as évekig sokfelé utazott Európában, így 1926-ban több hetet töltött Magyarországon, Balatonfüred gyógyvizénél.

Hagyatékát az általa alapított nyugat-bengáliai Szantiniketán egyetem vezetősége gondozza.

Ezzel a csodaszép Pilinszky-verssel szép jó estét mindenkinek!

Pilinszky János


EGY SZENVEDÉLY MARGÓJÁRA


A tengerpartot járó kisgyerek
mindig talál a kavicsok közt egyre,
mely mindöröktől fogva az övé,
és soha senki másé nem is lenne.

Az elveszíthetetlent markolássza!
Egész szíve a tenyerében lüktet,
oly egyetlen egy kezében a kő,
és vele ő is olyan egyedül lett.

Nem szabadul már soha többé tőle.
A víznek fordul, s messze elhajítja.
Hangot sem ad a néma szakítás,
egy egész tenger zúgja mégis vissza.